források | Ez az oldal egyszerűsített, nyomtatóbarát változata. Ide kattintva léphet vissza az eredeti oldalra. | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Tábori László : |
| |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Részlet az Előszóból: Előszó
A Kr.e. IL, század második harmadában feltűnik egy "szkíta" törzs az
óperzsa birodalom egyik adófizető kerületének helyén. Az Arsakida
dinasztia vezetésével - amely egyike volt a hét nagycsaládnak, vagy
nemzetségnek -, "honfoglalást" hajt végre. Felveszi a tartomány nevét, és
új nyelvet kezd beszélni. Nemsokára Pártia, a három meglévő mellett (Kína,
India, Róma), a világ negyedik nagyhatalma.
Az Eufrátesztől a Hindukusig terjedő birodalom területén sok nép élt,
ezek több vallást gyakorolnak, sokféle nyelven beszélnek, többféleképpen
temetkeznek. Róma képtelen tovább terjeszkedni Kelet felé; állandó harcot
folytat Pártiával. A párthusok a sztyeppei népek harcművészetével
harcolnak, egész életüket a lovon töltik, száguldó lovas hadseregeiket
felszabadítóként üdvözlik a sivatagi arabok, a palmüriaiak, e nabateusok
és a palesztinai zsidók. Több fővárosuk volt, írásukat csak néhány
évtizede ismerjük, sajátságos művészetet fejlesztettek ki. Irodalmuk
szóbeli hagyományban, igricek, - énekmondók, -énekmondók-, révén terjedt.
Uralkodóik oldalági rokonai az örmény trónra és a vazallus államok élére
kerültek, hadvezéreik feltűntek a bizánci hadseregben.
Ez a birodalom alig ismert. A perzsa Szaszanidák kitörölték őket a
krónikákból (mint ahogy Firdauszi mondja: "Csak neveiket hallottam, de nem
láttam őket a krónikákban"). Így a világ csaknem elfelejtette lelte őket.
A térképek (néhány történeti atlaszt kivéve), egyszerűen átugorják a
majdnem ötszáz esztendőt, amikor ők voltak Irán urai. A műveltebb emberek
csak annyit tudnak róluk, hogy a perzsa történelem. egy korszakát
képviselték. A történelem könyvekből hiányoznak Mi lehet a magyarázata
annak, hogy már az ókortól ellenszenv kíséri őket?
Mindez arra késztetett minket, hogy megkíséreljük feltárni ezt az ókori
világbirodalmat, amelynek kutatása még mindig egy sor megválaszolatlan
kérdést vet fel, habár a modern régészet és más tudományok
jóvoltából egyre többet tudunk róluk.
Mivel ezt a könyvet elsősorban magyar olvasóknak szánjuk, ezért magyar
szemmel vizsgáltuk meg kultúrájukat és szokásaikat.
Az Olvasó ezért egy egész sor "ismerős" dologgal fog találkozni. Mivel
ilyen átfogó antológia - tudomásnak szerint - még sohasem készült,
tisztában vagyunk hiányosságainkkal és korlátainkkal. Például azzal, hogy
csak csekély számú orosz és kínai forrást tudtunk megszerezni, és
terjedelmi okokból több szerzőről le kellett mondanunk. Azt viszont
nyugodtan állíthatjuk, hogy nemigen fordult még elő, hogy a párthusok hun
párhuzamait is megpróbálták volna számba venni és érzékeltetni, hogy
milyen óriási területet foglalt el ennek a két sztyeppei népnek a
birodalma.
Akkor lennénk elégedettek, ha sikerülne igazságot szolgáltatni ennek az
"Elfelejtett birodalomnak" és a "Kelet lovagjainak".
A szerkesztő Budapest, 2002 áprilisa
Az iráni nyelvű pártusok ókori népének a Kr.e. 247-ben létrejött
birodalma közel fél évezreden át létezett az Eufrátesz keleti partjától a
másik hatalmas folyóig, az Amu-Darjáig, miközben magába ölelte északon a
Kászpi- tenger egész alsó felét, délen pedig a Perzsa-öblöt. A vele
északkelet felől szomszédos - velük rokon nyelven beszélő szogdok híres
kereskedőállama, valamint a nyugati Dura-Europosz közötti kereskedelmi út
birtoklása az említett két értékes tengerrész kitűnő kikötőivel óriási
lehetőséget biztosított a pártusok számára a kereskedelemben és a vele
együtt járó kulturális érintkezésben. Amíg birodalmuk létezett, békésen
fejlődhettek oázisaik, még ősibb gyökerű városaik. Rendkívül érdekes
momentum az, hogy a pártus állam vezetői a Kászpi- és az Aral- tenger
között élt, daha nevű nomád szaka nép parn nevű törzséből kerültek ki,
akik a szeleukidák Partiáját foglalták el, valamint Hyrkániát is
hozzácsatolták. Az új államalapítás lefolyása után azonban visszatértek a
szeleukida dinasztia hadseregei és azok győzelme nyomán az ország, mint
szeleukidák- uralta Pártus Birodalom töretlenül élt tovább, sőt egy ideig
terjeszkedve létezett. Maguk a dahák beolvadtak a pártusok közé.
A szeleukida uralom még Rómával is sikeresen szembeszállt, állta e
harcot, annak ellenére, hogy az országon belüli küzdelmek e rómaiak
malmára hajtották a vizet. Róma és Pártia egyaránt érdekelt volt a
kereskedelem zavartalan fenntartásában. Sajnálatos módon a végső eredmény
az ország egységének a megszűnését hozta magával. Kr.u. 229-ben a vazallus
perzsák döntő csatában verték le a pártusok hadait. Így a birodalom ezután
a perzsa szaszanidák országához került.
A magyar olvasók eleddig viszonylag keveset tudhattak a pártusokról és
nagyjelentőségű ókori birodalmukról, hiszen magyar nyelven vajmi kevés,
részben régebbi és alaposan szétszórt ismeretek állhattak rendelkezésükre.
Tábori Lászlónak a nagy szorgalommal összeállított és jól megszerkesztett
kötete alapos segítséget nyújt a hiány betöltésére. Nekünk, magyar
olvasóknak egyáltalán nem érdektelen a pártusok szerepének és országának
megismerése már csak azért sem, mert létrehozásában-vezetésében egy
lovas-nomád nép játszott döntő szerepet, amint az nem egy kelet-európai
állam létrehozásában is hasonlóan történt. A birodalom bukása után sem
ment veszendőbe a már felhalmozott kultúrkincs, mert azt a szaszanidák
uralma tovább örökítette és továbbította azok felé, akik létrehozták azt,
a szaszanida uralom utáni, posztszaszanidának nevezett művészeti kort,
amelyből a honfoglaló magyarság művészete is jelentősen profitált. Itt is
emlékeztetnünk kell olvasóinkul arra ezzel kapcsolatban, hogy Irán
művészetének és kultúrájának elemei, a szintén keleti eredete törökös
elemek mellett nagy fontosságúak és azoknál sokkal kevésbé vizsgáltak,
annak ellenére, hogy nagynevű kutatói elmék, mint például Ipolyi Arnold,
hívták fel a figyelmet ősi mitológiánkból eredő, még a 18-19. században is
fellelhető részletekre.
Tábori László könyve ráirányítja a figyelmet Pártiának arra a részére
is, ahol utolsó nagyszabású helyszíni kutatásait éppen hazánkfia, Stein
Aurél végezte az 1930-as évek elején. Az erről szóló, 1940-ben megjelent
angol nyelvű könyvét ugyan kiadta újra a Magyar Tudományos Akadémia
Könyvtára 1994-bon, de már magyarul nem volt mód annak lefordítására és
közreadására (Old Routes of Western Iran). A Pártus Birodalmat eredetileg
létrehozó dahák parn nevű törzse északabbról származott, arról a
területről, ahol korsóban, a Kr.e. 6. századtól kezdődően az összmagyarság
etnogenézisének első fázisa is végbement Tóth Tibor antropológus
hipotézise szerint.
Dr. Erdélyi István
Ugyanazt a témát, vagy annak összefüggéseit, párhuzamait több
szemszögből (több szerző tollából) igyekeztünk bemutatni. Meghagytuk a
különböző szövegekben az eredeti írásmódot, (párthus, pártos, pártus,
Oxus, Oxusz, stb.).
Zárójelben megtalálható a szerző neve és a hivatkozott könyv
megjelenési ideje, pl.: (Altheim, 1957.). A könyvek címe fellelhető a
Függelékben, az Irodalom c. fejezetben.
A szerkesztő megjegyzéseit, kommentárjait és szövegeit igyekeztünk
eltérő betű típussal írni, vagy a szöveg után TL. rövidítéssel jelölni.
Terjedelmi okokból csak meglehetősen rövid idézetek közlésére volt
lehetőség.
Ezt az antológiát kétféleképpen tehet szemlélni. Lehet úgy is
tekinteni, mint ókori és modern szövegek gyűjteményét, de lehet, magyar
szemmel olvasva, az összefüggéseket és vonatkozásokat megértve, rádöbbenni
arra, milyen mélyek az eurázsiai füves pusztákról származó népek - így a
magyarság - kulturális gyökerei!
A könyv szerkezete
Az antológia azt a bonyolult folyamatot mutatja be, melynek folyamán a
Közép Ázsiából (Belső-Ázsiából) származó "szkíta" törzsből egy csaknem
ötszáz évig fennálló iráni birodalom vezető ereje lesz.
I. A pártus hódítás előtti Irán
Az óperzsa birodalomban létezett egy Párthava nevű tartomány, amely a
birodalom egyik adófizető kerülete volt. Hérodotosz is ír az I. Dareios
alatti, XVI. adófizető kerületről, a párthusokról. Az óperzsa birodalom
bukása után a párthusok Nagy Sándor uralma, később pedig a Szeleukidák.
fennhatósága alá tartoztak. A Baktriából, vagy az Oxuson (Amu-Darja), túli
területről származó Arsak vezetésével a parnik, vagy parnok, (ahogyan
Strabón írja: aparnosok) meghódítják a hajdani Parthia nevű adókerületet,
majd fokozatosan legyőzik a Szeleukidákat és saját királyságot hoznak
létre. A dahák törzséből származó parnik tehát nevüket erről az óperzsa
országrészről kapták. Felvettek egy új nyelvet is, és az Arsakidák alatt
(így hívták a mindenkori királyokat) birodalmat alapítottak.
II. A második rész ezzel a most már párthusnak nevezett birodalommal
Foglalkozik, (nyelv, irodalom, hadművészet, stb.) egészen annak bukásáig.
Az antológia megkísérli mindazt összefoglalni, ami a párthusokkal
kapcsolatos: (Örményország és a párthusok, a vazallus államok, Mezopotámia
párthus uralom alatt, stb.)
III. A Függelék térképeket, uralkodási táblázatokat, írástáblázatokat
tartalmaz, ezek teszik érthetőbbé ezt a kort.
A párthus birodalom térképe legnagyobb kiterjedése idején (Ghirshman és
Colledge nyomán)
I/1. Irán az, i.e. 2. évezredben
R. Ghirshman: Az ókori Irán; médek, perzsák, párthusok (Budapest
1985.) részlet.
"Nyugat- Ázsia történelmét az i.e. 2. évezredben alapvetően
meghatározta az az esemény, hogy indoeurópai eredetű csoportok tűntek fel
az ókori világnak ezen a részén őslakóknak nevezhető népek között. Ez a
népmozgás Iránt sem kerülte el, bár a Felföldön az újonnan jötteknek
egyelőre még csak viszonylag kis szerep jutott Az indoeurópaiakat, minden
jel szerint, az általuk lakott területek hátországában élő népek nyomása
késztette arra, hogy elhagyják hazájukat, a déloroszországi sztyeppeket,
ahol a nagy vándorlást közvetlenül megelőzően éltek, és ahonnan
valószínűleg két ágra szakadva keltek útra.
Egyik csoportjuk a nyugati ág, a Fekete-tenger mentén haladt
végig, majd a Balkánon és a Boszporuszon átkelve behatolt Kisázsiába. Itt
az új jövevények, az ezen a területen őslakosnak tartható aziánus
népességgel keveredve, hamarosan megszerezték a vezető szerepet, és
létrehozták a hettita szövetséget. Birodalmuk a korszak nyugati
monarchiáinak sorában főszerepet játszott. Hódításaikat egyre nagyobb
területre kiterjesztve, még Babilonon is sikerült rajtaütniük, elfoglalták
és kifosztották a várost. De győzelmüket nem használták ki, szinti azonnal
visszavonultak, és a hódító korszakot hamarosan hanyatlás követte. Az i.e.
2. évezred második felében azonban a birodalom friss erőre kapva született
újjá, bekebelezte a szomszédos királyságok egész sorát, köztük a hurri
birodalmat és Mitannit, és szemtől szemben találta magát a szíriai és
palesztinai területeken terjeszkedő Egyiptommal.
Az indoiráninak nevezhető keleti ág a Kaszpi-tenger partjai mentén
indult kelet felé. Egyik, meglehetősen kis létszámú és valószínűleg
elsősorban harcosokból álló csoportja keresztülhaladt a Kaukázus eredetű
őslakossággal, a hurrikkal, létrehozták a Mitanni királyságot, uralmukat
kiterjesztették Észak-Mezopotámián és Asszíriára is, sőt hatalmuk
nagyságának bizonyítékát adva, bekebelezték a Zagrosz északi völgyeit is,
ahol a gutik éltek. A királyság legfényesebb időszaka i.e. 1450 tájára
tehető. Egyiptom szövetségese lett, és a leghatalmasabb fáraók mitanni
királyok leányait vették feleségül. Ám a királyi család belső viszályai és
lázadások következtében meggyengült ország nem tudta a virágzása teljében
levő hettita birodalommal szembeni függetlenségét megvédeni. Az i.e. 14.
század végén Mitanni végleg eltűnt a történelem színpadáról, de az
utókorra hagyta fejlett civilizációja, erőteljes és sajátos művészete
számos emlékét, melynek gyökerei a sumer művészetből táplálkoztak, és
amelyet ugyanakkor egyiptomi és égei hatások is gazdagítottak.
Valószínűnek tűnik, hogy a Mitanni királyság kialakulása idején a hurri
népesség már teljesen elnyelte az indoeurópai jövevényeket, csupán
vallásuk némely eleme és ősi panteonjuk néhány isten neve emlékeztetett
egykori jelenlétükre. Az egyik hettita király és az egyik mitanni uralkodó
között jött létre az a szerződés, melyben Mitra, Varuna, Indra, és a
Nászatják neve szerepel, ugyanazok az istenek, akiket a mitannik közeli
rokonai, az ugyanebben a korban Indiában letelepült indoeurópaiak is
ismertek.
Ugyanezen istenek egyike- másika a hettitáknál és a kassuknál is
kimutatható. Az indoirániak emlékét őrzi néhány lótenyésztésről szóló
írott forrás is: a ló, a jelek szerint, velük érkezett Nyugat-Ázsiába. Ősi
indoeurópai vallásuk kevés fennmaradt emléke arra enged következtetni,
hogy istenpárt tiszteltek, melynek egyike volt a főisten, a természeti
elemek, a hegycsúcsok" a vihar, az eső istene, asszonypárjában pedig
helyenként a napot, máshol a földet tisztelték. A lovas harcosok egyik
csoportja a Zagrosz középső vonulata mentén végighaladva behatolt a nagy
közlekedési útvonaltól délre elterülő vidékre, amely a későbbiekben a
lótenyésztésről vált híressé, és itt letelepedett. Ez az egyébként
életerős kisebbség - úgy tűnik - rövidesen szintén beolvadt az aziánus
eredeten kassu népbe.
Ennek a meglehetősen kis létszámú indoeurópai ágnak a bevándorlása, az
összképet tekintve, némi hasonlóságot mutat egy jóval későbbi eseménnyel,
a kimmerek és a szkíták i. e. 8. századi vándorlásával. Az új etnikai elem
Nyugat- Ázsiába érkezését vázoló rövid áttekintésünkből egy lényeges
megállapítás kívánkozik. Valahányszor az ősi dokumentumok két olyannyira
különböző eredetű népcsoport összeolvadásáról adnak hírt, mint az
aziánusok és az indoeurópaiak, az utóbbiak jóval kisebb aránya ellenére is
rendkívül meglepő az ezeknél a keverék népeknél mutatkozó,
hosszabb-rövidebb ideig tartó jelentős fellendülés, valamint politikai,
diplomáciai, katonai, gazdasági és kulturális kisugárzásuk olyan
vidékeken, amelyeknek a keveredés előtt úgyszintén történelmük sem volt.
Területek, amelyek korábban egy sereg kis fejedelemségből, város- és
templomállamból álltak, hatalmas szövetségekké váltak, olyan életerővel és
lendülettel teli birodalmakká, hogy egy csapásra koruk legnagyobb hatalmai
közé emelkedtek. Ilyen volt a hettita birodalom, ilyen a Mitanni
királyság, és így alakul majd, mint látni fogjuk, a kassu nép sorsa is.
Az indoeurópaiak mozgalmának keleti ágához tartozó törzsek nagy része
lassan nyomult elvre kelet felé. Keresztülhaladtak Transzoxiánán, átkeltek
az Óxoszon, a mai Amu-Darján, rövid időre megtelepedtek a baktriai
síkságon, majd a Hindukus hágóin átkelve India hódítóinak klasszikus ágán,
a Pandzsir és a Kabul folyók mentén haladtak dél felé.
Lehetséges, hogy a baktriai síkságról néhány törzs nyugat felé nyomult.
Vajon kapcsolatba hozható-e velük, hogy a heszári lelőhelyen végleg
megszűnt az élet, ami az ásatások szerint erőszakos hódításnak
tulajdonítható. Mivel az utolsó település pusztulásának időszakára
vonatkozóan megoszlanak a vélemények, erre a kérdésre pillanatnyilag nem
tudunk válaszolni. Ha a pusztítás az i.e. 2. évezred közepén következett
be, akkor az az indoeurópai (indoárja) csoport is okozhatta, amelyről a
fentiekben szó esett. Ha azonban az i.e. 2. évezred utolsó századaiban
történt, akkor talán egy újabb indoeurópai hullámhoz köthető, ahhoz,
amellyel az irániak érkeztek a Felföldre".
(MOLNÁR Ágnes Fordítása)
I/2. Dareios behistuni Felirata (részletek)
I. Dareios (óperzsa Dárayavaus ) háromnyelvű (óperzsa, újbabiloni,
elami) behistuni felirata történeti és nyelvi szempontból egyaránt az
ókori keleti ékírásos írásbeliség egyik legkiemelkedőbb alkotása. E
felirat tette lehetővé annak idején az óperzsa és annak segítségével a
többi ékírás megfejtését. A felirat tartalma: hogyan verte le Dareios
Gaumáta mágus, majd a perzsa uralom alatt álló többi ország felkelését, s
hogyan szervezte újjá az ókori kelet leghatalmasabb birodalmát A felirat
három változatából az óperzsa (414 sor) és az elámi (270 sor) elég jó, a
babiloni (112 sor) azonban erősen sérült állapotban maradt ránk. A
feliratnak volt arameus változata is, ennek egy töredéke az elephantinéi
arameus papiruszok között maradi fenn. (Szöveg: R. C; Kent: Old Persian
Grammar Texts, Lexicon, New Haven 1953.)
1. " Én /vagyok/ Dárayavaus, a nagy király, a királyok királya, király
Pársában, a tartományok királya, Vistáspa fia, Arsáma unokája, Haxámanis
leszármazottja. (Fordította: Harmatfa János)
(Ez a felirat azért fontos számunkra, mert a király Pártiát is említi a
meghódított tartományok között)
(T. Dareios: Kr. e. 521-486) (T. L.)
A felsorolt tartományok azonosítása sorrendben a következő:
Persis, Elám, Babilon, Asszíria, Arábia, Egyiptom, Kypros, és a
Kis-Ázsiához tartozó görög szigetek, Sardeis /Lydia/, Iónia, Média,
Armenia, Kappadókia, Pártia, Drangiané, Areia, Chórasmié, Baktria,
Sogdiané, Gandhára, sakák, Sattagydia, Arachósia, makák.
Hérodotosz
I/3. Az Óperzsa Birodalom szervezete és adóügye I. Dareios idején
(Hérodotos: III: 88-97.) (részlet)
Dareios a behistuni (bisotuni) feliratban uralkodói érdemei között
sorolja fel, hogy "valamennyi tartomány beszolgáltatta a rájuk kirótt
adót". Hérodotos pontos felsorolást ad az egyes satrapiák évenkénti
adókötelezettségeiről. Ezek a fejezetei az Achaimenida birodalom
gazdaságtörténetének elsőrendű forrását alkotják, bár egyes
részletkérdések értelmezése még bizonytalan. Hérodotos minden bizonnyal
valamilyen hivatalos feljegyzés alapján jutott adataihoz. Közléseinek
hitelességét növeli, hogy ő is- hasonlóan a behistuni felirathoz - 20
tartományt ismer. Míg azonban a behistuni felirat és Dareios más feliratai
(pI. a Naqs-i- Rustam) az egyes tartományoknak egységes nevet adnak (vö. a
behistuni felirat szövegében), addig Hérodotos az illető tartományban élő
több népet, ill. várost sorol fel, és mellőzi az egységes elnevezés
közlését. Míg bevezető soraiban satrapiákról szól, részletes
felsorolásaiban nemeseket, azaz adókerületeket említ; ebből egyes kutatók
arra következtetnek, hogy az adókerületek nem voltak azonosak a
satrapiákkal mint közigazgatási- katonai egységekkel- ez azonban nem
látszik valószínűnek. A görög történet író közlései mindenesetre
alapjukban feltétlenül hitelesek.
93. "Paktyikétől és Arméniától, valamint a vele szomszédos területekről
egészen a Fekete-tengerig 400 talentum: ez a tizenharmadik adókerület. A
sagartiosok, sarangeusok, thamanaisok, altosok, mykosok(6) és a
Vörös-tenger(7) szigeteinek lakói, amelyekre a király ez ún. száműzötteket
telepíti le: mindezekről összesen 600 talentum adót kapott: ez a
tizennegyedik adókerület. A sakák és kaspiosok 250 talentumot
szolgáltattak be: ez a tizenötödik adókerület. A parthusok, rhorasmiosok,
sogdok és areiosok 300 talentumot: ez a tizenhatodik adókerület".
(Fordította: Hahn István)
5 Paktyiké: egy kelet iráni terület megnevezése I/4. A "Szkíta-kérdés"
Bevezető gondolatok
Milyen nyelvűek, kultúrájúak és milyen etnikumúak voltak a "szkítá"-nak
nevezett népek? Mit értünk ez alatt a gyűjtőnév alatt? Milyen közös
vonások jellemzik a sztyeppei népeket
Ezek a kérdések könyvünk olvasóját több szempontból is érdekelhetik.
Először is azért, mert a párthusnak nevezett birodalmat, amely az
Arsakida- dinasztia uralmával ötszáz éven át állt fenn, azok a
daha-törzsbeliek alapították, akiket az ókori források szkítának neveznek.
Másodszor pedig azért, mert a magyar krónikák szerint őseink "Scytia
földjéről" vándoroltak nyugat felé. A leírások, lexikonok (a XX. sz. első
felétől kezdve) a szkítákat indoeurópainak, ("iráni nyelvűnek") mondják.
Vagy ezt írják "Az eurázsiai sztyeppe iráni nyelvű ókori népei". Helyszűke
miatt, csak egy munkából tudunk hosszabban idézni. Ez is kétségessé teszi
azt az elméletet, mely a kevés nyelvemlék alapján ilyen következtetésre
jutott.
Lássuk tehát, hogyan vélekedett Nagy Géza régész és etnográfus a MTA
lev. tagja (1855-1915) erről a fontos és a mai napig megnyugtatóan nem
tisztázott kérdésről. Műve a Néprajzi füzetek sorozatban jelent meg
1895-ben A szkíták nemzetisége címmel.
"A szkíta- kérdés iránt, melyet a század első felében még a magyar
őstörténelmi kutatások egyik legfontosabb ágának tartottak, az utóbbi
három-négy évtized miatt nagyon megcsappant nálunk az érdeklődés.
Mindinkább elterjedt az a felfogás, hogy a szkítákhoz semmi köze sem
lehetett annak az ősmagyar néptörzsnek, mely valahol északon, Káma-menti
és szibériai nyelvrokonainak környezetében élte át gyermekkorát; mikor
pedig azon a vidéken kezd szerepelni, hol egykor a szkíták tanyáztak,
akkor már onnan rég eltűnt a szkíta elem s így még az esetben sem
képzelhető köztük valamiféle kapcsolat, ha a szkíták az uralaltájisághoz
tartoztak is, akár a szumir- akkádokhoz, mint pl. Csengery A. vélte, akár
pedig a törökséghez, mint ahogy történelmi alapon s néhány szkíta névre,
különösen az isten nevekre utalva gr. Kulin Géza magyarázta vagy amint
Vámbéri Á. a szkíták életmódjából következtette.
De e legtöbben még azt a vékonyka szálat is ignorálták, mely valami
távoli rokonságba fűzte volna a magyarságot a szkítákkal. Hallgatagon
elfogadták a német tudósok véleményét, akik Zeus óta mind jobban vitatták,
hogy a szkíták s a velük egy nyelvet beszélő, tőlük csak dialektusban
különböző szarmaták nomád árják voltak, a legáltalánosabb felfogás szerint
Iránok, Cuno G. szerint lettszlávok, amely árják azonban, mint Fligier
gondolja, jelentékeny uralaltáji elemet vettek magukba.
Munkácsi B. legújabb kutatásai után, melyek következtében az ugorság s
így a magyarság ősi fészkét az eddig fölvett Jugriánál délibb vidékre, a
Káspi tenger, Aral tó és Ural hegység közt elterülő pusztaságra kell
helyeznünk (Etnográfia. V 172) a szkíta- kérdés ismét visszanyerte a
magyar etnológia szempontjából egykori fontosságát.
Bármi volt, is a szkíták nemzetisége, bizonyos, hogy befolyást
gyakoroltak az ősmagyarság történelmi életére és kulturális fejlődésére a
ez a hatás nem tűnhetett el nyomtalanul.
Egy pár ilyen nyomra akarok mutatni az alábbi sorokban s ezzel
kapcsolatban valamit a szkíták nemzetiségéről is fogok szólni néhány
adatot hozva föl ama felfogás egyoldalúságának feltüntetésére, mely a
szkíták által megszállt föld régebbi lakosságának iráni jellegét s a
szkítákra gyakorolt befolyásának jelenségeit kapcsolatba hozza a szkíták
nemzetiségével s ezt a két dolgot összezavarja. Majd alább ki fogom
mutatni, hogy az Irán nyelvűség vitatói korántsem arra a néhány -jelentés
szerint is ismert szkíta szóra alapítják elméletüket -, melyek utóvégre is
első sorban jönnek tekintetbe, hanem nevekre, melyeknél sohasem szabad
feledni egy részről azt, hogy értelmezésüknél sokkal több tér nyílik a
legkülönbözőbb és legellentétesebb összehasonlításokra, mint mikor a szó
vagy névjelentése már adva van; másrészről azt sem szabad szem elöl
téveszteni, hogy még a félreismerhetetlenül iráni eredetű szkíta
személyneveknél is fölmerül az a kérdés, vajon lehet-e egyéb jelentőséget
tulajdonítani nekik, mint pl. nálunk az Árpádok alatt nagyon elterjedt
szláv neveknek? Jegyezzük meg jól, hogy Müllenhoff a szkíta neveknek
körülbelül csak egynegyed részét magyarázta meg az Iránságból, ennek is
csak egy részéről lehet elmondani, hogy kétségtelenül iránnak bizonyul,
míg a másik részét, - mint Cuno véli, a nagyobb részét - épp oly jól és
találóan lehet magyarázni a lett-szlávból (Die Skythen 376.) s esetleg más
nyelvekből. A végeredmény mindenesetre az, hogy a szkíta nevek nagy részét
iráni szótövekre eddig még nem tudták visszavezetni; az iránnak
magyarázott neveknek egy része másképp is értelmezhető; ami tehát valódi
irán névnek tekinthető, arról csakugyan el lehet mondani, hogy amint a
szkíta Aripeithesz, Idanthyrszosz, Szpargapeithesz és más hasonló
személynevekből a szkíták iránságát; ugyanolyan joggal a magyar László,
Lodomér, Bogomér Boguszló, Kázmér, Szoboszló, Szaniszló, Raszló, Radován,
Tihamér, Bogát, Deda, Zerzivoj, Medve, Drága; Szereda, Péntek, Unoka s még
más árpádkori nevekből a magyarok szlávságát is lehet vitatni. Az volna a
döntő bizonyíték az iránság mellett, ha azt mutatták volna ki, hogy az
olyan szkíta szók mint oior - férfi, pata - ölni, arima = egy, szpu =
szem, Temerinda = tenger - anyja sat., csakugyan irán szók; de az iránság
ép ezeknél mondta föl a szolgálatot s egyik-másik szóra még a nagy
árjaságban is alig-alig lehetett valami megközelítő analógiát találni.
A német tudósok ezen el nem tagadható valóságnak a magyarázatát
mindenben keresték, csak éppen arra nem gondoltak, a mi a
legtermészetesebb, hogy talán az elméletben van a hiba s abból, hogy a
szkítaságról egy sereg személy-, nép- és földrajzi névnek Irán eredetére
mutathatnak, még nem szükségképpen következtethetik egyúttal azt is, hogy
a szkítáknak irán nyelvűeknek kellett lenni. Nem méltatták kellő
figyelemre azt a kiváló fontosságú körülményt, hagy a szkíták nem őslakói
annak a földnek, a hol Herodotus találta őket a Kr. e. V század derekán,
hanem a középázsiai pusztaságról költöztek oda pár századdal előbb. Ha
tehát a szkíták etnikumában olyan jelenségek tapasztalhatók, melyek majd
az árjaság majd pedig az uralaltájiság jellemvonásait tüntetik föl: akkor
mindenesetre azt kell gondolnunk, hogy e jellemvonásoknak csak egy része
tartozik a szkítaság őseredeti sajátságaihoz, a másik részt szükségképp a
meghódított s részben talán magukba olvasztott régebbi lakosságtól
örökölték. Ilyenforma felfogás vezette az orosz etnológusokat, Miller V.F.
moszkvai és Miscsenko P. G. kijevi tudósokat arra a végeredményre, hogy
ott, ahol a németek csupa iránságot láttak, különbséget tegyenek az
uralaltáji eredetű harcias és hódító nomád keleti vagy királyi, meg az
árja (irán) eredetű műveltebb földmívelő szkíták között, a kiknek
egymáshoz való viszonyát - úgy látszik - körülbelül olyannak képzelik.
mint a minő volt a bolgárok és aldunai szlávok vagy a Ghaznevidák és
Szelsukidák törökjei, meg az iránok között
Nehéz is volna máskülönben megérteni, hogy az ókor néprajz- és
történetíróinak soha nem jutott eszébe a szkítákat a perzsák rokonainak
tenni meg, a kiket végre is jól ismertek, ellenben folyton össze- zavarják
velük az új meg új név alatt feltűnt uralaltáji népeket. Maguk a perzsák
is úgy találták, hogy azok a turkok, kik a VI. század közepe felé kezdtek
elhatalmasodni, ahhoz a néphez tartoztak, melyet ők régen szakának
neveztek" vagyis a szkítákhoz, mert hiszen már Herodotus megirta (VII.
64.), hogy a perzsák az összes szkítákat szakáknak hívják.
------------------
Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme. Müllenhoff. Über die
Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. (Monatsberichte
der Preussischen Akademie in Berlin.1866. 549-579) -TOMASCHEK W. Kritik
der ältesten Nachrichten über den szkítischen Norden. (Sitzungsbericht des
kaiserlichen Akademie Bécs, 1888. CXVI. 775-780. CXVII.1-70)
Die Skythen. (Forsrhungen im Gebiete der alten Völkerkunde. I. Theil)
Berlin. 1871.
Über die Herkunft der Sarmaten. (Archiv für Anthropologie. XVII.
1887. 302.)
-------------------
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 2. II.
A szkíta elem behatolása a Fekete tenger mellékén elterülő síkságra nem
egy időben, nem egyhuzamban történt, hanem, mint minden ilyen
terjeszkedésnél, több század leforgása alatt vándorolt be majd az egyik,
majd a másik törzs.
Bizonyos, hogy azoknak, kik Herodotus korában már földműveléssel
foglalkoztak, jóval meg kellett előzniök a déloroszországi pusztaságon
nomadizáló szkítákat, kikkel minden esetre ugyanazt a nyelvet beszélő egy
népet kellett képezniök, ha talán a bennszülött elemmel való huzamosabb
vérkereszteződés bizonyos változásokat idézett is elő fizikumukban, mert
különben Herodotos, ki jól megkülönbözteti a szkítáktól a szkíta szokás
szerint élő, de más nyelven beszélő népeket, mint p. az androfagokat, s a
szarmatákról tudja, hogy szkíta nyelvűek, de más a kiejtésük: a
földművelő- és nomád szkíták közt levő esetleges nyelvi különbséget alig
hagyta volna megjegyzés nélkül.
A különböző időbeli bevándorlás gondolata nyert kifejezést a szkíták
eredetéről szóló mondában is, melyet Herodotos két változatban közöl (IV
5-7, 8-10); egyik maguktól a szkítáktól való, másik a pontusi görögöktől,
a kik a szkíta mondai elemeket a maguk felfogásához idomítva hellenizálták
ugyan, de a monda lényegén nem változtattak. Mindegyik monda három
testvértől származtatja a szkítákat; mindegyikben ki van fejezve az a
felfogás, hogy az idősb testvérek a nyugati törzseknek voltak az ősapái,
míg a legifjabbtól a keleti vagy királyi vagyis a tulajdonképpeni szkíták
eredtek; mindegyik elbeszéli a monda nyelvén, hogy az uralkodásra való
rátermettségével a legifjabbik testvér vált ki s így s lett e király.
Mindez arra mutat, hogy maguk a szkíták három nagyobb bevándorlást
különböztettek meg s a legkésőbb beköltözött vagyis a legifjabb gyermektől
származtatott törzs lett a többinek is az ura.
E különböző időben történt bevándorlások magyarázzák aztán meg a szkíta
mondák és hagyományok azon ellentmondásait, hogy a szkítákat a Puntus
mentén majd nagyon régi lakóknak, sőt autorhtonoknak tüntetik föl, így a
görög monda szerint Heraklestől és egy alsó kígyótestű nőtől származtak",
más szóval a nap és föld fiai azaz autochtonok (Her: IV 8-9), a másik
változat szerint pedig a mondai ősapa, Targitaos az égnek (Zeusnak) s a
Borysthenes folyam leányának volt a fia s Targitaostul Dáriusnak a szkíta
földre való betöréséig ezer esztendő telt el (Her: IV 5., 7.); majd pedig
maguk a szkíták beszélik Herodotusnak, hogy ők a legfiatalabbak az összes
népek között
(IV 5.), s emlékeznek ázsiai hazájukra, honnan a masszagéták verték ki,
emlékeznek az Araxes folyamon való átkelésükre, pontusvidéki
megtelepedésükre, hol az előlük kivándorló kimmerek földjét szállják meg,
kiknek emléke ekkor még oly élénk, hogy ismerik a helyet a Tyras
(Dnyesztert) folyó mellett, hova a kimmerek halottaikat temették és számos
szkítaföldi helyet róluk neveznek, vannak kimmer falak, kimmer kikötő,
Kimmeria nevű vidék, kimmer Bosporus sat. (Her. IV, 11., 12.)
E hagyományon kívül volt még egy másik forrása is Herodotusnak, mely
hasonlóképp bevándorlóknak mondja a szkítákat s körülbelül egykorú a
szkíták költözködése által előidézett népmozgalmakkal. Ez a forrás, melyet
Herodotus meg is nevez, a Kr: e. 700-650 körül élt prokonnesosi Aristeas
eposz-költő "Arimaszpeá" című hőskölteménye; e szerint a közép-ázsiai
masszagéták keleti szomszédai az isszedonok voltak azok, kik a szkíták
régebbi földjét elfoglalták, mely a mai kirgiz pusztaságon lehetett, mert
Herodotus szerint (IV 22.) a thysszagétáktól és jyrkáktól észak felé
is tanyázott a királyi szkítáknak egy elszakadt ága; az isszedonok által
kiszorított szkíták aztán délnyugat felé törve elkergették a "déli" vagyis
Fekete tenger mellett lakó kimmereket s ezeknek a földjén telepedtek meg.
(Her.IV 13.)
Úgy látszik, a szkíták, mielőtt elfoglalták volna a Pontus mellékét,
egy ideig a Volga, Jajk, Kaspi-tenger közti pusztaságon tanyáztak, honnan
a Vll. század dereka táján a masszagéták szorították ki, a mikor aztán a
szkíták egyik része a Tanaistól és Maeotistól nyugatra fekvő
déloroszországi síkságra, másik része pedig Médiába hatolt, hol - mint
Herodotus mondja - 28 évig voltak az urak s uralmuknak csak Kyaxeres méd
király vetett véget Kr. e. 605 körül. (Her. I. 103-106. IV ). Ez utóbbiak
azok a szkíták, a kik az Akhemenidák korában a perzsáknál szaka néven
ismeretesek. Hogy Herodotus idejében még nagyon új dolog lehetett a
puntusi nomád szkíták és az ázsiai szakák egymástól való elszakadása,
abból következtethetjük, hogy Herodotus felfogása szerint Médiát
tulajdonképp a puntusi szkíták foglalták el üldözvén az előlük menekülő
kimmereket s annyira összefolyt Herodotus kortársainak szemében a szkíták
ezen két ágának régebbi története, hogy a puntusiak hagyományainak egyes,
ekkor már kellőképp nem értett részletét is a médiai expedícióval
igyekeztek megmagyarázni...
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 3. III.
A német tudósok közt, kik a fennmaradt szkíta nevek és szavak
magyarázatával foglalkoztak, legkimerítőbben s egyúttal a nagy nyelvészeti
apparátus mellett is a legnagyobb egyoldalúsággal tárgyalta a szkíták
nemzetiségének kérdését Miillenhoff. Az Iránság vitatói első sorban is az
ő értekezésére szoktak támaszkodni s ezért midőn annak az állításnak, hogy
a szkíták iráni nyelvűek voltak, tüzetesebb vizsgálatába akarunk
bocsátkozni, szükségesnek látjuk megismerkednünk azzal az eljárással,
mellyel Müllenhoff a föntebbi eredményre jutott.
A szkíta nyelvmaradványok - mint az Etnográfia múltkori számában is
említettem - egy pár szó kivételével csupán nevekből állanak. Ezeknek
túlnyomó része Herodotusnál és az olbiai föliratos emlékeken található s
részint istennevekből, részint nép- és helynevekből, részint mondai
személyek neveiből, részint pedig szkíta királyok és olbiai barbár eredetű
polgárok személyneveiből állanak.
A szkíta nyelv eredetének megállapítására nézve természetesen legtöbb
súlyt azokra a szókra és nevekre kell helyezni melyeknek jelentése is
ismeretes. Fontosak továbbá az istennevek, a mondai hősök nevei s aztán a
szkíta törzs- és nemzetségnevek, mert ezek minden valószínűség szerint
maguktól a szkítáktól származnak s ezenfölül így részüknél, mint az
istenneveknél s bizonyos fokig a mondai alakok neveinél is nagyjában adva
van az a fogalmi kör is, a honnan eredniük kellett. A szkíta nemzetiség
szempontjából legkevesebb bizonyító erőt kell tulajdonítanunk a rendes
személyneveknek s a szkítákat környező népek, valamint a szkítiai helyek
neveinek, mert egy bevándorolt s mindenféle idegen befolyásnak kitett
népnél mindig kérdés tárgyát képezheti, hogy nem egy más népnek a
nyelvkincséhez tartoznak-e ezek a nevek épp úgy, mint pl. a nálunk
elterjedt személyneveknek túlnyomó s helyneveinknek nagy része; azonkívül
az ilyen nevek értelmezése, mint múltkori cikkünkben is említettük,
semmiféle korláthoz sincs kötve s bajos eldönteni, hogy a midőn a
magyarázatban többféle lehetőség kínálkozik, közülük melyik a helyes. Erre
nézve néhány példát hozok föl. A Targitaos név Tomaschek szerint
(Sitzungsb. d. k. Akad. in Wien. CXV1. 721.) a. m. az irán "tighra- tava"
(pfeilkräftig) de ez a név az avarok közt is megvolt Targitios alakban,
melyet Vámbéry (Magy. Er. 50.) "szétszórónak" magyaráz a tör. tat.
"targit"; "tarkít" (szétszór, széthány) tőből; Irán név volt-e már most a
Targitaos vagy pedig török. A szkíta Tumbagos s a mongol Timbaghai név
nagyon közel áll egymáshoz, Müllenhoff azonban tagadja a két név
egybetartozását s amazt Neumann ellenében irán eredetűnek állítja; mely a
"tuma" [erős) vagy "tava" (bíró) és "baga' (szerencse) szavakból
származnék, míg Cuno az ó-szláv "tanpu" (vastag) szóval egyezteti. A
Sobodakos névben Neumannal a mongol Szubutaj név analógiáját is
kereshetjük s mint Cuno, a szláv "svobodi" (szabad) szóból is
magyarázhatjuk. Müllenhoff szerint a szkíta Badagos, Badakés név az irán
"vádha" (ütni) szóból ered, Cuno ennek ellenében az orosz Vodoku (a. m.
vezető) névvel teszi egynek, de ezzel még koránt sincs vége a lehetséges
analógiáknak, mert pl. a mongol- tatár Batu vagy az ősmagyar Bati vagy
Bodaj nevek is fölhozhatók. Müllenhoff a Dados, Dadagos, Dadsaké neveket a
perzsa "dá" (adni) tőre vezeti vissza, Cuno szerint a szláv Dedu, Dedaku
(a. m. déd, ős) személyneveknek felelnek meg. Ugyancsak ő Müllenhoff
ellenében azt vitatja, hogy a Mastus, Mastarus, Mastarnés, meg a
Radamaseus, Radamasadios és Rathagósos nevek nem a zend "maz" (nagy) és
"ratha" (szekér), hanem az ó-szláv "mastitu" (facilis, comis), litván
"mastus" vagy ó-szláv "misfi" (vindicta) s aztán az ószl. "radu" (alacer)
vagy "rati" (bellum) tőkhöz tartoznak, miként a szláv Mistui, Mistislav,
Mastivin, Radogost stb. nevek.
Folytathatnánk még e példákat, de az is elég annak a feltüntetésére,
mily ingatag alapot szolgáltatnak a szkíta nemzetiség megállapítására a
nevek, melyek különben is minden valószínűség szerint többféle népelemtől
valók.
A továbbiakban Nagy Géza különféle szkítának nevezett szavakat elemez.
Ebből a részből csak egy rövid részletet közlünk...
Látjuk ezekből, hogy minél szűkebbre szorul össze az a fogalmi kör,
melyben a szkíta nevek magyarázata keresendő, annál ritkábbak és
erőltetettebbek az irán analógiák s ha már az is föltűnő, hogy a szkíta
istennevek, mint ilyenek, merőben különböznek az Irán vagy még ősibb
időkre hivatkozva, a hindu- irán istennevektől az egyetlen egy közös
isten- vagy mítikus névre sem lehet rámutatni: még föltűnőbbnek kell
tartanunk, hogy még csak irán eredetű jelzői neveket sem lehet
fölismernünk ezen istennevekben s ilyen tapasztalatok után csakugyan
tarthatatlannak kell tekintenünk azt az álláspontot, mely mindezek
ellenére irán népet keres a szkítákban.
De legdöntőbb bizonyítékot szolgáltat e tekintetben az a néhány szó és
név, melynek jelentését is tudjuk. Ezek a következők:
a) Az oiorpata vagyis magyarul "férfiölő". Említi Herodotus (IV 110.)
ezeket írván:"az amazonokat a szkíták oiorpatáknak nevezik, a mi görögül
azt jelenti férfiölő ( androktonoi) mert oinrnak hívják a férfit, pata
pedig azt teszi: ölni.
Ezek a sorok egész világosak s joggal elvárhatjuk, hogy a milyen
félreismerhetetlen irán jelleget tüntet föl némely szkíta név (pl.
Xouvapof; zend: hunara - erény, Xodavod = zend: hudaéna evguvof), épp
olyan irónnak bizonyuljon az a két szkíta szó, az oior - férfi és pata =
ölni is.
De mit tapasztalunk?
Az oiornak még csak megvan az analogiája (zend és szanszkrit: viras,
latin; vir, porosz: wyrs, gót: wair), a pata szónál azonban megakad az
irán magyarázat. "Allein der zweiten Namenhälfte ist die Bedeutung (töter,
töterin) ohne Zweifel untergeschoben - mondja Müllenhoff (id. m. 555.) -
Sei es dass mann dabei an das causale pát.- faIlen von pat - fallen oder
an vad skr. vadh - schlagen dachte". Müllenhoff tehát, úgyszintén Cuno
sat. Zeussnak a nézetéhez csatlakozik aki a rosszul értesült Herodotus
adatát oly módon javította ki, hogy az "oiorpata" jelentését "Férfiölő"
helyett "férfiak úrnőjének" Männerherrinen, Männerbeherrscherinen)
magyarázta s a pata szót a zend paitis, szanszkrit patis, litván patis
azaz "úr", "uralkodó" szókkal egyeztette.
