Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról

(Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. II. konferencia.
Somogyfajsz, 1998, 19-20.)

A nem szakemberek előtt is nyilvánvaló, hogy az őstörténet mindenhol stratégiai és nemzeti tudomány s ennél fogva mind a művelői, mind pedig az olvasói vagy résztvevői számára adott a kötődésből következő érzelmi viszonyulás és a pártossá. Ez egyáltalán nem ellentétes a tudományossággal, bármennyire is ezt akarják sugalmazni és elhitetni a néhány évvel ezelőtt még magukat büszkén marxista történészeknek nevező "mérvadó szakkollégák". A történelem célja kezdettől a megismerés, a történettudományé viszont szűkebben a MÚLT megismerése.

Így tehát mindazok, akik a magyar nép őstörténetével foglalkoznak, lényegében akaratuktól részben függetlenül, két nagy csoportra oszlanak. Az egyik csoport képviselői az un. tárgyilagos, érzelemmentes és a nemzetével szemben el nem kötelezett "hivatalos és mérvadó irányzat" hívei közé tartoznak, akiket röviden és az egyszerűség kedvéért ma finnugristáknak nevezhetünk.

A másik csoport tagjai tudatosan vállalják, hogy a történész is kötődik népéhez és országához, elutasítják az internacionalizmus és a szélsőséges liberalizmus minden válfaját és vállalják, hogy az őstörténetünkért folyó küzdelemben helye van a józan pártosságnak.

Ugyanakkor mindez nem jelenti és nem is jelentheti a tudománytalan nézetek elfogadását és a teljesen képzetlen emberek által kiagyalt nézetek terjesztését. Azt azonban, hogy mi a tudományos és mi a tudománytalan, egyáltalán nem az határozza meg, hogy ki vall más nézeteket, mint a mérvadó akadémista vonal képviselői s az sem, hogy kinek milyen címei és rangjai vannak. Ez utóbbiakat ugyanis általában, az egy csoportba tartozók szokták egymásnak adományozni.

Az őstörténet-kutatás eredményei egyrészt attól függenek, hogy milyen forrásokat veszünk figyelembe, másrészt pedig attól, tiszteletben tartjuk-e a megkövesedett dogmákat, toposzokat (történelmi közhelyeket) ? Ilyen ősi dogma például az un. népvándorlási elmélet, az un. nyelvcsalád-elmélet, vagy a keleti népek un. menekülési elmélete.

De a magyar őstörténetet legalább másfél évszázada köti gúzsba az un. földrajzi zóna ósdi dogmája is, amely szerint ősi múltunk gyökereit csakis és kizárólag az 50 szélességi foktól északra kereshetjük, mivelhogy ebben az övezetben éltek és élnek a nyelvrokonaink. Hasonlóképpen súlyos "dogmatikus örökség" annak a tévtannak a hirdetése, hogy például a szkíták iráni nyelvű nép, a húnok, az avarok és az onogúrok pedig török nyelvű népek voltak.

Ugyanakkor a magyarokról is egyre agresszívabban terjesztenek alaptalan állításokat, mint például azt, hogy Árpád nagyfejedelem népe lélekszámban alig haladta meg a 15 ezer főt (!) s ez a kicsiny "különítmény" sem magyarul beszélt, hanem törökül. Itt említjük meg a magyar őstörténet egyik legszégyenletesebb dogmáját, mégpedig a székelyek eredetéről vallott nézeteket. A hivatalos álláspont szerint a székelyek eredetileg nem voltak magyarok, hanem csak "lassan magyarosodtak el".

Súlyos eltérés mutatkozik a fentebb jelzett két csoport nézetei között a magyarok ősi hitét, ősi vallását illetően is. Amíg a hivatalos és mérvadó vonulat tagjai kitartanak az újkori szibériai és lappföldi sámánizmus jelenségeinek kritikátlan visszavetítése mellett, addig a nem-finn-ugrista irányzat tagjai számos adat és régészeti jelenség alapján azt vallják, hogy a magyarság már a Kr. sz. utáni évszázadokban híve lett a keleti kereszténységnek, illetve részben más keleti nagy világvallásoknak.

A két irányzat nézetei közötti különbségek különösen élesen szembetűnnek a következő kérdésekben:

1. A magyarság un. őshazájának helye és jellemzése,
2. A magyar népmegjelenésének ideje és helye,

3. A honalapító Árpád nagyfejedelem és népe embertani jellege, nyelve és lélekszáma,

4. A székelység eredete és nyelve,
5. A honalapítás oka, lefolyása (a mindenki által szétvert és szakadatlan menekülő magyarság képzete helyett a tudatosan, nagy erőkkel és tervszerűen lezajlott birtokba vétele a Kárpátmedencének!)

6. A Kárpát-medencében jelentős népi tömegekkel tovább élő avarok szerepe és jelentősége nyelvi, embertani és településtörténeti szempontból.

Aligha hihető, hogy a két csoport közötti, rendkívül egyenlőtlen feltételekkel folyó küzdelem a közeljövőben megnemesedne és valóban az elvárható tudományos viták formájában kerülne a nagyközönség elé. Nemcsak a könyvkiadás, a tudományos érvényesülés, az egyetemi oktatás és a külföldi szereplések területén mutatkozik ma még szinte teljes diszkrimináció a nem-finnugristák kárára, de gyakran a legnemtelenebb eszközök bevetésére is készek az ellenfelek.