Hát én elhiszem, hogy az amazonokat csakugyan az iránok nevezték el
"virapatáknak" - férfiak úrnőinek. De ha így volt is, ebből csak az
következik. hogy a szkíták átvették az iránoktól ezt a nevet s
népetimológiával férfiölőnek magyarázták. Mert az ő nyelvükben a pata már
nem azt jelentette: "úrnő", hanem azt, hogy: "ölni". S Herodotus nagyon
jól volt értesülve, midőn a szkíta szónak ezt az értelmet tulajdonítja s
nem azt, a mit az irán elmélet hívei akarnak bele magyarázni. Az a szó nem
áll magában; kétségtelen analógiáját megtaláljuk a szumir- akkád nyelvben,
hol bat a. m. ölni, meghalni (tuer, mourir ) s azután a médiai szkíta vagy
protoméd nyelvben, a melyben bat. a. m. ölni, megütközni (tuer,
combattre). A szumir-akkád szó ige névi alakja "bat-a" vagy "bat-ma", uru
pedig a. m. férfi (male).
E szerint a szkíta oior-pata = férfi-ölő, melyre az iránságban nem
lehetett kielégítő magyarázatot találni, ízről-ízre megfelel a szumir-
akkád uru-bata szónak.
A szkíták egészen más nyelven beszéltek. Nyelvük - úgy látszik -
a szumir-akkáddal volt közelebbi rokonságban (v.ö, oiorpata, Oitosyros) de
mindenesetre az uralaltáji családhoz tartozott. A szumir-akkád nyelvről ma
még nagyon hézagosak ismereteink, helye sincs még kimutatva az
uralaltájiságon belül, Lenormant szerint pl. középhelyet foglalt el az
ugor és török-tatár nyelvek között, míg Hommel az őstörökkel tartja
testvérnyelvnek; a szókincsből azt látjuk hogy ha geneológikus szempontból
Hommelnek volna is igaza, az ugorsággal több olyan ponton érintkezik, a
mely érintkezési pontok a törökség és ugorság egymás közti viszonyánál nem
mutathatók ki.
Ilyen szempontból magyarázható, hogy: a szkíta szók és nevek is majd a
törökség majd az ugorság felé mutatnak. De az sem lehetetlen, a mit már
közelebbi cikkünkben is felhoztunk, hogy az a népség, melyet szkítának
neveztek, kétféle elemből állt, ú. m. egy szumir-akkád féle elemből s
aztán ugorokból, a melyek egymást áthatották a nélkül, hogy teljesen
összeolvadtak volna. A tulajdonképpeni szkítákat a népvándorlás korában
jobbára a törökség szívja föl, míg az ugorok a lett-szláv elemmel erősen
vegyülve egymástól nagyon különböző jellegű népekre szakadoznak.
17. E mozgalmak időpontjának meghatározására még a Gyges (Gug) lyd
király és a kimmerek (Giamirri) közti küzdelmek is felvilágosításul
szolgálnak, melyek a Kr e. 670- 660 körüli évekre estek.
18 Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten.
(Monatsberichte der Preuss. Akademie in Berlin. 1866. 549-579. l.)
19 Jókai, nem emlékszem, hogy hol, mint magyar szót említi az örpatát,
mely - he nem csalódom - katonás természetű nőt jelentene. Nem igen bízom
ugyan benne, hogy népies eredete szó volna inkább a Herodotos- féle
oiorpata tudákos átalakításának vélem: mindamellett nem tartom
fölöslegesnek e sorok olvasóinak figyelmét fölhívni erre a szóra, megvan e
a népnyelvben az ország valamelyik részében?
20 Lenormant Fr. La Langue prirnitive de la Chaldée. Paris, 1875. 314.
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 4. IV.
Ha már a nyelvi adatokból is kimutatható, hogy a szkíták nem voltak
iránok, hanem uralaltájiak: külsejük, életmódjuk, szokásaik, vallásuk s
egyszóval egész erkölcsi jellemük már egész határozottan és
félremagyarázhatatlanul azt bizonyítják, hogy itt csakis egy uralaltáji
népről lehet szó, melynek etnikuma sehogysem illik bele az árja vagy
indoeurópai népek nagyon elágazott, sokféleképp módosult, mindazáltal a
közös származásnak és egy meglehetősen egyöntetű őskultúrának többféle
jelét magán viselő családjába.
A német tudósok annyira belemerültek a névmagyarázatokba hogy azok
mellett egészen mellőzték a többi etnográfiai jelenséget s egyebek közt
alig méltatták valami figyelemre azt a talán nem egészen fontosság nélküli
körülményt, hogy a szkíta nomád lovas nép volt a mongol típus jellemző
sajátságaira emlékeztető külsővel.
A szkíták külsejét a hírneves görög orvos, Hippokrates irta le.
E leírásból mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a szkítáknak igen erősen
kidomborodó faji jellegük volt, mely merőben különbözött a görög világ
előtt ismert népeknek a típusától s ezek a faji sajátságok annyira
előtérbe nyomultak a görögök szemében, hogy azok mellett egészen
elmosódtak az egyes szkíták közt levő individuális különbség jegyei.
Hippokrates szavai e tekintetben oly világosak és határozottak, hogy
semminemű félreértésre nem adhatnak okot. A szkítákról úgymond - a mi
külsejüket illeti, ugyanazt mondhatni, a mit az egyiptomiakról, hogy
csakis saját magukhoz hasonlók és semmiféle más néphez sem." Mekkora
fontosságot tulajdonított e jelenségnek, kitetszik abból, hogy utóbb még
egyszer ismétli föntebbi megjegyzését; testalkatára nézve- írja - a szkíta
nép teljesen különbözik a többi emberektől és csupán saját magához
hasonló, mint az egyiptomi." Egy más helyen pedig azt mondja, hogy a
szkíták közt egyik ember a másikhoz nagyon hasonló, férfiak a férfiakhoz,
asszonyok az asszonyokhoz s ezt abból magyarázza, hogy a szkíták általában
véve kövér testűek és szőrtelenek.
Árjákról, kaukázusi rasszhoz tartozó népről alig beszélt volna így
Hippokrates. Ha a szkíták Iránok vagy szlávok lettek volna, típusuk semmi
esetre sem tűnhetett volna föl olyan idegenszerűnek a görögök előtt, hogy
ez egyéni vonások finomabb jegyei iránt elvesztik a fogékonyságukat s
éppen azért nagyon igaza volt Neumannak, midőn azt állította, hogy itt már
rasszbeli különbségre kell gondolni.
A részletek, miket a szkíták külsejére vonatkozólag hoz föl
Hippokrates, nemcsak megerősítik azt a hiedelmet, hogy itt csakugyan külön
rasszról van szó, hanem a rassz felismerésére is rávezetnek.
Ezek közül különösen jellemző a szakáll nélküli csupasz arc és a
szennyes-sárga vagy vörhenyes bőr. Az utóbbit nuppóv-nak nevezi
Hippokrates, s azt mondja, hogy ezt a hidegség idézi elő, a mely a fehér
szint elfonnyasztja s ebből sárga lesz." Neumann (Id. m. 155. 1.) Platonra
hivatkozva, aki szerint a pyrrhon a sárga és szürke vegyüléke (15m. 68.
c.), szennyes-sárgának (schmutzig gelb) magyarázza. Mindkét testi sajátság
a mongol rasszhoz tartozó népeket jellemzi s a mennyiben a pyrrhont
vörhenyes színre magyaráznánk, annyiban a finn típusra gondolhatnánk,
melynek a lángvörösség nagyon gyakori s egyik megkülönböztető sajátsága."
Nem olyan élesen elválasztó rasszbeli sajátság a többi, a mit még
tudunk a szkíták külsejéről; ennyiben mégis fontosak, hogy kiegészítő
részei a mongol típusnak. Ilyenek: az egyenes, lágy, sima haj, aztán az
elhízott, széles test, minden élesebb tagozás nélkül, különösen az altest
sokkal lágyabb, mint más embereké szokott lenni, mert - mint Hippokrates
véli - lehetetlen, hogy olyan országban, minő a szkíták földje s olyan
természeti és égalji viszonyok közt, mikben a szkíták élnek, a test alsó
része szilárd és ruganyos maradjon.
Érdekes még az a megjegyzése is, hogy a szkíták kajla lábúak; ennek oka
- úgymond - egyrészről az, mivel a gyermekeket nem kötözik pólyába, mint
Egyiptomban, mert azt tartják, hogy ha nem hajlik meg a láb, nem ülhetik
meg jól a lovat; más részről oka az ülő életmód, a gyermekek ugyanis
mindaddig, míg lovagolni nem tudnak, idejük java részét a szekéren ülve
töltik, s menet közben vajmi kevés hasznát veszik lábaiknak.
Ahány híres lovas népet csak ismerünk, mindegyiknél el van terjedve a
többé-kevésbé kajla láb. Népvándorláskori temetőink közül a keszthelyinél
figyelték meg ezt a sajátságos, hol a csontvázak nagyobb része ilyen kajla
lábú lovas népségre vall, mely Török Aurél szerint a mongol és kaukázusi
faj keverékét tünteti föl. Ez a népség `véleményem szerint abból a
déloroszországi szkíta-szarmata (roxolán) elemből állt, mely a III.
században a gótok uralma alá került s a. gótokkal együtt már a II. század
folyamán bevándorolt Magyarországba.
Mindezek együttvéve azt bizonyítják, hogy az a semmi máshoz nem
hasonló, magában álló típus, melyet a görögök - Belső-Ázsiával nem
érintkezve - a szkítákon kívül más népnél nem találtak fel, a mongol
rassznak volt egy változata. Neumann, kinek fejtegetéseit követtük a
föntebbi sorokban, abban tévedett, hogy a mongol típust azonosította a
mongol nemzetiséggel, holott amaz sokkal általánosabb emennél s a
mongolokon kívül sokféle, egymástól teljesen különböző családbeli népeket
is foglal magában. Csak árjákat nem - természetesen figyelembe nem véve
azt az utóbbi századok alatt Iránban megtelepedett s eliránosodott egy-
két apró mongol eredetű törzset, melyet nem lehet nagy nemzetekkel, minő a
szkíta volt, párhuzamba vonni.
Nem is tagadta senki a szkíták mongolos típusát, csupán jelentősége
felől voltak eltérők a vélemények. De még azok is, kik a nevek után
iránoknak állították a szkítákat, elismerték, hogy jelentékeny uralaltáji
elemet kellett magukba venniük s erős vérkereszteződésen mentek keresztül.
21 De aere, aquis et locis c. művében. A szkítákra vonatkozó helyek
kimerítő magyarázatát, I. Neumann Károlynál (Die Hellenen im Skythenlande.
I. Berlin. 1855. 148-174 a "Körperbeschaffenheit der Skythen" c.
fejezetekben).
25 A szkíták egymásközti hasonlóságát a kövérség mellett a
szőrtelenségnek tulajdonítja Hippokrates (99,)
27 Topnard P. Az antropológia kézikönyve Ford. Pethö Gy. és Török
A. Budapest. 1881. 613. 1. Topinard a vörös típusról szólva elsorolja azon
kínai adatokat, melyek azt bizonyítják, hogy Ázsia belsejében s északi
Ázsiában a Jenyiszej mentén valaha egy zöldszemű s vöröshajú rassz
létezett Ennek nyomai találhatók föl a finn típusban. (ld. m. 616, 1)
31 Részletesebben kifejtettem ezen véleményemet Arch. Ért, 1893. XIII.
110.- 111.
32 A szkítákkal rokon nyelvű szarmaták keleti ágát, az alánokat
Ammianus Marcellinus (XXXL.. 2,21.) magas és szép termetűeknek, szőke
hajúaknak s szemeik mérsékelten komor kifejezésénél fogva
retteneteseknek mondja. (Proceres autem Halani paene sunt omnes et
pulchri, crinibus mediocriter flauis, oculorum tempera toruitate
terribiles.) Az alánok árja voltának egyik bizonyítékául ezt is föl
szokták hozni. Hát az bizonyos, hogy ez a külső nagyban különbözik attól,
a minőnek az uralaltáji népeket szokták rajzolni, csupán a szem
kifejezésében van olyan sajátság, amibe aki akarja belemagyarázhatja az
uralaltájiságot. De nem kell felednünk, hogy a szarmaták a Herodotus-féle
monda szerint már eredettől fogva sem tekinthetők tiszta szkítáknak
s Herodotustól Ammianus Marcellinusig nyolc század folyt le, a mely idő
alatt az árja és kaukázusi környezetbe jutott szkíta-szarmata népség még
erősebb vérkeveredésen ment keresztül. A magyar sem az, ami ezer évvel
előbb volt arra pedig, hogy a szarmata típus nem lehetett tiszta árja,
fölhozhatók a keszthelyi népvándorláskori csontvázak.
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 5. "Ammianus Marcellinus nagyon jól eltalálta azt a kifejezést, a mely a
nomádot jellemzi, midőn azt mondja, hogy fedél alatt nem tud maradni, s
vérében van az örökös kóborlás. Ez az a pszichikus vonás, a mit ki akarnék
emelni a szkítáknál s a mit az életmód kérdésétől el szeretnék választani.
Nomád hajlamok mellett mindenesetre a baromtenyésztés a legmegfelelőbb
életmód, de a kettőt még sem mondhatnám teljesen azonosnak. A cigány
nomád, anélkül, hogy életmódja pásztorkodásból állna, s viszont a
pásztorkodás még nem zárja ki, hogy e mellett ne lehetnének valamely
népnek állandó szállásai. Az árják életében a baromtenyésztéssel való
foglalkozás, s egy meghatározott helyhez kötött tanyáról való gondoskodás
együttesen jelentkezik, ez tehát olyan számottevő psychikus sajátság, a
mit nem szabad könnyedén ignorálnunk.
A mit a szkíták erkölcsi jelleméről mondtunk a pusztai élettel
kapcsolatban, azt kiegészíti az a másik vonás, a mely a lónak oly kiváló
jelentőséget kölcsönzött életviszonyaik minden nyilvánulásában. Valamennyi
ókori író mondja, görög vázák szkíta tárgyú képein láthatjuk, hogy a
szkítát ép úgy nem tudták elképzelni lova nélkül, mint a hogy más-más
időben, más-más törzsről de folyton emlegetik ugyanazt az európai és
ázsiai pusztaság valamennyi nomádjáról. Már föntebb idéztük Hippokratés
ama szavait, melyekben megírta, hogy a szkíták a csecsemőnél is arra
fordítják a fő figyelmet, hogy fejlődése a lovaglás kívánalmainak
megfelelő mádon történjék, azzal pedig nem sokat törődnek, hogy tanul meg
járni? Hiszen úgyis lóháton tölti egész életét.
Kitűnő lovas és rossz gyalog: ez a szkíta. Ugyanezt jegyzi meg Ammianus
Marcellinus a hunokról, s Bölcs Leó a magyarokról. A hunok - írja
Arnmianus Marcellinus - idomtalan lábbelijük miatt nem tudnak szabadon
járni, miért is teljesen alkalmatlanok gyalog csatára, ellenben mintha
csak rá volnának szegezve csúnya, de kitartó lovaikra, melyeken néha nő
módra is ülve végzik mindenféle dolgaikat. Lóháton vannak éjjel-nappal,
lóháton adnak-vesznek, lóháton esznek-isznak sőt lovaik nyakára hajolva
alusznak is." (XXXI. 2. 6.) Leó császár pedig így nyilatkozik őseinkről:
"A turkok lovasok lévén, gyalog megállni nem bírnak; mint akik lóháton
növekedtek föl.""
Az uralaltáji népek életében azonban nemcsak az a szerepe volt a lónak,
a mi pl, az európaiaknál, vagy a beduinoknál és indiánoknál, hogy
meglovagolták, hanem élelmi szernek is felhasználták. A lóhúsevés
általában el van terjedve ma is a közép- és belső-ázsiai nomádoknál s
fennmaradt emléke, hogy szokásban volt a hunoknál, régi bolgároknál,
magyaroknál és kunoknál is. A nomád törökök és mongolok egy savanykás
italt is készítenek a tejéből, a kumiszt; ismerték ezt az italt a kunok,
úgyszintén a hunok is, kiknek a Priskus Rhetor által említett kamosz nevű
itala nyilván nem egyéb, mint kumisz. A szkíták etnikuma szempontjából
tekintve a dolgot, nem lehet jelentőség nélküli azon körülmény, hogy ezt
az igazán uralaltájinak nevezhető italt ők is készítették. Herodotus
ekképp írja le a készítés módját: "A szkíták fuvolához igen hasonló
csontfújtatókat vesznek elő bedugják a kancalovak nemzőrészébe s ezeken át
befújnak a szájukkal; míg azután az egyik fú, a másik fej. Ezt az eljárást
pedig azzal okadatolják, hogy a fúvás által a ló erei megdagadnak s így
tőgyét lebocsátja. Mikor aztán a tejet lefejték, üres faedényekbe öntik; s
ezekben keverik a köröskörül álló vakok (t. i. megvakított rabszolgák) a
tejet. A fönn úszó részt leszedik, s ezt tartják a jobbiknak; a
leülepedett tejet már a másiknál hitványabbnak tekintik.'' (VI. 2.) Ez az
adat azért is magára vonja figyelmünket mert nemcsak a lótej használatát
bizonyítja, hanem a vele való elbánásból az is kitűnik, hogy a szkíták,
midőn a tejet faedényekben keverték, s a fönn úszó részt leszedték,
egyenesen vajat és túrót készítettek.
Lássuk ezzel szemben, hogy, mint lovas népet, mennyiben lehetne őket
iránoknak tartani.
E föltevésnél elsősorban is az a nehézség, hogy az ős árják, bár közös
szavuk van a lóra, semmi esetre sem voltak lovasok. Föltéve, hogy a ló
háziállataik közé tartozott, legföljebb szekérbe fogták; az sem lehetetlen
azonban, hogy csak olyanformán ismerték, mint pl. a farkast és medvét,
melyre szintén van közös elnevezésük: de az a jelentősége a mi az
uralaltáji népeknél, náluk soha sem volt a lónak. A német tudósok
hivatkoznak ugyan a lóáldozatokra, amik pl. a régi perzsáknál és hinduknál
voltak szokásban, hivatkozhatnának a keltákra is, kiknek háztartásában
nagyobb szerepe volt a lónak, sem, hogy ignorálni lehetne: mindazáltal van
egy kiváló fontosságú adatunk arra nézve, hogy az ős árját semmi esetre
sem lehet lovas népnek tekinteni.
Ismeretes az emberfajú és lótestű kentaurokról szóló görög monda. Ennek
a mondának az analógiája meg van a Védákban is. Azok is említik a
férfitestű és lófejű, vad és harcias Gandharvokat, kiket ugyanazon
felfogás értelmében a mely szerint a kentaurok a bor istenének,
Dionysosnak a kísérői, a hindu mítosz szerint az isteni szomaital őrzőinek
tesz meg. E monda világos tanújele annak, milyen idegenszerű tünemény volt
az ős árják előtt a lovas ember. Csodás lénynek tűnt fől előttük, a kiről
azt képzelték, hogy a teste félig ló, félig ember. S ezt a felfogást
magukkal viszik a görögök Hellásba s a hinduk az öt folyó mellékére.
Azoknak a népeknek a családjában, melyeknél ilyen monda alakult, nem
kereshetjük a szkíták híres lovaglási tudományának az előzményeit. Még
csak azt sem gondolhatjuk, hogy az iránság sajátos fejlődésével volna az
összefüggésben. Az iránságot, mint ilyent, sohasem találjuk azon népek
sorában, melyeket kitűnő lovasoknak emlegetnek, mert az a körülmény, hogy
a szkíta, szarmata, jazig, parthus híres lovas volt, minthogy iránságuk a
legkedvezőbb föltevés mellett is vitás, arra talán még sem szolgálhat
bizonyítékul, a mi épen a vita tárgyát képezi. Utóvégre is saját nemzetünk
nyújt példát arra, hogy az európai népek közt való ezredéves tartózkodása
sem volt képes kiirtani azokat a hagyományokat, melyeknél fogva ma is a
világ legkiválóbb lovasai közé tartozik s ha lettek volna az iránságnak
ilyen hagyományai: a baktroknál, szogdoknál, margoknál, perzsáknál stb.
csak úgy megmaradnak, mint a szakáknál és parthusoknál s nem lesz a
lovaglásban való jártasság ez utóbbiaknak a specialitása.
Az árjáknál mindaz, a mi összefüggésben van a lóval, csupán a
középázsiai pusztaság nomádjaival való érintkezés által terjedhetett el.
(...)
A szkíták szokásai közül azonban magyar szempontból talán egyik
sem kelti föl annyira érdeklődésünket, mint a vérszerződés.
Herodotus ezt ekképp írja le: Szövetséget a szkíták, már a kikkel
kötnek, ily módon kötnek: egy nagy cserépserlegbe bort öntenek s azt a
szövetségesek vérével összekeverik, bőrüket ugyanis előbb tőrrel vagy
karddal kissé fölvágják. Azután a serlegbe mártanak egy kardot, továbbá
nyilakat, csákányt és lándzsát, ennek végeztével sokáig imádkoznak s mind
a szövetségesek, mind pedig kíséretüknek legelőkelőbb tagjai isznak
belőle. (Her IV 70.)
A szkíták ezen szokását más ókori írók is emlegetik. Szövetségkötésük
sem vérnélküli - mondja az I, századbeli Pomponius Mela-a kik ugyanis
szerződésre lépnek, megsebesítik magukat s a kiontott vért összevegyítve
megízlelik." Lukianosz, "Toxaris vagy a barátság" c. művében ilyen
szavakat ad a szkíta Toxaris szájába: Miután valakit barátunknak
kiszemeltünk, akkor szerződést és esküt teszünk, a legnagyobbat, hogy vagy
együtt élünk, vagy ha szükség, egyik a másikért együtt halunk. És úgy is
teszünk, mert attól fogva, hogy egyszer ujjainkat megvágván, vérünket egy
edénybe csepegtettük és kardunk hegyének belemártása után azt egyszerre s
együtt ajkainkhoz emelve kiittuk, többé semmi bennünket el nem választ" A
III. századbeli Solinus is azt mondja, hogy a szkíták kölcsönös vérivással
szentesítik a szövetséget nem csupán a saját szokásuk szerint, hanem a
médektől átvett rend értelmében is."
Ez a szokás azonban nem a régi médeké, hanem a szkítákkal rokon
parthusoké, kik azon időtájban Média urai voltak. "Tacitus szerint, midőn
a parthus királyok szövetségre léptek, az volt náluk a szokás, hogy a
szövetségesek hüvelykujjait összekötözték s kötővel összeszorították, hogy
a vér a végső ízekben gyűljön össze, akkor könnyen megsebezték magukat s a
vért kölcsönösen lenyalták; ez volt náluk a titkos szerződési mód egymás
vérével kölcsönösen szentesítve."
Ilyen módon "pogány szokás szerint egy edénybe csorgatva vérüket",
léptek szövetségre és egyesültek a hagyomány szerint a magyar törzsek
fejei is s ez a szokás még a XVI. században is meg volt nálunk.
A török Pecsevi írja, hogy Arszlán budai pasa 1541-ben egy napon Budán
barangolva egy szegény napszámossal beszédbe ereszkedett s miután több
pohár bort megittak, felszólította, hogy lépjen vele testvériségre; a
napszámos rögtön ujjába vágott s miután kölcsönösen megnyalták egymás
vérét, egymás barátjává lettek.'" Ugyancsak a XVI. században mint meglevő
magyar szokást említi ezt Andreas Janus Bruxensis abban a bejegyzésben,
melyet "Petri Martyris Tractatus de novis insulis nuper repertis" c. a.
Antwerpenben, 1536-ban megjelent műnek az ő tulajdonát képező s jelenleg a
M. T Akadémia birtokában levő példányába tett.'°
Szokásban volt a vérszerződés a kunoknál is. Említi Sz. Lajos francia
király életírója Joinville, kinek más becses adatokat is köszönhetünk a
kunokról s a ki ezen adatokat egy Konstantinápolyban tartózkodó s az
aldunai kunok fejedelmi házával rokonságban Ievő francia lovagtól, az
ifjabb Nairot de Taucytól nyerte. Joinville szerint a kunok (Commains),
midőn Andronikus bizánci császárral 1181-ben szövetségre léptek, hogy
egymást híven segítsék, abban egyeztek meg, hogy a császár s a többi
előkelők, kik vele voltak, vágják meg testűket és bocsássák vérüket egy
nagy ezüst medencébe. S a kunok királya s előkelői, kik vele voltak, ép
úgy tőnek és vérüket a mieink vérével vegyíték, borral és vízzel elegyíték
s abból ivának, valamint a mieink is és ekkor azt mondták, hogy
testvérek'"
Nem kevésbé érdekesek a szkíták temetési szokásai, melyekhez hasonló
szokások ugyancsak az uralaltáji népeknél tapasztalhatók. Midőn a király
meghalt, tetemét egyik szkíta törzstől a másikhoz vitték, míg
valamennyinél körül hordozták.
A szkíták, mint Herodotus írja, fájdalmuknak azzal adtak kifejezést,
hogy fülüket megcsonkították, hajukat lenyírták, karjukat megvágták,
arcukat és orrukat összekarmolták és balkezükön nyilakat szúrtak át.
(Iler. 1V 77)
Ki ne ismerné, mint gyászolták meg a hunok nagy királyuk, Attila
halálát? Hajukat, lenyírták, arcukat tőreik hegyével meghasogatták, mert
ilyen kiváló hőst a hun felfogás szerint nem női siránkozással és
könnyekkel, hanem férfiak vérével kell gyászolni. Liutprand pedig ugyanezt
a szokást a magyarokról említi. (Antip. II. 3.)
Így gyászolnak a középázsiai török asszonyok is. Arcukat körmeikkel
hasogatják meg, hogy megsemmisítsék szépségüket. Gyakran lehet találni
királyi özvegyeket, mondja Vámbéry (A török faj: 305.), kik barázdaszerű
sebhelyeket hordanak arcukon, mint azon súlyos veszteség maradandó
gyászjeleit, mely férjük halálával érte őket. A szkíta királyok
eltemetése, pedig Herodotus szerint így ment végbe: a szkíták - úgymond -
nagy négyszögű sírt ásnak, a halottat viasszal vonják be, s hasát
felvágva, kitisztítják, összetört fűszerrel, tömjénnel, zellermaggal és
ánizssal megtöltik, újra bevarrják s akkor a holttestet szekérre téve; az
egész szkíta földön egyik törzstől a másikra viszik s mikor körülhordták,
a gerrhusok földjén, hol a királyok sírjai vannak; eltemetik oly módon,
hogy a halottat a sírban egy emelvényre teszik, kétfelől lándzsákat
szúrnak le, póznákat tesznek rájuk s náddal befödik. A tágas sírnak üres
részében aztán a megholt király egyik megfojtott kedvesét, továbbá
pohárnokát, szakácsát, lovászát, szolgáját s hírnökét temetik, ezenkívül
lovakat, arany csészéket s más egyéb dolgokat is tesznek a sírba. Ennek,
végeztével nagy földrakást emelnek s versenyezve iparkodnak azt lehetőleg
nagyra halmozni. (Her. IV. 71.)
E temetkezési szokás részletei el vannak terjedve az egész
uralaltájiságban.
Azok a nagy halmok, minőket a szkíta királyok hamvai fölé emeltek a
Gerrhos folyó mentén, a Dnyeper és Don közti síkságon tulajdonképp a
Szajani és Altaji hegységnél kezdődnek s a kirgiz pusztaságon, Ural, Káma
s Volga mentén haladva egész a magyar Alföldig, Közép-Ázsiában a Gobitól a
hyrkániai sivatagig nyúlnak, jelezve azt a vonalat, a merre a szkítákkal
rokon szokásokat tartó népek jártak.
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 6. Mint a az szkítáknál, a közép-ázsiai török vitéz sírjára ma is feltűzik
kopjáját (Vámb. Török faj, 304.) s tudjuk, hogy nálunk is nagyon sokáig
fennmaradt ez a szokás, a XVI. században még általában el volt terjedve s
utolsó nyomait a székelyeknél találjuk, a kik a fejfát ma is kopjafának
hívják. A déloroszországi kun-tatár elemtől sok mással együtt ezt a
szokást is átvették a kozákok.
A lóval való temetkezés az uralaltáji népek legjellemzőbb szertartásai
közé tartozik. Az európai árjáknál soha sem volt általános szokásban, csak
kivételképp fordult elő, mint a germánoknál nagyon szórványosan a VIII-IX.
században, úgy hogy ilyen esetekben mindig uralaltáji hatásra lehet
következtetni. Magyarországban az uralaltáji népekkel egyidejűleg tűnnek
föl a lovas sírok, a népvándorlás kezdetén. A IV-V századból valók a
legrégebbiek, amidőn hunnak és szarmaták tanyáznak hazánk területén, de
ugyanezen időszak olyan sírleleteiben, melyeket a tipikus germán fibula
jellemez s ez okból gótnak, gepidának vagy longobárdnak neveznek.
Fejüket bekenték és megmosták s aztán három egymáson hajló póznából
álló s gyapjútakaróval befödött sátorba kádat helyezve izzó kövekkel
melegített fürdőt vettek. (Her, IV 73.) A temetés utáni megtisztulás
szokása meg van a votjákoknál is, kik tisztátalannak tartják a halottat s
még csak a birtokában volt tárgyakhoz sem nyúlnak, hanem a sírba hányják,
vagy az erdőn szórják szét, a mennyiben pedig kénytelenek voltak a holttal
érintkezni, a fürdőházban mosakodva tisztítják meg magokat. (Barna F. A
votjákok pogány vallásáról 7.) Hiányos volna az a kép, melyet a szkíták
erkölcsi jelleméről igyekeztünk adni, ha a szokásos jelképes
kifejezésmódjukat nem érintenénk egy pár szóval.
Egy-két ilyen szimbólumot ismerünk csak, de ezek újra és újra egy
uralaltáji népnek a gondolkozásmódját tárják elénk.
Midőn Darius a szkíták ellen hadjáratot indított, meghódolás jeléül,
mint a magyar mondák szerint Árpád a honfoglalás alkalmával. Földet és
vizet kér. A szkíták e helyett egy madarat, egy egeret, egy békát és öt
nyilat küldtek ajándékba, mely a Herodutus által Gobriasz szájába adott
magyarázat szerint azt jelentette: Ha nem röpültök perzsák miként madarak
az égbe vagy egerekként nem bujtok a földbe, vagy békákként nem ugortok a
mocsarakba, akkor ezek a nyilak megsebesítenek és nem fogtok hazátokba
visszatérni. (Her. IV. 126, 131, 132.) Ezer évvel később az altáji turkok
kagánja ugyanezt a hasonlatot használja az avarokról. Nem madarak, hogy
levegőben elrepülhettek volna; nem halak, hogy a tenger mélyében
elrejtőzködhettek volna; a föld hátán vannak, és én rájuk fogok akadni,
mondta a bizánci követnek. (Menender De Leg. 101.)
A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkíták etnikumának jelenségeit,
tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, a
milyennel az ókort írók jegyezték föl, csakis az uralalaltáji nyelvekből
magyarázhatók meg; láttuk, hogy testi sajátságaik a mongol faj vonásait
tüntették föl; kimutattuk, hogy életmódjukban a középázsiai pusztaság
tősgyökeres nomádjainak természete nyilvánult; bebizonyítottuk, hogy
világnézetük az uralaltáji népek kezdetleges természetimádásával egyezett;
föltüntettük egész sorozatával az analógiáknak, hogy szokásaik a
népvándorláskori s a mai belső-és középázsiai turánok szokásaival
egyeztek.
Mindezek külön-külön és együttesen a mellett tanúskodnak. hogy a
szkíták nem voltak iránok, sem másféle árják, hanem uralaltájiak. De ez
csak egyik oldala a szkíta kérdésnek.
Van egy másik is, nagy hiba volna azt figyelembe nem venni. Ez az irán
légkör, melyben a szkíták éltek. A szkíták által megszállt területen
mindenfelé konstatáIhatók az irán elem nyomai, kimutathatók ezek a hely-
és népnevekben, kimutathatók a szkíta királyok és mások személyneveiben.
Hogy mily intenzív hatást gyakorolt ez az elem a szkítaságra és a
szomszédos népekre, azt épen e folyóirat hasábjain mutatta ki Munkácsi
Bernát az ugor nyelvkincs irán eredete szavaiban.
A német tudósok filológiai vizsgálatai igen becses tanúságokat hoztak
napvilágra. A hiba ott történt, midőn ezt az irán légkört azonosították a
szkíták nemzetiségével.
Nem ismerjük annak az ősidőkben történt nagy néphullámzásnak a
részleteit, mely az európai és ázsiai árjákat elszakította egymástól, de
úgy kell lenni, hogy az árják Európa felől, a mai Oroszország belsejéből
kezdtek terjeszkedni Ázsia felé s visszaszorítva, egyes pontokon pedig
áttörve a középázsiai pusztaság nomád törzseinek addig meg nem szakított
láncolatát, nyomultak előre Irán és India felé, Moszkva terjeszkedési
nagyjában mutatja azt az irányt, melyben az előrenyomulásnak történnie
kellett. Ezt is, azt is a természeti viszonyok szabták meg. Egyfelől a
Káspi tengerig és Kaukázusig, másfelől az Uralon és Délszibérián át a
Tobol és Isim mentén kellett haladniok s a mai Ferghanán át leszállniok a
Jaxartes és Oxus vidékére s úgy tovább dél és nyugat felé.
Itt kezdődött az árják és turánok közti évezredes históriai kapcsolat s
el nem képzelhető, hogy előnyomulásuk közben ne vettek volna magukba az
ázsiai árják turán elemeket is, melyeket hosszabb vagy rövidebb idő alatt
fölszívtak ugyan, de nyomtalanul el nem tüntethettek
Nem ismer azonban a történelem olyan népvándorlást, mely akképp folyt
volna le, hogy egy nép az utolsó emberig fölkerekedik s egytől egyig az
elfoglalt új hazába költözik. Az árja népek vándorlásai éppen az
ellenkezőt mutatják. Szerteáradó lassú menetben történt a kiterjeszkedés,
melynek a középázsiai pusztaság csak ideiglenes tartózkodási helyül
szolgált mint olyan terület, mely az árják ősi életmódjának folytatására
épen nem volt alkalmas. Ezért lesz Irán és az öt folyó melléke az ázsiai
árják tömörülésének színhelye.
A mint megszűnt a nyomás, mely a turánokat visszaszorította s ez
bekövetkezett, mikor a szarmata síkság népfölöslege Iránban és Indiában
alapított új hazát, a nomádok ismét ellepték azt a területet, a merre ez
árják vonultak. A népvándorlások természete hozta magával, hogy e
területen szerteszét az iránság elmaradt töredékeit kellett találniuk,
melynek több tekintetben fejlettebb kulturális viszonyai szükségképp
hatással voltak ezekre a görögök által szkítáknak, a perzsák által
szakáknak nevezett nomádokra ép úgy, mint a szlávság erős befolyást
gyakorolt a honfoglaló magyarokra.
Így magyarázom én a szkítasággal összefüggő irán jelenségeket, s azt
hiszem, hogy csakis ilyen magyarázat egyenlítheti ki azon ellentéteket,
melyek a szkíták nemzetiségének kérdésében oly eltérő elméletekre adtak
okot.
Nagy Géza,
(a szöveget az eredeti helyesírás szerint közöljük.)
Reméljük, hogy az Olvasó boldogult ezzel a nem kis szellemi
erőfeszítést igénylő résszel. Tény, hogy a magyar tudományos irodalomban
még e XX. század első évtizedében sem volt eldöntött kérdés a szkíták
hovatartozása. Az Ókori Lexikonban (az MTA támogatásával jelent meg
1904-ben) ezt olvassuk:
"Hogy a szkíták mely nyelvcsoporthoz tartoznak, a sok kutatás dacára
még ma is nyílt kérdés. Vannak tudósok, kik mongol-turáni népnek mondották
(Niebuhr és Neumann), míg mások (Schafarik, Zeuss, Grimm, Müllenhoff és
Cuno (indo-germán/ árja) eredetűnek tartják őket. A hazai nyelvészek és
etnográfusok közül többen (így újabban Munkácsy B.) felismerni vélik
bennük az ugor népek s így a magyarok rokonait,"
'A magunk részéről úgy látjuk, hogy a kérdés mai állását Legjobban
Bakay Kornél összegzése tükrözi. A neves régész az orosz és ukrán
kutatások eredményeiről ezt írja: "a szkíták europidok, mind a korai, mind
a későbbi időszakokban, mind Közép-Ázsiában, mind pedig a Fekete-tenger
vidékén! A szkíták nyelvi hovatartozása régóta vitatott kérdés. Az
őstörténetünket gúzsbakötő durva történeti közhelyek egyike a szkíták
irániságának túlhangsúlyozása. A kiinduló pont, sajnos, itt is, akárcsak a
finn-ugor nyelvrokonság kérdéseiben a német tudósok állásfoglalása volt,
-még a múlt század végén."
Jegyzetben: Zeuss: Die Deutschen und die Nachbärstamme. K, Müllendorff:
Über die Herkunft der Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten,
Monatsberichte der Kidutük Akademie, 1866.)
Bakay, 1997, 79-80.o.)
Csak a nyolcvanas évek óta tudjuk, (a szovjet kutatások jóvoltából),
hogy az Ural- hegység etnikai értelemben választóvonalat jelent a
szkítának nevezett népek megítélésében. Az Uraltól nyugatra és keletre
europid népek éltek ugyan, de két különböző típusba tartoztak etnikailag.
Minket az Uraltól keletre élő népek érdekelnek, hiszen innen származtak a
párthusok és innen származnak a magyarok ősei is. Ezek a népek amelyek a
Kaszpi-tengertől keletre éltek, az Aral -térségben, az u.n. andronovói
típusba tartoznak. Kissé szélesebb arcuk volt, mint az Ural- hegységtől
nyugatra élőknek ezért összetévesztették a mongoloidokkal. Lásd mindezt
részletesen: az "Aral-tó" és az "Antropológia bizonysága című
fejezetekben.
Két. "Szkítíáról" van tehát szó: egy "Európai" és egy "Ázsiai
Szkítiáról".
Reméljük, hagy ez az antológia is hozzájárul a "szkíta kérdés"
tisztázásához.
42 Magát a fürdőt nem említi Herodotos, de az eljárásból következtetve
más nem lehetett, mint meleg fürdő.
I/5. Baktria és Parthia az i.e. III-I. században Belső-Ázsia Alexandros
és a Seleukidák államrendszerében
Világtörténet II. Budapest, 1962) (részletek)
"Kelet-Irán és Belső-Ázsia fejlődését a hellenizmus korántsem
befolyásolta olyan mértékben, mint a volt Achaimenida- birodalom nyugati
részének fejlődését; a bennszülött lakosság jóval hamarabb szembefordult a
makedón hódítókkal, mint nyugaton. Alexandros a belső-ázsiai satrapiákban
csak úgy tudta biztosítani a makedón uralmat, hogy a hódítók szövetséget
kötöttek a bennszülött arisztokráciával és a legfontosabb hadászati
pontokat katonai megszállás alá helyezték.
Ezt a funkciót töltötték be a katonai települések- a Kelet-Iránban és
Belső-Ázsiában alapított sok "Alexandreia". Amikor Alexandros halálának
híre Belső-Ázsiába eljutott. az odatelepített "hellének" nyomban
fellázadtak, mivel nem szándékoztak továbbra is ilyen távoli, veszedelmes
állomásokon szolgálni. Mintegy 23000 ember otthagyta helyőrségét és nyugat
felé indult. Perdikkas makedón vezérnek sikerült őket lefegyverezni és
megsemmisíteni, de a keleti satrapiák helyőrségeinek létszáma ezután
számottevően csökkent. Alexandros utódainak egymás közti háborúskodása
aláásta a hódítók és a bennszülött arisztokrácia szövetségét: s a nép sem
tudott megbékélni a makedón uralommal. A keleti satrapákat észak felől a
nomádok támadásai veszélyeztették: csapásaik alatt esett el Alexandeia
Margiané is.
Alexandros birodalmának végleges széthullása után a Seleukida dinasztia
első királyainak sikerült egy időre visszaállítaniuk a Belsőázsiai
tartományok fölötti uralmat.
Belső-Ázsiának a Szeleukida- birodalomba való bekebelezése nyomán
fokozódott a görög gyarmatosítás, kereskedelmi kapcsolatok jöttek létre a
Földközi-tenger vidékével és fejlődésnek indultak a pénzviszonyok.
Belső-Ázsia egyre jobban beilleszkedett a hellenisztikus világban uralkodó
viszonyok rendszerébe. Az ország hellenizálásával kapcsolatban fokozódott
a néptömegek kizsákmányolása; a vékony görög-makedón felső réteg valójában
a bennszülött parasztság széles rétegeinek rovására élt, és ez egyre
növelte az elégedetlenséget. A bennszülött arisztokrácia, melynek tagjait
a hódítók szintén megfosztották a hatalomtól, ugyancsak békétlenkedett. A
hellenisztikus kultúra elterjedése Belső-Ázsiában viszonylag felületi
jelenség volt. Mihelyt a nyugati határok mentén zajló események és a
dinasztikus villongások a Szeleukidák figyelmét elvonták a keleti
satrapiákról, a központtal kevés érintkezést tartó és a görög-makedón
hódítás ellen szívósan küzdő belső-ázsiai területek azon nyomban
bejelentették elszakadásukat,
Ie. 250 körül Diodotos baktriai helytartó szakadt el a Seleukidáktól.
Igaz, hogy nem egyszerre szakított a Seleukidák államával, és egy ideig
még formailag elismerte függőségét. Valójában azonban Baktria és a többi
belső-ázsiai tartomány, amely Diodotos fennhatósága alá tartozott, végleg
elveszett a Seleukidák számára. Fia, ll. Diodotos már királlyá kiáltotta
ki magát. Diodotos példáját követte Euthydémos, Sogdiané (vagy mások
szerint Margiané és Areia) helytartója. Euthydémos valószínűleg alárendelt
viszonyban állott Diodotosszal. Diodotos és Euthydémos - mindketten
görögök - elsősorban görög zsoldosaikra támaszkodtak, de lehetséges, hogy
az iráni arisztokrácia támogatását is élvezték, amely a Seleukidák helyett
inkább őket választotta.
Más jellegű volt a parthiai felkelés. Ez már nagyarányú népi mozgalommá
nőtt az idegen hódítók ellen.
Parthiának nevezték azt a tartományt, amely e Kaszpi- tótól délkeletre
- Hyrkaníán túl terült el. Parthia területe a Nagy Sós-sivatag északkeleti
térségeitől a Kopet-dag déli lejtőiig és a Kara-kum-sivatagig húzódott.
Keleti határa valószínűleg a Heritud- (Tedzsend) folyó alsó folyása volt.
Ezek szerint Parthia északi része egybeesik a Türkmén Szovjet Szocialista
Köztársaság déli területeivel. Később a "Parthia" elnevezés az Arsakidák
államának egész területére kiterjedt.
A Parthiában i.e. 250 táján kirobbant felkelés a görög-makedón uralom
ellen irányult; a bennszülött törzsek megmozdulását a bennszülött
arisztokrácia vezette.
Az önálló parthus állam létrejöttéről szóló elbeszéléseknek három
különböző változatát ismerjük. Ezekben a legendás elbeszélésekben sok az
ellentmondás, de reális alapjuk kétségtelen. Valamennyi a bennszülött
törzseknek az idegen uralom lerázására irányuló mozgalmáról szól. A
forrásokban szereplő felkelővezér Arsakés történelmi létét többen kétségbe
vonták. Parthia első királyának valószínűleg nem is Arsakést, hanem
Tiridatest kell tartanunk, aki megkoronázása alkalmából vette fel az
Arsakés nevet. Tiridates minden bizonnyal i.e. 247-ben kiáltotta ki magát
királlyá; ez az esztendő az Iránban használatos parthus időszámítás az
Arsakida-éra - kezdete. Ebben a mozgalomban a jelek szerint igen nagy
szelepet vitt a nomád parnok (daák vagy dahák) törzse, amely a Kaszpi-tón
túli, valamint az Amu-Darja deltája körüli sztyepp-vidéken élt, és a
massageták néven ismeretes nagy nomád és félnomád törzsek szövetségének
volt a tagja. Annyi bizonyos, hogy a hatalmát hamarosan megszilárdító
parthus dinasztia kapcsolatot tartott fenn ezekkel a törzsekkel.
Valószínűleg támogatta őket a földművelésre alkalmas oázisok letelepedett
lakossága is.
A Seleukida- királyoknak sem erejük, sem idejük nem volt ahhoz, hogy
megkíséreljék uralmuk helyreállítását a keleti satrapiákban. Lekötötték
őket Egyiptom elleni háborúik, valamint az uralkodóházon belüli
villongások, és II. Seleukos csak i.e. 238-ban vállalkozhatna keleti
hadjáratra. Tiridates nem tudott ellenállni Seleukosnak és az Aral tó
partjai mentén élő egyik (Apasiakai) nomád törzshöz menekült. Döntő
fordulat állott be a háború menetében akkor, amikor II. Diodotos
szövetséget kötött Tiridatesszel. Még ütközetre sem került sor;
Seleukosnak dinasztikus viszályok miatt sürgősen vissza kellett térnie
Syriába.
Baktriában a királyi hatalom társadalmi bázisa rendkívül szűk volt. A
görög-makedón arisztokrácia a belső-ázsiai területeket voltaképpen
kizsákmányolás tárgyának tekintette. A greko-baktriai királyság belső
gyengeségét jórészt ez a körülmény határozta meg. A szervesen össze nem
tartozó részekből álló roppant birodalom összeomlásának folyamata már
Demétrios uralkodása alatt megindult. Démétrios fiai, mint az egyes
tartományok kormányzói, független uralkodók, saját pénzt verettek. Ie.
175-ben zajlott le Baktriában a magát királlyá kikiáltó Eukratidés
felkelése. Démétrios fennhatósága alatt tulajdonképpen csak az indiai
birtokok maradtak. Hamarosan elszakadt Baktriától Sogdiané is, amely
később Xwárizm része lett. I. Mithridatés parthus király körülbelül
ugyanebben az időben foglalta el Margianét. Eukratidés közben India
meghódításán indult itt a hatalom ebben az időben már Démétrios utódaira
szállott át - és el is foglalta birtokaik jó részét, Eukratidés utódjának
uralkodása alatt a greko-baktriai királyság a nomádok csapásai alatt
összeomlott.
A greko-baktriai királyságtól északra élt nomád massageta törzsek ebben
az időben törzsszövetségekbe tömörültek, amelyek a greko-baktriai
uralkodóknak egyre veszedelmesebb ellenfeleivé váltak. Az Antiochosszal
folytatott tárgyalások során már Euthydémos megemlékezett azokról a
roppant nomád hadakról, amelyek állandóan veszélyeztették Irán
hellenisztikus részeit. Baktria meghódítói a kínai források szerint a
jüecsik voltak, akiken nyilván a nomád massageta törzseket kell értenünk.
A massageta törzsszövetséghez tartozó törzsek egy része -az Asiói vagy
Asianói törzsének e vezetése alatt (akiket egyes kutatók a valószínűleg
türk eredetű wuszun törzzsel azonosítanak) - Belső-Ázsia letelepedett
kelet-iráni törzseivel együtt i.e. 140 és a 130 között benyomult
Baktriába, és megsemmisítette a hellenisztikus greko-baktriai államot és
területén letelepedett.
A Baktria területén letelepedett törzsek közül a legjelentősebb a
tokhár törzs volt, amelyről az országot valamivel később Tokháristánnak
nevezték el. A tokhárok törzse az Arnu-Darjától északra vetette meg a
lábát. Itt volt a fejedelmi székhely is. A hódítók részben letelepedtek és
összevegyültek a bennszülött földművelő lakossággal, részben továbbra is
megőrizték nomád életmódjukat.
A kínai források Tokháristánt meglehetősen népes földművelő lakossággal
és fejlett kereskedelemmel rendelkező országként tartották számon.
Ha a tokhároknak volt is egységes államuk, ez csak a Baktria
meghódítása utáni első időre érvényes. Később Tokháristán több kis
királyságra hullott szét. A kínai források szerint minden városnak megvolt
a maga fejedelme; összesen öt ilyen uralkodóházat említenek. A
legfontosabb tokhár fejedelemség a kusán törzsé volt.
Baktriától keletre, Északnyugat-India területén, továbbra is
megmaradtak azok a kis greko-indo királyságok, amelyeken Euthydémos és
Eukrafidés utódai uralkodtak.
Parthia megerősödése az i.e. II. században
Míg a greko-baktriai királyság egyre inkább elgyengült és a nomád
törzsek csapásai alatt végül is összeomlott, Parthia fokozatosan
megerősödött és az i.e. II. század vége felé hatalmas elő-ázsiai
birodalommá fejlődött.
Az i.e. II. század közepén a meggyengült Seleukida-birodalomtól sorra
szakadtak el Irán nyugati tartományai. Ezen a területen több önálló állam
alakult, melyeknek élére a bennszülött arisztokrácia képviselői álltak.
Így vált önállóvá Elymais, Charakéné (a Tigris és az Eufrátesz völgyében),
Média Atropaténé, majd végül Persis is.
A parthusok I. Mithridatés uralkodása alatt (171-138/37) támadásba
mentek át szomszédaik ellen. Mithridatés hosszas harcok árán elfoglalta
Médiát (i.e. 755 táján). Média meghódítása a parthusok előtt megnyitotta a
Mezopotámiába vezető utat. Il. Démétrios, mivel világosan látta, hogy
Mezopotámia elvesztése végzetes lenne a Seleukidákra nézve, szívósan
ellenállt. A Seleukida-birodalom azonban már nem volt képes feltartóztatni
Parthia támadását, annál kevésbé, mivel a bennszülött lakosság igen sok
esetben örömmel fogadta a parthusok bevonulását: bennük látta a
felszabadítókat a görög-makedón elnyomás alól.
Az ékírásos dokumentumok adatai szerint I. Mithridatés i.e. 141-ben
elfoglalta a Tigris melletti Seleukeiát, Mezopotámia legfontosabb
hellenisztikus poliszát, a Seleukidák fő támaszpontját, és ezután
Babilónia királyává kiáltatta ki magát. Ugyanennek az évnek a telén
azonban Mithridatés a hadjárat további vezetését helytartójára bízta és
sürgősen Hyrkaniába sietett. A király váratlan keleti útja komoly
bonyodalmakra enged következtetni, amelyek a belső-ázsiai nomádok
helyváltoztatásaival függtek össze. A nomádok új hulláma elleni harc olyan
méreteket öltött, hogy Mithridatés uralkodásának hátralevő éveit végig
birodalmának keleti határai mentén töltötte. Démétrios, mihelyt a
parthusok nehézségeiről tudomást szerzett, kísérletet tett, hogy
Babilóniát visszahódítsa. Valószínűleg arra számított, hogy a városi
lakosság görög és elgörögösödött elemeiben támaszra talál. ldeig-óráig élt
is el sikereket, de a parthusok végül is vereséget mértek rá és foglyul
ejtették. Ugyanakkor a jelek szerint végleg fennhatóságuk alá
kényszerítették Elynnaist, és a susai templomok drágaságaival jól
megtöltötték a parthus kincstárat. Így I. Mithridatés uralkodásának vége
felé a parthus birodalom már óriási területeket foglalt el Belső-Ázsia
délnyugati szegélyén; majdnem az egész Iránt és az egész Mezopotámiát.
A Seleukidák ekkor egy utolsó kísérletet tettek ázsiai uralmuk
visszaállítására. VII. Antiochos Sidétés i.e. 130 táján hadjáratot
indított a parthusok ellen. Erős hadseregének élén a parthus vezéreket
több ütközetben megverte. A Tigris melletti Seleukeia lakossága- Antiochos
sikerein felbátorodva megölte a parthus helytartót és átpártolt a
Seleukidákhoz. Antiochos serege győzelmesen vonult tovább Média ellen. II.
Phraatés parthus király béketárgyalásokat kezdeményezett, de Antirochos
feltételeit a parthusok nem fogadhatták el. Az Antiochos elleni felkelés,
amely egész Médiában egyszerre lángolt fel, és amelyet a parthusok
támogattak, a Seleukida helyőrségeknek és magának Antiochos Sidétésnek a
pusztulására vezetett (i.e. 129-ben].
Az a tény, hogy a parthusok az i.e. II. század második felében
elfoglalták Elő-Ázsia gazdaságilag legfejlettebb részeit és a
legfontosabb, Nyugat és Kelet Ázsiát összekötő kereskedelmi utakat,
nagyban hozzájárult a parthus birodalom megerősödéséhez és
felvirágzásához. Az i.e. II. század végén kialakult a Kína és a
Földközi-tenger közti úgynevezett "nagy selyemút". Ennek az útnak hosszú
szakaszát a parthusok tartották a kezükben és óriási hasznot húztak a
nyugat és a Kelet közti kereskedelem közvetítéséből.
Keleten közben olyan események zajlottak le. amelyek valószínűleg még
I. Mithridatés uralkodása alatt kezdődtek, és amelyek a parthus birodalmat
pusztulással fenyegették. Az i.e. II. század közepe táján a belső-ázsiai
nomádoknak nagy vándorlásai zajlottak le. Belső-Ázsia és Kelet-Irán
letelepedett népeinek régi szomszédai: a massageta és szaka
törzsszövetséghez tartozó nomád törzsek két irányban haladtak: délnyugatra
és délkeletre. A szaka és massageta törzsek erőteljes déli előnyomulásának
okát egyelőre nem látjuk egészen tisztán. Nyilván lényeges szerepet
játszottak a nomádok nagy tömegeinek az ázsiai földrész belsejében
lejátszódó vándorlásai, melyek során a hun és a massageta törzsszövetség
közt háború tört ki. A massageta törzsek egy része vereséget szenvedett és
így kénytelen volt délnyugat felé hátrálni. A. massageták keleti ágának
döntő szerepe colt a greko- baktriai királyság megdöntésében. A nomádok
nyugati ága (főleg a szakaraukák és az apasiakák) a parthusok keleti
birtokai ellen indult. Bár e szakáknak portyázásaik során sikerült
benyomulniuk Mezopotámiába, de az északi nomádokat mégis megállították és
dél felé szorították. A szakákkal csak II. Mithridatésnak sikerült
leszámolni (123-88/87). Uralkodása idején a parthusok nem csekély
erőfeszítések árán dél felé térítették a szakák mozgásirányának fő
tengelyét, aminek folytán a nomádok az ókori Drangianéban [a Hamun-tó
környékén) és ettől keletre, Arachósiában telepedtek le. Ezt a területet
azóta hívták Sayistánnak (jelenleg Seistán, Sistán). Itt azután nemsokára
önálló királyságok alakultak, amelyek Irán északkeleti és India
északnyugati vidékeire is kiterjesztették hatalmukat.
Így a parthusoknak az i.e. Il. század végén sikerült keleti határaikat
megerősíteniük, ki tudták szorítani a szakákat, sőt bizonyos mértékig még
függő viszonyba is kényszerítették őket. Nehéz volna megmondani, hogy II.
Mithridatés birtokai kelet felé meddig terjedtek. Egyes kutatók szerint a
parthusok i.e. 115, körül elfoglalták és attól kezdve hosszú éveken át
szilárdan uralták a mervi oázist. Ebben az esetben a parthus birtokok
határa az Amu-Darja volt.
A keleti helyzet megszilárdítása után II. Mithridatés úgy határozott,
hogy folytatja az elődei által megkezdett előnyomulást nyugat felé. A
parthusok a következő csapást az EIő- Ázsiában hadászatilag rendkívül
fontos Armeniára mérték. I.e. 94. táján; II. Mithridatésnek sikerült
Tigranest Nagy- Armenia trónjára intetnie; ezzel egy időre biztosította
befolyását Kisázsiának e részén és Transzkaukáziában. Mithridatés ezután a
Seleukidák ellen fordult, akik ebben az időben már csupán Észak- Syriát
mondhatták magukénak. A parthusok beavatkoztak a Seleukidák ügyeibe, és
hol egyrik, hol másik trónkövetelőt támogatták. A parthus birtokok nyugati
határa az Eufrátesz lett. A parthusok helyenként áthatoltak Parapotamia
területére, vagyis az Eufrátesztől nyugatra is".
"Irán történetének párthus korszakát nemcsak elhanyagolták, hanem
rosszindulattal is kezelték, nekünk kell megkísérelni, hogy igazságot
gyakoroljunk".
/R. N Frye: The Heritage of Persia, London, 1962.)
A párthus történelem forrásai
Több szerző akad, aki összefoglalóan beszél azokról a nehézségekről,
amelyekkel a kutatóknak szembe kell nézniük, amikor a párthus
történelemről gyűjtenek anyagot. (Widengren, Frye, Gutschmid, Debevoise,
Colledge, stb.) Schippman egyenesen "merészségnek" tartja az ilyen
vállalkozást.(Schippman, 1980. 1. old.)
Mivel a párthusoknak saját történetírásuk nem volt, röviden
összefoglalva az alábbi források állnak rendelkezésünkre:
Elsődleges források: Másodlagos források:
Görög életrajzok, örmény történetírók, Frye (7962) óv Iszfahanitól és
AlBirunitól, mert torz a kronológiájuk, ugyanezt mondják az örmény
források egy részéről is, Schippmann felsorolja a latin és kínai
szerzőket, akiket megbízhatónak tart (Pl. a Han dinasztia szerzői).
Akadnak korábbi művek töredékei későbbi szerzőknél, pl. Iustinusnál, stb.
A párthus történelem forrásairól W. Tarn (Cambridge Ancient History,
IX.k.), Widengren, Wolski, kitűnő tájékoztatót adnak.
Több szerző hívja fel a figyelmet a párthusokkal szembeni
rosszakaratra. Az arab és perzsa forrásokban sok a fantázia és nehéz
ellenőrizni őket. (Colledge, 1967.)
Részletes elemzések találhatók a Propyläen Weltgeschichte II.
kötelében, a Cambridge University Press lexikonjaiban, Koske, Koselenko,
Zadnyeprovskij és más orosz szerzők (vagy hajdani szovjet szerzők)
könyveiben, a Paulys Realenzyklopädie régi és új kiadásaiban,
Rawlinson-náf, Frye-nél.
Magyarul lásd az alábbi műveket:
Világtörténet ll., 1962., Bihari, 1936. Ókori keleti chresiomathia,
Harmatta János írásai, Ghirshman, 1985., Apor, 1994., Bakay, 1997. Az
Arsakidákkal az új Magyar Nagylexikon és más művek is foglalkoznak.
Az 1951 és 1975 közötti időszakban megjelent, az ókori Iránról írt
könyvek, tanulmányok címét tartalmazza az "A magyar ókortudomány
bibliográfiája" kötete. (1986.)
Antológiánk Ghirshman-tól közöl történelmi összefoglalót.
II/1. Irán és Turán
Mivel antológiánkban a "Turán ", és a "turáni" kifejezés gyakran
szerepel, szükségesnek látszik ezeknek a fogalmaknak a tisztázása. Ma a
modern tudomány inkább ezt a kifejezést használja Turán helyett: Eurázsiai
sztyeppe.
"Turán: Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus
változatában. Földrajzi helyzetét régi források nem jelölik meg pontosan.
A későbbi időkben azonban e név világosan a nomádok Amu-Darján túli
országát jelöli. A türk korban a perzsák a Turán nevet a hasonló hangzású,
de egészen más eredetű türk névvel kapcsolták össze. Turán fővárosa a
párthus és szászánida korban a Szir-Darja melletti Kang városa volt. (l.
Kangkü). Ez világosan arra mutat, hogy Turán már igen korán a sztyeppei
nomádok országával volt azonos az irániak szemében. Kérdés, hogy
jelölhetett-e ugyanez a név egy dél- afganisztáni tartományt az iráni
történelem legkorábbi szakaszaiban, amelynek neve szintén Turánnak
hangzott. A török népek, mikor megismerkedtek az Iráni Eposszal maguk is
Turán népének kezdték tekinteni magukat, és büszkén vallották magukat a
turáni király; Afraszijáb leszármazottainak".
(Czeglédy, 1969.)
Az Iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca: (a sztyeppe-vidék
és DéI-Irán)
Ez megfelel az árják és a nem-árják közötti állandó konfliktusnak
(Frye, 1962)
Firdauszi idejében ez már a türk hódítókat jelenti, akik az irániak
ellen harcolnak, az iszlám-időkben a mohamedán törökökre értik a "turáni"
jelzőt. (TURK - talán a TUR - szó többesszáma? Frye, 1962. 41. old.) ez
megfelel az iráni TUR-An-nak, az is többesszámot jelöli.
Az Avesztában TUR - TURA-ként tűnik fel, népet jelöl és nem vidéket.
(YAST 13, YASNA 46.12) a "TUR emberek" a daha törzset jelenti! (Mindez
azért fontos, mert a daha törzset nem tekintették árjának, tehát a
párthusok származására nézve ez fontos adalék! Azt is látni kell viszont,
hogy az eredeti "árja" kifejezés jelentése: nemes, előkelő volt, és nem
vonatkozott feltétlenül az etnikai hovatartozásra.)
Marguart szerint a TURA=masszagéták. A lényeg az állandó szembenállás a
dél-irániak és észak-irániak között. (MARQUART Eranshard. Berlin, 1941.
157. old.)
(T L.)
A perzsa törzsek szövetsége a Kr.e. VII. században alakult
Parszumasban. A "Perzsia" elnevezés Párszáról, a mai Fársz területéről
származik. Egész Iránt Perzsiának nevezték, egészen 1935-ig. Az
akhaimenida birodalom alapítója (II. nagy Kürosz, óperzsa nyelven: Kurus
Kr.e. 551-530). "A mai Iránt 1935-ig Perzsiaként ismerte a világ, s lakóit
perzsáknak emlegették, bár saját magukat mindig is Irán az irániak vagy
árják földje elnevezéssel illették. Ezért mondunk mi is iráni kultúrát,
iráni műveltséget és nem perzsát. Perzsia eredetileg csak az egyik iráni
törzs, a perzsák lakhelyét jelölte". Ezek után nézzünk néhány véleményt e párthusok és perzsák közötti
különbségre.
"A párthusok jól bántak a perzsa alattvalóikkal." "A birodalom azért is megbukott - mármint a párthus, TL. megj. mert a
párthusok nem voltak eléggé civilizáltak, nem úgy mint a művészetkedvelő
árják". Rawlinson más művében (1873), turáni-török rokonságról beszél a
párthusok esetében, sőt azt is mondja, hogy "nem lehettek árják, mert
hiányoztak az Avesztából". Szerinte a párthus birodalomnak az lett a vége,
hogy az alattvalók "nem tűrték a durva, szkíta igát" "A párthusok és uralkodói házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is
az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy mint Nagy Sándor és
utódai..." "Habár iráni törzs voltak, de mint nomádok, erőszakkal meghódították
Iránt. A turáni észak-keletről jöttek" "A párthusok viszont, jó fél évezred múlva a perzsáknak estek
áldozatul, akiket akkor a Szászánida dinasztia kormányzott". "Az ural-altáji rokonság nem cáfolható." "Közép-Ázsia török népeivel való rokonság megalapozott".
Reméljük, hagy ennek az antológiának a Művészet c, fejezete is meggyőzi
az olvasót, hogy Rawlinson kijelentéseit, mint pl. "szívük mélyén
barbárok" kétkedve fogadja.
Fentiekből látható, hogy a párthusokra indokolatlan a "perzsa"
elnevezést használni, kivéve, ha a nyelvükről van szó.
"Az elfelejtett dinasztia" (Frye)
"a Nap és a Hold fivérei" Az antológia szövegeiből kiderül, hogy párni-k (vagy parnok) a daháktól
származtak, a dahák pedig a masszagéta törzsszövetség tagjai voltak. A
dahák eredeti lakóhelye az ókori források (Curtius, Arrianos) szerint az
Oxus és a Jaxartes közötti területen volt, onnan vándoroltak le a Kr.e.
III. század első felében a Kászpi- tenger mellékére. (Paulys
Realencyl, der klassische Altertumswissenschaft, IV Band. 1901. 1944, old.
Részletesen lásd: az Antropológia c. fejezetben).
A párthusok királyai mind a legendás Arsakestől származtatták magukat,
és a királyoknak ez volt a mellékneve. Az Arsakidák (görögösen:
Arszakidák) eredete azonban a történelem eddig még megnyugtatóan nem
tisztázott kérdései közé tartozik A következőkben igyekszünk nagyon
röviden, az elméletek összegzésével egyfajta képet adni eredetükről és a
dinasztia első uralkodójáról.
Strabón szerint némelyek baktriainak mondják Arsakes-t, aki "elmenekült
Diodotos hatalmának növekedése elől, és Parthyát elpártolásra bírta."
(Strabón, 1977) Baktria az ókorban a mai Dél-Tadzsikisztán és
Észak-Afganisztán területének felel meg. Arrianos szerint III.
Artaxerxestől származtak, Tabari szerint Vistaspa-tól (Frye 1984).
Apollodoros ismeretlen eredetűnek mondja őket, Polybios leírásából arra
lehet következtetni, hogy az Aral-tótól délre eső területről érkezhettek
Pártiába. (Ezzel egyet lehet érteni, ugyanis ez nem esik messze Baktriától
sem), M. Oliphant szerint a párthusok Közép-Ázsiából származtak, és onnan
nyomultak be Iránba, az Arsakidák eredetéről nincs véleménye. Rawlinson
ugyancsak "turáni-török" népektől származtatja őket. (Rawlison, 1873).
Lozinski a Jaxartesen túli területről (Szir-Darján túlról) eredezteti
őket.
Ami a kronológiát illeti, Frye a Nysa-i osztrakonokra hivatkozik,
(pontosabban a 157. számúra), e szerint:
Arsak -Tiridates Koselenko és Altheim-Stiehl hasonlóan határozták meg a sorrendet:
I. Arsak -Tiridates (ő nem uralkodott) A pontos uralkodói sorrendet Artemita-i Apollodoros (Kr.e. 100 körül)
sem volt képes pontosan meghatározni. Ékírásos források sem nyújtanak
támpontot (A T Clay: Babylonian Records, 1913 ) és J. Sachs Wiseman: "A
Babylonian king list of the Hellenishe period Iraq, 16.).
Bár az örmény források hitelességét, főképpen ami a kronológiát illeti,
sokan megkérdőjelezik (lásd: Párthusok és örmények), úgy tűnik, hogy egy
kivétel mégis akad: Sebeos (Sebeus), aki a VII. században élt. 1990- ben
Olaszországban újra kiadtak a műveit amelyek alátámasztják az örmény
forrásoknak azt az értesülését (Chorenei M., aki korábbi szerzőkre
hivatkozik), hogy az Arsakidák ephtalita hunok lettek volna. Sebeos műve a
XIX. század második felében került elő, és a kor legnagyobb szakértője
Gutschmid is hivatkozik rá, jóllehet ő a legnagyobb kritikával kezeli az
örmény forrásokat (Gutschmid, 1876, 39. old.). Itt meg kell jegyezni, hogy
a Sébeos által használt kifejezés: ephtalita nem állja meg a helyét (vö.
Arsak il Grande, figlio del rei T'etali, nel Bahl Saastan nella terra dei
Kusan Sebeos, 1990. 40. old.), ugyanis az ephtalita elnevezést kb. 375-től
a hunokra, jobban mondva az európai hunokra értjük, az Arsakidák pedig
jóval előbb, a Kr.e. III. században tűntek fel Iránban - jóllehet éppen
Baktria felől!
Az ellentmondás azért feloldható úgy, hogy az Arsakida időszámítás
kezdetekor (Kr.e. 247) a Jaxartesen (Szir-Darján) túli terület az ázsiai
hunok birodalmának nyugati határa volt, és az Arsakida dinasztia
származhatott innen, tehát Sebeos, mint forrás hitelesnek tekinthető, ő
valószínűleg korának kifejezéseit vetítette rá a korábbi eseményekre.
Végül, összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a lengyel kutató, J. Wolski
foglalkozott a legalaposabban az Arsakidák eredetével. Írásából az derül
ki, (Wolski, 1956), hogy Iustinus és Strabón leírásain kívül a pontos
évszámokat illetően Eusebius egyházatya és a szeleukida uralkodók
kronológiájára kellett támaszkodnia. Így sikerült meghatároznia az
uralkodási sorrendet, illetve a pontos évszámot:
Kr.e. 247. Arsak, a párnik feje Lesz, ezzel elkezdődik az Arsakida éra,
Kr.e. 238. Arsak meghódítja Pártiát.
A Parthus Birodalom leírása (Strabón: Geographia) (részlet)
Strabón (i.e. I. sz.), Augustus korának kiváló földrajzi írója,
Geographia c. munkájában régebbi források, elsősorban Poseidonos (kb. i.e.
135-50) alapján ismertette az egész akkor ismert világot, ennek keretében
Parthiát is. Mint művének többi részében, itt is történelmi
visszapillantásokkal egészíti ki a földrajzi ismereteket. Strabón több
történeti mű szerzője is volt (vö. e szemelvény 3. pontját], ezek azonban
elvesztek. Strabón: Geographia XL.9. (C 514-575).
"Parthyaia nem nagy kiterjedésű. Egykor a hyrkanosakkal, együtt
fizetett adót a perzsa hatalom idején, majd ezután is, amikor a makedónok
álltak hosszú időn át hatalmon. Csekély kiterjedését súlyosbítja, hogy
sűrű erdőktől fedett, járhatatlan erdők borítják, s emiatt a királyok
seregüket is nagy sietséggel indítják útnak, mert az ország még rövid
időre is csak alig képes őket eltartani. Jelenleg mégis megnőtt a
kiterjedése. A parthus birodalom részei Komiséné, Choréné, és úgyszólván
az az egész terület, amely a Kaspi-kapuig, Rageiig és a tapyrosok földjéig
terjed, s amely egykor Médiához tartozott. Ragai közelében fekszik Apameia
és Herakleia városa. A Kaspi-kaputól Ragaiig- Apollodóros szerint- 500
stadion az út, Hekatompylosig, a parthus királyok székhelyéig pedig 1260.
Ragai, mint mondják, a gyakori földrengésekről kapta a nevét, amelyek ezen
a vidéken már számos várost és - mint Poseidonos mondja - 2000 falut
elpusztítottak. A tapyrosok állítólag a derbikosok és hyrkanosok földje
között élnek. Azt mondják róluk, hogy mihelyt valakinek felesége két vagy
három gyermeknek adott életet, asszonyaikat másnak adják tovább.
Hasonlóképpen adta át még a mai időnkben is a római Cato feleségét,
Marciát Hortensiusnak, annak kérésére, s az ősi római szokás értelmében".
Amikor a Taurus hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt,
mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás
elleni harcukkal voltak elfoglalva - először Baktrianét és az egész vele
szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai. Ezután
Arsakés, egy szkíta férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az
aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta
Parthyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen
harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek
földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek
eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erre
kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá
lettek. Így a szkíták feletti győzelem eredményeként meghódították
Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát.
Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk
nagyságát tekintve mintegy e rómaiak vetélytársává lettek. Sikereiket
életmódjuknak és szokásaiknak köszönhetik, amelyekben még sok nyoma van a
barbár és szkíta jellegnek, de sok olyan vonással is rendelkeznek, amely
kedvező az uralom gyakorlása és a harci sikerek számára".
"Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről azt mondják, hogy a Maiótistól
északra lakó és xandiosoknak vagy pariosoknak nevezett Daai törzsek
köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, vajon a Daai törzs a
Maiotistól északra lakó szkítákhoz tartozik-e. Egyesek tehát azt állítják,
hogy Arsakés ezektől (a szkítáktól) származik, mások baktriai
származásúnak mondják; szerintük a Diodotos hatalmának növekedése előli
menekülése indította meg Parthyaia felkelését. Mivel már bővebben szóltam
a parthus szokásokról "Történelem" c. művem hatodik könyvében, valamint
Polybiost folytató történelmi munkám második könyvében, az ismétlések
elkerülése végett itt csak annyit említek meg, hogy Poseidenios szerint a
parthusok tanácsa (synedrion) két részből áll, éspedig egyfelől a király
rokonaiból, másfelől a bölcsekből és mágusokból, és ez a két csoport
együttesen választja a királyt".
II./4/b. lustinus: Historiae Pilippicae Iustinus- teljes nevén valószínűleg: M. lunianus Iustinus- az i.sz. II.
század második felében élt. Egyetlen ránk maradt műve, a Historiae
Philippicae csak kivonata egy korábbi római történetíró, Pompaius Trogus,
Livius kortársa, azonos című nagy történelmi munkájának, amelynek teljes
szövege elveszett. Pompaion Trogus az egész akkor ismert világ történetét
írta meg, jórészt hellenisztikus források alapján. Érdeme éppen egyetemes
jellegében, a görög-római világ határain messze túlterjedő széles
látókörében van. A parthusok történetét tárgyaló XLI. és XLII. könyve,
különösen a korai időkre vonatkozóan sok önkényes, tudálékos vagy
néphagyományon alapuló elemet is tartalmaz, mégis az egyetlen ránk maradt
összefüggő elbeszélést nyújtja ennek az államnak történetéről, egészen
Augustus koráig.
"A parthusok, akik most - mintha csak felosztották volna a
földkerekséget a rómaiakkal - a Kelet felett uralkodnak, a szkíták
elűzöttjeiből származnak. Ez magából a nép nevéből is következik, ugyanis
szkíta nyelven "parthus" annyit jelent mint száműzött." Az asszírok és
médek korában a parthusok a Kelet legismeretlenebb népei közé tartoztak.
Még később is, amikor a Kelet feletti uralom a médektől a perzsák kezébe
került, mintegy névtelen tömegként a győztesek zsákmányává lettek. Amikor
végül a makedónok diadalmaskodtak a Kelet felett, az ő szolgáikká lettek.
Annál csodálatosabbnak tűnhetik nagy szerencséjük, hogy most ama népek
felett uralkodnak, amelyeknek hatalma alatt egykor rabszolgatömegként
egykor ők maguk álltak. Bár a rómaiak három háborúban legnagyobb
hadvezéreikkel, legvirágzóbb időszakukban támadtak rájuk, minden nép közül
ők voltak az egyedüliek, akik nemcsak egyenrangúaknak bizonyultak, hanem
győztek is; bár talán még nagyobb dicsőség volt az, hogy túlélték az
asszírok, médek és perzsák egykor oly hírneves királyságát, és Baktriának
olyan gazdag, ezer város felett uralkodó birodalmát, mint az, hogy távoli
ellenséggel szemben háborúban győztek; különösen akkor, ha meggondoljuk,
hogy a szkíták nehéz támadásai és a szomszédokkal vívott háborúk váltakozó
veszedelmei és megpróbáltatásai is szüntelenül sanyargatták őket. Amikor a
belső háborúk következtében Szkítiából elűzettek szinte észrevétlenül
foglalták el a Hyrkania, a dahák, ariusok, spartanusok és margianusok
között fekvő pusztaságokat. Szomszédaik eleinte nem akadályozták
terjeszkedésüket, később azonban már gátolni igyekeztek: határaikat mégis
olyan mértékben terjesztették ki, hogy immár nemcsak a határtalan és
mérhetetlen sík vidéket, hanem a szakadékos magaslatok és meredek hegyek
vidékét is elfoglalták. Ez az oka annak, hogy a parthusok határain belül
vagy a hőség, vagy a kemény hideg uralkodik: miközben hegyeiket hó
borítja, síkságaik a nyár hevében égnek".
II.
"A makedónok uralmának lezárása óta a parthus nép feletti uralom
királyaik kezében van. A királyok méltóságához közelebb az előkelők rendje
áll: közülük kerülnek ki háborúban a hadvezérek, békében a helytartók.
Nyelvük középütt áll a szkíta és a méd nyelv között, illetve a kettőnek
keveredéséből származott. Egykor saját ősi ruházatukat használták, amióta
azonban meggazdagodtak, a médek példájára világos és könnyedén redőzött
öltözéket viselnek. Fegyverzetükben megtartották az ősi szkíta szokásokat.
Seregüknek nagy részét, más népektől eltérően, nem a szabadok, hanem a
szolgák alkotják.
Ez utóbbiaknak tömege, mivel senki sem bocsátja szolgáját szabadon, és
ennek következtében minden szolgagyermekből szolga lesz, szinte napról
napra növekszik. Ezeknek gyermekeit azonban ugyanúgy gondozzák, mint
sajátjaikat, és nagy buzgalommal oktatják a lovaglásra és íjászatra.
Mennél gazdagabb valaki, annál több lovast köteles harc idején királyának
rendelkezésére bocsátani. Ez odáig fejlődött, hogy amikor Antonius hadat
viselt a Parthusok ellen, százötvenezer főnyi lovassereggel támadtak
ellene, s ebből mindössze négyszázan voltak a szabadok. Viszont képtelenek
szemtől szembe, rendezett csatasorban harcolni és városokat megostromolni.
Harc közben lovaik hol előre száguldoznak, hol meghátrálnak.
Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a
sebekkel szemben. A harcra nem trombitával, hanem dobveréssel adnak jelt.
Képtelenek a hosszan tartó küzdelemre. Ha rohamuk erejével ugyanakkora
szívósság és kitartás párosulna, senki sem tudna nekik ellent állni. De
gyakran a harc leghevesebb perceiben abbahagyják a küzdelmet, majd a
menekülésből váratlanul ismét harcba lendülnek, úgyhogy amikor az ellenség
leginkább bízik a győzelemben, akkor jut a leghalálosabb veszélybe.
Önmagukat és lovaikat is pikkelypáncéllal borítják, amely mind a lovas,
mind a ló egész testét befedi. Aranyat és ezüstöt csak fegyvereik
díszítésére használnak".
III.
"Mivel a szerelemben a változatosságot szerelik, minden férfinak több
felesége van. Ezért egyetlen bűnt sem torolnak meg súlyosabbal, mint a
házasságtörést. Asszonyaiknak nemcsak a férfiak lakomáin való részvételt
hanem a férfiak puszta látását is meg tiltják.
Csak olyan húst esznek, amit vadászaton maguk ejtettek el. Minden
idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak. lóháton
intézik. a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton
kereskednek és társalkodnak.
Szolgák és szabadok között az a legfőbb különbség, hogy a szolgák
gyalogszerrel, a szabadok kizárólag lovon járnak.
A temetés általában abból áll, hogy a holttestek madarak és kutyák
marcangolják szét, és csak a lemeztelenített csontokat borítják földdel.
Babonás szokásaikra és az istenek tiszteletére mindenkinek nagy gondja
van. Ennek a népnek a lelkülete fennhéjázó, lázongásra, cselvetésre,
meggondolatlanságra hajlamos. A férfiak legfőbb erényét a vadságban, a
nőkét a szelídségben látják. Természetüknél fogva hallgatagok, gyorsabbak
a tettben mint a beszédben, szerencséjüket és balszerencséjüket egyaránt
csendben fogadják. Fejedelmeiknek félelemből és nem tiszteletből
engedelmeskednek. A szeretkezésben nem ismernek határt, élelemben azonban
mértéktartók. Szavaiknak és ígéreteiknek csak annyiban lehet hitelt adni,
amennyiben az az ő érdeküknek is megfelel".
(Ford.: Hahn lstván)
44 Hyrkanosok-Hyrkania lakói, Parthia északi részén, a Kaszpi-tengertől
délkeletre
(A párthusok elleni hadjárat) (Budapest 1949.) III.
"Mialatt Caesar északon porba tiporta a gallokat, a római nép súlyos
sebet kapott keleten a parthusoktól. De nem panaszkodhatunk a sorsra,
nincs semmi, ami szépíthetné a véres vereséget. Isten és ember egyaránt
Crassus ellen volt, s a consul, aki csak a parthusok aranyára sóvárgott,
tizenegy légiójának elvesztésével és saját fejével fizetett
telhetetlenségéért. Már Metellus néptribunus a bosszúállás rettegett
istennőinek ajánlotta a Rómából kivonuló hadvezért, később pedig, amikor
hadseregünk áthaladt Zeugma városán, az Euphrates hirtelen örvényei
ragadták magukkal és nyelték el hadijelvényeinket. Amikor ezután
Nicephoriumnál tábort ütöttünk, Orodes király követeket küldött
Crassushoz, akik fenyegető hangon kijelentették: -Emlékezzék a
főparancsnok arra a szövetségre, amelyet a parthusok Pompeiusszal és
Sullával kötöttek!
Neki azonban a király kincstárára fájt a foga, s még azzal sem
fárasztotta magát, hogy valami ürügyet koholjon, hanem azt felelte: majd
Seleuciában ad választ. A szerződésszegés bosszúálló istennői ezért
segítették ellenségeink cselszövését és fokozták vitézségét.
Fővezérünk először is eltávolodott az Euphretes mellől habár csak azon
lehetett volna biztosítani az utánpótlást, és a folyó hátulról védelmet
nyújtott volna hadseregünknek. Crassus azonban vakon hitt a szír
Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel
vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat. Itt
aztán mindenfelől ki voltunk szolgáltatva az ellenségnek. Alig ért hát
Crassus Carrhaeba, máris minden irányból feltünedeztek a király
alvezéreinek, Silacesnak és Surenasnak aranytól csillogó hadijelvényei és
lengedező selyemlobogói. A lovasság erre - egy percet sem vesztegetve -
körös-körül bekerítette seregünket, és mint a sűrű felhő meg a jégverés,
zúdultak ránk dárdáik. Így semmisült meg hadseregünk az iszonyatos
mészárlásban. Magát Crassust valami megbeszélés ürügyén kicsalták, s adott
jelre élve elfogták volna, ha a katonai tribunusok nem állnak ellen, mert
így a barbárok kénytelenek voltak fegyverrel vágni el a menekülő hadvezér
útját. Crassus fiának testét szinte apja szeme láttára borították el a
lándzsák. Az ellenség magával vitte és megcsúfolta a fiatalember fejét.
Szerencsétlen hadseregünk- kit hová sodort a fejvesztett futás -
szétszóródott Armeniában, Ciliciában és Syriában, s hírmondó is alig
maradt belőle, hogy megjelentse a katasztrófát. Főparancsnokunk levágott
fejét jobb kezével együtt a király elé vitték, aki csúfot űzött belőle, és
nem ok nélkül. Megolvasztott aranyat öntetett tátongó szájüregébe, hogy
akinek lelkét a kincs utáni vágy tüzelte, annak élettelen testét még
holtában is égesse az arany".
/Ford: Havas L. /
(Béke a parthusokkal és Augustus istenné avatása "Amikor már mindenkit hatalmunk alá hajtottunk nyugaton és délen,
északon (legalábbis a Rajna meg a Duna között) és keleten (a Cyrus meg az
Euphrates között], a többi nép is, amelyet még nem kebelezett be
birodalmunk, érezni kezdte nagyságunkat, és tisztelettel tekintett a
nemzeteket legyőző római népre. A szkíták követeket küldtek hozzánk, a
sarmaták pedig barátságunkat kérték. Még a serek is eljöttek, meg a nap
tüze alatt élő indiaiak drágaköveket, igazgyöngyöket, sőt elefántokat
hozva magukkal ajándékképpen, és leginkább azzal voltak nagyra, hogy
milyen hosszú távolságot tettek meg: négy évet töltöttek ugyanis úton. És
ezeknek az embereknek már a színe is elárulta, hogy egészen más éghajlatú
tájról érkeztek. A parthusok is önként visszaadták azokat a
hadijelvényeket, melyeket Crassus katasztrófája alkalmával zsákmányoltak,
mert mintegy lelkiismeret furdalást éreztek saját győzelmük miatt.
Így az egész emberiség mindenütt rendíthetetlen és tartós békében,
egyetértésben élt, s végül is Caesar Augustus- a Város alapítása után
hétszáz esztendővel -becsukhatta a kettős arcú Janus templomának kapuját,
amelyet előtte csak két ízben zártak he: Numa királysága idején, és amikor
először győztük le Karthágót.
Ettől kezdve a császár a béke ügyének szentelte magát, és megannyi
súlyos és szigorú törvénnyel megfékezte a minden rosszra és kicsapongásra
kapható nemzedéket, amely az ő korában élt. Hogy ezt az ezernyi és roppant
feladatot végrehajthassa, megkapta az örökös dictator és a haza atyja
címeket. A senatusban arról is tárgyaltak, -hogy mint a császárság
megalapítóját, ne nevezzék-e Romulusnak, de szentebbnek és
megtisztelőbbnek látszott az Augustus jelző, mert így már földi életében
megillette őt ez a megszólítás és ez a név. Isten hatszáznegyvenedik
évében volt Róma, amikor az első hír jött a kimberek fegyvereiről
Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt. Ha ettől az
időponttól Traianus császár második consulatusáig számolunk, körülbelül
kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje hódítjuk már Germániát! Ez alatt a
hosszú idő alatt mind a két oldalon sok volt a veszteség. Sem a samnisok,
sem a punok, sem Hispania és Gallia, sőt még a parthusok sem okoztak ennyi
gondot, mert Arsaces királyságánál is erősebb a germán szabadság. Mert hát
ugyan mit tudna nekünk Crassus halálán kívül szemünkre vetni Kelet, amely
maga is elvesztette Pacorust és egy Ventidius lábai elé borult. A germánok
viszont Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust, Servilius Caepiót és Gnaeus
Malliust megverve, illetőleg elfogva a köztársaságnak három consuli
seregét, Augustusnak pedig Varusszal együtt három légióját tették tönkre.
Sőt Marius Itáliában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és
Germanicus pedig saját hazájukban, Germaniában sem egykönnyen verték meg
őket. Aztán Gaius Caesar nagy fenyegetőzései még nevetségbe is fulladtak".
/Ford: Borzsák István/
56 Vö. Ammianus Marcellinusnak a hunokról adott, egészen hasonló
jellemzését is (XXXI, 2, 6).
"Martus Crassus apja censorságot viselt, és diadalmenetet is tartott,
de ő szerény házban nőtt fel két nővérével együtt. Ezek mindketten még
szüleik életében megházasodtak, és mindnyájan közös asztalnál étkeztek;
sok tekintetben, úgy látszik, ez lehetett az oka, hogy Crassus mindig
józanul és mértékletesen élt. Midőn egyik fivére meghalt, az özvegyet
elvette feleségül, és gyermekei tőle születtek; e tekintetben is olyan
példásan viselkedett, mint bármely római polgár. Igaz, hogy már
előrehaladott korban volt, mikor azzal vádolták, hogy viszonya volt
Liciniával, az egyik Vesta szűzzel, aki ellen Plotius vádat emelt.
Liciniának nagyon csinos villája volt a város közvetlen szomszédságában,
és azt Crassus olcsó áron meg akarta szerezni, ezért gyakran meglátogatta,
és figyelmes volt hozzá, s ezzel gyanúba hozta. Kapzsisága némiképpen
tisztázta a csábítás vádja alól és a bíróság felmentette, ő azonban nem
hagyott békét Liciniának, amíg a házat meg nem szerezte.
A rómaiak azt mondják, hogy Crassus sok jó tulajdonságát egyetlen
hibája homályosította el, a kapzsiság; úgy látszik, hogy ez az egy minden
más hibájánál erősebb volt, s a többit háttérbe szorította. Kapzsiságának
legfőbb bizonyítékául említik azt a módot, ahogyan vagyonát szerezte,
amely kezdetben nem volt több háromszáz talentumnál. Később consulsága
idején vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, megvendégelte a
népet, és minden rómainak három hónapra elegendő eleséget adott. Mégis,
amikor a parthusok elleni hadjárat előtt számba vette vagyonát, úgy
találta, hogy értéke hétezerszáz talentum. Ennek legnagyobb részét, hogy
megmondjuk a szégyenletes igazat, tűzből és háborúból szerezte, és így a
közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása.
Mikor Sulla elfoglalta a várost, és eladta azok vagyonát, akiket
megöletett, ezt hadizsákmánynak tartotta, és így is nevezte; majd amikor
az volt a szándéka, hogy minél több és minél befolyásosabb embert bűnei
cinkostársává tegyen, Crassus nem vonakodott az ilyen vagyonokat elfogadni
vagy megvenni. Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak, szinte
természetesek az olyan szerencsétlenségek, mint a házak leégése vagy
összeomlása (tekintve, hogy nehezek voltak, és túl közel épültek
egymáshoz), sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz
ilyen rabszolgája volt, megvásárolta a kigyúlt és a kigyúltak közelében
álló házakat melyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban
potom áron eladtak, Róma legnagyobb része tulajdonába került. Bár sok
mesterembere volt, saját magának soha nem épített házat mert azt szokta
mondani, hogy akik építkeznek, tönkremennek anélkül, hogy ellenségeik
lennének. És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű földbirtokai és
munkásai voltak, akik a földet megművelték ez mind együtt semmi sem volt
rabszolgáinak értékéhez képest. Rengeteg különféle és különlegesen
kiképzett rabszolgát tartott: felolvasókat, kéziratmásolókat,
ezüstműveseket, kasznárokat, asztali felszolgálókat. Kiképzésükről és
taníttatásukról maga gondoskodott, abban a meggyőződésben, hogy a jó
gazdának, mint háztartásának élő szerszámaival, a legnagyobb gonddal kell
törődnie rabszolgáival.
Ezek után következik a (Carrhae-i = Haran), a mai dél-törökországi
UrfátóI délre, csata leírása. A római hadsereg átkel az Eufráteszen és
sivatagos, kopár terepre csalják Abgár, oszrhoénei király emberei. (T.L.)
Amikor így előrenyomultak, egy Baliszszosz nevű nem nagy és nem is
bővizű folyóhoz érkeztek, de a katonák így is örültek a szárazságban és
hőségben, a fárasztó és víztelen utakon megtett menetelés után. A tisztek
többsége azon a véleményen volt, hogy táborozzanak itt le, és úgy? töltsék
az éjszakát, majd amikor kipuhatolják, hogy milyen nagy az ellenséges
sereg, és milyen csatarendben állt fel, akkor induljanak kora reggel
ellene. Crassus, fia és a vele levő lovasság unszolására, hagyta magát
elragadtatni, hogy nyomban megütközzenek; kiadta tehát a parancsot, hogy
akik éhesek és szomjasak, a csatasorban állva egyenek és igyanak; de még
mielőtt ezzel mindnyájan szépen végezhettek, máris vezette őket nem
lassan, időről időre megpihenve, mint amikor ütközetbe szoktak indulni
hanem gyorsan, erőltetett menetben, míg meg nem pillantották az
ellenséget, amely várakozásuk ellenére nem látszott sem soknak, sem
félelmetesnek, mert Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli
csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és
állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe
értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és
félelmetes erejű zajjal. A parthusok ugyanis nem kürttel és trombitával
lelkesítik a harcosokat a csatára, hanem fémüstöket, bőrrel bevont dobokat
vernek az arcvonal különböző részein, és ezek mennydörgésszerű robajjal
vadállati üvöltéshez hasonló szörnyű és félelmetes hangot adnak. Helyesen
ítélték meg a parthusok, hogy az ember valamennyi érzékszerve közül a
hallás zavarja meg leginkább a lelket, ez kelti fel leggyorsabban
indulatait és zavarja meg józan ítéletét.
Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok
hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi
acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértükben; minden
csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz- és
acéllemezek borították. Legnagyobb és legszebb volt Szuréna méd divatú
ruházatában, festett arccal és középütt elválasztott hajjal. Szinte már
nőies szépsége nem is illett vitézi híréhez, azért sem, mert a többi
parthus szkíta módra megnövesztette homlokán a haját, hogy ezzel is
félelmetesebb külsejük. Első szándékuk az volt, hogy lándzsáikkal a
rómaiakra rontva az első sorokat hátrálásra kényszerítik; mikor azonban
látták, hogy a nagy mélységben pajzsukkal szorosan egymáshoz felzárkózott
katonák szilárdan és mozdulatlanul tartják állásukat, visszavonultak, s
úgy tűnt fel, mintha szétszóródnának, és soraik felbomlanának, pedig
közben észrevétlenül körülvették a rómaiak négyszögét. Crassus ekkor
könnyű fegyverzetű harcosait küldte rohamra, de alig jutottak előre, máris
nyílzápor fogadta őket, mire gyorsan visszavonultak a nehéz fegyverzetűek
sorai közé, s ezzel rendetlenséget és félelmet keltettek, mert
megtapasztalták íjaik félelmetes erejét; a nyílvesszők áthatoltak védő
fegyvereiken és keresztülütöttek mindent, amibe belecsapódtak, akár
kemény, akár puha volt.
(A székelyek harcmodorát lásd a "Hadművészet" című résznél.)
A parthusok csoportokba oszolva nagyobb távolságból lőtték ki nyilaikat
minden irányból; arra nem is volt szükség, hogy pontosan célozzanak, mert
a rómaiak sűrű és tömött arcvonalát még készakarva sem lehetett elhibázni.
A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt nyílvesszők hatása
félelmetes volt, mert ellenállhatatlan gyorsasággal csapódtak a célba.
Ettől kezdve kétségbeejtőre fordult e rómaiak helyzete, mert ha
hadállásukban maradtak, tömegesen megsebesültek, ha pedig megkísérelték,
hogy rátámadjanak az ellenségre, semmivel sem értek el jobb eredményt, s
veszteségeik ugyanolyan nagyok voltak. A parthusok ugyanis futás közben
lőtték ki nyilaikat, amihez a szkíták után a legjobban értettek; menekülés
közben érték el biztonságukat, s ezzel elvették a futás szégyenét.
Amíg a rómaiak remélték, hogy a parthusok nyilaik ellövöldözése után
abbahagyják a csatát vagy kézitusába kezdenek, szilárdan kitartottak, de
amikor észrevették, hogy nyílvesszőkkel megrakott tevék állnak a közelben,
ahonnan az őket már előbb bekerítő csapatok újakat kapnak, Crassus
belátta, hogy a harcnak nem lesz vége, elcsüggedt.
Küldöncöket menesztett hát fiához, és megparancsolta neki, hogy
mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt még bekerítik. A parthusok
ugyanis főként Crassust támadták, és az ő szárnya körül próbálkoztak
lovasságukkal, hogy a hátába kerüljenek. Ezért a fiatal Crassus magához
vett ezerháromszáz lovast, akik közül ezret Caesartól hozott magával,
ötszáz íjászt és a hozzá legközelebbi csapatokból nyolc cohors pajzsos
harcost, s ezekkel támadásra indult. A parthusok szerették volna
bekeríteni, akár mert, mint némelyek mondják, mocsaras területre értek,
akár pedig mert mozdulataikkal igyekeztek a fiatal Crassust minél
távolabbra csalogatni apjától; ezért tehát megfordultak és futásnak
eredtek. Publius erre odakiáltott embereinek, hogy az ellenség megfut
előlük, s utánuk eredt Censorinus és Megabacchus társaságában; az utóbbi
bátorságával és nagy testi erejével tűnt ki, Censorinus pedig szenátori
rangot viselt, kiváló szónok, s mindketten a fiatal Crassus kortársai és
jó barátai voltak. A lovasság nyomukban volt, de eltelve harci kedvvel és
reménységgel, nem akartak elmaradni a gyalogosok sem; már azt hitték, hogy
győznek, és üldözik az ellenséget, amikor előbbre nyomulva észrevették a
cselfogást, mert a látszólag menekülők megfordultak, és még sokkal többen
csatlakoztak hozzájuk. A rómaiak ekkor megálltak, és azt gondolták, hogy
kézitusába kezdhetnek velük, mivel olyan kevesen voltak De a parthusok
vérteseiket állították szembe a rómaiakkal, míg a lovasság többi része
körülöttük száguldozott, feltörték a talajt, és a környező homokbuckákról
olyan sűrű porfelleget vertek fel, hogy a rómaiak semmit nem láttak és
hang is alig jött ki a torkukon, majd szűk helyre összeszorulva egymásra
zuhantak, sebeket kaptak, és nem könnyű, hanem kínokkal teljes és
gyötrelmes halállal pusztultak el; a földön fetrengve, vergődtek
sebesülten, próbálták kihúzni a sebükbe betört horgas nyílhegyeket,
amelyek átjárták izmaikat és idegeiket, de sebeiket ezzel még jobban
elmélyítették
Rengetegen haltak így meg, és az életben maradottak is alkalmatlanná
váltak a harcra. Amikor Publius biztatta őket, hogy támadják meg a vértes
lovasokat, mutatták neki, hogy kezük pajzsukhoz, nyíllal átlőtt lábszáruk
pedig a talajhoz szegeződött, s képtelenek akár futni, akár védekezni.
Lovasait mégis nekibátorította, nagy erővel előretört, és összecsapott az
ellenséggel, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a támadásban csakúgy, mint a
védekezésben, mert az ő emberei gyenge és rövid dárdáikkal támadták a
parthusok bőrrel és acéllemezekkel borított mellvérteit, míg azok
lándzsáikkal törtek a galliai csapatok könnyű páncéllal fedett, majdnem
mezítelen testére. Pedig Publius leginkább ezekben bízott, s valósággal
csodákat művelt velük, úgyhogy megragadták a parthus lándzsákat, birokra
keltek velük, leráncigálták őket lovaikról, mivel súlyos fegyverzetük
miatt nehézkesen tudtak mozogni. Sokan leugrottak lovukról, ellenfeleik
lovai alá bújtak, s azokat hasba szúrták. A lovak fájdalmukban
felágaskodtak, rátapostak lovasaikra éppen úgy, mint az ellenségre, és úgy
vesztek oda. A galliai csapatokat nagyon gyötörte a hőség és a szomjúság
is, mert egyikhez sem szoktak hozzá, s hozzá még legtöbben lovukat is
elveszítették, amikor lóháton rohantak szembe a parthus lándzsákkal. Így
aztán kénytelenek voltak visszahúzódni e nehéz fegyverzetűekhez, és vitték
magukkal a súlyosan megsebesült Publiust is. Közben megpillantottak a
közelben egy homokdombot, és oda vonultak vissza; a lovakat a domb közepén
megkötözték, majd pajzsukkal kifelé szorosan egymás mellett felsorakozva,
azt remélték hogy könnyebben védekezhetnek a barbárok ellen. De éppen
ellenkezőleg történt, mert míg a sík terepen az első sorban harcolók a
hátulsó soroknak némi védelmet nyújtottak, itt a dombon a talaj
egyenetlensége miatt a hátul állók fokozatosan magasabbra kerültek, és
semmi lehetőségük nem maradt a menekülésre, hanem a nyílvesszők egyformán
lecsaptak mindnyájukra, és jajveszékelve, tehetetlenül érte őket utol a
dicstelen halál.
Közben az ellenség harci kiáltozással és győzelmi dalokkal egyre
közeledett, s ez még félelmetesebbekké tette őket. Újra megszólalt a dobok
dübörgő hangja, és a rómaiak újabb csata kezdetét várták. Hozták Publius
fejét lándzsahegyre tűzve, közelükbe vágtattak, mutogatták, és megvető
gúnnyal kérdezték, milyen családból származik, és kik a szülei, mert nem
volna illő, hogy egy gyáva és hitvány apának, mint Crassus, ilyen nemes és
kiválóan vitéz gyermeke legyen. Ez a látvány a rómaiakat még jobban
megtörte és kétségbe ejtette, mint mindaz a szörnyű baj, amelyet addig el
kellett szenvedniük; nem a bosszúra gondoltak, ami pedig természetes lett
volna, hanem borzalom és rettegés vett erőt mindnyájukon. De Crassusban,
mint mondják, a szörnyű csapás lelke legfényesebb tulajdonságait keltette
fel. Hangos szóval járta végig a hadsorokat, és így beszélt: "Ez a gyász,
rómaiak, egyedül az enyém, de bennetek Róma nagy szerencséje és híre
töretlen, s legyőzhetetlen, és ebben van a ti szabadulásotok. Ha szántok
engem, hogy elveszítettem a világon a legderekabb fiút, mutassátok meg ezt
haragotokkal az ellenség ellen. Fosszátok meg örömétől, és bosszuljátok
meg kegyetlenségét! Ne rémüljetek meg a történtektől, mert annak, aki nagy
dolgokra tör, szenvednie kell! Lucullus sem győzte le vér nélkül
Tigranészt sem Scipio Antiokhoszt, őseink ezer hajót vesztettek Szicília
körül, Itáliában pedig sok imperátort és hadvezért, de egyikük veresége
sem akadályozhatta meg őket abban, hogy erőt vegyenek azokon, a kik
győzelmet arattak, mert a rómaiakat nem a jó szerencse, hanem polgárainak
állhatatossága és vitézsége emelte fel mostani hatalmuk magas fokára."
Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket,szavainak nem akadtak lelkes
hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta,
milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon és csak
szórványosan kiáltoztak, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok
harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága
oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a
vértesek szembetámadva, lándzsáikkal szűk térre szorították össze őket.
Némelyek közölök, hogy meneküljenek a nyílverte sebektől, merészen és
kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük de nagy
és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a
lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy
gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata
besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták
kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát hadd gyászolja meg fiát,
bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az
Arszakészhoz, mint úgy vigyék hozzá.
A parthusok a közelben táboroztak le éjszakára, és nagy reménység
töltötte el őket; annál gyötrelmesebb volt az éjszaka a rómaiakra. Nem is
gondoltak arra, hogy eltemessék halottaikat, vagy ápolják sebesültjeiket,
folyton csak saját szomorú sorsukat siratták. A halál elkerülhetetlennek
látszott, akár megvárják a másnap reggelt, akár belevetik magukat a
végtelen síkságba, míg az éjszaka tart. Sebesültjeik sok gondot okoztak
nekik, mert ha magukkal viszik őket, akadályul szolgálnak a gyors
menekülésben, ha pedig hátrahagyják, hangos jajveszékelésükkel futásokra
felhívják a figyelmet. Bár jól tudták, hogy mindennek Crassus az oka,
szerették volna látni és hallani, de ő köpenyébe burkolózva feküdt e
sötétben, mint a sors változandóságának jelképe. A bölcsen gondolkodók az
esztelenség és a nagyravágyás áldozatát látták benne, aki nem elégedett
meg azzal, hogy első és legnagyobb legyen annyi ezer meg ezer ember
között, és azt hitte, hogy semmit nem ér az élete, ha két embernél
alábbvalónak tekintik. Alvezérei, Octavius és Cassius, igyekeztek magához
téríteni és lelket önteni bele, de hasztalan; ők maguk hívták össze a
centuriókat és a szakaszparancsnokokat, s mivel tanácskozásuk
eredményeképpen úgy határoztak, hogy nem maradnak ott, ahol voltak,
felkeltették a katonákat csendben, kürtjel nélkül, de ekkor a súlyosan
sebesültek észrevették, hogy bajtársaik el akarják őket hagyni, s
egyszerre teljes zűrzavar és hangos jajveszékelés töltötte be a tábort.
Mihelyt elindultak, zavar és rémület vett erőt rajtuk attól való
félelmükben, hogy az ellenség rájuk támad. Többször is megváltoztatták
útirányukat egyszer csatarendbe álltak máskor a velük tartani akaró
sebesültek közül egyeseket magukkal vittek másokat letettek a földre,
ezzel töltötték az időt háromszáz lovas kivételével, akik Ignatius
vezetésével eljutottak Karrhaiig, körülbelül éjfélkor. Ignatius latin
nyelven odakiáltott a falakra állított őrségnek, és amikor azok
visszakiáltottak, szólt, hogy hívják oda a parancsnokot. Coponiust, akinek
csak annyit mondott, hogy nagy csata volt Crassus és a parthusok között;
többet egy szót sem szólt, még a nevét sem mondta meg; tovább vágtatott
Zeugmába, és embereivel együtt megmenekült, de nagyon hibáztatták, hogy
cserbenhagyta vezérét. Crassusnak mégis hasznára volt a Coponiusszal
közölt hír, mert az jól sejtette, hogy a hír nem lehet kedvező, ha az, aki
hozta, ilyen gyorsan odébbállt; ezért azonnal fegyverbe szólította az
őrséget, és mihelyt észrevette, hogy Crassus az úton közeledik, eléje
sietett, és hadseregével együtt bevezette a városba.
A párthusok még az éjszaka folyamán észrevették az ellenség
megszökését, de nem indultak üldözésükre; reggel azonban a táborban maradt
nem kevesebb mint négyezer emberre rátámadtak, és mind leöldösték, azokat
pedig, akik a síkságon bolyongtak az értük küldött lovasok összefogdosták.
Crassust egy tárgyalás alkalmával később a párthusok megölik. Lennox
Manton skót orvos megállapította, hogy Crassust azért ölték meg, mert a
tárgyalásra gyalog érkezett, ugyanis reumája miatt nem tudott lóra ülni. A
párthusok ezt sértésként értelmezték. /Szóbeli közlés/
Szuréna Crassus fejét és kezét elküldte Hüródészhoz Arméniába, de
Szeleukiába küldött hírnökökkel azt a hírt terjesztette, hogy Crassust
élve viszi magával, és tréfás díszmenetet rendezett, amelyet sértő
szándékkal triumphusnak nevezett el Caius Paccianust, az egyik
hadifoglyot, aki leginkább hasonlított Crassushoz, királynői ruhába
öltöztette és kioktatta, hogy hallgasson a Crassus és Imperator névre, ha
így szólítják, majd lóra ültetve vitte magával; előtte teveháton kürtösük
és néhány lictor ment, vesszőnyalábaikon erszények csüngtek és a bárdokon
frissen levágott római fejek. Szelekuiai zenés hetérák trágár, komikus
dalokat énekeltek Crassus elpuhultságáról és gyávaságáról, s a látványt
mindenki bámészkodva nézte végig.
Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta
Ariszteidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyveit; ez
alkalommal nem követett el csalást, mert ezeket valóban Roscius tábori
poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hagy hosszasan
sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják
nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat. De Szeleukia lakói ráismertek
Aiszóposz bölcsességére, és Szurénában olyan embert láttak, aki
tarisznyájába elöl a Milésziaka trágárságait tette, hátul pedig parthus
szibarita módjára cipelte társzekér számra ágyasait, ezeket a bizonyos
tekintetben tekergő hüllőkre emlékeztető lényeket. Mert ha falanxának szem
előtti, elülső része vad és félelmetes volt is sok dárdájával, íjával és
lovával, e farka tánccal, csörgőkkel, cintányérral, nőszemélyek éjszakai
tivornyázásában végződött. Rosciust természetesen el kell ítélnünk
de szemérmetlenség volt a parthusok részéről, hogy a Milésziaká-t
ócsárolják, amikor annyi olyan Arszakész uralkodott felettük, akik
milétoszi és ióniai hetairák ivadékai voltak.
Mialatt ezek az események lejátszódtak, Hüródész megbékélt az arméniai
Artabazésszal, s annak húgát eljegyezte fiával, Pakorosszal. Ebből az
alkalomból nagy eljegyzési lakomát és mulatságot rendeztek, amelyen több
görög költői művet adtak elő; Hüródész ugyanis értett görögül, és jól
ismerte a görög irodalmat, Artabazész pedig maga is írt tragédiákat,
szónoki beszédeket és történelmi műveket, amelyekből néhány a mai napig is
fennmaradt. Amikor Crassus fejét a királyi palotába hozták, az asztalokat
már kihordták a teremből, és egy színész, név szerint trallészi Iaszón,
Euripidész Bakkhaiából Agaué szerepét énekelte. A színészt megtapsolták,
és ekkor lépett be a terembe Szillakész, térdre borult a király előtt,
majd Crassus fejét a terem közepére dobta. A parthusok hangos
örömkiáltozás közben helyükről felugráltak, a szolgák Szillakészt a király
parancsára leültették, Iaszón pedig Pentheuszt ábrázoló álarcát átadta a
kar egyik tagjának, vette Crassus fejét és bacchusi mámort mímelve hősi
pózban énekelte:
A hegyen lejtve imént, Mindenki el volt ragadtatva, majd midőn a színész a karral a következő
sorokat énekelte:
Kar: A vadölő ki ? A lakomán szintén jelen levő Pomaxathrész odaugrott hozzá, kikapta
kezéből a fejet, mint akinek Iaszónnál sokkal több joga van ezeket a
szavakat mondani. A király örömében ősi szokás szerint megajándékozta
Pomaxathrészt, laszónuak pedig egy talentumot adatott. Mondják, hogy mint
valami tragédia, ezzel a végjelenettel fejeződött be Crassus hadjárata.
(Ford.: Máthé Elek/
Tabari: A Sá sá nida dinasztia uralomra jutása
(részletek)
Tabari -teljes nevén: Abú Gafar Muhammad ibn Garir at Tabari (839-923),
a legnagyobb középkori arab történetíró, nagy Világkrónikájában
feldolgozta a perzsa Sá sá nida birodalom történetét is. Közvetlen forrása
egy korábbi arab tudósnak, Ibn Muqaffn-nak (mh. 760) "A perzsa királyok
története" c. elveszett műve volt, amely pedig minden bizonnyal a Sá
sánida birodalom fennállása utolsó időszakában készült perzsa hivatalos
krónikának, az ugyancsak elveszett Hodáy-námäh (= Uralkodók könyve) c.
gyűjteménynek fordítása vagy átdolgozása volt. Tabarinak a Sásánida
dinasztia történetéről szóló leírása azért nagybecsű forrás ma is, mert a
kiváló és főként lelkiismeretes arab történetíró ma már elveszett, korábbi
forrásokat használt fel. Az itt közölt szemelvény a parthus birodalom és
az Arsakida-dinasztia uralmának megdöntését mondja el - a hivatalossá vált
"sásánida" verzió alapján. Ennek a "hivatalos" szemléletnek értelmében a
Sásánida-uralkodóház törvényes jogutóda az Achaimenida-uralkodó családnak;
a parthus Arsakida- uralkodócsaládot nem ismerték el, és ezt a hosszú
korszakot (kb, i.e. 247 - i.sz. 226/229) a "részkirályok", azaz: az
anarchia korának tekintették. Az itt közölt szemelvény is elhallgatja,
hogy Ardaván (= V. Artabanos) az egyetlen törvényes király volt, a többi,
"király"-nak nevezett személy csak afféle helyi "kiskirály". E torzítások
mellett is valószínűleg a valóságnak megfelelően mutatja be szemelvényünk
a Parthus Birodalom fennállásának utolsó éveiben eluralkodott anarchiát, a
helyi "kiskirályok", nagyurak garázdálkodását, szeparatisztikus
törekvéseit, és nem utolsó sorban Ardasir uralomra jutásának bitorló,
erőszakos jellegét - még saját családján belül is. (Kiadása: Annales, ed.
De Goeje I/2, 813-821-1.)
"Ezután levelet írt Ardaván Pahlavihoz a hegyvidék s a környező
területek királyához, amelyben esedezve arra kérte, engedélyezze azt, hogy
Sábúr nevű fiát megkoronázza Gózihr koronájával. Ardaván erre haragos
levélben válaszolt, és közölte vele, hogy ő is és fia Ardasír is lázadókká
váltak, amiatt, hogy meggyilkolták áldozataikat. De Bábak ezzel mit sem
törődött. Amikor nemsokára meghalt, Sábur, Bábak fia megkoronázta magát a
koronával, és atyja helyébe király lett; levélben megparancsolta
Ardasir-nak, hogy siessen hozzá, de Ardasir ezt megtagadta. Sábúr haragra
gyulladt vonakodása miatt, sereget gyűjtött, és harcra indult ellene.
Amikor Istahrból kiindult, (egy Humay nevű erődbe jutott a Darábgird felé
vezető úton, de az épületből egy tárgy rázuhant és megölte. Mikor ennek
híre megérkezett Ardasihez, az Istahrba vonult). Itt találkozott
testvéreinek egy csoportjával, akiknek egy része idősebb volt, ezek
összegyűltek, és megajándékozták a koronával és a királyi trónnal. Így
minden hatalom Ardasir kezébe jutott. Megkoronázta magát a koronával,
felült a trónra, és eréllyel, virtussal kezdte uralkodását. Embereinek
különböző rangokat juttatott. Abarsám nevű hívét vezírnek nevezte ki
(buzurg framadár), felhatalmazást és megbízásokat adott neki, egy Fahar
nevű férfiút pedig főpapnak (móbadá n-i-móbad) nevezett ki.
Azután észrevette, hogy testvérei és környezetében néhány más ember
merényletet készítettek elő ellene; ekkor sokat megöletett közülük. Ekkor
hírt kapott arról, hogy Darábgird népe elpártolt tőle: visszatért a
városba és elfoglalta, miután lakosságának nagy tömegét megölte. Ezután
Karmánba indult, amelynek királya Balas (=Vologaeses), heves harcot
indított ellene; maga Ardisir bocsátkozott vele párviadalba, és elfogta
Balast. Így kezére kerítette országát, és Karman királyáve fiát nevezte
ki, akinek neve ugyancsak Ardasir volt. Fárs tengerparti vidékén is
uralkodott egy Abtanbod nevű király, akit nagy, isteni tiszteletben
részesítettek, Ardasir őellene is megindult, megölte, és kardjával
kettévágta, majd megölte híveit is. Ezután kihozatta kincstárának
valamennyi rejtett, felhalmozott kincsét. Mihrakhoz, Abarsas királyához
intézett ezután levelet - ez a város a későbbi Ardasir-hurra körzetében
fekszik s egyidejűleg a hozzá hasonló királyokhoz is, amelyben őket
engedelmességre szólította fel. Mivel nem hallgattak szavára, ellene
indult, és megölte Mihrakot. Ezután a (későbbi) Gor város környékére ment,
megalapította a várost, és hozzáfogott a Tirbál nevű palota és a
Tűz-temploma felépítéséhez. E tevékenysége közepette követ érkezett hozzá
Ardaván levelével. Ardasir összegyűjtötte embereit, és előttük olvasta fel
a levelet. Ez így hangzott: "Te bizony túllépted a kiszabott mértéket, és
magad idézted fejedre a végzetet, te kurdok sátraiban nevelkedett kurd! Ki
adott neked engedélyt a koronára, melyet fejedre tettél, a városokra,
amelyeket elfoglaltál, s akiknek királyait és népét leigáztad? Ki adott
neked parancsot arra, hogy felépítsd a síkságon azt a várost, amelyet most
megalapítottál? - itt Gor városára célzott- Nos hát, ha módot adunk neked
a további építésre, építs csak a síkságon tíz mérföldes várost, és nevezd
el Rám- Ardasirnak (= Ardasir öröme):' Egyben tudatta vele, hogy máris
útnak indította ellene Nirofart, Ahváz királyát, hogy az bilincsbe verve
vigye elébe. Erre Ardasir levélben így válaszolt: "Allah az, aki
megajándékozott a koronával, melyet fejemre tettem, királlyá tett a
városok fölött, amelyeket elfoglaltam, és segítséget adott nekem mindazok
ellen a királyok és hősök ellen, akiket megöltem. Ami pedig azt a várost
illeti, amelyet felépítek és majd Rám-Ardasirnak nevezek el - remélem,
hogy ha téged is kézre kerítelek, akkor a te fejedet és kincseidet is
elküldöm a Tűznek abba a templomába, amelyet már meg is alapítottam
Ardasir-hurra városában." Ezután Ardasir lstahr irányába vonult, Abarsamot
pedig Ardasir-hurra-ban helyetteséül hagyta. Rövid idő múlva máris levél
jött hozzá Abarsámtól, arról, hogy Ahvaz királya már meg is jelent, de
megveretvén elmenekült. Ezután (Ardasir) Ispahan ellen vonult, foglyul
ejtette Sad-Sabur nevű királyát, és megölte őt.
A továbbiakban a krónikás Ardasir újabb hódításairól számol be.
Ezután visszatért Fársba. Innen levelet küldött Ardávanhoz, amelyben
felszólította, válasszon ki egy helyet, ahol ketten harcba szállhatnának
egymással. Ardaván így válaszolt: "Várlak téged Hurmuzgan síkságán," Mihr
havnak utolsó napján."Ardasir a kitűzött időpont előtt ott volt már,
elfoglalta a síkság egy részét, körülárkolta magát és seregét, majd egy
ottani forrás mellett ütött tábort. Itt szállt szembe vele Ardaván. A
sereg harcra sorakozott:
Sabur, Ardasir fia, már a csata elején előre nyomult, hogy apjától az
ellenséget távol tartsa, s amikor fellángolt a harc a két tábor között,
Sabur megölte Dadbundádot, Ardávan zsarnokát, saját kezével. Ekkor Ardasir
is előrenyomult táborhelyéről Ardaván felé, megölte, nagy öldöklést
rendezett társai között is, s aki megmaradt közülük, hanyatt-homlok
menekült. Mondják azt is, hogy Ardasir leszállt lováról, hogy lábával
tapodja földbe Ardaván fejét. Ezen a napon nevezték
el Ardasirt a királyok királyának (sá hán-sá h).
(Ford: Hahn István)
Tábori László Alig két vagy három évvel azután. hogy Diodotosz szatrapa fellázadt, és
Baktria elszakadt a birodalomtól, nyugati szomszédja, Pártia is
függetlennek nyilvánította magát. Vajon ez a hellénizmusnak adott iráni
válasz első jele lelt volna? Alig hihető. Hiszen a Szeleukidák nem
hódították meg, nem csatolták birodalmukhoz sem azt a népet, melyből az új
dinasztia származott, sem azt a földet, melyen ez a nép régóta nomád
életét élte. A szeleukida birodalom fokozatos gyengülése mintegy felhívás
volt arra, hogy szinte egy időben és hasonló körülmények között két új
királyság, a gréko bakiriai és a párthus királyság jöjjön létre. A görög
és az iráni dinasztia hasonló léptekkel haladt a függetlenség felé,
szétszakítva azokat e már jócskán meglazult kötelékeket, melyek a távoli
nagy birodalomhoz fűzték őket. De ha azonos volt is az ok, a körülmények
alapvetően különböztek egymástól. Az a kevés, amit a párthusok eredetéről
tudunk arra enged következtetni, hogy a párn törzsből származnak, mely a
Kászpi- tenger és az Aral-tó közötti sztyeppeken nomád életet folytató
szkíta törzsekből álló daha néphez tartozott. (Párn: nomád iráni nép, mely
az Ókhosz (Tedzsend?) vidékéről kiindulva elfoglalta Pártiát, s átvette
magára a párthus nevet is).
Lovas és harcos nép volt, mely az antik források szerint azt tartotta a
legnagyobb dicsőségnek, ha a férfi a csatamezőn halt meg, a természetes
halált megvetették. Arszakész i.e. 250 körül öt főnöktársával együtt
valószínűleg elfoglalta a Felső- Tedzsend vidékét. Baktria új királya,
Diodotosz, birodalmához akarta őket csatolni, e nomádok azonban, e veszély
elől menekülve, behatoltak a szomszédos Pártia tartományba, és satrapáját
megölték. További harcaik során Arszakész vezetésével elfoglalták
azt az egész területet, amely napjainkban a Szovjetunió és Irán között a
Kaszpi-tengeren túli határvidéket képezi. Arszakész ott, a hegyekben
építtette fel első fővárosát, azt a bevehetetlen sasfészket, melyet
hamarosan újabb, a dinasztia alapítójának a nevéről Arszaknak vagy
Árszaknak nevezett város követett, s Arszakészt itt királlyá koronázták.
II. Szeleukosz megkísérelte megállítani és meghátrálásra kényszeríteni
őket. Serege közeledtére a párthusok - úgy Látszik, a szkíta lovasok
taktikáját követve - szülőföldjük, a sztyeppek felé menekültek. Ugyanakkor
az Antiokheiában kitört súlyos zavargások a szeleukida királyt arra
kényszerítették, hogy hagyjon fel a hadműveletekkel, és sürgősen térjen
vissza Szíriába. Az ezt kihasználó párthusok Arszakész vezetésével ismét
elfoglalták a korábban már meghódított területet, melyhez nem sokkal
azután a Kaszpi-tenger délkeleti partvidékén fekvő Hyrkaniát is
hozzácsatolták. Így jött létre a jövendő párthus királyság bölcsője, s
ezzel végérvényesen elvágták a szeleukida birodalmat a baktriai görög
királyságtól.
A párthus királyság a két állam közé szorítva is elég erős és életképes
volt ahhoz, hogy fennmaradjon, sőt továbbterjeszkedjék. A közvetlen
rokonaik lakta szomszédos sztyeppek hatalmas embertartalékai bizonyára
nagyobb támaszt nyújtottak nekik, mint a velük szemben barátságosan vagy
közömbösen viselkedő bennszülött lakosság, mely valószínűleg kevesebb
ellenszenvvel fogadta őket, mint a görög szatrapákat. A fiatal királyság
ettől kezdve, több mint egy évszázadon át, a maga hasznára tudta fordítani
a szeleukida hatalomra mért minden újabb csapást, gyengülésének minden
megnyilvánulását.
Nem tudjuk, hogy ők maguk hogyan nevezték magukat. A nyugati
forrásokból ismert párthus elnevezés talán a Párthava név szinonimája.
Ezzel az általános megjelöléssel, mely már Kürosz és Dareiosz idején is
előfordult, s melynek az iranisták egy része a "harcos, lovas" értelmet
tulajdonítja, jelölték a letelepedett népek mindazokat a lovas nomád
népeket, melyek időről időre Irán keleti területeit elözönlötték. Ez az
elnevezés végül is rajta maradt az akhaimenida birodalom egyik keleti
határtartományán. Az sem elképzelhetetlen, hogy a párnok törzsének iráni
főidre hatolása már mintegy előjele volt a szkíta népek széles körű
mozgásának, amely száz évvel később az egész iráni államot felkavarja, és
eltörli a föld színéről a gréko-baktriai királyságot.
Uralkodásának harminchét éve alatt I. Arszakésznek sikerült
megszilárdítania hatalmát. Erős hadsereget szervezett, előrenyomult nyugat
felé, és fővárosát áthelyezte Hekatompüloszba, abba a görög városba, mely
a Nyugatot Kelettel összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt Arszak,
Hekatompülosz, Ekbatana, Ktésziphón- négy főváros jelzi e nomád dinasztia
növekvő hatalmának négy lépcsőfokát, azét a dinasztiáét, mely
történelmének legdicsőségesebb pillanataiban is megőrizte ősi, primitív
jellegét. I. Arszakész utóda, II. Arszakész még nem volt elég erős ahhoz,
hogy ellenállhasson III. Antiokhosz seregének, amikor a szeleukida
uralkodó keleti "fegyveres körútja" során helyreállította birodalma
tiszavirág-életű egységét. A legyőzött II. Arszakésznek el kellett
ismernie a szeleukida fennhatóságot. Utóda, Phriapitész és fia, I.
Phraatész viszont, kihasználva azt a vereséget, melyet III. Antiokhoszra a
rómaiak mértek, elfoglalta a Kaszpi-tengertől délre fekvő területeket.
A szeleukida birodalmat gyengítő és romba döntő római politikából
azonban nemcsak a párthusok húztak hasznot. Média Atropaténé is
függetlennek nyilvánította magát. Példáját Elümaisz is követte, miután
megkaparintotta Eszfahán vidékét. Perszisz talán még az előző két
tartománynál is hamarabb vált függetlenné. Dél-Babilóniában Karakéné néven
új királyság jött létre. A szeleukida birodalom keleti fele valósággal
szétesett, függetlenségüket féltékenyen őrző, egymástól teljesen
elkülönült kis államokra tagolódott. Ezek könnyű prédaként kínálkoztak
annak a friss erőnek, melyet I. Mithridatész párthus király, a párthus
birodalom igazi megalapítója képviselt (kb. i.e. 171-138). Irán
széthullott tartományainak a "felszabadítása" csupán annyit jelentett,
hogy a területeket az új korona fennhatósága alatt ismét egyesítették. Ezt
a fordulatot közvetve a rómaiak készítették elő.
I. Mithridatész i.e. 160 és 140 között nagy harcok árán nyugaton
megszerezte Médiát, Elümaiszt, Persziszt, Kharakénét. Babilóniát és
Asszíriát, keleten pedig Gedrósziát, s talán Harátot és Szisztant. A
párthurok elérték az Eufratészt, de Ázsia ezen részének a legnagyobb
városát, a Tigris menti Szeleukeiát, ezt a közel hatszázezer lakost
számláló, hatalmas kereskedelmi központot nem fenyegették. Joggal
gyaníthatjuk, hogy ezt a modus vivendit a hódító párthusok és a
kereskedelmi hatalmat birtokló görög- sémi arisztokrácia között létrejött
kiegyezés biztosította. Szeleukeiában nem állomásozott párthus helyőrség.
Óriási katonai tábort emeltek viszont a Tigris bal partján, a várossal
szemben, ebből fejlődik majd ki később a pártus főváros, Ktésziphón.
Akár a kis királyságok függetlenség iránti vágya, akár függő helyzetük
laza volta volt az oka, tény az, hogy a párthusokat sehol sem fogadták a
szeleukida "iga" alóli felszabadítókként. A legtisztább iráni tartományok,
mint Média Atropaténé és Perszisz, elkeseredett harcot vívtak ellenük.
Mithridatész azonban még tovább ment. Az egykori akhaimenida birodalom
visszaállítójaként tüntetve fel magát, felvette a nagykirály címet, s hogy
jóindulatát az újonnan szerzett földön szétszórtan élő görög lakosság
iránt is kifejezze, érmein a "görögbarát" melléknevet is feltüntette.
Amikor azonban ll. Démétriosz hadserege élén birodalma keleti részének
a visszahódítására indult, azonnal megmutatkozott, hogy milyen laza
kötelékek fűzik össze azokat a tartományokat, melyeket I. Mithridatész
meghódított, és milyen erős a lakosság- legyen görög vagy iráni eredetű -
ellenállása.
A városok, s közöttük is első helyen a Tigris menti Szeleukeia görög
lakossága, valamint Elümaisz, Perszisz, sőt Baktria népe is, új uraival
szemben, sietve Démétriosz mellé állt. A sors azonban a párthusoknak
kedvezett. A szeleukida uralkodó elvesztette a háborút, és a párthus
király fogságába esett. A király nagylelkűen bánt vele, Hyrkaniába vitette
és leányát hozzáadta feleségül.
Mithridatész nem lépett fel keményen görlig alattvalóival szemben, akik
annyi lelkesedéssel nyújtottak segítséget ellenfelének. A már meghódított
területeken viszont erőteljes kézzel állította helyre uralmút. Különösen
Elümaiszra mért súlyos büntetést, ahol "elődje", IIl Antiokhosz példáját
követve kifosztotta "Athéné és Artemisz" gazdag templomát, és így jelentős
zsákmányra tett szert, amikor i. e. 138-ban meghalt, fiára, II.
Phraatészra hatalmas, az Eufratészig nyúló birodalmat hagyott. A róla
szóló kevés forrásunk tehetséges, erényes, merész, igazságos uralkodóként
tünteti föl. Az iráni állam feltámasztásában játszott szerepe folytán Nagy
Küroszhoz hasonlítható, erényei révén is közel áll hozzá.
VII. Antiokhosz, Démétriosz fivére, egy utolsó kísérletre szánta el
magát. Erős sereggel behatolt Mezopotámiába, hogy visszaszerezze az
elvesztett tartományokat, és kiszabadítsa fogságba esett testvérét. A
párthus haderők nem tudták a jól kiképzett sereggel felvenni a versenyt,
és Antiokhosz három csatából is győztesen került ki. Már elérte Ekbatanát,
amikor a közeledő tél miatt félbe kellett szakítania a hadműveleteket. Az
egykori fővárosba szállásolta be magát, hadseregét pedig a környező
városokban és falvakban helyezte el. Ekkor Phraatész tárgyalásokat
javasolt. A görögök feltételei egyértelműek voltak: a párthusok adják
vissza Démétrioszt, Pártia kivételével ürítsék ki az elfoglalt
tartományokat és fizessenek adót.
A súlyos fenyegetéstől a fiatal birodalmat csupán a görögök
gondatlansága és hibái mentették meg. A házaikba szállásolt katonaság
okozta kényelmetlenségekbe belefáradt lakosság lázadásra készült, és
mozgalmuk a párthus ügynökökben készséges támogatókra talált. Ugyanakkor a
párthus király, ezzel egy időben, váratlanul csapott le Antiokhoszra. A
Szeleukidák megsemmisítő vereséget szenvedtek. Antiokhoszt megölték,
seregének egy részét pedig, foglyul ejtve, a párthus seregbe sorozták be.
A jelentős szeleukida sikert, mely már-már úgy tűnt, hogy képes
helyreállítani a tönk szélére került birodalmat, néhány hónap leforgása
alatt a teljes pusztulás követte. Megsemmisült minden szervezett erő, mely
Szíriát az esetleges párthus támadással szemben védeni tudta volna, Az
i.e. 129. esztendő végzetes dátum a hellénizmus számára. Ezután már nem
tudott többé talpra állni, a még néhány évtizeden át fennmaradó szeleukida
birodalom kénytelen volt a győzedelmes lrán előtt fejet hajtani. Európa
végérvényesen az Eufráteszig szorult vissza.
A párthusok azonban nem özönlötték el Szíriát, mert Irán keleti
határain rettenetes nomád támadással kellett szembenézniük. A Kelet-
Turkesztán távoli vidékeiről érkező szkíta eredetű népek áradata érte el
Iránt éppen akkor, amikor II. Phraatész VII. Antiokhosz felett győzelmet
aratott, s ezzel ragyogó kilátások nyíltak meg egy új párthus terjeszkedés
előtt. A nomád vándorlás első hulláma már Mithridatészt is riadóztatta,
aki sikerrel vette fel velük a harcot. Phraatész, Mezopotámiát egy
kormányzóra bízva, kelet felé indult, hogy a betörő ellenséget megállítsa.
A nomád támadók, minden jel szerint, kétfelé válva haladtak előre.
Egyes csoportjaik egyenesen nyugat felé, Marv, Hekatompülosz és Ekbatana
irányába vették útjukat, a többiek pedig Marvtól déli irányban vonultak
Harát és a gazdag Szisztán tartomány felé. A görög foglyok, akiket
Anriokhosz seregéből soroztak be a párthus hadseregbe, az első
összecsapásnál magára hagyták Phraatészt, aki ennek következtében életét
vesztette. Nem sokkal ezután nagybátyja és utóda, II. Artabanosz is erre a
sorsra jutott, A kormányzó, akit Phraatész Babilóniában hagyott, királlyá
nyilvánította magát, és Kharakéné elszakadt a birodalomtól.
Nyugaton lázadás, keleten pedig a beözönlő nomádok- ez a súlyos helyzet
fogadta a trónra lépő II. Mithridatészt, a párthus dinasztia
legkiemelkedőbb alakját (i.e. 123 körül). Miután az új uralkodó nyugaton a
rendet helyreállította, királysága túlsó végébe vonult, visszafoglalta
Marvot, Harátot, és a határokat az Óxoszig visszatolva megállította a
nomádok áradatát, és Szisztánt is a fennhatósága alá vonta. Győzelme
óriási jelentőségű volt, mert megmentette a nyugati világot a szakák
fenyegető veszedelmétől. A tegnap még nomád szkíták zárták el közeli
rokonaik elöl az utat, és védelmezték a nyugat-ázsiai civilizációt,
vállalva azt a szerepet, melyet Irán hosszú történelme során mindig is
játszott, és a továbbiakban is játszani fog.
A közép-ázsiai nomádok támadása elsöpörte a gréko-baktriai királyságot,
és az Óxosz középső folyásától északra és délre elterülő síkság két nagy
nomád törzsszövetség, nyugati részei a szakarankák, keleti részei pedig a
jüecsik vagy tokhárok kezébe került. E törzsek egy csoportja, mintegy
előőrsöt képezve, lassan haladt egyrészt az északi úton Pandzsáb felé,
másrészt a déli úton Szindh felé. Az i.e. I. század elején ők hozták
létre, az utolsó gréko- baktriai uralkodók után visszamaradt romokon
azokat a királyságokat, melyeket politikai és kulturális téren egyaránt
szoros kötelékek fűztek a párthusokhoz. Annyi bizonyos, hogy az indiai
királyságok a párthus hatalomtól mindvégig függetlenek maradtak. Szisztán
és Arakhószia viszont elismerte, legalábbis az i.e. I. század elejéig, a
párthus fennhatóságot, ekkor azonban a szintén párthus származásúnak
tartott Gondopharész fejedelem egyesítette ezeket a területeket, és
létrehozta a Szisztantól az Indusig húzódó birodalmát.
Mittmidatész i.e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és
szerződést kötött velük. A szerződés ki kötései nagymértékben
megkönnyítették a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán, mint első sorban
közvetítő állam, igen fontos szerepet töltött he. Húsz évvel ezután II.
Mithridatész Arménia sorsa felett ítélkezhetett: védencét, Tigranészt
tette meg királyukká, új korszakot nyitva ezzel az ország történetében,
melynek további sorsa szorosan Irán sorsához kötődött. Nem sokkal ezután
Tigranesz a pontoszi Mithridatész Eupatórral szövetkezett, azzal az
uralkodóval, akinek hatalmas birodalma i.e. 172 és 93 között egész
Kisázsiát, sőt még a szárazföldi Görögország egy részét is magába
foglalta, és aki hosszú éveken át sikerrel állta el a római előrenyomulás
útját.
Ezzel a szövetséggel és az erősödő Armeniával szemben Il. Mithridatész
várakozó álláspontra helyezkedett, és egyensúlyozó hatalmi politikát
folytatott. A rómaiak i.e. 92-ben elérték az Eufráteszt. Mithridatész
követséget küldött hozzájuk, és szövetség kötésére tett javaslatot. Sulla,
aki a párthusok hatalmát és jelentőségét nem ismerte fel, olyan kevés
figyelmet szentelt a követnek, hogy a megsértett nagykirály a két másik
keleti uralkodóhoz kezdett közeledni. Róma nagy árat fizetett később azért
a politikájáért, hogy lenézte a párthusokat, amikor első ízben került
szembe velük.
Ha a párthus birodalom létrehozása során I. Mithridatésznak Kürosz
szerepét tulajdonítjuk, akkor Dareiosz szerepét II. Mithridatész töltötte
be. Mert míg az előző uralkodónak a birodalom területi felépítése
köszönhető, megerősítése és belső szervezetének kialakítása az utóbbinak
érdeme, aki Iránt igazi világhatalommá tette. Jelentőségét és a korabeli
világ politikai és gazdasági életében betöltött szerepét világosan
mutatták a nyugaton Rómával, keleten pedig Kínával létesített kapcsolatai.
Ezt kívánta az uralkodó is hangsúlyozni a "Királyok Királya" cím
felvételével.
Halála után Pártia teljes hanyatlásnak indult. Trónján harminc éven át
egymást követték az uralkodók A belső harcok annyira kimerítették a
birodalmat, hogy az arméniai Tigranész, aki a párthusoknak köszönhette
koronáját, több tartományt elragadott tőlük, és az országot fosztogatva
egészen Ekbatanáig jutott el. Súlyosan megsértette a birodalmat azzal is,
hogy felvette a "Királyok Királya" címet. "A megnyirbált, szétesőfélben
levő, minden ízében ingó párthus monarchia átmenetileg szinte eltűnt
Elő-Ázsia térképéről", amikor az utolsó szeleukida trónkövetelők közötti
harcoktól kifáradt szíriaiak kérésének eleget téve, Tigranész elfogadta a
Szeleukidák koronáját. A helyzet olyan volt, hogy kérdésessé vált, nem
lesz-e maga a párthus uralkodó is az ő vazallusa.
Róma azonban Pártia gyengesége ellenére is tárgyalásokba bocsátkozott
vele, s mivel Pontusszal és Arméniával harcban állt, a párthus uralkodót
semlegessége megőrzésére igyekezett rávenni. A tárgyalások során azonban
ez alkalommal sem tanúsítottak túl nagy tiszteletet iránta. Lucullus
egyezmény megkötését javasolta, sőt talán követelte. Ezt III. Phraatész el
is fogadta. Amikor Pontosszal és Armeniával folytatott harcában
Lucullusnak nehézségei támadtak, Phraatész, adott szavát megtartva,
egyetlen lépést sem tett azért, hogy Szíriát elfoglalja. Még később is,
amikor Mithridatész Eupatór vereségeket szenvedett, és lehetőséget
keresett arra, hogy Pártiával szövetséget kössön, Phraatész Pompeiusszal
felújította a régi szerződést és változatlanul a rómaiak érdekeit tartotta
szem előtt. A gőgös és nemtörődöm rómaiak azonban továbbra is csak igen
kevés figyelmet szenteltek ennek, a kötelezettségeit lelkiismeretesen
teljesítő népnek.
Nem sokkal ezután Pompeius megszegte a szerződést, elfoglalta a párthus
birodalom nyugati tartományait, intrikákba kezdett Phraatész vazallus
királyaival, sőt a tiltakozásaira küldött válaszában magát Phraatészt is
megsértette.
Róma képviselői Phraatész meggyilkolása után sem változtattak
magatartásukon. Gabinius jelentős pénzösszeg ellenében vállalta, hogy I.
Oródésszel szemben III. Mithridatészt segíti a párthus trónra. De ígéretét
nem váltotta valóra, mert az egyik, hasonló helyzetben levő egyiptomi
trónkövetelő még magasabb összeget ígért Gabiniusnak, s ő azt elfogadta.
A római vezérek kapzsisága akkor érte el a csúcspontot, amikor Crassus
lett Szíria proconsulja. A Senatus ugyan nem akart a párthusokkal háborút
kezdeni, Crassus azonban katonáival együtt úgy vélte, hogy Irán fölött
könnyű győzelmet arathat, s elszántságukat csak fokozta, hogy a
birodalomban felhalmozott kincsek rendkívüli zsákmányt ígértek. De a
párthusok nehéz- és könnyűlovassága, melyet Surená, Irán legnagyobb III.
Phraatész arisztokrata családjának a feje vezetett, Carrhae mellett
szétverte a rómaiakat. (Surena: a párthus birodalomban a király után a
legmagasabb örökölhető tisztség.) Crassus seregének a háromnegyedét
megölték, illetve foglyul ejtették. Maga Crassus is saját és fia életével
fizetett szerencsétlen vállalkozásáért (i.e. 53). A győzelmet a
nehézlovasokból és lovas íjászokból álló párthus lovasság szerezte meg,
mely fölényben volt a lovas hadtestekkel nem rendelkező római hadsereggel
szemben. A carrhae-i csata után Róma kénytelen volt lovas hadtesteket
felállítani, éppúgy, mint ahogyan mintegy ezer évvel korábban, a Felföldre
érkező legelső iráni törzsek hatására, az asszírok is kénytelenek voltak
megtenni ezt.
A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen
triumvir fejével és egyik karjával I. Oródészhez, amikor az udvartartása
körében, Arménia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című
darabjának az előadásán vett részt. A váratlan és megdöbbentő párthus
győzelem a rómaiakat ráébresztette arra, hogy a valóságban milyen nagy
párthus hatalommal- elsősorban ugyan nem támadó, hanem védekező erővel -
kell számolniuk. A légiók sasmadarai hosszú időn át a párthus templomokban
maradtak. A hadifoglyokat a Marv oázisban telepítették le, közülük sokan
véglegesen ott is maradtak.
Róma végre megértette, hogy államfői és hadvezérei mekkora hibát
követtek el azzal, hogy Iránt félreismerték és megvetéssel kezelték. Ismét
sikerült Iránnak, fegyverrel a kézben, visszaszorítania a határairól a
hellénizmust, melynek örököseiként a rómaiak léptek fel. Ettől kezdve az
Eufratész nyújtotta határt több mint egy évszázadon át nem lépte át
ellenség. Sőt, a rómaiakkal szemben álló nyugati sémi törzsek, a
palesztinai zsidók, a damaszkuszi nabateusok, a sivatagi arabok és a
palmüriaiak, mind reménykedve fordították tekintetüket Iránra,
uralkodójában, Oródészben az Akhaimenidák méltó utódát látva, valamennyien
a párthus lovasoktól remélték a visszavágást. Talán az ő jövetelükre
számított a Jelenések könyvének szerzője is, hogy a római fenevadat
elpusztítsák. De a római elnyomás alóli felszabadulás sajnos túl rövid és
múlékony volt, és még súlyosabb elnyomás követte.
Szíria, Crassus bukását követően - éppúgy mint annak idején VII.
Antiokhosz veresége után-szinte teljesen katonai védelem nélkül maradt.
Róma, a polgárháború miatt, képtelen volt arra, hogy helyzetét keleten
megerősítse. A párthusok előtt ismét nyitva állt az út a Földközi tenger
partjai felé. Most azonban a királyság belső helyzete akadályozta meg,
hogy tovább terjeszkedjenek. A túlságosan nagy hatalomra szert tevő
Surenát a Királyok Királya kivégeztette. Szíriába Oródész fia, a fiatal és
tapasztalatokkal alig rendelkező Pakórosz vonult be, a Surena carrhae-i
seregével össze nem mérhető erejű hadserege élén. Rövid hadjárata
kudarccal végződött. A hadműveleteket i.e. 51-ben újra kezdte, és egész
Szíriát végig pusztította. A néhány hónapos párthus uralom Nyugat egész
gazdasági életét tönkretette. Pakórosznak azonban félbe kellett szakítania
a hadjáratot, mert csalárd módon megvádolták, hogy lázadást szít apja
ellen. Oródész ezért magához rendelte, és Pakórosz csak kis híján kerülte
el a halálbüntetést.
Nem tudjuk, hogy az ezt követő tíz évben a párthusok miért halogatták a
hadműveleteket. Talán a keleten bekövetkezett események, vagy a belső
zavargások, vagy esetleg a hadsereg legjavát adó párthus előkelők egy
részének az ellenállása akadályozta meg Szíria elfoglalását. Tény azonban,
hogy Oródész és Pakórosz csak i.e. 40-ben, Brutus hajdani követének, a
párthus szolgálatba lépett Labienusnak a nyomására szánta rá magát erre.
A párthus sereget két részre osztották. Egyik fele Labienus vezetésével
észak felé haladt, és elfoglalta, egészen Ióniáig, Kisázsia nagy részét.
Másik felét Pakórosz vezette dél felé, a helyi lakosság nagy örömére
elfoglalta Szíriát és Palesztinát, Jeruzsálemből elűzte Heródest, és
helyére nemzeti királyt ültetett. A nabateusok elfogadták a párthus
fennhatóságot. Ezzel a párthusok visszahódították csaknem az egész római
uralom alatt álló Keletet. Labienus másfél éven át Kisázsia ura maradt.
A szíriai háború csak i. e. 38-ban ért véget, de a megerősített római
erőkkel szemben a párthus sereg nem tudta tartani magát. Labienust
megölték, Pakórosz pedig árulás áldozata lett. Seregével ugyanis
megtámadott egy római tábort, melyről úgy tudta, hogy védtelen, és itt a
lovas íjászok nélkül harcba szálló nehézlovasság súlyos vereséget
szenvedett. Pakórosz maga is elesett. Halála Iránnak nagy veszteséget
jelentett, mert személyében bátor, energikus és vitathatatlanul kitűnő
katonai tehetséggel rendelkező uralkodót veszítettek el. Ebben a csatában
kiderült, hogy a nehézlovasság (cataphractariusok) a támadó
hadműveletekben nem veheti fel a versenyt a római hadsereggel. Maga a
hadjárat azonban nem volt teljesen eredménytelen.
A rómaiak keményen bosszút álltak a lakosságon és az uralkodókon, akik
a perzsák érkezésekor túl gyorsan mutatták ki örömüket. Egyesekre súlyos
hadisarcot vetettek ki, másokat, mint a jeruzsálemi királyt is,
kivégezték. Heródes visszakerült a trónra. Az idős Oródészt pedig fiai
hamarosan meggyilkolták, és közülük IV Phraatész szerezte meg a trónt (i.
e. 37 körül). Az ő uralkodásának a kezdetét is belső zavargások kísérték.
Harc tört ki az előkelők és a köznép, valamint az egyes nemzetségek tagjai
között, illetve a párthus seregen belül a nehézlovasság és a lovas íjászok
között.
A tragikus belső helyzet hátterében egy újabb római támadás fenyegetése
rajzolódott ki. Antonius, a perzsák ellen valaha is induló legerősebb
sereggel behatolt a Kaukázusba, legyőzte az ibéreket és az alánokat, és
Arméniát vazallusává tette. Miután így hátulról biztosította magát,
utánpótlását és a hadigépeket messze maga mögött hagyva, gyors menetben
indult Média Atropaténé felé, hogy ostrom alá vegye fővárosát. Égett a
vágytól, hogy megvalósítsa azt a tervet, melyet mintegy tíz évvel korábban
Caesar tűzött ki maga elé: meghódítani egész Keletet. De a carrhae-i csata
megtette a maga hatását. Antonius az arméniaiak, a médek és az elümaisziak
között már nem lelt olyan könnyen szövetségesekre, mind húzódoztak attól,
hogy a közös ügyet elárulják.
IV Phraatész könnyűlovasságával megtámadta az Antonius felszerelését
szállító menetet, szétverte a kíséretét, kifosztotta és felégette az
ostromgépeket. A hadigépek és élelem nélkül maradt Antonius tehetetlenül
állt az ostromlott város előtt, melynek helyőrsége hősiesen ellenállt,
majd a közeledő tél miatt megkezdte a visszavonulást. Ennek során, a
párthusok váratlan támadásai következtében, igen súlyos veszteségeket
szenvedett. Phraatész győzelmet ült és a saját nevét verette az
Antoniustól zsákmányolt érmékre, amelyeket Antonius és KIeopátra képmása
díszített. A következő tavaszon Antonius ismét elfoglalta Arméniát,
melynek királya is fogságába esett. Egy évvel később Médiáig jutott előre,
de a párthusok és az arméniaiak egyesült támadása minden korábbi sikerétől
megfosztotta. Hamarosan vereséget szenvedett Octavianustól, és
megfosztották a hatalomtól. Róma keleti politikája ettől kezdve új arcot
öltött.
A római közvéleményben a párthusokkal kapcsolatban fordulat következett
be. Elismerték védekező erejüket. Róma megértette hogy támadó törekvései
rendkívül korlátozottak és hogy elhibázott volt mindazoknak a politikája,
akik az Eufratésztől keletre akartak hódításokat elérni. Augustus, akit
magát is eleinte megnyert Ázsia meghódításának a gondolata, véleményt
változtatott, és megegyezésre törekedett. Róma számára Pártia nem
jelenthetett veszélyt. Társadalmi berendezkedése, gyakori
palotaforradalmai, e nemzetségek közötti harcok, vazallusainak elszakadási
törekvései, a központi hatalom gyengesége lehetővé tették, hogy
barátságosabban közeledjék feléje. A változás meghozta a gyümölcsét. IV
Phraatész visszaadta Augustusnak a Crassus legióitól zsákmányolt sasokat.
Később pedig fiait, gyilkosság fenyegető árnyékától féltve őket, Rómába
küldte, hogy ott védelmet találjanak. Mintegy ezzel is a Római Birodalom
iránti jóindulatát bizonyította a császárnak
Róma kezdte megérteni, hogy a két nagyhatalom közötti egyetértés- még
ha csupán a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében nyilvánul is meg-
mindkét félnek egyaránt hasznos lehet. Róma ugyanakkor biztosítani akarta
védelmét is, és igyekezett ütköző államokat létrehozni. Ezek egyike, a
keleti határon, Palmüra lett, a másik pedig Arménia volt. Arménia
függetlenségétől Róma és Pártia egyaránt tartott, hiszen stratégiai
jelentősége mindkettőjük szempontjából elsőrendű volt. Róma, kompromisszum
keretében, hellénizált vazallus királyt helyezett az arméniai trónra.
Phraatész ehhez beleegyezését adta. A párthus közvélemény azonban sohasem
bocsátotta meg neki ezt az engedményt, ami végül I. Mithridatész uralkodói
ágának a trónjába került.
Arméniában, a megegyezés ellenére, egymást követték a királyok, a
rómaiak kegyeltjei a párthusok pártfogoltjaival váltakoztak. Rómát sem a
két birodalom közötti baráti viszony, sem az arméniai lázadások nem
akadályozták meg abban, hogy erre az országra igényt támasszon. A párthus
trónra segítette az apját megmérgező V Phraatészt, vagyis Phraatakészt,
azzal a feltétellel, hogy felhagy az Arméniára vonatkozó tervekkel. Az
ifjú királyt azonban a fellázadt előkelők hamarosan letaszították a
trónról, és Augustushoz fordultak, hogy engedje haza Rómából IV. Phraatész
egyik fiát.
I. Vononész hazatért, de koronáját csak rövid ideig tudta megtartani,
mert nyugati neveltetése nem nyerte meg sem a párthus urak, sem a nép
tetszését. Miután trónjától megfosztották, Szíriába menekült, ahol
hamarosan meggyilkolták. Helyére III. Artabanosz, az Arszakidák egyik női
ágának a leszármazottja lépett. Családját szoros kapcsolatok fűzték
Hyrkaniához, és övék volt Média Attopaténé trónja. Ezzel véget ért a
Mithridatész-ág uralma. Az új királyi ág egy erőteljesebben iráni és
nemzeti megújulási mozgalom bélyegét nyomta az ország vallási és
kulturális ételére, Róma számára ez bukás volt, a romanizált párthus
hercegeket Arménia és Irán egyaránt elutasította. III. Artabanosz, akinek
hét évébe került, míg a Tigris menti Szeleukeiában kitört lázadást
sikerült elfojtania, hosszú uralkodása alatt nem tudta megerősíteni a
központi hatalmat, életének utolsó éveit pedig Róma intrikái keserítették
meg.
Halála után, Arméniában és az Arszakidák trónján egyaránt, ismét
rivális királyok hatalmi küzdelmei következtek. A két szemben álló hatalom
Arménia körüli hosszú harca végül, I. Vologészész uralkodása idején,
egyezséggel ért véget. Az arméniai trónra Vologészész fivére, Tiridatész
lépett, de koronáját a római araszár kezéből vette át. Egy katonai vereség
után a látszatot menteni kívánó rómaiak Augustus politikájához tértek
vissza, és elfogadták a kompromisszumot.
I. sz. 66-ban az új armeniai király családja és háromezer előkelő lovas
kíséretében Itáliába utazott, és Néró nagy népünnepély keretében
megkoronázta. Ezzel Arméniában arszakida dinasztia került uralomra. Róma
pedig hajdani terveinek már csak halvány emlékét őrizhette meg. Az ezt
követő fél évszázadot Arménia, ez a két nagy szomszéd versengése folytán
olyan hosszú időn át marcangolt ország, a megegyezés következtében békében
töltötte. Ez az időszak bizonyította, hogy milyen erősek voltak azok a
kapcsolatok, melyek Arméniát Pártiához fűzték.
Az iráni újjászületés első jelei I. Vologészész idején jelentkeztek: az
ebből a korból származó pénzek hátoldalán tűzoltár és áldozó pap látható.
Az érméken első ízben jelent meg a párthus írás. A hagyomány szerint az
Aveszta szövegét is az ő uralkodása idején szerkesztették össze.
Csökkenteni akarva a görög Szeleukeia városnak a trónnal szembeni
ellenállását, a párthus uralkodó úgy döntött, hogy Vologészia néven új
várost alapít. Ez kereskedelmi központtá fejlődve átvette a rebellis város
szerepét. Amikor az alánok seregei a Kaukázus hágóin keresztültörve
támadásba lendültek, az iráni uralkodó első ízben tett Rómának javaslatot
arra, hogy közösen harcoljanak az északi határaikat fenyegető nomádok
ellen. Róma ezt visszautasította. Álláspontját csak később, a Szászánidák
idején változtatta meg, amikor a veszély még nagyobbá, még fenyegetőbbé
vált.
Augustus messzetekintő keleti politikája nem tartott sokáig. Már
Traianus idején új, a nagy birodalom szervező elképzeléseit
alig-alig figyelembe vevő magatartás váltotta fel. Ismét előtérbe került
Arménia és Irán sorsa és brutális döntés született: Arméniát meg kell
hódítani és római provinciává kell szervezni, Pártiából pedig vazallus
király kormányzása alatt álló ütközőállam legyen. Traianusnak, miután
fennhatósága alá kényszerítette a kaukázusi népeket, első sikereit
kihasználva sikerült i. sz. 114-ben a kisázsiai római provinciákat egymás
után a boszporuszi vazallus királysághoz csatolnia. Ezzel a Fekete-tenger
körül a római provinciák köre bezárult. Ezután Traianus betört Arméniába,
az ország királya lemondott koronájáról, majd megölték. Arméniából római
provincia lett. Pártia, ahol évek óta ismét polgárháború dúlt, egyetlen
lépést sem tett. Traianus a következő évben, miután újabb provinciával,
Adiabéné királyságával gyarapította birodalmát, lefelé indult az Eufratész
mentén. Elfoglalta a párthus fővárost, Ktésziphónt, itt Oszroész király
leánya és a királyi trón is a kezébe került. Ezután, a Tigris folyását
követve - és talán már India meghódításának a tervét dédelgetve magában-
elérte a Perzsa-öblöt. Visszafelé megállt Babilonban, és áldozatot
mutatott be a palotának abban a termében, amelyben elődje, Nagy Sándor,
kinek művét folytatni remélte, meghalt.
Sikerei azonban nem voltak hosszú életűek. A Mediterráneum keleti
medencéjének az országain félelmetes felkelés futott végig. S fellázadt
kürénaikai, egyiptomi és ciprusi zsidóktól a felkelés átterjedt
Palesztinára, Szíriára és Észak-Mezopotámiára. Felkelt az egész sémi
világ. A rómaiak nehézségeit kihasználó párthusok partizánháborúba
kezdtek, s példájukat követve az arméniaiak is fellázadtak. Traianus, aki
már-már azzal kezdett foglalkozni, hogy királyokat ültessen az iráni
trónra, illetve taszítson le róla, elhatározta, hogy visszavonul.
Visszavonulása során sikertelen kísérletet tett arra, hogy elfoglalja
Mezopotámiában Hatra párthus fellegvárát. Rómáig már nem jutott el,
útközben érte a halál.
A nagy római siker kudarccal végződött. Iránnak, bár szünet nélkül a
trónörökösök közötti belső harcok szaggatták, ismét sikerült
visszaszorítania a támadót. Ktésziphón bevétele azonban mély hatást
gyakorolt az irániakra, és a népi összetartozás érzésének a feléledéséhez
vezetett. Traianus utóda, Hadrianus nem követte elődje hódító politikáját,
fenntartotta a status quót.
A két birodalom között továbbra is az Eufratész maradt a határ. De
Iránban még ekkor sem született meg a belső béke, II. Vologészész és
Oszroész között még évekig tartott a küzdelem. A helyzetet az újabb alán
vándorlás is súlyosbította. Az alánok egészen Mezopotámia széléig jutottak
el, és a megerősödő párthus ellenállásnak csak nagy nehezen sikerült őket
megállítania.
III. Vologészész (i. sz. 148-192) trónra lépését az arszakida
újjászületés és a Rómával kötött fegyverszünet felrúgása jelzi. A párthus
király, miután a Szíria elleni támadást jól előkészítette, az Eufratészen
átkelve benyomult Szíriába, ahol csapatait a lakosság örömujjongva
fogadta.. Küszöbön állt Rómával szemben egy újabb általános felkelés. Míg
azonban Pártia a korábbiakban fényes bizonyítékát adta annak, hogy milyen
erővel képes a hódítóval szembeszállni, gyengesége a támadás során azonnal
kiderült. III. Vologészész serege, ahhoz hasonlóan, ahogyan két
évszázaddal korábban Pakórosszal történt, Antoninus Pius hadvezéreinek az
ellentámadásai miatt hátrálni kezdett, és Duránál súlyos vereséget
szenvedett. A király fegyverszünetet kért, de a rómaiak csakhamar átlépték
a Tigrist, Ktésziphónt elfoglalták, s a királyi palotát felégették (I.sz.
165).
A főváros, melyet ötven évvel korábban a keleti római provinciák
lázadása szabadított fel, most az Irán határairól érkező szörnyű
pestisjárványnak köszönhette szabadulását. A járvány, talán éppen az
Araksz partjáról Mezopotámiába nyomuló római hadak közvetítésével,
kiterjedt egész Nyugat- Ázsiára, Egyiptomra, Kis- Ázsiára, és
Görögországon keresztül eljutott Itáliába, sőt még a Rajna vidékére is. A
rómaiak kiürítették Babilóniát, de az Eufrátesz mentén továbbra is
megtartottak néhány provinciát, és ellenőrzésük alatt tartották Arméniát.
Az újabb római polgárháború idején megfordult III. Vologészész fejében a
visszavágás gondolata, de tervét nem tudta valóra váltani.
Ktésziphón Septimius Severus (i.sz. 197) idején ismét a rómaiak kezére
került, a párthus fővárost harmadszor is kifosztották és felégették. De a
feldúlt országban a császári sereg olyan nehéz helyzetbe került, hogy el
kellett hagynia a várost. Visszavonulása során a császár, Traianus útján
haladva, kétszer is ostrom alá vette- sikertelenül - Hatrét, majd
visszavonult Szíriába. Caracalla idején, az V Vologészész és IV Artabanosz
között dúló polgárháború során, melyet Róma is bátorított, a rómaiak ismét
elözönlötték Mezopotámiát. A római császár meggyilkolása azonban
megváltoztatta a helyzetet. IV Artabanosz két ízben is győzelmet aratott
Macrinus császár felett, és Rómával súlyos hadisarcot fizettetett.
Ismét az Eufrátesz lett Irán határa, és úgy tűnt, csak idő kérdése,
hogy a párthusok mikor rohanják le Szíriát. Siralmasan végződtek tehát
Rómának azok e két és fél évszázadon át meg-megújuló törekvései, hogy
Iránt fennhatósága alá kényszerítse. Mintha IV. Artabanosz győzelmei már
Irán nyugati irányú terjeszkedésének a korszakát készítették volna elő. De
ezt már nem az arszakida dinasztia váltotta valóra, az a dinasztia, mely
képtelen volt nemzeti keretek között erős hatalmat kiépíteni. A
Szászánidák használták ki ezeket, a tulajdonképpen a párthusoknak
köszönhető kedvező körülményeket, és a Rómának szánt visszavágás ürügyén
egészen a Fekete-tenger partvidékéig juttatták el az iráni fegyvereket."
(Fordította: Molnár Ágnes)
TÁBORI LÁSZLÓ J. Wolski (1976) szerint a pártus birodalom bukásához a következő
tényezők is hozzájárultak:
- felkelés a vazallus-államokban, Harmatta szerint (Harmatta, 1960.) a pártusok sikertelen kusán háborúi
is a birodalom gyöngüléséhez vezettek, 161/162-től.
"Két tűz közé szorultak és egy perzsa dinasztia leverte őket". (Apor,
1994.)
Egy ausztráliai magyar egyetemi előadónő tanulmányában a hamisításokra
hívja fel a figyelmet. Egy Mingana nevű rnoszuli egyetemi tanár kiadott
egy hamisított krónikát (/Arbelai krónika) 1904-ben, amelyet csak 1930
körül lepleztek le.
"A krónika a korabeli római, örmény, és egyházi kútfőknek a pártusokra
nézve előnyös véleményét igyekszik megváltoztatni és egészen helytelenül a
párthus állami élet politikai anarchiáját és kulturális elfajulását,
katonai hatástalanságát, tehát teljes dekadenciáját akarja az uralkodó
nézetté tenni".
Minderről beszámol: Badiny, 1995.
A párthusok nyelvével kapcsolatban a következőket kell tisztázni.
Azt,hogy mikor alakult ki a párthus írásbeliség csak a huszadik század
ötvenes évei óta tudjuk, amikor publikálták a Nisza-i osztrokonok
feliratat. Lásd ezeket külön.) Ezekből, de különösen a Hong-i Nouruzi-i
feliratokból (lásd Harmatta, 1981), amelyeket a hatvanas évek óta
ismerünk, világossá vált, hogy a párthusok az arameus kancellária betűivel
írtak.
(Lásd: a párthus nyelv). Ez okozhatta azt a félreértést, hogy
több szerző, pl. Götz, 1994. 261. oldal, más kiadásban Götz, 1990. 98.
old., F. Altheimre hivatkozva azt mondja, hogy a "párthusok nyelvét nem
ismerjük". A hivatkozott rész Altheimnél a 4. oldalon található (Altheim,
1947.). (Abban viszont igaza van, hogy a "párthus-kérdés" a magyar
őstörténet egyik kulcskérdése.) Ebből kiderül, hogy Iustinus (II. század
második fele) nem ismerhette a párthusok nyelvét, mert " nem ismerhette az
Arsakida feliratokat". Valóban nyelvemlékek (osztrakonok és feliratok)
csak a huszadik századi ásatások és felfedezések alkalmával bukkantak elő.
Némelyek pedig csak néhány évtizede ismertek. Megalapozottnak látszik
tehát, hogy a párthusok nyelvcserével jutottak nyugat-iráni nyelvükhöz,
akkor, amikor Pártia tartományt elfoglalták. Más kérdés, hogy milyen
lehetett eredeti nyelvük? (Harmatta J. szerint kelet-Iráni) Vannak, akik a
nyelvvel kapcsolatban ma is kétségeiknek adnak hangot. "De, hogy
anyanyelvük mi volt, sajnos ma még nem tudjuk" (Bakay, 1997. I. 211.)
(T L. )
II/7/a A párthus írásbeliség kezdetei "A párthus írásbeliség kezdeteit, azaz az arameus kancelláriai
gyakorlatról a logografikus párthus írásrendszerre való áttérést az eddigi
kutatás az i.e. II. század közepe tájára tette. Hosszú vita folyt, s a
vélemények részben még ma is megoszlanak arról, hogy ez az átmenet, azaz a
pártus írásrendszer kialakulása a Nisa-i ostrakonok korára (i.e. 100-i.e.
13) megtörtént-e már, s hogy e nyelvemlékeket párthus vagy arameus
nyelvűnek kell-e tekintenünk. Most I. Mithridates i.e. 140/139-ből
származó Hong-e Nouruzi-i feliratai kétségtelenné teszik, hogy a párthus
írásbeliség ebben az időpontban már létezett, s az átmenetnek az arameus
kancelláriai gyakorlatból a logografikus párthus írásrendszerbe ennél
valamivel korábban, legkésőbb az i.e. II. század közepe táján, esetleg még
korábban, de valószínűleg I. Mithridates uralkodása alatt meg kellett
történnie. Ez ideig a párthus írásbeliség legkorábbi emlékének az egyik
Nisa-i dokumentumot lehetett tartani, amelyet az Arsakida éra 148. évétől,
azaz i.e.100-ból kelteztek, feltéve, hogy a Nisa-i ostrokonok nyelvét már
párthusnak, nem pedig arameusnak tekintjük. A Hong-e Nouruzi-i feliratok
ezzel szemben négy évtizeddel korábbi időből származnak, s bár a neveken
kívül minden elemük arameus logogramm, mégis a svs PHT kifejezés (süs
xsatrap) szerkezete, amely az arameusban nem lehetséges, azt bizonyítja,
hogy az arameus nyelvű kancelláriai gyakorlatot ebben az időpontban már
felváltotta a párthus nyelv használata egy logografikus írásrendszer
keretében.
II./7/b. Harmatta J. A párthusok nyelve
(A világ nyelvei. Budapest., 1999.) Az indoeurópai nyelvcsalád iráni ágába tartozó ókori nyelv. A párthus
elnevezés a görög Pártoi és a latin Parthi (egyes szám Parthus) népnévből
származik, amely a Kr. e. Vl. sz.-tól az óperzsa Partava alakban fordul
elő, és az Óperzsa Birodalomnak a Kászpi- tengertől a délkeletre fekvő
tartományát és annak lakosságát jelöli. Ebből a korból a párthusok
nyelvéből önelnevezésükön kívül más biztos nyelvi adatot nem ismerünk.
Amikor Nagy Sándor halála után birodalmának ázsiai részéből, a korábbi
Óperzsa Birodalomból a Szeleukida Királyság kialakult, Kr.e. 250 körül a
nomád iráni parnok (Parni) Arsak törzsfőjük vezetése alatt elfoglalták
Parthiát s ott független királyságot alapítottak, amely fokozatosan
terjeszkedett, s I. Mithridates királysága alatt (Kr.e. 171-139) már
bekebelezte a Szeleukida Királyság irániak lakta területeit. A parnok
feladták saját kelet-iráni nyelvüket, s átvették a párthus nyelvet, amely
a nyugat-iráni nyelvek csoportjához tartozott, s közel állott a méd
nyelvhez. Így azután mint harcos arisztokrácia illeszkedtek bele a párthus
társadalomba. O I. Mithridates államigazgatási rendszerének kialakítása
szükségessé tette a párthus írásbeliség megteremtését, amely a volt
Óperzsa Birodalom Nagy Sándor és a Szeleukidák alatt is tovább működő
arameus kancelláriának felhasználásával a Kr.e. II. sz. közepe táján meg
is történt. Így jött létre az első párthus írásbeliség (a tudományos
irodalom egy része ezt pahlavinak nevezi megkülönböztetésül a későbbi
manicheus párthustól), amelynek legkorábbi emlékei I. Mithridates Hong-e
Nouruzinál felfedezett feliratai. Ez a párthus írásbeliség az arameus
ábécén (1. az írástáblázatot) és az arameus szavak logografikus
használatán alapult, tehát heterografikus írásrendszer volt. Így ebben az
első párthus írásbeliségben az arameus logogrammok (amelyeket az átírásban
nagybetűvel jelölnek), valósággal elfedik a párthus nyelvet.
A második párthus írásbeliséget a Kr.u. III.sz.-ban a manicheizmus
hozta létre a szír ábécé felhasználásával, de az arameus logogrammok
mellőzésével. Így a középpárthus nyelvről csak a Kr. u. III-IV sz.-ból
származó manicheus párthus szövegek segítségével tudunk igazán képet adni.
A manicheizmus a párthus nyelvet Közép-Ázsiában is elterjesztette, a
manicheus párthus szövegek is Közép-Ázsiában kerültek napvilágra: Ekkor
vált a párthus nyelv közép-perzsa elnevezésévé a pahlavánig izván (íráskép
phlw'nzg 'yw'n) 'párthus nyelv' kifejezés, amelyben a pahlavánig elem
pahlav alapszava az óiráni partava 'párthus' alakra megy vissza.
A Nisában, a párthusok régi fővárosában folytatott ásatások során több
mint 3000 feliratos cseréptöredék (ostrakon) került napvilágra. E
nagyobbrészt pontosan keltezett gazdasági jellegű feljegyzések kora az
i.e. 95 - i.e. 17 közötti időt öleli fel. A nisai parthus ostrakonok
adatai lehetővé teszik a korai Parthus Birodalom gazdasági rendjének,
közigazgatásának, földbirtokviszonyainak megismerését. E fontos
forrásanyagnak még csak igen kis részét tették közzé. I. M. Djakonov és V
A Livsic: Dokumenti iz Nisi I v. don.e. Moszkva 1960.
No. 1760 157, év. Arsay király, fia Fribiday fiának, Arsay
testvére fia fiának,
No. 73. Ebben az edényben 10 mar bor (van) Kaviy (helységből) Fradahisn
szőlőiből, Niyayen szőlőből (pedig) 8 mar bor. Beszállította
Vahistbozan, aki Vurkvidarayból (olv. wrkwtrk) (való). Befolyt a 217.
évre. No. 798. Ebben az edényben (az a) bor (van), amely befolyt a 172. évre.
5 mar kölcsönadva kamatra. A maradék megvan.
No. 1693. (1) Mihrdadkirt várában, az "új"-nak nevezett borraktárban
bor és ecet: 160 edény. üres: 8 (edény). A "második"-nak (olv TWB)
nevezett borraktárban bor és ecet: 300 16 edény. Üres edény: 16
Összes edény: 500
(Ford.: Harmatta J.)
II/7/d. Dura-Europos-i pergamen
A Dura- Europosban talált pergamen-töredék egy üzleti levelet tartalmaz
párthus nyelven. A levél a III. század második felében keletkezhetett,
arameus írásjelekkel írták. Részletesen beszámol róla: Harmatta János,
1956/3. Antik Tanulmányok
A párthus irodalmat "Perzsa irodalom" alatt találjuk a lexikonokban, a
közép-iráni részben. A párthusok irodalma főként szóban terjedt, és akkor
került lejegyzésre, mikor a birodalom már nem létezett.
Párthus nyelvemlékek Nisá-ban (Ashabad, Türkmenisztán) 3000 osztrakon került elő.
Délnyugat Iránban, Avroman faluban 3 db. pergament találtak. Ezek egy
szőlőskert-eladás dokumentumai. 2 db. görög, 1 db. arameus írással (Kr.e.
1. század). Ezen nyolc sornyi párthus szöveg van.
Pénzek a párthus korból.
Sziklafeliratok párthus nyelven, Kále-Dzsangál, Bisotun, Sarpul, Susa.
Dura-i osztrakonok. (Kelet-Szíria)
Pergamen töredék Dura-ból. levél a III. század közepéből, Id.: Harmatta
J.
A gossanok (énekmondók, trubadúrok) temetési és ünnepi hősi énekei
szóbeli hagyományokban.
A Vis u Ramin fennmaradt grúz és perzsa változatban.
Az Aveszta elveszett szövegeinek pótlása, a Perzsa Halottaskönyv a
párthus korban.
A Tamás-akta (apokrif) Gyöngyhimnusza sok párthus szóval, szír
változatban maradt fenn.
A manicheizmus irodalma párthus nyelven született.
( Irodalom: Boyce, Harmatta, Henning, Jeremiás, Widengren, stb)
"Mivel a középkor európai eretnek mozgalmait jórészt a manicheizmus
ihlette, ma már nem könnyű ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták
azonban időnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt
Mary Boyce-szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvű
manicheus himnuszokat. A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német
régészeti expedíció lelt rá Kínai Turkesztánban, az anyag feldolgozását
azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban
ismert tény volt, hogy létezett egy megváltás-misztérium az iráni
zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek és
nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad Rosnan (Nyolcadik
Bugyor) címet viselő ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és
szoros kapcsolatban áll gnosztikus szekták gyász-irodalmával. Az iráni
szövegek ugyanis a titokzatos Első Ember haláláról és üdvözüléséről, a
Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak - vagyis a manicheus
vallás központi kérdéséről. Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget
megvalósított életpálya az előfeltétele. A párthus nyelvű himnuszokat élet
iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.
Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevű szerző adja meg a maga
Fihrist- című munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs
vezető alakjában egy fényisten érkezik hozzá s vele három istenség, és
utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a
haldoklónak. Ugyanakkor az ördög is megjelenik előtte bírvágy és bujaság
képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket
megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy
fényistennőt) és ez körbe is fogja őt a másik három segítő istenséggel
(arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak és elszállnak.
Más himnuszok szerzői is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az
ábrázolására: hősük a testből frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek.
Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és
Hérakleidész zsoltáraiban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál
bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyűk. A hét démon (hét
bolygó) rágalmazza őt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állit neki. Ám az
Üdvözítő meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva
siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekről, aki, miután
megkapta a maga ismert győzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik,
hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.
A kopt zsoltárok és a párthus nyelvű halottas himnuszok közti
szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínűleg volt egy közös ősmintájuk a
manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a
korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a
hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelő
varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani őket hatalmuktól. Na a
lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény
mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.
A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak
(a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit.
Mani azt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének
megértésétől függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bűnöket:
a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják
meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.
A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi entitások; akik
tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az
ahhoz fűző érzelmi szálaikat. A párthus nyelvű szövegekben viszont a lélek
a száműzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a
személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be
utazását, miközben világok omlanak össze és természeti törvények változnak
meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a
párthus nyelvű szövegekkel, s amely nyers fordításban így szól:
Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem. Ellenségeim gyűrűjében vagyok, körülöttem vadállatok, Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükben Az élet voltam nékik, de ők nékem a halál Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringő tej: Addig viseltem mindezeket, míg Atyám akaratát teljesítettem: Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked... Dicsőség s tisztelet Mani Urunknak s az ő Ezt a zsoltárt valószínűleg egy választott lélek halálára költötték,
más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott
életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a
Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén száműzték otthonából, s az
anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A
zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább
tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mű előtt.
A zsoltár kulcs a párthus nyelvű himnuszok megértéséhez is, amelyek
ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a
"megváltott Megváltó" elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a
lélekre úgy, mint megmentendőre és úgy, mint megmentőjére. A kopt
zsoltárban Krisztus a fény, s a lélek az ő királyágába tart. Megtudjuk
továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt
juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az anyag másféleképpen fogant fiai
idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon
isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek,
inkarnációs sora végén, le kell győznie a sötétséget, s csak ekkor térhet
vissza a királyságba; hogy megdicsőülése kezdetekor mindenek előtt Mani
prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.
A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök
Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a
"kozmgonikus istenek" lakhelye. Egy szogd nyelvű töredék arról vall, hogy
a lelket a Nagy Király, Krisztus újrateremti tökéletesnek, s azután vagy
az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a
megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök paradicsomból,
míg csak az utolsó Fényt is vissza nem szerzik a gonosztól. Ez a
"kitiltás" biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idők végén
a megváltó istenek (égi mesterek) királyukkal, az Első Emberrel együtt az
Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden
részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök
Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.
Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Első
Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig ez az Ember
társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe - így lesz az utolsóból
első. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától valamint
nem múló örömöt és tartós dicsőséget.
Ha az Első Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínű, akkor ez
Utolsó Ember - akiből a Krisztus oldalán ülő első lesz -, minden bizonnyal
a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint,
valaha ő volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája
pedig mint a Szaosjant, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki
lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas
isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.
A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban
ott is megpillanthatja az Első Embert. A "Hérakleidész zsoltárai" szerzője
párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Első Ember
végső, a Sötétségen aratott győzelme között.
Előzőleg azonban az Első Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Első
Emberhez, hogy az idők végének teendőire figyelmeztesse őt. A
szendergéséből ébredő megkérdi tőle:
Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya?... A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a győzelem
fölött örvendeznek, és felszólítja az Első Embert, hogy most már térjen
oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az ő
zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át
addig gyűjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi
megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának
örökösei.
A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való
együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a
kétfajta paradicsom helye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim
úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsőség Oszlopán át
a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át őket, utóbbi pedig a Dicsőítés
világába röpíti ezeket - vagyis a legmagasabb rendű, legtisztább Fénybe.
A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennő uralja, akit a
szerző Minden Élő Anyjának nevez - vagyis az Istenanya. Mind neki, mind
Fiának, az Első Embernek saját trónja van - bár néhány változatban a Fiú
trónja a Napban van. Ám ők ketten mindenképpen az Új Paradicsom
társuralkodói; A birodalmat az Első Ember kormányozza, az Anya pedig
természetes segítője. utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának
hívják, mindamellett ő az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja
is. És ő a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!
Helyzete azt az ősi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy megváltás
akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye
olyan természetes az Első Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek
helye az Atya mellett az Örök Királyságban.
A párthus nyelvű himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az
hatalmas és magas erődítmény - akár Milton látomásos, elveszett
Paradicsomában. A kopt zsoltár is erősen őrzött kapukkal megerősített
toronyról beszél. Ám a János jelenéseiben leírt Új Jeruzsálem is masszív
és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban
szerepel. Ám ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a
trónus alól, a "nagy és magas kőfal" mögött.
Kiss Irén (1998)
Az apokrifok egyik leghíresebbje a Tamás-akta Gyöngy-himnusza: a
''gnosztikus keresztény eszmevilág valóságos "igazgyöngye". Meglepő
közlései miatt vannak, akik szeretnék ezt az írást a manicheizmusból
eredeztetni. A himnusz görög és szír nyelven maradt fenn, és Ladocsi
Gáspár fordította magyarra.
Az Ókeresztény írók második kötetében közzéadott fordítás (Szent István
Társulat, Bp., 1980) a görög változatot veszi alapul, de zárójelben a szír
variánsokat is közli. A himnusz egy titokzatos keleti királyfi különös
életpályáját beszéli el: tanulóéveit, rendkívüli feladatát és
megpróbáltatásait messze a szülői háztól, majd a kiállott próbák utáni
diadalmas hazatérését szüleihez. A "forgatókönyv" a népmesék legkisebb
fiúinak beavatási történeteire is emlékeztet.
Hogy hol volt pontosan a királyfi hazája, arra hivatkozásaiból
következtethetünk: amikor, nyugodt gyermekévek után, szülei messzi útra
küldik egy fontos megbízást teljesíteni, a királyfi poggyászként magával
viszi India és a Kusán birodalom kincseit. Palesztinai logikával a "keleti
haza" Iránt, a párthus birodalmat kellett, hogy jelentse, amely valóban
határos volt mind Indiával, mind Kusán- földdel.
Indulás előtt a királyfitól elveszik pompás öltözékét, mely - arannyal
áttört, drágakövekkel gazdagon ékesített voltával - az égi Király
öltözetét idézi. Az "Odaföntiek aranya", amit szintén magával visz, `talán
azt az isteni képességet jelenti, amellyel az ember saját isteni lényét
fel-és megismerni képes. Ezt a kínai taoisták "Aranyvirágnak" nevezték. Az
aranyszínű stóla, amelytől a fiúnak induláskor ugyancsak meg kell válnia,
szintén iráni azonosságra vall: mégpedig a máguspapi öltözék
kiegészítőjére. A díszes öltözettől való megfosztás egy Inninről és
Dumuziról szóló sumer eposzt juttat az olvasó eszébe (A nagy égből a nagy
föld felé). A pokolra alászálló, kíváncsi szerelemistennőt ugyanis éppen
így fosztották meg királyi köntösétől és ékeitől az alvilág őrei - hogy
aztán korai, nőnemű megváltóként végül a tetemét egy karóra akasszák. A
feladat: lemenni Egyiptomba (a lélek alvilágába, és elhozni onnan egy
sárkány által őrzött, páratlan értékű igazgyöngyöt. Megint csak érdekes,
hogy egyiptomi mintára (ld. "kozmikus" kígyó: Ouroboros, Typhon vagy
Leviathán) a kínai taoistáknál is egy sárkány őrzi a halhatatlanság
gyöngyét. Az viszont történelmi tény, hogy Kr. előtt 247-től Kr. után
226-ig fennálló párthus birodalom területén vezetett keresztül a híres
Selyemút, amelyet járva a kereskedők gyönggyel is kereskedtek. Ha a
királyfi nem venné el a sárkánytól a gyöngyöt, az vészt hozna az egész
térségre. Egyiptomban a hellenizmus korában, a Ptolemaioszok idejében
vészesen terjedt a fekete mágusok asztromágiája. A "gyöngyöt" - az isteni
tudást tehát ki kellett menteni a "sárkány" azaz az asztromágusok
karmaiból, akik csillag-démonok fölött akartak uralkodni. A királyfi
fáradságos és veszélyes úton hagyja el Pártiát: egy Babilonon át vezető
kereskedőúton betér a Labirintus falai közé. A Kákosy László: Egyiptomi és
antik csillaghit című művében közölt tényanyag alapján (Akadémiai Kiadó,
Bp., 1978) valószínű, hogy előbbin a Nílus-menti Babilont (Ó-Kairót),
utóbbin pedig a demonizált zodiákust kell érteni.
A célállomáson a titokzatos társak (nevelő-szülők, tanítók, barátok)
magára hagyják az ifjút, aki álruhában várja a kedvező pillanatot az
isteni tudás megmentésére. Találkozik egy rokonával, aki a leírás alapján
szintén párthus hercegi rangban lehetett, s aki - már több tapasztalattal
rendelkezvén - óva inti a királyfit a lelepleződéstől. A kényes feladat
végrehajtása tehát eltitkolt azonosságot követelt az ifjú Pártiai
jövevénytől.
Az "álruha" azonban nemcsak elrejti: szellemileg is elsötétíti őt -
álcája ugyanis olyan tökéletes, hogy mentális tompultságba merül tőle.
Ekkor, a veszélyről értesülve, Pártia főméltóságai levelet írnak neki,
emlékeztetvén őt királyi származására és a rá váró dicsőségre, amely
visszakapott, ékes palástjában fog megtestesülni.
Arra is történik azonban utalás, hogy birodalmát csak otthon hagyott
testvérével együtt lesz majd képes kormányozni. Ez a közlés
"spiritualizálja" az eljövendő uralmat, hiszen a párthus királyok esetében
volt bevett gyakorlat a birodalomnak egyszerre két rokon általi
kormányzása.
A levelet a Labirintus zsarnok csillagdémonai és Babilon gonosz
gyerekei, az asztromágusok miatt a feladóknak le kellett pecsételni, s az
üzenetet, különös módon, egy olyan sasmadárra bízták, amely a királyfit
elérve Logosszá - Igévé - változott, így rázván fel őt veszélyes
kábultságából.
Az ifjút a Szentlélek-forma Nap-madár küldött igéjének ereje ráébreszti
valódi mivoltára és küldetésére. A feladat nagyszerűségének felismerése
erővel tölti el, és így legyőzheti a félelmetes világsárkányt. A legyűrés
módja nem más, mint az Ige tudása: az ifjút a Gyöngy gonosz őrére olvassa
atyja, testvére és édesanyja - vagyis a keleti Szentháromság (Atya, Fiú,
Szűz) neveit. A szörnyet már e nevek puszta felsorolása is végzetesen
legyöngíti, mivel hamis hatalomként lepleződik le. A drágagyöngy
birtokában a királyfi ledobhatja magáról méltatlan, koszos álruháját: a
Levél (Lélek) által vezetve dicsőségesen térhet haza. Királyi öltözékéről
kiderül, hogy voltaképpen a saját égi tükörképe az: isteni Énje, akivel -
miután földi feladatát sikerrel teljesítette - most újraegyesülhet. Így a
kettőből egy lesz- a szintén apokrif Tamás-evangélium diktálója
kívánalmainak is megfelelően. Az égi köntössel a királyfi az égi tudást is
magára ölti, és így voltaképpen elveszett istenfiúságába öltözik bele.
A történetben tehát két szülőhazáról van szó: a földi az éginek csupán
anyagi tükre. Az igazi Atya nem emberi személy, hanem fénylő Láng, amely
az örök tájakat világítja be. És ez a mennyei Atya, a földi küldetés
sikerének elismeréseként, a jobbjára ülteti a hazatért Fiút, aki ezen túl
a legnagyobb mennyei dicsőségnek örvend. Mint mondja:
A béke és méltóság örök tájaira A magas királyi csarnok kapujában (15.oldal)
A Gyöngy-himnusznak azonban két olvasata is van. A gnosztikusok számára
kézenfekvőbb: a lélek küldetéssel
leszáll a földre, anyagi testbe zárul, vagyis álruhát ölt, és megpróbál
az előle elrejtett isteni tudás birtokába jutni. Ha nehéz harcát a
Gyöngyöt őrző démoni hatalmakkal sikerrel vívta meg, akkor visszajuthat
mennyei hazájába, és így páratlan dicsőség lesz a része: mindezt a
Szentlélek kegyelmének is köszönheti, hiszen magára hagyva, az anyag
tompaságában, könnyen megfeledkezne magasabb hivatásáról. Mindamellett az
apokrif himnusz kétségtelenül egy egyedi eset leírása is: egy párthus
királyfi története, aki - megközelítőleg Krisztus korában- talán
máguspapként vagy gyógyító terapeutaként lement Egyiptomba, hogy
kiszabadítsa az igaz tudást a fekete mágusok rabságából. Munkáját egy
Szentlélek forma Sas és egy párthus fejedelmi rokonának jelenléte is
segítette. A királyfi a szellemi beavatáson átesve a sárkányt az igazi
isteni személyek nevének mágikus kimondásával győzte le. Ezután a minden
földi kincsnél értékesebb igazgyöngyöt elvitte Pártiába, amely az égi
Ország földi tükre volt. Így lényegében a mennyekbe vitte föl azt, s az
Atya jobbján ülve folytatta a dicsőséges világkormányzást. Hogy ki volt ez
a titokzatos párthus királyfi, azt nem közli velünk a szerző, akiben
vélhetően Tamás apostolt tisztelhetjük. Tény azonban, hogy az egyiptomi
sárkány legyőzőjének személye igen fontos lehetett a számára, s tény a
himnusznak a Tamás-evangéliummal való szemléleti rokonsága is. Ha a
történeti igazságnak nem is juthatunk egykönnyen a birtokába,
meghallhatjuk a Gyöngy-himnusz mának is szóló üzenetét: voltaképpen
mindannyian álruhás királyfiak vagyunk, és csak rajtunk múlik, hogy mikor
ismerjük fel saját isteni természetünket.
Kiss Irén, Tábori László (1998)
Lakomákon, ünnepségeken jelen voltak az énekesek a goszan-ok, akik
költők és színészek voltak. (Colledge egyfajta "bárd"-nak nevezi őket).
Valószínűleg csak szóban fennmaradt eposzokat adtak elő. (Frye, I894.) A
lakomák lefolyására következtetni lehet néhány forrásból (Athenaeus,
Poseidonos(?) idézi őket Bihari, 1936), ezek, szerint a párthus király
külön helyen, emelvényen ült. Bihari kiemeli a hasonlóságot a hun királyi
lakomákkal, ld.: Priskos. A hun lakomákon is felköszöntők hangzottak el.
(Az örményeknél a "guszán"-nak hívták az énekeseket, akik különféle
szertartásokban vettek részt). (Avenesian Alex, Ararát, 2002. 11. 28.)
Kedvelték a vadászatot, nyilazást, bajvívást (Colledge). Ismert, hogy,
gyakran hangzottak el görög nyelvű színdarabok, egy ilyen alkalmat - II.
Orodes idejéből - ír le Plutarkhosz is.
A párthusok egyfajta lovaspólót is játszhattak.
Tisztelték a tüzet. Leírják, hogy Nagy Arsak koronázásakor Asaak
városában végig égett a "a szent tűz". (Isidorus)
Tisztelték a folyókat. (Justinus) Tudjuk, hogy a Rómába, a koronázásra
utazó Tiridatesz szárazföldön ment, hogy a "tenger beszennyezését"
elkerülje! A párthusok mezopotámiai uralma alatt békében éltek a babiloni
papok, folytatódott a sumer himnuszok tanulmányozása. (Colledge). A
nagyfokú vallási türelem volt a jellemző. Plutarkhosz leírja (Crassus),
hogy volt olyan Arsakida, aki görögül írt drámát!
A pompa és fényűzés kedvelésére utal a fejlett ékszer-kultúra.
(karperecek, gyöngyök, kard-díszek!) Fejlett volt az ötvösség. Érmek,
pénzek készítése. Ennek nagy irodalma van. (pl.: V. Wroth: Catalogue of
the coins of Parthia. 1903., P Gardner: The Parthian Coinage).
A korai párthus pénzek hátoldalán tűzoltár volt látható arameus
felirattal. A perziszi vazallus királyok pénzeiről ld.: Apor É.: Irán. A
párthus királyok uralkodásának ideje alatt megkezdődött az Aveszta
elveszett szövegeinek újbóli leírása és összegyűjtése.
A párthus epikus költészet nagy hatást gyakorolt a közép-perzsa
költészetre és annak nyelvére. (Harmatta 1999.) Az Ayädgär-i Zareran
"Zarér emlékezete" és a Draxt-i asurig "Az asszír fa" c. eposzokat le is
fordították közép-perzsára. A második párthus írásbeliséget a Kr.u. III.
században a manicheizmus hozta létre. (Harmatta. 1999.) A beszélt nyelvvel
kapcsolatos kétségekről ld. a Nyelv-nél.
Kiss Irén gyűjtése: "Megismer engem majd a vitézkedő (Horatius: Carm. II. 20.
Bede Anna fordítása)
"Szűkölködésben tűrni panasztalan Bede Anna fordítása)
"Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből (Ford: P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik)
"Imogen: Köszönöm jó uram! (Seneca, 4. Levetek)
"Végképp letiport Vénusz, (Horatius: Carm. 1. 19. Bede Anna fordítása)
"Valljuk, haragvó Jupiter úr a menny (Horatius: Az isteni Augustushoz "Eddzék az ifjat harci gyakorlatok, (Horatius: A barátokhoz. II/ 11. Képzőművészet "A párthusok nem voltak nagy városépítők, általuk alapított várost alig
ismerünk. A Felföld határain kívül mindössze Mezopotámiában Ktésziphón és
Hatra, Iránban pedig Dárábgend párthus alapítású város. Az arszakida
korban épített városok közé számíthatjuk a Siráztól délre fekvő Gór-
Firuzábádot, melyet a párthusok vazallusa, az első Szászánida, Ardakhsír
emeltetett akkor, amikor fellázadt vagy éppen lázadásra készülődött
uralkodója ellen. E városok koncepciója arról az állandó
bizonytalanságról, külső veszélyekkel és belső zavargásokkal teli
helyzetről árulkodik, mely a párthus korban Iránban uralkodott. A
városoknak általában köralakú alaprajza a régi nyugat-ázsiai urbanizációs
elvekre vezethető vissza, egyszersmind azonban az ősi katonai táborok
felépítését utánozza, mint ahogy azt az asszír hadsereg táboraiban
megismertük.
Néhány város története is igazolja ezt az alaprajz-koncepciót.
Ktésziphón eleinte a Tigris menti Szeleukeiával szemben emelt katonai
tábor volt. Főváros csak II. Oródész idején lett belőle. Hatra erődítmény
volt a két birodalom közti határ közelében, és Irán védelmében gyakran
játszott kulcsszerepet a római hadakkal szemben. Végül, Gór- Firuzábádot
Andakhsír akkor építtette, amikor vakmerő céljának megvalósítása, IV
Artabanosz koronájának a megszerzése során vereségekre is számítania
kellett, sőt arra is, hogy szükség esetén egy erődített városba
visszavonulva védekezni tudjon. Dárábgerd kör alakú alaprajzát vette
mintául, azét a városét, ahol korábban tisztséget töltött be, s amelyet-
bizonyára a feudális nagy családok, nemzetségek, különböző csoportok
közötti harcokra számítva - katonai tábor mintájára építetek: A párthus
kori Irán sok szempontból a középkori Európára hasonlított
A Felföldön a párthus világi építészet emlékei egyelőre még nem
kerültek elő. De a birodalom nyugati tartományaiban fennmaradt emlékek
alapján pontos képet alkothatunk róla. Az akhaimenida építészethez
hasonlóan két eltérő alapelv szerint építkeztek. Az első megoldás a
mezopotámiai, illetve elámi alaprajzú épület, amely a központi udvarral
ellátott lakóépületből alakult ki. Ilyet ismerünk Dura Europoszból, és
ilyen volt Dareiosz szúszai palotája. Ezzel szemben Assurban valamint
Hattában és Firuzábádban a másik megoldást, az eivánnal ellátott ház
klasszikussá vált iráni formáját alkalmazták, azt, amely a Szászánidák
idején terjedt el széles körben, és napjainkig fennmaradt az iráni nemzeti
építészetben. A párthusok idején ez a forma hármas teremmé alakult,
melynek a középső része általában nagyobb, mint a két szélső. A
ktésziphóni palota, kisebb módosításoktól eltekintve, szintén ezt a
megoldást követte.
Változások következtek be az építőanyagok alkalmazásában is. A Hatrából
ismert, faragott kőtömbökből emelt falnál szélesebb körben terjedt el a
habarccsal megkötött terméskőből vagy kavicsból épített, úgynevezett
öntött fal. A kváderfalú épületeket a kőbe belefaragott díszítőelemekkel
látták el. Hatrában a motívumok között maszkok is szerepelnek. A faragott
elemekkel díszített kváderfalak építése, melynek hagyománya az akhaimenida
építészethez kapcsolódik, az első Szászánidák idején is folytatódott. A
téglafalakat és az öntött kőfalakat stukkó domborművek és freskók
díszítették. Ilyen díszített falak kerültek elő Babilóniában, Asszíriában,
valamint Szisztánban, a Hamun-tó közepén fekvő Kuh-e Khádzse szigetén.
Ezen az utóbbi lelőhelyen a stukkódíszek között megjelenik a meander, a
fűrészfog-motívum és az egymást részben fedő körökből álló sor.
A falfestészet, minden jel szerint, a párthusok idejében terjedt el
széles körben. Lehetséges, hogy ebben a korban a lapos domborművek
lapossága éppen a díszítésükre szolgáló festésnek vagy általában a
festészetnek a hatását tükrözi.
Az arszakida kor vallásos építészete nem mutat egységes képet. A
Maszdzsed-e Szoleimán-i szent terasz templomai az előcsarnokot és a
hosszúkás cellát magába záró ősi mezopotámiai alaprajz szerint épültek. Ez
a szentélyforma, a hellenisztikus korban Assurtól a Pamír lábánál fekvő
Ai-Khánumig egész Elő-Ázsiában elterjedt.
A másik, az előbbitől lényegesen különböző, az akhaimenida építészet
hatása alatt kialakult alaprajz a kamrákkal vagy folyosókkal körülvett,
négyzet alakú cellából álló négyoszlopos templom. Ezt Szúszából,
Perszepoliszból és Bard-e Nesandéből ismerjük. Ugyanezt a megoldást
követték Szorkh Kotalban, Hatrában és az Indus keleti partján, Taxilában
feltárt templomok építésénél is. Ez a forma a közép-ázsiai buddhista
szentélyekben élt tovább.
Nem beszélhetünk a párthus művészetről anélkül, hogy a vele
kapcsolatban kialakult, az első pillanatban mereven szemben állónak tűnő
két nézetet meg ne említenénk. Egyesek úgy vélik, hogy a párthus uralom öt
évszázada alatt a művészet színvonala "megdöbbentően mélyre süllyedt", és
a korszak alkotásai a primitív állapot felé való visszacsúszásról, de nem
az ifjúság, hanem az aggkori tehetetlenség kezdetlegességéről tanúskodnak.
Mások szerint viszont a párthus művészet, mely végre mindattól
megszabadult, amivel a hellénizmus az iráni művészetet megfertőzte, ismét
a perzsa népi művészeti hagyomány útjára lépett, és "határozott
fejlődésnek" indult. Az új lendület hatása alatt erőteljes neoiráni
áramlat bontakozott ki. A görög hatás teljesen megszűnt és az iráni
hagyományok, melyek folytonossága tulajdonképpen sohasem szakadt meg,
újjászületve, széles körben, a szűken vett Irán határain messze túl
kisugároztak.
Véleményünk szerint, és anélkül, hogy ellentmondásba bonyolódnánk, a
két nézet nem mond ellent egymásnak, hiszen mindegyikük más körben mozog.
Az első vélemény a műveket a kidolgozás szempontjából vizsgálja, a
másodikat pedig főleg a téma, az alapgondolat és a műalkotás tartalma
érdekli. A párthus művészet valóban keservesen megszenvedte a gréko-iráni
irányzatról a neoiránira való áttérést. Vitathatatlan, hogy kezdetleges
technikai megoldásokhoz tértek vissza. A párthus művészetet végigkísérte a
mesterségbeli tudásban bekövetkezett elszegényedés, sőt ez kezdetben még a
szászánida művekre is rányomta bélyegét. De bármilyen kezdetleges volt is
a kivitelezés, ez a művészet megkísérelte újjáéleszteni mindazt, amit az
iráni nép idegen hatásoktól mentes öröksége magában foglalt. Vagyis ami
Irán szempontjából nyereség volt, az, művészi szempontból veszteségnek
fogható fel.
A frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik
olyan sajátossága, mely nem jellemző az akhaimenida művészet hivatalos
műalkotásaira. Irán kivételével mindenütt keresték ennek a jelenségnek az
eredetét. Holott a frontalitás a Felföld művészetében a legelső irániakkal
jelent meg, a szemközt nézetben ábrázolt emberfejek már a szijalki B
temető festett edényein, tehát az i.e. Első évezred elejétől kezdve
feltűntek. Ezt fejlesztette tovább, nem sokkal ezután, a loresztáni
művészet, ahol már az egész testet szemköztnézetben ábrázolták. Jól
látható ez a II. táblán bemutatott fogadalmi tárgyakon és ennek a
termékeny művészetnek annyi más alkotásán. És ha az emberábrázolásnak ez a
módja nem tartozott is a hivatalos akhaimenida művészet jellegzetességei
közé, a gréko-perzsa gliptika emlékanyaga kellőképpen bizonyítja, hogy az
iráni művészetből a frontalitás törvénye sohasem tűnt el teljesen. A
Szászánidák sem adják fel ezt az ősi iráni művészeti hagyományt, mely a
szír-mezopotámiai művészek alkotásainak a közvetítésével továbbterjedve, a
bizánci műalkotásokban éri majd el virágkorát.
A párthus kor legjelentősebb emléke kétségtelenül az a nagy
bronzszobor, mely Sámiban, a hajdani Elümaisz területén, Mál-amir
közelében álló templomban került elő (Lásd a borítót!). Ez a hely már az
új-elámi korban is jelentős központ volt, s ha nem is lett belőle az
elümaiszi királyság fővárosa, mindenesetre egyik legfontosabb települése
volt, hiszen a Perzsa-öblöt Eszfahán vidékével összekötő nagy kereskedelmi
út mentén feküdt. Még ma is láthatók a részben kikövezett, részben a
sziklába vágott útnak a nyomai, mely innen a Felföld központja felé
vezetett.
Ugyanebben a templomban került elő egy fej nélküli bronzszobrocska, egy
márványból készült diadémos fejedelemfej, valamint két szoborfej töredék,
amely a már említett hellenisztikus bronzszoborhoz tartozott. Az ásatások
során előkerült sok-sok tárgy, számos márvány-és bronzszobor-töredék a
szentély gazdagságáról tanúskodik. Ha az említett hellenisztikus
bronzfejben valóban IV Antiokhosz szobrának a töredékét láthatjuk, mint
ahogyan feltételezik, akkor joggal kérdezhetjük, hogy a Sámi területén
fekvő templom nem annak a két templomnak egyike-e, amelyeket II.
Démétriosz fölött aratott győzelme után (i.e. 139), az elümaiszi királyság
visszahódításakor I. Mithridatész kirabolt. Ha feltevésünk helytálló,
akkor a Sáraiból származó művek az i.e. 2. század közepénél nem korábbiak.
A domborműveken a nyugati művészeti hagyományok hatása alig érezhető.
Az eddig ismert párthus reliefek szinte közvetlenül kapcsolódnak a
perszepoliszi terasz lábánál emelt templom kapubélletein látható
domborművek stílusához Közülük, a legkorábbiak, I. Mithridatész és II.
Mithridatész domborművei, az i.e I. század elején Biszotunban készültek. A
kidolgozás merevsége, élettelensége, az emberi test ismeretének hiánya jól
szemlélteti az új-iráni művészeti stílust. Az utóbbi mellett egy másik
relief látható, melyet i.sz. 50 körül II. Gotarzész állíttatott, hogy
megörökítse az ellenfele, Meherdat fölött aratott győzelmét. Ezen a
domborművön a királyt megkoronázó szárnyas Győzelem még magán viseli a
hellenisztikus művészet hatását, és a kompozíció "mechanikus" jellege
ellenére sem hiányzik a jelenetből a lendület.
A Behbahán közelében, Tang-e Szarvakban látható domborművek szintén jól
szemléltetik ezt a technikai szempontból alacsony színvonalú, de
monumentalitásra törekvő művészeti irányzatot: például az a jelenet, ahol
az uralkodó több, kivétel nélkül szemköztnézetben ábrázolt személy
kíséretében áldozatot mutat be, avagy a lándzsájával éppen rohamra induló
nehézlovassági harcos ábrázolása. Az egyik magasan kiemelkedő biszotuni
sziklába vésett lapos domborművön, az előzőhöz hasonló, oltár előtt
áldozatot bemutató fejedelmet ábrázoló jeleneten ugyancsak a szigorú
frontalitás, az élettelenség és a részletek véséssel történő visszaadása
figyelhető meg. A monumentális emlékeket annak a lapos domborműnek az
említésével zárhatjuk, melyre a közelmúltban Szuszában bukkantunk. IV.
Artabanoszt, az utolsó arszakida királyt ábrázolja, amint gyűrűt vagy
koronát, a hatalom szimbólumát nyújt át a szúszai szatrapának. A párthus
lapos domborművek fent felsorolt jellegzetességei mind megtalálhatók ezen
az emléken, melyet teljes joggal a párthus dinasztia utolsó alkotásának
tekinthetünk.
A fentiekben bemutatott szikla-, illetve monumentális domborművek a
technikai kivitelezés szegényessége és az ábrázolt témák szempontjából
egyaránt tipikusan iráni alkotások. Tűzoltár előtt végzett vallási
szertartás és fejedelmi beiktatási jelenet, harcoló lovasok és vadászat -
ezek a kor iráni művészetének kedvelt témái, melyek Irán határain messze
túl is eljutottak. Elérte ez az irányzat Irán nyugat felé előretolt
állomásait, elsősorban Durát, valamint a dél-oroszországi sztyeppeket,
ahol a szarmata sírok falán is hasonló festett jelenetek láthatók. Az
eurázsiai pusztákon élő nomád irániak közvetítésével eljutott ez a stílus
egészen a kínai határig: a Han kori emlékek bizonyítják, hogy az iráni
hatások alól a kínai művészet sem tudta kivonni magát.
Miközben más népek művészetére a párthus művészet ösztönzően hatott,
maga is gazdagodott általa. A nomádoktól vették át azoknak a színes,
csillogó ékszereknek a divatját, melyekhez hasonlókkal a kusánok és a
szarmaták, majd később a gótok és a germánok ékesítették magukat, s
amelyek egészen az Atlanti-óceán partjáig jutottak el, hogy végül a
Meroving birodalomban is divatba jöjjenek. A sztyepről érkezett Iránba a
rendkívül kifejező, lendülettel teli állatstílus. Ennek a hatása alatt
készülhetett az a bronz füstölőedény, melynek hajlékony és erős testalkatú
pompás vadat formáló fogója nyilvánvaló rokonságot mutat a novorosszijszki
szarmata kincs egyik ragadozójával.
Szólnunk kell még a fazekasoknak és az agyagszobrászoknak a mindennapi
életben fontos szerepet betöltő tevékenységéről. Mint ahogyan napjainkban
is a temetők mellett sorakoznak a síremlékeket és kegytárgyakat kínáló
kereskedők üzletei, a fazekasok műhelyei a párthus korban ugyanígy a
temetők mellett, a városfalon kívül álltak. Szószában sikerült közülük
néhányat azonosítanunk. A fazekasok készítették a szarkofágokat és a
halotti sírládákat, az előbbiekbe felnőttek, az utóbbiakba a gyermekek
holttestét helyezték. Ezek a mesterek gyártották a kék és szürke mázas
cserépedényeket és kelyheket részben a háztartások mindennapi
használatára, részben pedig, hogy a sírba helyezzék őket, mint például a
"zarándokkulacsokat". Ezekben a műhelyekben készültek a meztelen istennőt
ábrázoló szobrocskák is - ilyet csontból faragva is ismerünk - és azok a
lovas figurák - valószínűleg védőistenek ábrázolásai -, melyek a temető
földjéből tízesével kerültek elő. Már korábban is felhívtuk a figyelmet
arra, hogy milyen nagy érdeklődésre tarthatnak számot ezek a terrakotta
lovasok, amelyek az akhaimenida Egyiptomtól kezdve egészen a kusán
birodalomig mindenfelé napvilágra kerültek, ahol a hódító irániak
megfordultak. Végül említsük meg az egyik szuszai fazekasműhelyben talált
terrakotta emblémát. Meztelen istennőt ábrázol, amint egyik mellét
nyomkodja, és a tejet a bal kezében tartott kehelybe gyűjti. E tárgy
kidolgozása nyugati hatást sejtet, de a téma és a keret keleti koncepcióra
vall. A görög istennő vonásai mögött talán Anahitá istennő egyik, eddig
még nem ismert ábrázolása húzódik meg.
Hatra és Ktésziphón városok (Irakban) műemlékei az Öböl-háborúban
megsérültek.
(Lásd részletesen: Népszabadság 1998. III. hó 7. számában.)
Eiván: egyetlen nagy bolthajtásos terem, melyet három oldalról
határol fal, s a negyediken a szabadba nyílik. Helyesen: ajván.
(részlet)
A Szeleukida birodalom keleti részében Baktria volt a legjelentékenyebb
szatrápia. Baktria - részben a mai Bukhara - az Oxusz (Ama Darja) folyam
környékén, termékeny, gazdag ország volt. Szoros kapcsolatban állt
Szogdiánával, amely északon és északkeleten határos volt vele, s a
laxartesz, (Szír Darja) folyóig terjedt. Ezen túl már a nomád lovasnépek
területe következett. Baktria tehát a birodalom védőbástyája volt
Közép-Ázsia peremén. Nagy Sándor itt erős makedón helyőrségeket és görög
telepeseket hagyott, de ezek nem szívesen maradtak a távol-keleti
országban és a hódító halála után el akarták hagyni. Erőnek erejével
kellett őket visszatérésre kényszeríteni. A szeleukida uralom alatt a
görögök lassanként gyökeret vertek Baktriában és többé-kevésbé
elkeveredtek az őslakókkal. A keverék nép elsajátította a görög nyelvet;
legalább a görög írás meghonosodott köztük és azontúl még a helyi
nyelveket is görög jelekkel írták. Kialakult itt is a hellenizmusnak az a
formája, amely a görög műveltségen alapult, de igen sok ázsiai, főleg
iráni elemet vett fel magába. Baktria fontosságát hangsúlyozta, hogy - a
főhatalmat mindig makedon-görög sztrategosz (hadparancsnok) képviselte,
aki egyúttal a szatrapa (kormányzó) tisztségét is betöltötte. Az
északkeleti határ védelmén kívül Baktria feladata volt az is, hogy a
nyugat felől szomszédos, mindig nyugtalan párthusokat féken tartsa. A
párthus iráni, de szokásaiban közép-ázsiai jellegű lovasnép volt.
Az i.e. II. század elején az akkor még Belső-Ázsiában, a nagy kínai fal
és Turkisztán közt fekvő területen lakó hunokat erős egységbe szervezte
vezérük, akit a kínai források Mo-tunnak neveznek. A hunoknak alávetett
törzsek közt tűnik fel először a jüe-csi nép neve. A jüecsik szabadulni
akartak a hun uralom alól és miután fegyverrel nem érhették el céljukat,
nyugat felé vándoroltak. Ez i.e. 170-160 közt mehetett végbe. Egy
töredékük, a "kis Jüe-csi" törzscsoport, Tibet északnyugati határvidékén
telepedett le, de a nép zöme tovább vándorolt. Az északi Tien-San vidékén
egy másik nomád népbe ütköztek, amelyet a kínaiak szai-wangnak neveztek.
Ennek törzseit megverték és kiszorították, elfoglalva területüket. A
szai-wangok Szogdiána és Baktria felé húzódtak előlük. A párthusok
sakáknak nevezték őket, ami egyértelmű a "szkítha" névvel. Mint egykor a
besenyők nyomása elől nyugatra vonuló magyarok, a sakák is kénytelenek
voltak új hazát szerezni maguknak. A párthusok nem tudták megakadályozni,
hogy elözönöljék Baktriát, de a sakák utóbb alávetették magukat az iráni
párthus birodalom fennhatóságának. A sakák Baktriában néhány évtized alatt
nagymértékben hellenizálódtak, hiszen a párthusok maguk is már régen
átmentek e folyamaton, sőt az Arszakida perzsa birodalomban a görögöt
tették hivatalos nyelvvé, uralkodóik pedig philhellénnek, "görögbarátnak"
nevezték magukat. Ezalatt a jüecsik zöme is kénytelen volt elhagyni a
Tien-San vidékét; innen egy hun fennhatóság alatt álló nép, a wu-szun
verte ki őket. Ázsia ekkor hasonló népvándorlás jeleit mutatta, mint
később Európa, s az ok is hasonló volt: a hunoknak nyugat felé való
nyomulása. Egyik nép a másikat nyomta ki helyéből. A jűe-csík délnyugat
felé vonultak és i.e. 130 körül betörtek Baktriába. A sakák nem tudták
feltartóztatni őket és tovább húzódtak dél felé. A párthus Arszakidák a
sakákat a róluk elnevezett Szakaszthánában (görögösen Szakaszthéné, a mai
Szeisztán) telepítették le, egy részük azután innen India felé nyomult. Az
északnyugati területeken befészkelve magukat, dél felé hatoltak előre, s a
mai Gudzsaráton keresztül egészen Málaváig, Közép-India határáig jutottak.
Kisebb-nagyobb országok jöttek létre, amelyekben saka fejedelmek
uralkodtak; eleinte párthus fennhatóság alatt, de később ez már csak
névleges volt, noha a saka fejedelmek szatrapáknak, perzsa-indiai formában
ksatrapáknak nevezték magukat. A sakák már Baktriában és Szakaszthánában
meglehetősen hellenizalódtak, pénzeikre görög feliratokat verettek, neveik
is görögös formában maradtak fenn. Idő folyamán azután a sakák is
indusokká váltak, annál inkább, mert részben buddhisták, részben
bráhmánista hinduk lettek. I.e. 60 körül úgy látszik megszűnt a párthus-
perzsa birodalom fennhatósága, mert Moga (Mauesz) saka fejedelem, aki
ekkor elfoglalta Taxilát, az utolsó indiai görög királyságot, már
Sáhánusáhinak (nagykirály) címeztette magát és pénzein ennek indiai
formája, Rádzsátirádzsa, valamint a görög Bazileus bazileón (királyok
királya) cím is szerepel. Málava saka hódítóival áll kapcsolatban az
Indiában legjobban elterjedt, máig is használatos két éra időszámítása, a
Viktrama vagy Szamvat éra, mely i.e. i.e 58-ban kezdődött, s a Saka éra,
amelynek kezdete az i.sz. 78. év.
Északnyugaton Moga-Maueszt Aja- Azész saka "nagykirály" követte, ennek
utóda azonban, Gondopharész, ismét párthus volt. Az Arzakida birodalomtól
függetlenül mint indiai "nagykirály" uralkodott, de a kisebb saka
fejedelmek továbbra is megtartották területeiket és Gondopharész főhatalma
alatt mint ksatrapák országoltak. A párthus-saka kor időadatai még
bizonytalanabbak, mint az indiai görög királyoké. A legtöbb uralkodó új
érát vezetett be a maga trónraléptétől számítva, s ennek évszámait vésette
pénzeire vagy építészeti stb. alkotásaira. Ma is folyik a tudományos vita
e kor kronológiai kérdései felől. Gondopharész korának megállapításában
egy régi keresztény hagyományra is szoktak hivatkozni: e hagyomány szerint
Tamás apostol egy ideig Gondopharész udvarában tartózkodott és nagy térítő
tevékenységet fejtett ki Indiában. Dél-Indiában, Madrász-ban és környékén
mai napig vannak bennszülött keresztények, akik magukat "Szent Tamás
keresztényeinek" nevezik, s azt tartják, hogy Tamást a mai Madrász helyén
temették el. E hagyomány alapján Gondopharésznek i.sz. 40 körül kellett
volna uralkodnia, s ebből hozzávetőlegesen az elődeinek korára is
következtetni lehet.
A Saka-uralmat a jüe-csik betörése döntötte meg. Szó volt már arról,
hogy a jüe-csi nép nagyobb csoportja i.e. 130 táján betört Baktriába és
kiszorította onnan a sakákat. Több mint száz évig maradtak Baktriában, s
ezalatt ők is hellenizálódtak. Az i.sz. I. század közepe táján a Kusán
nevű nemzetség került a nép élére, Kudzsula Kara - görögösen Kadphizész -
dinasztiát alapított, s a jüe-csik ettől fogva mint kusánok szerepeltek.
Átlépték a Hindukunt és Arachozia, majd Gandhára meghódítása után
megszállották északnyugat-Indiát. (Rastovtzeff: "Dura-Europos and its
Arts", Oxford, 1938.)
A párthus művészetről összefoglaló művek: Godard, Colledge, G.
Herrmann, stb, Művészeti Lexikon, 1965. Harmatta J. szócikke.
II szkíta állatstílus
A párthus művészetben, címereken gyakran találkozunk állat
ábrázolásokkal. (Madarak, griffek, stb.) Mezopotámiában születtek
legelőször keverék lények, Imdugud, a későbbi akkád Anzu-sas,
oroszlán-madár keverék is több kutató szerint innen került át a szkíta
művészetbe.
"Itt, Közép-Ázsiában a baktrai iskolában jelenik meg a kiterjesztett
szárnyú sas (turul?), a Nap és a Holdisten, a sárkány, a griff, a
kígyófejes szárnyas állat, kiegészítve a szkíták ősi szarvas, párduc, ló,
bika, sas, etc. megjelenítéseit. A Nap és Hold a királyok testvére volt."
(Bakay, 1997. I)
A párthus királyok is a Nap és Hold fivérének nevezték magukat,
pénzeiken mindkét égitest megtalálható volt.
Az ázsiai hun királyok egyik gyönyörű koronáján, amely
Belső-Mongóliában, Aluchaideng helység közelében került elő 1972-ben
(Ordosz-puszta) aranyból és türkizből készült madár (sólyom?, sas?)
látható. Ha ezt a két részből álló, bőrsapkára szerelhető koronát
összehasonlítjuk párthus királyi koronával, a hasonlóság megdöbbentő. (A
hun korona, az un. "nagy ordoszi hun aranykincs" része. Részletes leírása:
Érdy, 2001.)
Párthus szobor Hatrából. (A koronán elől madár) A griffek Közép-Ázsiából a Kárpát-medencéig elkísérte a sztyeppei
népeket, amint azt Horváth Izabella bemutatja. (Horváth 1.: 1990.)
Hozzátehetjük, hogy nemcsak a Kárpát-medencéig, hanem a budapesti
Parlamentig (a tornyokon és a sarkokon legalább 140 db. van!) és a magyar
főváros címeréig is.
Madárábrázolás, és címer a sztyeppei népeknél.
A főváros címerén a jobboldali állat a griff (madár és ragadozó
keveréke)
A párthus király fején, főként a Hatra-beli szobrokon, (1.-Il.sz.)
madár látható. Ez valószínűleg ugyanúgy pánttal lett a fejdíszre, koronára
erősítve, mint a hun királyok koronája. (Lásd. Érdy. 2001.)
A fejdíszen látható madár biztosan nem sas, hanem kisebb madár, sólyom
lehetett. Sólyom-ábrázolás először Mezopotámiában került elő. A vélemények
megoszlanak a tekintetben, hogy az Árpádok címerállata, a Turul, milyen
sólyom volt."
A sztyeppei lovasnépeknél az állatábrázolás az állat-ősöktől való
származást őrizte meg. A hun uralkodó dinasztia a sárkánynemzetség, a
LIONG (sárkány) falnál mutattak be áldozatot. (W. Eberhard: Lokalkulturen
im alten China, 1942.) A különböző népeknél ez így alakul: Csodaszarvas
Maga a csodaszarvas ősi iráni eredetű hagyomány. Ezt bizonyítják a
szkíta fejedelmi sírokból rendre előkerült szarvasok, a két Magyarországon
talált példányt már említettük is: Zöldhalom-pusztán, illetve
Tápiószentmártonban találták őket." (Makkay, 1996. 25. old. A hunok
csodaszarvas-legendájáról lásd: Harmatta, 1999. 43.)
A hunok eredetmondájával kapcsolatban Harmatta J. (Harmatta, 1999.),
ezt írja:
"Ez arra mutat, hogy a hsiung-nu törzsszövetség északi, kazahsztáni
ága, Közép-Ázsiában újjászerveződött, s kötelékébe különböző iráni és
török törzsek is bekerültek. A hunok eredetének kérdése tehát
egyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy milyen más török etnikumú
elemeket hoztak a hunok magukkal Európába.
Erre vonatkozólag értékes adatokat találunk az európai hunok
eredetmondájában, amelyet Priskos jegyzett fel, és legteljesebb formájában
Iordanes tartott fenn számunkra. Eszerint a vadászó hunokat egy nőstény
szarvas vezette át a Meotis ingoványain. E mondai keretbe azonban
történeti események is vannak beleszőve".
Ide kívánkoznak az alábbiak:
"Az etnikai tudat másik igen fontos megnyilvánulási formája a közös
származás tudat, amely az eredethagyományban nyilvánul meg. Deér József
korábbi elgondolását cáfolva - aki úgy vélte, hogy csupán az Árpád-háznak
volt önmagára vonatkozó eredethagyománya (a 'Turul-monda), a népnek nem. -
Szűcs Jenő alapos elemzéssel igazolta, hogy a Kézai krónikájában
megőrződött ún. csodaszarvas monda a magyarság ősi eredethagyománya volt.
(Szűcs, 1992. 116-149. old.)
Fodor L: Az ősmagyarság etnikai tudata (Magyarok Kelet és Nyugat
között. 1996.)
Az aranyedények 1799-ben kerültek elő a hajdani Torontál vármegye
Nagyszentmiklós falujában. Jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban
őrzik. A tárgyak felirata sokáig "altbulgarisch" = óbolgár volt, néhány
éve ezt írták rájuk: "awarisch" = avar. A kincset Erdélyi István és Bálint
Csanád részletesen megvizsgálta és leírta. Erdélyi I. szarvasokkal
javaslatára az edényeket 2002 tavaszán a Nemzeti Múzeumban méltó
körülmények között kiállították. Antológiánk szempontjából két korsó
ábrázolása a legérdekesebb.
"Az egyes jelenetek nagy rokonságban vannak a nemrégiben alig ismert
szibériai szkíta-pártus-hun kultúra körébe tartozó figurális
kompozíciókkal, úgyhogy itt kell keresni Nagyszentmiklós eredetét, azzal a
megjegyzéssel, hogy amaz durvább kivitelű, míg emitt az indiai befolyásnak
vannak nyomai.""
Hampel József szerint a 2. és a 7. számú korsón párthus királyokat
látunk, akik emberfejű oroszlánon vágtatnak. A korsók készülhettek perzsa
műhelyben is, hiszen az égberagadási jelenethez hasonló ábrázolás
előfordul a szászánida művészetben. Ugyanezt gondolja Szöllősy Kálmán, aki
ezt írta: "A nagyszentmiklósi kincs párthus eredetre mutat, bár azért az
sem teljesen kizárt, hogy korai szászánida műhelyben készült. A párthus
dinasztia bukása után az ötvösműhelyek megmaradtak, s dolgozhattak perzsák
számára is..."
A másik dolog, ami miatt a tárgyak minket különösen érdekelnek az, hogy
a rovásfeliratokat Vékony Gábor párthus eredetűnek mondja! (A
leletegyüttes egyébként két részre osztható. Az egyiken vannak
rovásfeliratok, a másikon pedig nincsenek.)
"igen nehéznek tűnik arra válaszolnunk: hogyan került a párthus írás a
török népekhez, s aztán ezeken keresztül a magyarok elődeihez is? Az
Aethicus - féle ábécé betűneveinek nyelvi elemzése azonban biztosít
bennünket arról, hogy ennek valóban így kellett történnie". `'Kötetünk
olvasóit arra biztatnánk, hogy olvassák el az elérhető munkákat a
kincsről. Akkor hasonló élményben lehet részük, mint amiről Vékony G. ír:
"Végül engedtessék meg a szerzőnek egy kis személyesség. A megfejtési
kulcs meglelése után öröm volt dolgozni azzal, ami rendelkezésünkre állt.
Az itt csak vázolt keleti feliratok ismeretében is mondhatja: egy világ
tárult fel előtte - vagy ha az nem is, egy kis történelem".
Néhány munka:
László GY.: - Rácz I: A nagyszentmiklósi kincs, Budapest, 1997.
Róna- Tas- András, Marosi Ernő és mások tanulmányai. Csomor Lajos könyvében (őfelsége, a Magyar Szent Korona.
Székesfehérvár, 1996.) párhuzamokat fedez fel egyrészt a Velencében őrzött
Szent Míhály-ikon és a párthus művészet, másrészt a korona apostolképei,
katonaszentjei művészi ábrázolása és a párthus művészet között.
"Fentiek alapján megállapítom, hogy a Magyar Szent Koronán
megjelenített személyek ábrázolási módja sok tekintettben a pártus
művészeti hagyományban gyökerezik. Véleményem szerint ez a művészeti
hagyomány a pártusok keresztény művészetéből a kaukázusi keresztény
művészetbe került át, és ott találkozott az ugyancsak pártus
hagyományokkal rendelkező hun megrendelői igénnyel. Ebből a találkozásból
született meg a Magyar Szent Korona zománcképeinek sorozata. "
(Idézett munka: 177. old.)
95 A jüe-csi népet sokáig törökfajúnak tartották és a szkíták közé
sorolták; újabban, kínai forrásokra támaszkodva, amelyek a jüe-csiket
magastermetű, "sárgahajú", gyakorta kékszemű emberekként írták le, az a
nézet alakult ki, hogy ez a nép indoeurópai nyelvet beszélt és árja-típusú
volt; Iránból vetődhetett Közép-Ázsiába, s ott a környező lovas-nomád
népek életformáját és szokásait vette át. Leszármazottjaik, a tokhárok,
akik a Vll. század folyamán Turkesztánban jelentékeny szerepet játszottak,
kétségtelenül indoeurópai nyelvet beszéltek és nyugati jelleget mutattak.
A pártus királyság államszervezetét illetően ez ideig igen hiányosak az
ismereteink. A királyi hatalom az arsakida ház kezében volt, bár
időnként olyan trónigénylők is felbukkantak, akik nem voltak rokonságban
az arsakidákkal. A jelek szerint törvényben szabályozott trónöröklési rend
nem volt, és ez nemegyszer elkeseredett harcra vezetett a hatalomért. Az
államban hét arisztokrata nemzetség (a Surén-, Karén- stb. nemzetség)
kiváltságos helyzetet élvezett; ezek még a pártus királyság bukása után is
megtartották befolyásukat. Az állam kormányzásában nagy tekintélye volt a
nemzetségi arisztokráciából, továbbá a papokból álló tanácsnak, amely a
király mellett működött. A hadsereg gerincét szemmel láthatólag a nehéz-
és könnyűlovasság alkotta. A nehéz lovasság jórészt valószínűleg az
arisztokrácia képviselőiből, a könnyű pedig a szövetséges nomád törzsekből
került ki. A gyalogságnak csak kisegítő szerep jutott.
A tartományok igazgatásának rendszerét szintén igen hiányosan ismerjük.
Több fejedelemség megtartotta volt vezetőit, ha azok hűségnyilatkozatot
tettek a pártusoknak. A szeleukidák elfoglalta területeken valószínűleg
megmaradt a régi tartományi beosztási rendszer: a satrapiák továbbra is
hyparchiákra és eparchiaikra tagolódtak. A sokkal kisebb és
összeforrottabb pártus satrapiák azonban területileg nem estek egybe a
szeleukidákéival. Az eparchiák, de egyes dokumentumok bizonysága szerint
esetleg a hyparchiák is néhány falut magukba foglaló stathmos-okra
oszlottak. Stathmosoknak eredetileg a legfontosabb utakon létesített
állami postaállomásokat nevezték. Ezek fejlődtek később helységekké, majd
esetleg alsóbb fokú közigazgatási egységekké.
Az arisztokrácia legtekintélyesebb tagjai közül, különösen bonyolult
politikai helyzetben, a király társuralkodókat nevezett ki. Több esetről
tudunk, amikor ilyen társuralkodókat küldtek a nyugati tartományokba, ha a
király történetesen keleten volt elfoglalva valamivel. A satrapiák élén a
királytól kinevezett satrapiák vagy naxvadarok állottak. A hadászatilag
fontos tartományok vezetését különleges felhatalmazással felruházott
helytartókra (pitiaxsi) bízták, akiknek a satrapáknál szélesebb jogkörük
volt. Előkelő közgazgatási tisztviselőknek számítottak az
"erődparancsnokok" is. A polis alkotmánnyal rendelkező városok
megtarthatták önkormányzatukat, de élükön királyi epistaes-ek, helytartók
álltak. A nysai királyi palota levéltárának nemrégiben feltárt részei némi
képet adhatnak az Arsakida- birodalom i.e. 1. századi közigazgatási-, és
adóapparátusáról. E levéltár számos dokumentumában említés történik a
király-, templomi és- esetleg közösségi szőlők után járó
beszolgáltatásokról. Ez a beszolgáltatás természetben: borban volt előírva
és a beszolgáltatás megtörténtét szigorúan nyilvántartották. A
dokumentumok szövegében a királyi közigazgatás különféle tisztviselőinek
említéseivel találkozunk.
A pártus birodalom belső szervezete és közigazgatása
Ghirshman: Az ókori Irán (részlet)
Az arszakida dinasztia, mely elsősorban a párn nemesség néhány nagy
családjára támaszkodva szerezte meg Iránban a legfőbb hatalmat, az északi
irániak győzelmét jelentette a déliek felett. A nomád "külső Irán" került
uralomra az ősi nyugat-ázsiai civilizációkkal átitatott és Nagy Sándor
hódítása óta a hellénizmus bélyegét is magán viselő, letelepült Irán
felett. A két iráni civilizációt igen mély szakadék választotta el
egymástól. Nem is tűnt el ez a szakadék egyetlen pillanatra sem, annak
ellenére, hogy a pártus arszakida uralkodók évszázadokon át viselték az
iráni koronát. Az ország iráni lakossága minden jel szerint végig
megőrizte tartózkodását, sőt talán kezdeti ellenségeskedését is
uralkodóival és közvetlen környezetükkel szemben.
Tudták ezt a pártus királyok is, és ha nehéz helyzetbe kerültek,
elsősorban nem Perzsiában és Médiában, hanem a sztyeppeken, a
Kaszpi-tengertől keletre élő nomád rokonaiknál kerestek segítséget és
menedéket. A nomádok sohasem szakították meg kapcsolataikat az arszakida
dinasztiával. Talán ezért tartották a keleti és főleg az Arméniai krónikák
a szintén nomád iráni eredetű kusán dinasztiát a pártusok rokonának.
A pártusok a hanyatló szeleukida birodalom örökébe léptek, mely
képtelen volt megakadályozni, hogy a királyságok és a fejedelemségek jó
része ki ne váljék a birodalomból, és ezen a helyzeten meg sem próbáltak -
s talán hiába is próbáltak volna - változtatni. A kiskirályokat és a
fejedelmeket nem űzték el trónjukról, megelégedtek annyival, hogy
elismertessék velük fennhatóságukat, és hogy új vazallusaikat
tiszteletadásra és adófizetésre kötelezzék. Vajon a pártusok a dinasztia
és a birodalom egyes részei között fennálló kapcsolatok lazasága mellett
talán más, éles ellentétekhez vezető hibákat is elkövettek? Nem zárhatjuk
ki ezt a lehetőséget, hiszen III. Antiokhosz uralkodásától kezdve
ahányszor csak kísérletet tettek a Szeleukidák arra, hogy a pártusok által
elfoglalt területeket visszaszerezzék, e területek vazallusai maguk is
fellázadtak pártus uralkodójuk ellen. A helyzet akkor sem változott meg,
amikor a Szeleukidák szerepét a rómaiak vették át. Amint Lucullus vagy
Pompeius átlépte az Eufrateszt, mindig akadt néhány vazallus király, aki
sietve szövetkezni kívánt vele. Média nagyon hosszú időn át ellenállást
tanúsított a pártusokkal szemben. Hyrkania, melyet még a kezdet kezdetén
bekebeleztek, i.sz. 58-ban visszanyerte függetlenségét. Elümaisz, miután
támogatást nyújtott II. Démétriosznak és VII. Antiokhosznak, az antik
források szerint III. Artabanosz idején elnyerte függetlenségét, sőt az
Arszakidák ellen fordult.
A pártusokhoz, az ókori írók szerint, tizennyolc vazallus ország
tartozott, közülük tizenegyet "felső", hetet pedig "alsó" tartományként
tartottak nyilván. A második helyen, arszakida eredetű dinasztiája révén,
Média állt, Arménia pedig, melynek trónján, Tiridatésztól kezdve, szintén
arszakida uralkodók ültek, a harmadik helyet foglalta el. E királyságok
némelyike, így Perszisz, Elümaisz és Kharakéné, pénzt verethetett. A
birodalom többi részét szatrapiákra osztották élükön legtöbbször a nagy
feudális pártus családok fejei álltak. E családokban a szatrapai tisztség
általában apáról fiúra szállt, így tulajdonképpen nem volt túl nagy a
különbség helyzetük és a kis dinasztiák helyzete között.
A birodalomba függetlenségüket gyakorlatilag teljesen megőrző nomád és
félnomád népek is tartoztak: délnyugaton a kosszaioszok és az uxioszok, a
nyugati határvidéken pedig arabok éltek. Keleti hagyomány szerint Nagy
Sándor, halála óráján, a perzsák ellentámadásától félve, hogy
harcképtelenné tegye őket, birodalmát kilencven fejedelem között osztotta
fel. Ennek volt a következménye a pártus politika és közigazgatás
gyengesége. A vazallus királyságok közé ékelődve fennmaradt néhány görög
város, például a Tigris menti Szeleukeia és, az Eulaiosz menti Szeleukeia
(Szúsza) is. Ezek görög szervezetét a pártusok is meghagyták Életük, attól
eltekintve, hogy a görög szatrapa helyett az Arszakidák által kinevezett
iráni szatrapának kellett engedelmeskedniük, alig-alig változott.
A pártus királyság feudális jellegű rendszere, mely sokban hasonlított
a középkori Európa feudális államaiéra, az akhaimenida hagyományok
továbbéléseként hét nagy családon nyugodott. Ezek egyike volt az
Arszakidák családja. A kisnemesek vagy lovagok ezektől a nagybirtokos
családoktól függtek, a parasztok és a szolgák pedig a piramis alján
helyezkedtek el. A főurak és kis vazallusaik között szorosabb volt a
kapcsolat, mint a főurak és az uralkodó között. A pártus trón nem szállt
szükségszerűen apáról fiúra. Az örökösödés kérdésében sokat nyomott a
latban az arisztokrácia véleménye, melyet a királyi hatalmat korlátozó
tanács avagy "szenátus" juttatott kifejezésre.
Egy másik gyűlés, a "bölcsek és mágusok" gyűlése csupán a trón mellett
működő tanácsadó szervezet volt. Az iráni társadalom a pártusok alatt is megőrizte évszázados
hagyományait. A nemesember katona és lovas volt, idejét hadban vagy
vadászaton töltötte. A pártus birodalomnak nem volt reguláris hadserege. A
pártus sereg az ország társadalmi rendszerének volt a tükörképe: minden
főúr valóságos hadsereggel rendelkezett, és háborúk esetén vazallusaival,
a fennhatósága alá tartozó szabadokkal és szolgáival jelent meg a
hadjáraton. Így tett a carrhae-i csatában Surena is, a parancsnoksága alá
tartozó lovasok nagy része saját embere volt.
A főnemesség alkotta a vassal felvértezett, lándzsával és pallossal
harcoló nehézlovasságot (a cataphractariusokat), akik a közelharcban
félelmetes erőt képviseltek. Ezek a harcosok esetenként teveháton is
harcoltak, de elefántok valószínűleg sohasem voltak a párthus seregben. A
kisnemesség alkotta az íjjal felszerelt, mozgékony hadviselésre kiképzett
könnyűlovasságot (sagittarii), amely nyílfelhővel árasztotta el az
ellenséget és a legkisebb ellentámadás esetén szétszóródott. A carrhae-i
csatában ezer, nyílheggyel megrakott teve kísérte a lovas nyilasok
seregét, amelynek az egész pártus hadsereg hírnevét köszönhette. A
gyalogság, amelybe a hegylakókat és a szolgákat sorozták, csak másodlagos
szerepet játszott. Összességében nézve azonban a pártus sereg defenzív
jellegű volt, hódító háború viselésére semmiféle gyakorlattal sem
rendelkezett. Alig ismerték az ostromgépeket, és az ellenséges erődök
falai alatt a pártus hadak tehetetlennek bizonyultak. Az Óxosztól délre elterülő nagy síkságon élő szkíta törzsek életéről a
gréko-baktriai királyság bukását (kb. i.sz. 128) követő időkből zavaros és
homályos ismereteink vannak. Az i.e. 1. század végétől kezdve egyre jobban
érezhető a jüecsi avagy tokbár szövetséghez tartozó kusán nép egységre
irányuló törekvése. Kuzulakadphiszész nevű királyuk vezetésével a kusánok
az i.sz. 1. évszázad első felében jelentek meg a történelem színpadán.
Kuzulakadphiszész egyre nagyobb területeket meghódítva nyomult előre.
Miután uralma alá hajtotta egész Baktriát, átkelt a Hindukuson, és
elfoglalta Kabul-vidékét. Így, ezeket a területeket az utolsó pártus
eredetű fejedelmektől, Gondopharész utódaitól megszerezve, birodalma
határait az Indus bal partjáig terjesztette ki. Nyugat felé történő
előrenyomulása során elkerülhetetlenül kapcsolatba kellett lépnie a
pártusokkal. Pénzei arról tanúskodnak, hogy elragadta tőlük Marv vidékét;
s a két birodalom között a határ talán Hyrkania szélén húzódhatott.
A fiatal kusán királyság terjeszkedése egybeesett azzal az időszakkal,
amikor Nérónak és tanácsosainak erőteljes politikája még a Kaszpi-tenger
keleti partjain is éreztette hatását. Róma kapcsolatokat épített ki
Hyrkaniával, sőt talán egyezményt is kötött vele. A közeledésben a
gazdasági szempontok igen fontos szerepet játszottak. A rómaiak
nyilvánvalóan annak a kereskedelmi útnak a biztosítására törekedtek, mely
a pártus területeket elkerülve, lehetővé tette Róma és Kína, illetve India
között a kereskedelmi kapcsolatok lebonyolítását. A keleti országokból
érkező árukkal átkeltek a Kaszpi-tengeren, azután a Kürosz- folyón
haladtak felfelé, majd ötnapos szárazföldi szállítás után a Phaszisz-
folyón érték el a Fekete-tengert.
Hyrkania i.sz. 58-ban elszakadt a pártus birodalomtól, és követeket
küldött Rómába. Kuzulakadphiszész, Marv vidékét birodalmába beolvasztva és
Hyrkaniával valószínűleg szövetségre lépve, szinte teljes egészében
ellenőrzése alatt tartotta az Óxosz hajózható szakaszát, és elérte a
Kaszpi- kapukat. Utóda, Vimakadphiszész, apja művét folytatta. Nyugati
irányban a pártus hatalom gyengülését és a pártusoknak Rómával folytatott
háborúit használta ki, és elhódította tőlük Harátot, Szisztant és
Arakhósziát. Keleti irányban elfoglalta India egész északnyugati részét,
megszerezte az Indus torkolatvidékét és India északnyugati kikötőit.
Augustus uralkodásától kezdődően a Vörös-tenger és India között, a monszun
felfedezése következtében, igen élénk tengeri kereskedelem fejlődött ki.
Az Egyiptomból és a római Mediterráneum keleti medencéjéből érkező árukat
a Vörös-tenger kikötőiben hajóra rakva juttatták el az Indus torkolatáig,
majd a folyón felfelé haladva elérték a mai Pesavárt. Innen az árut
karavánok szállították, a Hindukuson és a Pamíron átkelve,
Kelet-Turkesztánon át Kínába. Tehát a kusánok az i.sz. 2. század elejétől
kezdve a kezükben tartották a nagy "Selyemút` három jelentős szakaszát: a
két tengeren (a Kaszpi-és a Fekete-tengeren) átvezető utat, azután a
Marvon át Hekatompülosz és Ekba-tana irányába vezető utat, mely az
Eufratészt átszelve érte el a Földközi-tengeri kikötőket, valamint a
tengeri utat, mely Indiát a Vörös-tengerrel, illetve Indiát, a
Perzsa-öblöt, s ezen túl Khark szigetét, az Eufratészt és a
Földközi-tengert kötötte össze.
A pártusokat a birodalmuk keleti határvidékén formálódó kusán királyság
részéről kettős veszély fenyegette: politikai szempontból az volt a
veszély, hogy a pártus Iránt ily módon, az egyedüli nyugati ellenfél
helyett, most már két ellenfél, Róma és a kusánok fogták közre. Gazdasági
szempontból pedig azért jelentettek fenyegetést a kusánok, mert a
párthusokhoz hasonlóan átmenő kereskedelmi forgalmat lebonyolító kusán
birodalom, a három fő út egy-egy részét ellenőrzése alatt tartva, képes
volt arra, hogy az árut a pártus földet elkerülő utakra terelje. Róma igen
hamar tisztába jött az új királyság jelentőségével és igyekezett
uralkodóival közvetlen kapcsolatot kiépíteni. Valószínűnek tűnik azonban,
hogy a kusánokat még az i.sz. 2. század közepén uralkodó nagy királyuk,
Kaniska és az ő közvetlen utódai idejében, tehát a birodalom hatalmának a
fénykorában sem nagyon vonzotta az a cél, hogy a pártusok rovására
területeket szerezzenek. Az óriási kincsekkel rendelkező India - mely
korántsem volt egységes - sokkal csábítóbbnak látszott, mint a sivatagos
Kelet-Irán. A két állam között a határ, csaknem azt a vonalat követve,
ahol ma Irán és Afganisztán között húzódik, hosszú időn át változatlan
maradt. Az a háború viszont, melyet a buddhista hagyományok szerint
Kaniska a pártusok ellen folytatott, III. Vologészész uralkodása alatt
lehetett. Vajon a pártus király valamelyik, a kusánok által bekebelezett
iráni tartományért indult harcba? Az egyik, IV. Vologészész (i.sz. 191-
207) uralkodásáról szóló szír szöveg homályosan utal arra, hogy "médekből
és perzsákból" álló hatalmas sereg özönlötte el Irán keleti felét. A
bekerített Vologészészt eleinte súlyos veszteségek érték, de miután
csapatai összeszedték magukat, a "tengerig kergették az ellenséget".
Valószínű, hogy a két szomszédos birodalom közötti kapcsolatok nem
mindig voltak békések, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a
pártusok, akiknek Rómával állandó konfliktusaik voltak, és akiket a belső
viszályok is kimerítettek, igyekeztek a lehető legkisebbre csökkenteni a
feszültséget keleten, ott, ahol a pártus hanyatlással egy időben a kusán
birodalom hatalma csúcsára érkezett. Irán számára a kusánok állandó
fenyegetést jelentettek, és ez tovább fokozódhatott a kereskedelmi út
lezárásával. Tisztában voltak ezzel az első szászánida uralkodók is, ezért
szerepelt I. Sábur legelső fegyvertényei között a kusán birodalom
meghódítása. (Ford: Molnár Ágnes)
II/18. A pártus vazallus- államok és részkirályságok. A pártus
vazallus-államok és részkirályságok közül (Ibéria /Georgia/, Média,
Gordiéne, Adiabene, Oszrhoéne, Hatra, Elymais, Charax, Mesene stb.),
néhánnyal foglalkozunk.
A) Charax (Karai, Characene) (Irodalom: Nissen-Renger: Mesopotamien und seine Nachbarn, 1982.)
Innen származott a Grapte-család, amelynek Jeruzsálemben palotája volt.
(Lásd: Josephus Flavius, 1957. IV./9.) A család történetéről lásd: Badiny,
1999., Wehrly-Frey, 1966.
B) Adiabene Adiabenei király. Iraki Múzeum, Bagdad. Fején gyöngyös süveg
A kereszténység 35 és 60 között kezdett terjedni Adiabene államban,
Edessa és Antiochia felől. New Catholic Encyclopedia, 1967. X. k./808
Flavius Josephus beszámol az adiabenei királyi családról (Josephus,
1980) mely zsidó hitre tért. (Heléna és fia, lzates, 552. old.) Adiabene:
keresztény hitre téréséről Iásd: J. Neusner (Numen, XIII. 2.) Adiabene
uralkodói névsorát lásd a Függelékben.
Az "Adiabenicus" címről.
Septimus Severus császár címe, aki 195-ben elfoglalta Adiabene
királyságot. Ezután még több császár is használta ezt a címet, egészen a
IV századig. (lásd: Paulys Real-Encyclopädie 1. 1894.) Adiabene
királyságból származó családok Jeruzsálemben és Palesztinában. Rapcsányi
László: Jeruzsálem c. könyvében (Bp. 1984.) leírja a Jeruzsálemben
található, Adiabene államból származó családok sírjait.
Flavius Josephus, 1957. leírja Adiabene Helena jeruzsálemi palotáját.
V/6. fejezet síremlékét V/4 a palota égését, V/6 Monobazos király
palotáját is megemlíti, V/6,
Az Adiabenéből származó családokról több könyv szól. (Wehrli-Frey,
1966, Badiny, 1998.) (Mindez Jézus Krisztus feltételezett "pártus
származásával" függ össze. )
C) Oszrhoéne királyság Az ókori Mitanni, később Asszíria, majd az óperzsa birodalom területe,
A mai Kelet- Szíria, Dél-Törökország. Fővárosa volt: Edessa, eredeti
nevén: Orhay, Mai neve: Urfa, Törökország. Edessát I. Szeleukosz
alapította a Kr.e. 302. körül. (Római-pártus ütközőállam, volt pártus
uralkodója is, de az uralkodói dinasztiát Abgár-nak nevezték. 216-tól
római provincia. Az Abgár dinasztia valószínűleg arab eredetű, ( Az ókori
források erre utalnak. (Plinius, Tacitus. Irodalom ehhez: J. B. Segal:
Edessa, The Blessed City. 1970. New Catholic Enc. X. W Drijvers, 1980.) az
örmény források szerint örmény eredetre lehet következtetni. (116 M.
Ghorenaci: "Nagy-Örményország története." Budapest, 2000, 40. old.)
A pártus- római viszályban uralkodója a Kr.e. 53-bon lezajlott
Carrhae-i (Harán) ütközetben a pártusok mellé állt. Lakossága szír nyelven
beszelt, értettek görögül is. A kereszténység terjedésének egyik legelső
állomása, Edessa az első keresztény városok egyike. (117 VANYÓ L.: Az
ókori keresztény egyház irodalma. I/165. old. A mű részletesen szól a szír
kereszténységről is.) Az ú.n. "Abgár-levél" is az Abgár-dinasztiával
kapcsolatos (ezeket lásd a Függelékben). Az eredetileg IV században
görögre fordított levelet a kegyes hagyomány szerint V. Abgár írta volna
Jézusnak. (Ezzel az ú.n. "Addai tanítása" című irat foglalkozik). A
levélben a király betegségéről számol be Jézusnak és gyógyítást kér. A
feltámadás után Júdás Tádé apostol Jézus Krisztus halotti leplét
(mandylinn) vitte volna Abgár királyhoz, aki csodálatosan meggyógyult, és
keresztény lett.
Történeti tény viszont, hogy a halotti lepel, amely most Torinóban van,
525-ben Edesszában került elő. Létezik olyan legenda is, mely szerint
Edessa eredeti alapítója Nimród lett volna. Urfa mai erődjét "Nimród
trónja" néven ismerik. A legenda Ábrahámmal is kapcsolatos. A Róma és
Pártia közötti ütközőállam-szerepről részletesen: V Drijvers "Aufstieg und
Niedergang", II/8. (T.L.)
II/19. Pártusok és Bizánc
A bizánci hadseregben több örmény származású katona töltött be fontos
pozíciókat, közöttük akadhattak pártus származásúak. Egyikükről ez
biztosan állítható. Valentinos Arsakuni /VII. sz. közepe (ilyen lehetett).
Lásd: Arménia, in: The Oxford Dictionary of Byzantium, 1991./
Lukácsy Kristóf azt állítja, hogy: "Basilius görög császár, ki 906-ban Kr.
után lépett a bizánci trónra, Göröghon ezen Arsacidáitól vette eredetét,
és alkotója lett egy örmény-görög Arsacida-dinasztiának, mely némi
szakadozottsággal 212 évig tudta magát Bizánc trónján fenntartani, és
legjelesebb uralkodókat adott Görögországnak. Ilyenek voltak: VI. Leo, C.
Porphyrogenitus, II. Romanus, VIII. Contastinus."
Megbízható források szerint 1. Basil, a ("makedón") (867-886) valóban
az Arsakidáktól származtatta magát, Photius pátriárka genealógiája szerint
az örmény ágból. (W.Treatgold: A History of the Byzantine State and
Society 457.old.)
A pártus művészet kétségtelenül hatott Bizáncra, a szemből való
ábrázolás "forradalmasította szobrászatot, a festészetet és a
kisplasztikát; Nyugaton pedig kerek ezer esztendeig uralkodó maradt a
keresztény hagyományban." (G. Herrmann : A perzsa reneszánsz. Bp. 1977.
68. old.)
Az első pártus uralkodók, I. Mithridatésztól kezdve, pénzeiken
"görögbarátnak" nevezték magukat. Vajon valóban ennyire átitatta őket az
idegen kultúra? Joggal kételkedünk ebben és hihetjük azt, hogy ez is csak
egyike volt azoknak a politikai lépéseknek, melyeket az iráni helyzet
rájuk kényszerített. Nem tehettek másképpen. Irán fölszabadult a görög iga
alól, de a nyugati kultúra erőteljes hatása alatt állt, és a hellénizmus,
mely átengedte ugyan a pártusoknak a terepet, igen mély nyomokat hagyott
az új formát öltő gréko-iráni civilizációban. Mit nyújthattak neki a
sztyeppékről érkező nomádok? Milyen politikai, társadalmi és gazdasági
reformokat vezethettek be ezek a lovasok, akik csupán harci vitézségüket
adhatták cserébe azért az örökségért, amelyet Irán földjén a hellénizmus
két évszázada hagyott?
Az Iránban uralomra jutó pártusok itt szervezett közigazgatást
találtak, a városokban pedig a nagyszámú görög kolónus- lakossággal
keveredő új osztályt, a hellénizálódott iráni polgárságot, mely közöttük
és a görögök között elhelyezkedve közvetítő szerepet játszott. Ez a
polgárság a pártusokkal és a görögökkel is együttműködött. Ellátta a
közigazgatást, vállalta az adók beszedését, melyek nagy részét éppen ezek,
a külkereskedelmet a kezükben tartó városok szolgáltatták, és biztosította
a helyi kormányzati szervek működését a király képviselőjének felügyelete
és ellenőrzése alatt. A városok és ezek görög és iráni polgársága jelentős
szerepet játszott a birodalom politikai életében is, hiszen általában ők
alakították a közvéleményt, melytől nem egy esetben az uralkodók sorsa is
függött. A pártus királyok tudatában voltak ennek. Az, hogy helyőrségük
nem tette be a lábát Szeleukeiába, és hogy a várossal szemben, a Tigris
partján állomásozott, szimbolikus jelentőségű volt. Ezt a magatartásukat,
kisebb-nagyobb ingadozással mindvégig megőrizték a dinasztia uralkodása
alatt. "A rómaiak és a pártusok görög jellegüket kizárólag a görög
kolónusok jelenlétének köszönhették." Az iráni görögök egyfajta előőrsöt
képeztek, megőrizték intézményeiket és nyelvüket. A görög nyelv még
évszázadokon át a diplomácia és a kereskedelem nemzetközi nyelve maradt,
ezt a szerepet a perzsa nyelv csak később vette át. A görög írás pedig,
melyet Baktrióban letelepedve a későbbiekben a kusán birodalmat létrehozó
nomádok is átvettek, körükben az i.sz. 8. századig használatban maradt.
A pártusok tisztában voltak a görög civilizáció értékével, és akárcsak
az iráni társadalom egyes rétegei, ők is nagyra becsülték. Az államnak nem
állt érdekében, hogy felszámolja a fennálló rendet, és visszatérjen a Nagy
Sándort megelőző állapotokhoz, avagy valami újat keressen. Érintetlenül
hagyták tehát a görög városokat, melyek "az új urak számára a gazdagság és
a bőség bástyái" lettek. A 'Tigris menti Szeleukeia, az Eulaiosz menti
Szeleukeia (Szúsza), Dura-Európosz, Babilónia, Uruk s talán több más
hasonló, eddig még fel nem tárt város is tovább őrizte katonai,
mezőgazdasági és kereskedelmi jellegét. Megmaradtak birtokaik,
érintetlenül fennmaradt társadalmi és gazdasági szerkezetük. Megtarthatták
helyőrségeiket is, és a letelepített katonák változatlanul művelhették
földjeiket, például a szuszaiak is, mint azt az I. századból származó
feliratok bizonyítják. Fennmaradtak a görög kultuszok és a görög oktatási
intézmények. A király vagy a város által választott kormányzók, akik a
szatrapa ellenőrzése alatt álltak, valamint a bírák a helyi családokból
kerültek ki. Megmaradt a városi népgyűlés intézménye is. A két, egymás
mellett élő nép között tehát folytatódott a kölcsönös megértés. De nem
mindig volt tökéletes a harmónia. A nagy városokban, többek között például
a Tigris menti Szeleukeiában ki-kirobbanó zavargások arról árulkodnak,
hogy a görög kereskedelmi arisztokrácia és az iráni és sémi lakosság
között időnként heves összecsapásra került sor, amikor nem értettek egyet
abban, hogy egy-egy uralkodót támogassanak-e, vagy szembeszegüljenek vele.
Ellentétek támadtak időnként a városok és a korona között is. Ugyanez a
Szeleukeia például nyíltan fellázadt a pártus uralkodó ellen, és hét
teljes éven át védte magát vele szemben. Összességükben nézve azonban a
kapcsolatok jók maradtak. A pártus kormányzók, a hivatalos személyek, a
titkárok és az egyéb tisztségviselők mind tudtak görögül. A görög nyelvet
a pártus uralkodók is ismerték, és a műalkotások egy része, valamint a
birodalmi pénzek bizonyítják, hogy becsülték és szívesen hívták udvarukba
a görög írókat és művészeket, különösen az időszámításunk előtti utolsó
két évszázad folyamán.
Az a jóindulatú magatartás, mellyel a pártusok Iránban a hellén
örökséget kezelték, igen nagy jelentőségű volt az iráni civilizáció
további sorsa és fejlődése szempontjából. A birodalom ezzel nagy
megrázkódtatásoktól menekült meg. A lassú fejlődés útjára lépve és az
idegen eredetű hagyatékot fokozatosan beolvasztva, végül is kialakult az
az iráni kultúra, mely a szászánida civilizációban nyerte el teljes
kifejeződését. (Ford.: Molnár Á.)
Örmények és pártusok (Világtörténet, Budapest, 1966.) (részletek)
Az örmény történelemre, az örmény kultúrára a másik oldalról a
legnagyobb hatást az iráni népek tették: a médek, óperzsák, és
mindenekelőtt a pártusok. A pártus hatás jelentőségét legszemléletesebben
az örmény nyelv szókincse mutatja: az eddig elemezhetőnek bizonyult
tőszavak több mint 1/5 része pártus eredetű. Kézenfekvő az erős hatás oka.
Az időszámításunk 63. évében trónra került 1. Tiridat örmény király, a
pártus király öccse, és az akkori arméniai arisztokrácia java része is
pártus eredetű volt. Ezért élhetett szilárdan a múlt század utolsó
harmadáig az a nyelvészeti tévhit, hogy az örmény iráni nyelv.
Évszázadokon keresztül folyt a háború örmény földön az ország
birtoklásáért a római légiók és az i.e. 249-ben a médek és perzsák helyét
elfoglaló pártus birodalom között. A Szeleukida Birodalom ellen i.e.
190-ben fellépő római légiók megjelenése alkalmat nyújtott az újabb önálló
államalkotásra: I. Artasesz i.e. 189-ben megteremtette az új
Örményországot. Személye köré sok-sok örmény monda szövődött.
Dinasztiájának legdiadalmasabb alakja II. Tigrán (i.e. 95-55) volt, aki
Arménia területét Médiától Kappadokiáig és Palesztináig terjesztette ki.
Hódításait a belső nehézségekkel küzdő pártus birodalom is kénytelen volt
elismerni. E hatalmas államépítő egyéniség hőstetteiről visszhangzottak a
főúri udvarházak lakomázó csarnokai. Énekmondók zengték dicséretét, dalaik
töredékeit Movszesz Horenaci őrizte meg számunkra.
A római légiók és a pártus seregek váltakozó hadiszerencsével küzdöttek
a térségben, de végül is a legésszerűbb megoldásnak az arméniai
ütközőállam meghagyása látszott. Így Valars (görögül Vologases) pártus
király öccse, Tiridat került az örmény trónra (Néró római császár i.sz.
66-ban megerősítette trónján)
ARMÉNIA ALEXANDROS ÉS A SZELEUKIDÁK BIRODALMÁNAK RENDSZERÉBEN
Arménia földje a perzsa birodalom bukása után ténylegesen függetlenné
vált. Dél- Arménia helytartói elismerték Alexandros fennhatóságát, de
ennek valószínűleg semmi gyakorlati következménye nem volt: Alexandros
maga sem vonult keresztül Arménia területén, és hadvezéreinek sem sikerült
soha oda benyomulniuk.
A IV. század végétől Arménia területén egymás után jönnek létre az
önálló (vagy félig önálló) államok. Egészen nyugatra, az Eufrátesz felső
folyásának völgyéről északra, az ókori Haiasa helyén terült el
Kis-Arménia. Lakossága főleg állattenyésztéssel foglalkozott: igen híres
volt a tartomány lótenyésztése. A kézművességi ágak közül a fémfeldolgozás
volt a legfejlettebb. Kis-Arménia Alexandros alatt, majd egy ideig még
halála után is formailag makedón fennhatóság alá tartozott, de már
322-321-ben megalakul az önálló Arméniai királyság. Kis Arménia ez időbeli
történetét kevéssé ismerjük; a tartomány távol esett Arménia többi
részéről, egyébként is nem annyira Arménia, mint inkább a szomszédos
Pontos felé orientálódott. Ie. 115-ben Kis-Arméniát VI. Mithridates a
pontosi királysághoz csatolta.
A másik Arméniai tartomány, Sophéné (örmény nyelven: Copk) amely az
Arméniai fennsík dél-nyugati részét foglalta magába, rendkívüli
termékenységéről volt híres; középső részét Polybios "Szép síkságnak"
nevezte. Sophéné a fontos kereskedelmi utak közelében terült el; tőle
délre (Észak-Mezopotámián keresztül) húzódott a Kelet-Iránból a Tigris
menti Seleukeia érintésével az Orontés melletti Antiocheiába vezető
kereskedelmi főútvonal, míg egy másik útvonal Sophénén keresztül vitt
tovább Kisázsiába. Arménia valamennyi tartománya közül Sophénében
fejlődött ki legkorábban a pénzforgalom, először itt vertek helyi pénzt.
Sophéné mint külön satrapia tartozott a szeleukida birodalomhoz,
adófizetési és katonaállítási kötelezettséggel, de helyi születésű, örökös
uralkodók kormányzása alatt belső önállóságot élvezett, sőt időnként
teljesen fel is szabadult a szeleukidák fennhatósága alól. A harmadik
örmény tartomány, a tulajdonképpeni Arménia, a Tigris felső folyása mentém
és a Van-tó környékén terült el, vagyis nagyjából a hajdani Urartu
területét foglalta el. Helyzete hasonló volt Sophénééhez. Itt is
bennszülött dinasztiák sarjai kormányoztak, de társadalmi fejlődés
tekintetében ez a tartomány messze elmaradt Sophéné mögött, és a
szeleukidák hatalma itt valamivel szilárdabb volt, mint Sophénében.
Arméniától észak-keletre, az Araksz folyó völgyében terült el az i.e.
IV. század végén alapított ajrarati királyság. Alarod őslakossága
lassanként összeolvadt az örményekkel. Az ajrarati királyságban az
Orontidák vagy Jervandidák dinasztiája szilárdította meg a hatalmát. Ez a
dinasztia az achaimenida kor XVIII. satrapiája kormányzóitól vezette le
származását. Orontés (örményül: Jervand), a dinasztia képviselője
elismerte Alexandros fennhatóságát, de királysága a diadochosok
háborúskodása idején (i.e. 316-ban) függetlenítette magát. Armavir, a
főváros, az urartui Argistihinili helyén terült el. III. Antiochos 220-ban
elfoglalta, majd egy idő múlva a tulajdonképpeni Arméniához csatolta az
ajrarati tartományt; Armeniát ettől kezdve nevezték "Nagy-Arméniának". A
III. század vége felé tehát majdnem minden örmény terület a szeleukidák
hatalma alatt volt.
A III. században és a II. század elején az örmények benépesítették a
későbbi, történelmi Arméniának csaknem egész területét. Ebben az időben
kezdett kialakulni az örmény nép is. Az ország szorosabb kapcsolatba
került a többi előázsiai országgal és fejlődésére nagy hatással voltak a
szomszédos hellenisztikus államok. Az önálló örmény államok létrejöttét
azonban ekkor még gátolta a szeleukidák uralma.
A magnésiai csata, amelynek eredményeképpen Antiochos kénytelen volt
lemondani a Tigristől északra fekvő valamennyi kisázsiai birtokáról,
meggyorsította a szeleukida-birodalom széthullását. Ezt az alkalmat
elsőnek Nagy-Arménia és Sophéné szeleukida satrapiája Artaxias és
Zariadrés (örményül: Artases és Zareh) ragadta meg; mind a ketten királlyá
kiáltatták ki magukat. Így jöttek létre az első önálló örmény államok,
amelyeknek kialakulása bizonyos mértékig összefüggött a bennszülött
lakosság görög-ellenes mozgalmával is.
Az örmény államok, amelyekben jelentős volt a kitűnő katonákat
szolgáltató szabad paraszti réteg, aktív hódító politikát folytattak.
Sophéné és Nagy-Arménia túl az örmény fennsík határain nagy területeket
foglaltak el a szomszédos ibérektől és médektől.
Arméniában kifejlődtek a rabszolgatartó viszonyok. I. Artases (189-161)
győzelmes hadjáratainak eredményeképpen tömegestől hajtották haza a
hadifogoly-rabszolgákat, amint erről Móses Xorenaci örmény történetíró
beszámol. Az örmény arisztokrácia valószínűleg igen sok rabszolgával
rendelkezett. Például Artases egyik hadvezérének 500 caray-t (így nevezték
az arisztokraták birtokain foglalkoztatott rabszolgákat) ajándékozott.
Artases és utódai alatt Arménia kereskedelmi kapcsolatokat létesített a
szomszédos országokkal. Az Arméniát átszelő egyik kereskedelmi út mentén -
az Araksz folyó partján, Armavirtól nem messze épült fel Artasat, az új
főváros. Artasat csakhamar számottevő kézművességi és kereskedelmi
gócponttá fejlődött. I. Artases utódai alatt Arménia külpolitikai helyzete
átmenetileg megromlott. A szeleukidák helyett Arméniának újabb hatalmas
ellensége támadt: a szeleukidák államából még a III. század derekán kivált
önálló párthun állam.
Ie. 95-ben a pártusok a túszként náluk fogva tartott II. Tigranest
ültették Arménia trónjára és ennek fejében jelentős területi engedményeket
csikartak ki tőle. II. Tigranes kezdetben békés kapcsolatokat tartott fent
Parthiával, viszont nyugat felé már uralkodásának első évében hódító
hadjáratot indított. 95-ben birtokaihoz csatolta Sóphénét majd ezt
követőleg északkeleten több albán tartományt foglalt el.
A külpolitikai helyzet az i.e. I. század elején Arméniára nézve
kedvezően alakult. A római köztársaság a II. és I. század fordulóján
súlyos válsággal küzdött, a szeleukida-birodalom a teljes pusztulás
küszöbén állt. Csak az erős Pontos állhatta volna útját Arméniának, de II.
Tigranes a pontosi királlyal, VI. Mithridatésszel barátsági szerződést
kötött (94-ben).
Arménia és Pontos érdekeinek ütközőpontja Kappadokia volt. Mithridatés
már korábban kísérletet tett ennek az országnak az elfoglalására, de akkor
Róma megakadályozta. Most a két király (a pontosi és az Arméniai) jó előre
felosztotta egymás közt a zsákmányt. Abban állapodtak meg, hogy Kappadokia
meghódítása esetén Mithridatésé lesz a föld, Tigranesé pedig az ingó
vagyon és az emberanyag. Mithridatés és Tigranes ugyanígy megállapodtak
elkövetkező hódításaikat illetően is. Mithridatés Kisázsiára, a
Fekete-tenger partvidékére és Görögországra tartott igényt, II. Tigranes
pedig Parthiára, Syriára és a szomszédos országokra. A szövetséget mintegy
azzal pecsételték meg, hogy Tigranes feleségül vette Mithridatés leányát.
93-ban Tigranes benyomult Kappadokiába, de a rómaiak közbelépése
folytán visszaállt a korábbi helyzet. Ie. 88-ban, néhány évig tartó
váltakozó sikerű háborúskodás urán Mithridatés és Tigranes újból
határozott akciókra szánta el magát: míg Mithridatés Róma ellen harcolt,
Tigranes Parthia ellen vonult.
Az Arméniai seregek benyomultak Asszíriába és Médiába; elérték Ninivét
és Arbélát. Parthia kénytelen volt békét kötni. Azokon a területeken
kívül, amelyeket Tigranes annak idején (trónra léptekor) átengedett, most
pedig visszavett, Arménia fennhatósága alá került Parthia valamennyi
északnyugati tartománya. Ugyanakkor Arméniától függő helyzetbe kényszerült
Atropaténé is. A pártus uralkodó Tigranes javára lemondott a "királyok
királya" címről.
85-ben - az Arménia és Parthia közti békével egyidejűleg - Sulla is
megállapodott Mithridatésszel. Tigranes kihasználta az alkalmat, hogy
tudniillik Rómát teljesen lekötötte a Sulla- és a Marius- pártiak közt
dúló polgárháború, a pontosi királyság pedig még nem heverte ki a Róma
elleni háború sebeit és sorra foglalta el a hanyatlófélben levő
szeleukida- birodalom tartományait. A Földközi-tenger partjai felé hatolva
elfoglalta Kommagénét az Eufrátesz ottani átkelőhelyeit, majd különösebb
előfeszítés nélkül meghódította Szíriát, Föníciát és Kilikia sík
területeit. Birtokai ekkor a Földközi-tenger partján épült Ptolemaisig
terjedtek. A szeleukidák birodalma megszűnt létezni. Tigranes a
detronizált uralkodóház örökösének nyilvánította magát, Artasat mellett
Antiocheia lett birodalmának második fővárosa.
78-ban Mithridatés és Tigranes újból Kappadokia ellen vonult és
elfoglalta fővárosát, Mazakát. Megállapodásuk értelmében Kappadokia földje
Mithridatésé lett, míg az egész zsákmány - egyebek közt a Kappadokiából
elhajtott 300 000 főnyi lakosság - Tigranesnek jutott. Tigranes gyors ütemben növekvő birodalma csak a hatvanas évek elejéig
állott fenn. A gazdag szíriai és föníciai kereskedővárosok átmeneti
birtoklása nemigen volt hatással a belső- Arméniai tartományok társadalmi
és gazdasági viszonyainak fejlődésére Ezekre a tartományokra a földművelő
gazdálkodás volt jellemző. A hegyi vidékek alpesi rétjei nagyszerű legelőt
biztosítottak a jószágnak. Továbbra is igen fejlett volt a lótenyésztés.
Arménia hegyeiben és a szomszédos tartományokban réz-, vas-, ólom-, ezüst-
és aranylelőhelyek voltak. Az Urmia-tó partján sót pároltak.
Tigranes hódításai nyomán fellendült az ország kereskedelme. Ez a
kereskedelem elsősorban közvetítő jellegű volt. Arméniát két fontos
kereskedelmi út szelte át: az egyik a Fekete-tenger partvidékét kötötte
össze Iránnal és a távoli Indiával, az ajrarati tartományon és Atropaténén
keresztül; a másik Szíriából kiindulva Sóphénén és Dél-Arménián keresztül
Kelet-Iránba vezetett. Arméniából mezőgazdasági termékeket, lovakat és
öszvéreket, fémeket, "örmény festéket" (cochenille-vöröst) vittek ki;
Arméniába pedig főleg kézműipari és fényűzési cikkeket vittek be
Kisázsiából, Szíriából és Egyiptomból. A kereskedelem fellendülése maga
után vonta a pénzviszonyok fejlődését: II. Tigranes és utódai görög
feliratú arany-, ezüst- és bronzpénzeket verettek. A helyi érméken kívül
forgalomban volt a szeleukida-, a pártus és a római pénz is.
A kézműipar és a kereskedelem gócpontjai a legfontosabb kereskedelmi
utak mellett fekvő városok voltak. Arménia vegyes lakosságú városaiban
görögök, szírek, zsidók és perzsák éltek. Az örmények korántsem
képviselték a városi lakosság túlnyomó részét. A városlakók a
kézművességen és a kereskedelmen kívül még földműveléssel is foglalkoztak.
Tigranes az asszír és urartui uralkodók példájára tömegesen hajtotta el a
meghódított hellenisztikus városok lakosait, hogy a régi és az új
városokat velük népesítse be.
II. Tigranes államában az uralkodó osztály a legnagyobbrészt törzsi
arisztokráciából kiemelkedő rabszolgatartó arisztokrácia volt. Mivel a
törzsi különbségek Arméniában még korántsem tűntek el, a törzsek vezérei
előkelő szerepet játszottak Tigranes udvarában és közigazgatásban. Ez az
arisztokrácia persze már jórészt elveszítette korábbi törzsi jellegét:
képviselői a királytól kapták földjeiket. Az Arméniai arisztokráciát
Tigranes korában erős iráni hatás érte, amelynek kezdete még az
Achaimenidák idejébe nyúlik vissza; ezt mutatják például az Artasesidák
házából származó királyok nevei: Artases, Artavasdes, Tigranes.
Fontos szerep jutott az országban a papságnak is. Mint a szomszédos
kisázsiai tartományokban, valamint Ibériában és Albániában, a legnagyobb
szentélyek itt is hatalmas földbirtokokkal és a különféle munkákat végző
rengeteg hierodulosszal rendelkeztek. Különösen híres volt az akilisénéi
Anahita-szentély, amelyhez egy egész országrész tartozott. A papság
helyzetét az tette szilárddá, hogy a papi méltóságok apáról fiúra
szállottak. A főpap volt a második személy az államban a király után,
ezért ezt a méltóságot gyakran a király egyik testvére töltötte be. A
főpap hatalma kiterjedt a törvényhozásra is.
A királyi hatalom Arméniában korlátlan volt, a király személyét
isteneknek kijáró tisztelettel vették körül. Ennek a hatalomnak anyagi
alapja a nagy kiterjedésű királyi föld volt, amelyet a király az
arisztokrácia képviselőinek feltételes birtoklásra adományozott.
Arméniában már megjelentek a bürokratikus apparátus csírái is, de a
despotia még Tigranes idejében is csak alakulóban volt. Az ősközösségi
társadalomból visszamaradt lényeges csökevények, valamint az a tény, hogy
a királyi földtulajdon csak az ország belső részeire szorítkozott, továbbá
a hivatali apparátus fejletlensége Arméniát megkülönböztették az egykorú
hellenisztikus államoktól. A Tigranes által meghódított országok - mint
például Nagy-Média, Atropaténé stb. - hivatalosan Tigranestól függő
királyságok voltak ugyan, adót fizettek, katonát adtak, de jórészt mégis
sok tekintetben belső önállósággal rendelkeztek. Tigranes társadalmilag és
gazdaságilag tarka összetételű, fejletlen állami apparátussal kormányzott
birodalma különféle területek nagyon rövid életű, laza konglomerátuma
volt. Tigranes hadseregében - a hellenisztikus államokétól eltérően - a
görög zsoldosoknak csak harmadrendű szerep jutott. A hadsereg magvát a
lovasság alkotta; háború esetén a gyalogos paraszti hadi nép vonult
harcba.
Arménia harca Róma ellen, Lucullus hadjárata
A rabszolgatartó örmény állam II. Tigranes uralkodásának idején élte
fénykorát. Tigranes birodalmának belső gyengesége azonban nyomban kitűnt,
mihelyt az ország háborúba bonyolódott Rómával. A rómaiak, miután i.e.
70-ben (a harmadik mithridatési háború során) leverték Mithridatés
seregeit, erőiket szövetségese: Tigranes ellen összpontosították és 69
tavaszán ostrom alá fogták Tigranokertát. Tigranes megkísérelte ugyan
felmenteni az ostromlott várost, próbálkozása azonban kudarcot vallott: az
Arméniai seregek vereséget szenvedtek. Tigranokerta ostroma még így is
több hónapig tartott. Arménia fővárosa csak úgy került az ellenség kezére,
hogy Tigranes zsoldosai és a hellenisztikus városokból erőszakosan
odatelepített lakosok bent a városban fellázadtak és megnyitották a
kapukat a rómaiak előtt. Közvetlenül a főváros eleste után Tigranes
valamennyi déli birtokát - Mezopotámiától Kilikiáig - elvesztette, csak
Mygdóniát nem, amelynek élén Tigranes testvére állott. Lucullus, a római
hadsereg parancsnoka a volt Arméniai birtokokon Róma szokásos keleti
politikájának szellemében járt el: mint a "törvényesség" elvének
védelmezője (már amennyiben ez a rómaiakra nézve előnyös volt), és mint a
hellenizmus (vagyis a hellenisztikus városok rabszolgatartó
arisztokráciájának) pártfogója. Az erőszakosan Arméniába kényszerített
külföldieknek megengedte, hogy visszatérhessenek hazájukba; mindenütt,
ahol csak ez hasznos volt a rómaiaknak, visszaállította a Tigranes által
detronizált uralkodóházakat. Lucullusnak az volt a szándéka, hogy Arméniát
teljesen meghódítja, ezért 68-ban Artasat ellen vonult. Mihelyt azonban
Arménia beljebb fekvő területeire ért, a helyzet gyökeresen megváltozott.
Az országban népi felkelések lángoltak fel a rómaiak ellen: Lucullusnak
Arménia meghódítására irányuló vállalkozása kudarccal végződött. A római
politikai csoportok küzdelmével kapcsolatosan Lucullust hamarosan
visszahívták, és 66 tavaszán Pompeiust nevezték ki utódjának.
Az Arméniai ellentétek kiéleződése Az arméniai arisztokrácia ebben az időben egyre terhesebbnek érezte
Tigranes despotikus hatalmát. Több ízben összeesküvést szőttek ellene, és
az összeesküvések élén rendszerint a trón legközelebbi várományosai:
Tigranes fiai állottak. I. e. 66 tavaszán az ifjabb Tigranés az
arisztokrácia néhány képviselőjének társaságában Parthiába menekült. III.
Phraatés pártus király az Arméniai belső zavarokat arra használta fel,
hogy megkísérelje visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket annak
idején II. Tigranes elfoglalt, benyomult tehát Arméniába és ostrom alá
vette Artasatot.
Miután a téli időjárás miatt Phraatés kénytelen volt visszavonulni, II.
Tigranes megverte az ifjabb Tigranes csapatait. Ekkor az ifjabb Tigranes
Pompeiushoz fordult segítségért, aki Mithridatést üldözve ekkor már
Kolchisban járt. A római sereg a Phasis völgyéből átkelt az Araksz
völgyébe és megjelent Arméniában.
II. Tigranes helyzete kilátástalanná vált. Szövetségesek nélkül
egyszerre két erős birodalommal - Rómával és Parthiával - nem tudta
felvenni a harcot, hiszen hatalma magában Arméniában is megrendült. Míg
Lucullus hadjárata során csak az erőszakosan Arméniába telepített idegenek
léptek fel Tigranes ellen, most az Arméniai arisztokrácia egy része is
fellázadt: e csoport érdekeinek volt képviselője az ifjabbik Tigranes. II.
Tigranes kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni Pompeiusszal. A 66-ban
Artasatban megkötött szerződés értelmében Tigranes kezében maradt az
Arméniai fennsík és a Parthia által elfoglalt területek egy része.
Ezenkívül megkapta Kis-Arménia keleti részét, amely addig VI. Mithridatés
fennhatósága alá tartozott, Szíria, Kommagéné és Kilikia Róma fennhatósága
alá került. Tigranes 60000 talentum hadisarcot fizetett és elnyerte "a
római nép barátja és szövetségese" címet, vagyis valójában nem
folytathatott többé önálló külpolitikát. Pompeius, hogy Arméniát még
jobban meggyengítse, kihasította területéből Sóphénét. Ezt a tartományt
először az ifjabb Tigranesnak adta, de amikor az nem bizonyult eléggé
kezesnek, Kappadokia királya kapta meg.
A belső ellentétek folytán és a római hadsereg csapásai alatt így hullt
szét II. Tigranes birodalma, amelyből csak a Rómától függő Arménia maradt
meg, de ennek határait is megnyirbálták.
Arménia kultúrája és vallása
Az Arméniai kultúrában az i.e. III-I. század folyamán az ország
társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésének jellegzetes vonásai
tükröződtek. Az Achaimenidák uralkodásának idejétől kezdve az Arméniai
hivatalos vallás fokozatos iranizálódása figyelhető meg. Főistenként
Aramazdot (az iráni Ahuramazdát) tisztelték. Az istennők közül az iráni
(baktriai) Anahita, a vizek úrnője került az első helyre, akinek alakja
Arméniában és Kisázsiában az ottani termékenység istennők alakjával olvadt
össze. Az ősi Arméniai pantheon istennői közül leginkább Astlik őrizte meg
jelentőségét. A kultusz irányítása a papok kezében volt, akik megpróbálták
az irodalmat is monopolizálni. Ezért különleges titkos írást eszeltek ki:
a templomi könyveket és évkönyveket ezzel írták.
De sem a királyok és az arisztokrácia udvari jellegű hellenisztikus
kultúrája, sem a titkos írást használó, erős iráni hatás alatt álló papi
kultúra nem vált a népi tömegek közkincsévé. A nép továbbra is kitartott
ősi kultuszai és szertartásai mellett, elsősorban a meghaló és újjászülető
"szépséges" Ara - a természet istene - kultusza mellett. A hellenisztikus
udvari színház mellett népi színház is működött. A nép körében epikus
elbeszélések jártak szájról szájra, amelyek Arménia népének a
függetlenségért vívott harcát örökítették meg.
Arménia az Arsakidák alatt (Világtörténet III. Kossuth, 1963.)
(részlet)
66. óta Arménia kettős függőségben volt - Rómától és a pártus
birodalomtól. Rómától való függősége névleges, a pártus birodalomtól való
függősége azonban valóságos volt. Míg Róma viszonylatában az Arméniai
király "a római nép barátja és szövetségese" címet viselte, addig a
Arsakidák birodalmi rendszerében Arménia egyike volt azoknak a félig
önálló államoknak, amelyeket az Arsakida- uralkodóház tagjai kormányoztak.
De ezen a hierarchikus rendszeren belül is csupán másod- vagy harmadrendű
államnak számított. Gyakorlatilag a pártus király nevezte ki családjának
egyik vagy másik tagját Arménia királyává. Róma pedig megerősítette a
kinevezést.
I. Tiridates uralmáról 66 után igen keveset tudunk. Fővárosát a
Róma-barát Tigranokertából áthelyezte a pártus barát Artasatba. Ezt a
várost Néró által rendelkezésre bocsátott kézművesek segítségével építette
újjá, és rövid időre a Nérónia nevet adta neki. A hetvenes évek elején,
még Tiridates uralma alatt, az alánok hatalmas arányú támadást indítottak
Arménia ellen. Tiridates alánok elleni harcának emléke még felcsendül
abban az örmény eposzban, amelynek egyes töredékeit Moses Xorenaci
(Chorénéi Mózes) őrizte meg számunkra. A hagyományban azonban Tiridates
alakja már egybeolvad I. Artaxias személyével. I. Tiridates idején Arménia
120 stratégiára (közigazgatási körzet) oszlott, ezeket örmény nyelven
gavar-oknak ("körzet"-eknek) nevezték. Az egyes körzetek kormányzói
alkották az örmény nemességet (megistanes a görög, nobiles a latin
forrásokban, örmény nyelven pedig naharar-ok, pártus naxvadár szóból).
Arménia Tiridates utódai alatti történetét szintén kevéssé ismerjük.
Közvetlen utóda, úgy látszik, Sanatruk volt, aki az I. század végén s a
II. század elején uralkodott. Sanatruk halála után új összeütközés támadt
Róma s a pártus birodalom között. 114-ben megindult Traianus pártus
hadjárata. A római hadsereg benyomult Arméniába, s azt még ugyanabban az
évben római provinciává tette. Róma többi keleti provinciájához hasonlóan
itt is létrehozták a városok helyi szövetségét, az ún. koinon-t.
Arméniának ez a helyzete azonban nem tartott sokáig. Traianus seregei
115-116-ban mélyen benyomultak ugyan pártus területre, sikereik azonban
nem bizonyultak tartósnak. A római seregek hátában felkelések törtek ki,
éspedig nem csupán az újonnan meghódított területeken, hanem Róma régi
provinciáiban, még Cyprushan és Cyrenaicában is. Arméniában is kirobbant a
felkelés.
Traianus háborúja tehát lényegében sikertelen volt. Utóda, Hadriánus,
kivonta a római helyőrségeket a meghódított területekről és visszatért az
i.e. 63. évi egyezményen alapuló hagyományos keleti politikához. A II.
század 60-as éveiben újabb konfliktus kezdődött Róma és a pártus birodalom
között. Ez végső kimenetelében Róma győzelmére vezetett (Lucius Verus ún.
pártus hadjárata eredményeként). Ezeknek az eseményeknek során került az
örmény trónra Sohaemus, a rómaiak jelöltje.
Azokról az örmény szerzőkről, akik a pártusokkal is foglalkoztak,
áttekintést ad Lukácsy Kristóf nemrégiben újra kiadott munkája. ( A
magyarok őselei, hajdankori nevei. Kolozsvár 1870. Új kiadása: Budapest
200. Lásd még a " Régi magyar szerzők" fejezetben.)
Ilyen szerzők:Vartan: "Örmények történetei", Eliseus, Faustos
Byzantinus, Pharbi Lázár, és mások. Magyarul több munka is olvasható, pl.:
Dr.Ávedik Félix: Az örmény nép múltja és jelene. (Budapest, 1922.)
Ebben az áll: "Az ország belső békéjének s tekintélyének kifelé való
helyreállítását az Arzekidi uralkodóház (Kr.e. 190-tól Kr.u. 428-ig)
tagjai közül Valarsák kezdette meg, míg átmenetileg nagyhatalommá I.
Tigranes (Kr.e. 90-55) alatt lett, ki a pártusokat legyőzte s az ország
területét Szíria elfoglalása által kibővítette".
Chorenei Mózes (Movszesz Chorenaci V. sz.) munkái több fordításban és
kiadásban is megjelentek. ( Nagy Örményország története. Szamosújvár 1892.
Új kiadása Avenesian Alex fordításában: Budapest, 2000) Chorenaci leírja
az örmény nép származását és ami minket különösen érdekel: A pártus
királyi család eredetét, valamint azt, hogyan kerültek az örmény trónra.
Ezeket az elbeszéléseket állítólag ninivei levéltárban találták, de az nem
derül ki, hogy milyen írásról van szó (újbabiloni ékírás?). A kor egyik
legjobb ismerője, Gutschmid egyik tanulmányában részletesen elemzi az
örmény források hitelességének kérdését.
( Beiträge zur vergl. Sprachforsch. III. berlin, 1863. űber die
Glaubwürdigkeit der Arménischen Geschichte des Moses von Khoren.)
Gutschmid szerint Chorenaci Faustos Byzantinos követője, időszámítása
zavaros, az uralkodási idők nincsenek szinkronban a történeti tényekkel,
főleg görög forrásai vannak, jóllehet a korból léteznek újbabiloni és
perzsa források is. Sahak Bagratuni megrendelésére írt, ezért munkája
inkább az örmény nemesség története, mint a népé. A Valarsaknak szánt
dicséret Gutschmid szerint - inkább S. Bagratuninak szólt. Gutschmid azt
állítja, hogy Chorenei a forrásokat öregbítette, így pI. Mar Abas Katina
létezését (aki az Arsakidákról talált volna forrásokat) 500 évvel korábbra
keltezi. Ennek ellenére műve a pártus és örmény kapcsolatok megértéséhez
fontos adalékokkal szolgál.
(Úgyszintén óvatosságra int az örmény forrásokat illetően Wolski). Egy
másik örmény történetíró, a IV századi Agathangelosz létezését a modern
tudomány kétségbevonja.
(Hajk és Bél harca, Budapest, 1995. 61. old. Ter-Maktieján orosz nyelvű
könyve több örmény történet íróról beszél. Pl.: Faustus, Byzantinus,
Zenos, Elisée,Vartaped, Pharbi Lázár, stb.)
Az Arsakida ház eredetére nézve neki fontos forrás-érteket
tulajdonítottak. Gutschmid is elismeri viszont Sebeos munkájának hitelét,
aki a VII. században élt és az Arsakidák származására nézve fontos
adalékokkal szolgált. (Lásd az Arsakidák-nál) Arsák és fia a trónon
(részlet)
"Hatvan esztendőkkel Sándor halála után vitéz Ársák uralkodott a
pártusok felett, a kusánok tartományában a hírhedett Bál temploma is állt.
Nagy háborúban hódította meg a keletet, mígnem hallotta, hogy a rómaiak
egyre hatalmasabbak lesznek nyugaton, elszedik a spanyoloktól az aranyat
és az ezüstöket, az ázsiai birodalmakat pedig adófizetésre fogták. Akkor
követeket küldött a rómaiakhoz, s megállapodott velük, hogy ő adót ne
fizessen, hanem adjon évenként száz talentum ajándékot".
"Így uralkodott harmincegy évig s utána fia, Artaxerxes újabb huszonkét
évig, majd következett a fia Nagy Ársák, ki háborúzott Demetrius és fia,
Antigonus ellen, az utóbbi megtámadta őt és vasbilincsben viszi Pártus
földre, amiért is Szideritesznek neveztetett". Jézus Krisztus apostolai közül az alábbiakról vélhető, hogy keleti
irányba indultak: Az alábbi apostolok sorsáról tudunk többé-kevésbé biztosat: Tamás
apostolról több forrás szól. Isidorus szerint "hirdette az evangéliumot a
baktriaiaknak, médeknek, pártusoknak, perzsáknak." Aranyszájú Szent János
szerint "eljutott a három napkeleti bölcs földjére", ez jelentheti
Pártiát. A hagyomány szerint Edessában temették el. (Víz László: A torinói
lepel és korának meghatározása. / Ecclésia, Budapest, 1990. 33.
old./)titka. Júdás Tádé apostol lehet az, aki Jézus halotti leplét
Edessába vitte és ez meggyógyította a leprás Abgár királyt.
I. A szkítáknál: "Esküt a következőképpen tesznek egymásnak a szkíták.
Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kis sebet vágnak a testükön
tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik. A csészébe
akkor kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a
szerződést kötő felek elmondják az esküformát és megisszák a vért, amelybe
néhány tekintélyes férfi is belekóstol." II. A pártusoknál: "A pártus királyok között szokásos, hogy
valahányszor szövetségre lépnek, összefonják jobbjukat s hüvelykujjukat
összekötözik s csomóval szorosra húzzák majd amikor a vér az utolsó ízekbe
áramlik, könnyű karcolással kiserkentik és egymásét lenyalják: ezt
titokzatos szövetségnek tartják, mint amit egymás vére szentelt meg."
A sztyeppei népek (Winkler, A hadviselés művészete. 1999) (részletek)
"A római császárkor első szakaszánál kell megemlékeznünk az úgynevezett
sztyeppei népek katonai tevékenységéről, hadszervezetéről, mivel a
birodalom északkeleti határait ebben az időszakban meghatározóan e népek
támadásai érik. A kérdéskörbe tartozó népcsoportok (először a valószínűleg
iráni jellegű szkíták és szarmaták, majd a török jellegű hunok és avarok)
katonai szervezete annyiban sajátos, hogy máshol nem jellemző motívumok
dominálnak benne, de ezek túldimenzionálása teljesen hamis képet festhet
róluk. Itt a könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves
képzetére kell gondolnunk.
A korabeli római, görög leírások ezzel szemben pontos leírását adják a
sztyeppei harcmodornak, és ezeket katonai megfontolások is alátámasztják.
Nézzük először a hadszervezetet. Tény és való, hogy a jórészt régóta
nomadizáló hadseregeknél nem találjuk meg a gyalogság intézményét. Ennek
nyilvánvaló oka a parasztság hiánya, és az, hogy mindenkinek van lova, és
mindenki tud lovagolni. A lovasság azonban korántsem egységes, és pláne
nem könnyű lovas íjász. Itt is mint a kor bármely más hadseregénél, az
alapfegyvernemeket nem az etnikum, hanem a társadalmi tagozódás határozza
meg. Tehát ugyanúgy volt a szkíta nemességnek nehézlovas fegyverzete, mint
a szarmatáknak. Ennek talán a legfőbb magyarázata az, hogy aki anyagilag
megengedheti magának, az páncélozza a lovát és önmagát. Jellemző példa
erre a szarmata nehézlovasság, ahol a vértezetet vas hiányában
keményfapikkelyekből oldották meg. Ezzel létrejött egy olyan nehéz
páncélzat, amely hasonló a középkori európai lovag vértezetéhez.
Viszonylag sok ábrázolás is fennmaradt, ezek a nehézlovasságnál (a hunokat
is beleértve) a lovakat teljesen bepáncélozva mutatják. Természetesen a
szegényebb rétegek kénytelen-kelletlen lovas íjászként szolgáltak. Ehhez
járul még az is, hogy a birodalommá szerveződő pusztai népek
hadjárataikban előszeretettel alkalmaztak szövetséges csapatokat, főként
germánokat. E népeknél pedig megtalálható volt a gyalogság is.
Ezt a hadszervezetet alátámasztja még az is, hogy gyakorlatilag
elképzelhetetlen csak lovas íjász hadsereg, hiszen, ha a komolyabb
vértezet nélküli íjászokat kitennék az ellenség nyílzáporának, hírmondó
sem maradna belőlük. Vagy ha igen, akkor felmerül az újabb kérdés, a
könnyűlovasság mennyire vértezte a lovait. Továbbá sem a gyalogság, sem a
nehézlovasság elleni harcban eredményesen könnyűlovasságot nem lehet
alkalmazni. A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is,
hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg
a saját nehézlovas magasabb egységeiket.
Végezetül ki kell térni egy állandóan előkerülő, a lovas tudomány
csúcsaként emlegetett harcászati elemre, a hátrafelé való nyilazásra.
Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet
előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is),
akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan
fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve
nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére.
Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes,
folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség
vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy
a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag
hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit
kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség
csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges. Valószínűleg ennek a
hosszabb ideig is eltartó hatásnak nyomán terjedt el a kortársak között e
harcmodor állandó felemlegetése".
(A Carrhae-i ütközet leírását lásd Plutarkhosznál; Crassus. Altheim
megjegyzi, hogy a pártusok az ütközet alatt kétfele dobot is használtak.
Az egyik üstdob volt, a másik kisebb, ú.n. "sámándob" A dobszó hatására a
pártus könnyűlovasok valóságos önkívületi állapotban támadtak. Altheim,
1947-48. II.)
Phraaspa Kr.e. 36.
Antonius elhatározta a pártusok erejének megtörését. Tíz légiót
szervezett, 10 000 gall és hispán lovast fogadott zsoldjába. Seregét
megerősítette 14.000 kisázsiai könnyűfegyverzetű katonával, és
csatlakozott a sereghez 16.000 örmény lovas is. A pártusok mintegy 50.000
főnyi, főleg lovasokból álló haderőt tudtak kiállítani Nyílt csatába nem
bocsátkoztak, az elején csak nyugtalanították a Mezopotámiából betört
ellenséget. Az első komoly rajtaütés akkor következett be, amikor Antonius
két légiót, a málhát és az örmény lovasságot hátrahagyva gyors menetben
elindult Phraaspa város elfoglalására. A pártusok rajtaütöttek a málhán.
Ebben kezükre játszott, hogy az egész örmény lovasság elmenekült, így a
két légiót meg tudták semmisíteni.
Az emberveszteségek mellett a rómaiak számára az ostromfelszerelés
elvesztése volt a legsúlyosabb. Félsivatagi területen ugyanis a fa
ostromeszközök pótlása kilátástalan vállalkozás volt. Antonius ugyan
körbesáncolta Phraaspát, de a jól felszerelt védőkkel eszközök híján nem
bírt. Közben megérkezett a pártus- méd felmentő sereg, és két tűz közé
szorították a rómaiakat. Több rohamot kivédve Antonius visszavonulásra
szánta el magát. Az ellenség rajtaütései és egyéb viszontagságok miatt kb.
csak a sereg fele ért Szíriába. A székelyek szerepe az ütközetekben: " ..a csata kezdetén egy lovas
seregrész előrelovagolva megrohanta az ellenséget, majd hirtelen
megfordulva megfutamodott. A megfutamodókat az ellenség megbomlott
sorokban üldözni kezdte. A futással az üldözőket a hátramaradt
fősereg jobb és balszárnya közé csalogatták, s ott hirtelen megfordulva
közrevették és megsemmisítették". (Győrffy Gy.: A magyarság keleti elemei.
Budapest, 1990. l3-14. old.)
A sárkány mint hadijelvény.
"Irán Hozestan tartományában, az Izeh (Malemir-i síkság) északnyugati
szélén egy nagy kerek völgyteknőben, amely a Hong-e Nouruzi nevet viseli,
a hegység lábánál egy 9 méter magas különálló szikla emelkedik ki,
amelynek északnyugati oldalába egy elámi domborművet véstek be, míg
délkeleti oldalán egy 4,5 méter magas, és 7,4 méter széles pártus kori
dombormű foglal helyet". A domborművön egy apród sárkány-hadijelvényt tart. Ilyen jelvényt
használtak a pártusok, dákok és szkíták, tőlük átvették a rómaiak. (Ezeket
leírja A. Marcellinus, Arrianos). Lukianos leírja a pártus
sárkány-hadijelvényt, melyet csapatzászlóként használtak. Ennek legrégibb
ábrázolása a Hong-e Nouruzi-i domborművön látható. Meg kell jegyezni, hogy
a pártusok a Közép-Ázsiai lovas-nomád kultúrából a tízes számrendszeren
alapuló szervezetet is megőrizték! ., (Lásd Györffy Gy.: A tízes és a
százas szervezet. MTA. Il. OK. 22, 1973.) Ezer lovas védett egy selyem
sárkány-zászlót.
A sárkány jelvényt a szarmaták és a dákok is használták. (lásd
Ghirshman szövegét Antológiánkban).
A pártusok sárkányairól így irt Lucianos Sophista. "...hosszú rudakra
vannak kötözve, magasra emelik őket és már tisztes távolból ezzel
fenyegetik az ellenséget". (Makkay, 7996. 742.) Makkay János "A
sárkány meg a kincsek" c. tanulmányában (Az iráni népek sárkány
jelvényétől Artur lovag sárkányos zászlajáig) arra hívja fel a figyelmet,
hogy az Artur mondakör iráni eredetű (hasonlóan a Grál legendához) és a
sárkányos hadijelvény Marcus Aurelius idejében (175 körül) került át
Angliába, a nehéz fegyverzetű lovasokkal együtt. A sárkányos zászlók
működését csata közben Arrianus írta le: "A szkíta zászlók
sárkányformájúak, amelyek a meg felelő méretben póznákra erősítve azokról
lógnak alá. Színes darabokból vannak összevarrva. Fejük és testük egészen
a farokig olyan rémületet keltően utánozza a sárkányok alakját, amennyire
csak lehet. Ez az egész a következő ravasz terv céljaira szolgál: amikor a
lovak nyugodtan állnak, az ember nem lát többet, mint Ielógó, színes
csíkokat. Lovaglás közben azonban felfúvódnak a szélben, és ezáltal
rendkívül hasonlóvá válnak az említett állatokhoz (sárkányokhoz), és egy
kicsit sziszegnek is, amikor a gyors mozgás közben a levegő áthatol
rajtuk. Ezek a hadijelvények nemcsak kellemes, de azért egyben rémítő
látvány nyújtanak, hanem egyúttal harci tagozódásra is szolgálnak, és
megakadályozzák, hogy az egyes csapatrészek összekeveredjenek". (Makkay,
1996. 742.)
Kr. e. 160 és 140 között 1. Mithridates hódításai következtében
Mezopotámia fokozatosan pártus uralom alá került. Ktésziphon városa (a
Tigris folyó partján) ellensúlyozta a szeleukida Demetrius városát
Szeleuciát. (Roux, 1966.) 11. Artaban idejében (Kr.e. 126) egész
Mezopotámiát a pártusok ellenőriztek.
A pártus - korban több helyen intenzív építkezés folyt (Hatra,
Szeleucia, Dura-Europos). A homok alól régi települések kerültek elő. A
sumer városokban (Kis, Nippur, Uruk, Girszu) az ásatások során bőven
kerültek elő pártus kori emlékek. (Roux, 1966. 419. old.) A Hatra-i
leletekről és a pártus alapítású Vologesia városáról L. Oppenheim is
beszámol. (L. Oppenheim, 1977.) Észak-Asszíria városai (Nuzi, Kakzu,
Shibanmiba) ismét benépesültek.
Természetesen a pártus építészet különbözött az előző idők
építészetétől és a korabeli szobrokat, oszlopokat könnyű megkülönböztetni
a klasszikus mezopotámiai alkotásoktól. Természetesen Babilonban is voltak
építkezések, a görög színházat a pártusok megnagyobbították és új
tornacsarnokokat építettek.
A Kr. utáni 74/75 táján írtak utoljára ékírásos szövegeket
Mezopotámiában. 30 és 60 között tudunk nagyszámú zsidó lakosságról, akik
élvezték a vallási türelmet, több pártus család tért át zsidó vallásra.
(Ld. Az Adiabene-család, Josephus Flavius, 1980. 552. old.)
A babiloni csillagászat békésen működött, néhány régi templomot is
restauráltak (pl.) a híres babiloni Esagillát is. Azt is el kell mondani,
hogy Mezopotámia, így Babilon városa is sokat szenvedett a pártus
polgárháborúktól, Septimus Serverus pedig, aki 199-ben elfoglalta,
teljesen kihalt várost talált.
Irodalom ehhez a témához: "... i.e. 140-ben keletről előtörő lovas nép a pártusok hódították meg,
akik határukat egészen az Eufráteszig tolták ki. ... Babilon is gyakran
kárt szenvedett; római hódítók léptek az Eufrátesz melletti ősi város
földjére, noha csak rövid időre, i.sz. 115-ben Traianus római császár,
majd 119-ben Septimus Severus. Babilon ez idő tájt feltehetőleg még
lenyűgöző volt, persze ezt már nem lehet későbbi pompájához és nagyságához
hasonlítani. ... Babilon sem politikai, sem vallási, sem pedig gazdasági
tekintetben nem játszott többé komoly szerepet, már csak azért sem, mert a
pártus birodalom peremén feküdt. Szerepét a közelben újonnan alapított
város, Ktésziphón vette át. ... Csak egy szűk kör ismerte még a babiloni
nyelvet és az ékírást, amelyet egészen az I. évszázadokig használtak,
főként csillagászati témájú agyagtáblák írásához." E. Klengel-Brandt:
Utazás az ókori Babilonba (Budapest. 1972.)
Esküvő Ktésziphonban (Római - pártus hercok Mezopotámiában)
Caracalla római császár 215 nyarán megkérte feleségül IV Artaban pártus
király lányát. (Az eseményeket Herodianus és Dio Cassius örökítették meg.
Ld.: Rawlinson, 1873) A pártus birodalom népe örült az eseménynek és az
ezzel járó békének. Az összesereglett tömeget, melynek férfi tagjai
óvatlanságból íjaik és nyilaik nélkül, fegyvertelenül érkeztek, az
elrejtőzött római csapatok lemészárolták. Artaban királyt alig tudták a
vérfürdőből kimenteni. A rómaiak bevonultak az Adiabene-ben fekvő Arbela
városába és kirabolták a pártus sírokat, a hamvakat szétszórták. 217. IV.
8.-án Carrhae mellett, valószínűleg a Nap és Hold templomában Caracallát
megöli Julius Martialis nevű testőre.
Utódját Macrinust Artában hatalmas serege a háromnapos Nisibis-i
ütközetben megveri. (A csata leírása: Herodianus, Dio Cassius, ld.:
Rawlinson, 1973.)
I. II. A babiloni zsidók a pártus uralom alatt nyugalomban és
vallásszabadságban éltek.(Lásd még: Mezopotámia pártus uralom alatt).
A Talmud beszámol egy pártus küldöttségről Alexander Jannaeus (Kr.e.
104-78) udvarában. (T Berakhot 7:2; Nazir 5:3)
III. A Kr.e. 40-ben Szíriában és Palesztinában - így persze
Jeruzsálembe is - bevonuló pártus seregeket (Pacorus) a zsidók
felszabadítóként üdvözölték.
(A babiloni zsidókról lásd még: Josephus Flavius, 1980: A babiloni
zsidók sorsa, 529. old. valamint Nausner: The Jews East of the Euphrates.
In: Aufstieg und Niedergang ... 1976. 9. 1.)
A pártusok Palesztinában Klausner: Jézus (1993.) (részlet)
Caesart Kr.e. 44-ben meggyilkolták és Judea Cassius kizsákmányoló
kormányzatának áldozata lett. Amikor Cassius Kr.e. 42-ben kénytelen volt
Szíriát elhagyni, tüstént felkelés tört ki, ezúttal Jeruzsálemben, II.
Aristobulos egyik állítólagos fiának, Mattatiasnak vezetésével.
A trónkövetelőhöz azonnal zsidó csapatok csatlakoztak. De kísérletét a
közben hazatért Heródes leverte, természetesen nagy vérontás árán. A
Hasmoneus család egy sarjának újabb veresége, úgy látszik, végképpen
elkeserítette a már amúgyis fáradt népet. Antonius és Octavianus győzelme
után (Kr. e. 42) zsidó küldöttség kereste fel a keleti tartományokon
uralkodó Antoniust és bevádolta Heródest és Phasaelt. Heródes azonban
idejekorán megtalálta Antoniushoz a kellő kapcsolatokat és a zsidó
követségnek dolgavégezetlenül kellett hazatérnie. Még ugyanebben az évben
újabb száz főnyi követség kereste fel Antoniust, de ezek sem értek el
eredményt. A teljesen elaggott Hyrkanos ugyanis nemcsak hogy semmilyen
terhelő adatot nem volt hajlandó Heródesék ellen rendelkezésre bocsátani,
sőt olyan kedvező vallomást tett érdekükben, hogy Antonius a két
testvérnek a "tetrarcha" (tartomány-fejedelem) címet adta. Ennek eredménye
persze az volt, hogy Hyrkanos korábbi hatalmának még árnyékát is
elveszítette. A zsidók azonban még így sem tudtak nyugodni, annyira
elviselhetetlen volt az edomita Antipater járma. Egy harmadik, most már
ezer főnyi küldöttség is felkereste Antoniust és az egész nép nevében
vádat emelt a zsarnokok ellen. De Antonius újra hatalmas összegű ajándékot
kapott a két testvértől. A követség mindössze azzal az eredménnyel járt,
hogy Antonius a követeket ki akarta végeztetni. Ezek csak úgy tudtak
menekülni, hogy idejekorán értesültek a kegyetlen parancsról. Egy részük
nem akart hazatérni, míg panaszukat el nem mondták. Ezeket megtámadták a
római katonák, sokat közülük megöltek vagy megsebesítettek. akik pedig nem
tudtak elmenekülni, rabságba estek. Mikor e hallatlan galádság ellen a nép
újabb panaszt emelt, Antonius a foglyokat is kivégeztette.
A következő évben a pártusok betörtek Szíriába és Mattatias, aki
időközben a lI. Antigonos nevet vette fel, azt remélte, hogy segítségükkel
ősei trónját visszaszerezheti. Állítólag ezer talentum aranyat és ötszáz
rabszolganőt ígért nekik a segítség fejében. Mindössze annyi bizonyos,
hogy ezt az ígéretét nem tartotta meg, lehetséges, hogy ellenséges ráfogás
az egész. A pártusok mint a rómaiaknak és szövetségeseiknek már eleve
ellenségei, az ajánlatot elfogadták és nagy sereget küldtek Antigonos
segítségére. ő azonban, mint minden hasmoneus, már talált zsidó
párthíveket, még mielőtt a pártus csapatok az ország földjére léptek
volna. Nagy zsidó sereg élén ostrom alá fogta Jeruzsálemet, Heródes és
Phasael hívei szembeszálltak vele, de a város lakosságának nagy része az
ostromlók pártjára állt. Utcai harcok törtek ki. Amikor Antigonos hívei
Heródes embereire rágyújtották házaikat, Heródes a nép egészén állt
bosszút és sok polgári személyt is megölt. Mindez nem sokkal a sátoros
ünnep előtt történt, amikor a zarándokok tömegei zsúfolódtak össze a
városban, túlnyomórészt Antigonos hívei. A felkelés végül is sikerrel jár:
Phasaelt és II. Hyrkanost elfogták, Heródest menekülésre kényszerítették.
Olyan heves volt a zsidók gyűlölete Heródessel szemben, hogy Josephus
szerint "menekülése közben a zsidók még a pártusoknál is több bajt okoztak
neki, állandóan szorongatták és a szent várostól még 60 mérföldnyire is
valóságos csatát kellett vívnia".
Mattatias Antigonos, az utolsó hasmoneus király (Kr. e. 40-37) alig
néhány hónapig ült békességgel trónján. Mindjárt trónra lépése után
Heródes hadjáratot indított ellene és addig nem nyugodott, míg az országot
teljesen meg nem hódította. A pártusok kegyelméből való hasmoneus király
és a Rómától támogatott edomita király harca tengernyi zsidó vérbe került.
A pártusok kifosztották Jeruzsálemet és környékét, valamint az ország
többi városát, Heródes pedig a maga területén ugyanezt tette. A harcok
folyamán ismét nagy számban léptek föl szabadcsapatok, akiket Heródes nem
legyőzött ellenségként kezelt, hanem mint közönséges bűnösöket
kivégeztetett, természetesen bírói tárgyalás nélkül. Josephus bár maga is
rablóknak nevezi a szabadsághősöket, mégis megragadó képet fest
rettenthetetlen erkölcsi erejükről. "Egy galileai aggastyán feleségével és
két fiával együtt egy barlangban rejtőzködött. Amikor fiai Heródes
parancsára el akarták hagyni búvóhelyüket, hogy megadják magukat,
öngyilkosságra vette rá őket és feleségét saját maga ölte meg. A
holttesteket a mélységbe dobta és önmaga is odavetette magát, mert a
halált többre becsülte a szolgaságnál. De halála előtt még gyalázkodó
szavakkal támadt rá Heródesre, bár a király, aki mindezt látta, még ekkor
is felajánlotta megbocsátását és kegyelmet ígért neki." Ily nagy volt a
gyűlölet az edomita rabszolga ellen. Kevéssel ezután a galileaiak Heródes
híveit a Genezareth- tóba fojtották. Ilyen volt a hangulat Galileában, de
jellemző ez az egész ország helyzetére is négy évtizeddel Jézus születése
előtt. Aligha képzelhetünk el kedvezőbb feltételeket egy messiási mozgalom
számára. (Káldor György fordítása). Ugyanerről a témáról lásd még:
Josephus Flavius, 1957. 58. old.
A Bibliában Máténál ez olvasható: "...ímé napkeletrőI bölcsek jövének
Jeruzsálembe..." (2,1). Kelet alatt valószínűleg Pártia értendő, amely
akkor Mezopotámiát is magába foglalta, és amely megőrizte a sumér korban
már ismert csillagászati megfigyelések hagyományait. (A mezopotámiai
csillagászatnak hatalmas irodalma van. A sumér korban épült zikkurat-ok
(toronytemplomok) tetején vallási rítusok mellett csillagászati
megfigyelések folytak. A sumer városállamok bukása után Asszíria és főleg
a déli Babilónia vette át ezt a hagyományt, majd ezek pusztulása után
Babilon város és Szippar település. A Kr.e. V századból ismert Abu Rimáni,
a IV századból pedig Kidannu, mindketten csillagászok.)
A XX. század húszas éveiben P. Schnabel megfejtett egy újbabiloni
ékírásos táblát, amelyen egy Kr.e. 7-es évre várható csillagállás volt
látható: a Jupiter és Szaturnusz konjunkciója (együttállása) a Halak
csillagképben (lásd részletesen: Ponori, 1993. 258. old.). Ez az
együttállás abban az évben háromszor ismétlődött, június 4, október 2,
december 10. Ezekben az időpontokban sejthetjük Jézus Krisztus születését.
Az említett mű beszél arról is, hogy a "Gáspár" név hogyan alakult ki.
( Ponori Thewrewk, 1993. 262, old.). Vagy Gondopharosz (Gondofár)
indo-pártus király (uralkodott: 20-46.), vagy Gotarzész pártus király
(38-51) jöhet számításba. Egyébként Jézus születésekor, tehát i.e. 7 körül
IV. Phraates ült a pártus trónon.
A VI. sz. ravennai művész, aki a napkeleti bölcseket ábrázolta, a
csillagászokat, vagy máguspap-csillagászokat (akik a bölcsek lehettek),
meglepően hitelesen ábrázolja, ugyanis a bölcsek a szkíták hegyes fövegét
hordják, amit a pártusok is, ezenkívül szűk nadrágot.
A "háromkirályok" ereklyéit egy ideig a milánói S. Eustergio
bazilikában őrizték, majd Kölnbe kerültek. Egy másik magyar szerző a
betlehemi csillag megjelenését a Kr.e. 7. év november 12-re teszi. (Teres
Ágoston : Biblia és asztronómia. (1998). A jeles csillagász, művében
összefoglalja mindazt, amit a babiloni csillagászatról és annak
mezopotámiai múltjáról tudni lehet. A művet először 1994-ben adták ki. Az
átdolgozott, új kiadás már többször szól a pártusokról. Sajnos, általában
összecseréli őket a perzsákkal. Az ilyen dolgok elkerülése végett íródott
többek között ez az antológia. Nem tudjuk, azt honnan veszi, hogy az
Arsakidák lerombolták a babiloni templomot és tornyot? (57. old.) Ennek
általában éppen az ellenkezője történt. (lásd: Roux, 1964.). A már romos
épületekre általában még építettek, színházat, templomokat kibővítettek,
stb.
Látni kell, hogy a pártus uralom alatt Zarathustra tanítása a Megváltó
megszületéséről biztosan elterjedt Mezopotámiában, (tehát Babilonban,
Szipparban és másutt), ezért a Pártiából érkező mágusok, vagy csillagászok
a Megváltó várásától indíttatva utaztak Palesztinába. Erről így beszél a
Megváltó gyermekségének arab evangéliuma. (Csodás evangéliumok. Telosz
Kiadó, Budapest, 1996. 27. old.) "Történt pedig, hogy mikor Heródes
királysága alatt Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, napkeletről
mágusok érkeztek Jeruzsálembe, amint azt megjövendölte Zarathustra.".
(Ford.: Tóth Klára)
A napkeleti bölcseket csillagászoknak tartja egy történet is. (Ifj. Ács
László cikkének címe: A napkeleti bölcsek (Gotthárdi Hírek, 1997. XII.21.
) "Útjuk kb. két hónapig tarthatott azon a karavánúton, amely Sipparból
indulva Tadmort és Damaszkuszt érintve vitt Heródes királyságába. Az út
délnyugat felé vezetett, ezért: esténként mindvégig maguk előtt látták a
két együtt álló bolygót, amelyek - mint Máté mondja -, előttük mentek.
Tehát nincs szó üstökösről, ahogy az a köztudatban tévesen elterjedt. = A
bölcsek Jézusban Szaosjant, a perzsa vallás üdvözítőjét ismerték fel,
ezért hódoltak neki". Az Aveszta több helyen szól a Megváltó
eljöveteléről, így a Yasna 48: "Bár öltene testet az Igazság, és legyen
erővel teljes!" (Boyce, 1990. 39. old.)
A kopt egyház művészeti motívuma, amely valószínűleg a görög és
egyiptomi közvetítéssel került a koptokhoz. A keresztény koptok az áldásra
emelt jobb kéz motívumával díszítették szőnyegeiket a IV. századtól a IX.
századig. (Bourget, P.: Musée National du Louvre. Catalogue des étoffes
coptes. Vol. I. Paris, 1964.)
II/28. A "Pártus lövés" Antológiánknak ebben fejezeteden a következő régi magyar szerzőkről
emlékezünk meg:
Bartal György, (1785-1865) jogtörténész az MTA tagja. Lukácsy Kristóf
(1804-1876), Jerney János az MTA lev. tagja (1800-1855), Bihari János
(1936). ők mind pártus- magyar párhuzamokat vettek észre. Biharit kivéve
az ő korukban modern tudományról még nem beszélhetünk, a pártusok nyelvét
sem ismerték, ezek a szerzők azonban mégis sok fontos párhuzamot,
hasonlóságot vettek észre, és hatalmas klasszikus forrásanyagot ismertek.
A pártus, hun-magyar szkítákról tanulmányai befejezéséül írta Belehőzi
idősb Bartal György, 1862. (részletek)
XIII.
"Herodot (IV. 70) azt mondja: ha a szittyák szövetséget kötöttek, bort
öntenek egy edénybe, s abba azoknak véréből, kik a szerződést tevék, vagy
tőrszúrás, vagy kardmetszés által eresztettek. Ez meglévén kardot, nyilat,
dárdát, gerelyt mártottak abba, és sokat fohászkodva kiitták azt, mind
magok, mind, kik kísérőik közül a legjelesebbek voltak. Erről a legrégibb,
legsajátságosabb, és így legjellemzőbb szkíta szokásról, mely Herodotnak,
s minden írott hagyományoknak korán túl kezdődvén, fajunknak egymást
felváltott szittya, pártus, hun, magyar nemzeti gyűlnevének évszakait vele
együtt szakadatlanul folytatván át élte, nekünk már nincs más mondani,
vagy is inkább ismételni valónk, minthogy az, az első, legnagyobb,
legbölcsebb magyar király alatt a világszerte híres magyar átok eskübe
ment által".
XVI. XVIII. XIX. Arsaces bölcs mérséklete által lett az előbbeni borzasztó példák
ellenében a pártusoknál általános törvénnyé az, amit Strabó (XI. 11.)
szinte csodaképen említ fel a kaukázusi szittyák szokásai közt: "usum
esse, neminem eorum, qui gravissimum in se admiserint scelus, intorficere;
sed tantum cum liberis extra fines ejicore; (száműzni) contra ac Darbices,
qui etiam ob levia facinora morte mulctant." Ez a törvény az, mely
Arsacesnek minden egyéb törvényeivel együtt az Árpádok korában jelesül az
anathema, a száműzés, a regisztrálás, a kiadás neve alatt általában
fenntartatott.
XX. XXI. XXIII. XXIV XXVII. XXVIII. Jerney János utazást tett A Don-Dnyeper vidékére, de Iránban nem járt.
Meg volt győződve a pártus-magyar rokonságról. Művének címe: Keleti
utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett. (1851.) Lukácsy Kristóf örmény lelkipásztor, kerületi esperes "A magyarok
őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők után" c. műve
1869-ben jelent meg 2000-ben újból kiadták, hasonmás kiadásban (Hunyadi
László gondozásában). Lukácsy hatalmas örmény; latin, görög forrásanyagot
dolgozott fel, de az ő korában még modern tudományról nem beszélhetünk. Az
Arsakida- család hun eredetére nézve lásd: antológiánkban "Az Arsakidák".
A könyv újbóli kiadása mindenképpen tiszteletreméltó vállalkozás volt.
A könyv második fejezete foglalkozik a pártusokkal. Óvatosan kell
kezelni azt az örmény sajátosságot, hogy az összes szkítának mondott
törzset azonosnak tekintették. Pl.: dahák = szakák = masszagéták. Lukácsy
gazdag örmény forrásanyagát újra kellene vizsgálni, és magyarra fordítani!
Bihari János: Ha a pártus idegenekkel béketárgyalásra akart összejönni, íját
leajzotta, jobb kezét kinyújtotta annak jeléül ahogy nem ellenséges
szándékkal közeledik hozzájuk. Rendszerint semleges területen - vagy az
Eufrátesz egyik szigetén, - vagy egy hídon jöttek össze a követek, vagy a
vezérek, míg a csapatok a folyó két partján helyezkedtek el. Baráti módon,
többnyire görög nyelven vitatták meg ügyeiket, s a szerződés feltételeit
írásba foglalták. A tárgyalás befejeztével ünnepélyes fogadalmat tett a
két vezér a békefeltételek megtartására, és kölcsönösen megvendégelte
egymást. Érdekes szokás volt náluk magyar szempontból a szövetségkötésnek
az az ünnepélyes formája, amit vérszerződésnek nevezünk, s ami kétségkívül
megvolt a többi turáni népeknél is.
Tacitus említi, hogy két Arsakida, Mithridates örmény király és
Pharasmenes pártus király között háború tört ki, és Pharasmenes fiát,
Rhodomisthust küldte el Lithridates ellen. Mikor békét kötöttek,
vérszerződéssel erősítették azt meg, amely a következő módon történt: Mos
est regibus, quotiens in societatem coeant, implicare dextras pollicesque
inter se vincire nodoque praestringere, mox ubi sanguis in artus extremos
suffuderit, levi ictu cruorem elíciunt atque invicem lambunt. Id foedus
arcanum habetur quasi mutuo cruore sacratum. - Ugyanezt a szokást
megemlíti Herodotos. A szkítáknál, kiknek életében még nagyobb szerepet
játszott a vérszerződés: "Szövetséget a szkíták, már akikkel kötnek,
következőképp kötnek: egy nagy cserépserlegbe bort öntenek, s azt a
szövetségesek vérével összekeverik, miután bőrüket előbb felmetszették,
vagy karddal kissé felvágták. Azután a serlegbe kardot, nyilakat, bárdot
és dárdát mártanak; ennek végeztével sokat imádkoznak, s mind maguk a
szövetségesek, mind kíséretüknek legtekintélyesebb tagjai isznak belőle".
- A szkíták nemcsak a szövetséget, hanem az egymás között kötött
barátságot is vérszerződéssel erősítették meg. A baráti hűséget és
szeretetet nagyon sokra becsülték, amire csodálatos példákat találunk
náluk, és még a sztoikusak is a szkíták életéből vettek példákat a
barátság illusztrálására.
Ha valakiről a szkíták észrevették, hogy kiváló jellemű és nagy
tettekre képes, annak a barátságáért valósággal versenyeztek, és miután a
barátságot vérszerződéssel megpecsételték, attól kezdve nem volt a világon
semmi, ami szétválasztotta volna őket. A baráti szeretetnél nagyobb
valamit nem tudtak elképzelni, és legnagyobb büszkeségnek tartották, ha
osztozkodhattak barátjuk jó- és balsorsában, s viszont nem ismertek
nagyobb szégyent, mintha valaki a barátságban árulónak bizonyult. Törvény
volt, hogy ilyen barátságot legfeljebb három ember köthetett egymással,
mert nem lehet erős az olyan barátság, amely sok ember között jön létre. -
Végül említsük meg a magyar vérszerződést annak bizonyságául, hogy a
turáni kultúrkör e késői ága még másfélezer év után is megőrizte ezt az
ősi turáni szokást: Tunc supra dicti viri pro almo duce more paganisno
fusis propiis sanguinibus in unum vas ratum fecerunt iuramentum.
A pártus nép jellemében sok nemes vonás van, ami előrehaladott
civilizáció jele. Ilyenek: vallási téren gyakorolt türelem, humánus
bánásmód a hadifoglyokkal, a száműzötteknek asilumot adtak, tisztelettel
és szeretettel bántak velük. Az adott szót és békefeltételeket szigorúan
megtartották. Ezzel ellentétben Justinus azt mondja, hogy a pártus csak
addig tartja meg adott szavát, amíg abból haszna van: Fides dictis
promissisque nulla nisi quatenus expedit (41, 3). És Horatius is használja
egyik epistulájában a "Parthis mendacior" kifejezést (I, 2, 112), de
ezeket úgy tekinthetjük, mint a "Punica perfidia"-val párhuzamosan
keletkezett ellenrágalmakat. Hogy a rómaiak ilyen eltorzított színekben
mutatják be a pártusok jellemét, azt jobbára annak lehet tulajdonítani,
hogy a sok súlyos vereség után csak gyűlölettel gondoltak a kárvallottak a
rettegett és vitézségük miatt félelmetes pártusokra, ezért a hadicéljaik
megvalósításánál alkalmazott kíméletlen szigorúságot jellembeli
fogyatékosságnak tüntették fel. Ha nem is voltak olyan civilizáltak, mint
a rómaiak, de kétségtelen, hogy nem volt köztük civilizáció tekintetiben
olyan áthidalhatatlan különbség, mint a klasszikus írók leírásából
kitűnik.
A szigorú katonai nevelés eredménye lehetett, hogy a spártai fegyelemre
emlékeztető vonásokat ismerhetünk fel a pártusok természetében: natura
taciti, ad faciendum, quam ad dicendum promptiores; proinde secunda
adversaque silentio tegunt. Törvényeik nagyon szigorúak voltak, különösen
a háládatlanok és szökevények ellen hozott törvények, és ha valaki bűnt
követett el, még hozzátartozóit is érintette a büntetés: Leges apud eos
inpendio formidatae, inter quas diritate exsuperant latae vontra ingratos
et desertores, et abominandae aliae per quas ob noxam unius omnis
propinquitas perit. Hasonló szigorú törvényeket találunk a szkítáknál,
akik már Homérosz óta ismertek és híresek voltak jó törvényeik és
igazságosságuk miatt.
Természetesen katonai államszervezetüknek megfelelően a katonai erények
kifejlesztése volt a fő és minden egyebet háttérbe szorító cél. Főleg arra
volt gondjuk, hogy az ellenséggel szemben vitézül viselkedjenek, ezért
úgyszólván egész életüket a hadászat elsajátítására fordított gyakorlatok
töltötték ki. Tették ezt egyfelől azért, mert a fegyverforgatás volt
főfoglalkozásuk, másfelől az idegenek előtt félelmetes és csaknem
utánozhatatlan pártus taktika elsajátítása csak hosszas és állandó
gyakorlatok mellett volt lehetséges, amely megkövetelte a hideg és meleg,
éhség és szomjúság hősies tűrését, és szigorú fegyelmet tételezett fel úgy
az egész hadseregben, mint az egyes katonákban külön-külön. Ammianus
Marcellinus a kiváló katonai fegyelemnek és képzettségnek tulajdonítja,
hogy a pártusok akár a legnagyobb hadseregre nézve is veszedelmet
jelentettek: Militari cultu ac disciplina, proludiisque continuis rei
castrensis et armaturae, quam saepe formavimus, metuendi vel exercitibus
maximis (23, 6, 83).
Legfőbb erény volt a vitézség. Tacitus jegyzi fel, hogy az istenek
oltárai előtt esküvel kötelezték magukat az ellenség csalárdságának a
megbosszulására. Első és utolsó királyuk harcban esett el, abban találták
minden örömüket, a béke terhükre volt. Boldognak csak azt tartották, aki
vitézkedése közben esett el, ha valaki természetes halállal múlt ki, azt
gyávasággal és szidalmakkal illették ... indicetur inter alios omnes
beatus, qui in proelio profuderit animam. Excedentes enim e vita morte
fortuita, conviciis insectantur ut degeneres et ignavos.
A turáni népek általában a vitézséget tartották legfőbb erénynek. A
szkíták szintén a vitézkedésben találták legnagyobb örömüket s tekintélyük
annál nagyobb volt, minél több ellenséget ejtettek el harc közben. Minden
szkíta járásfőnök (nomarches) évenként ünnepet rendezett a saját
járásában, és ezen az ünnepen egy borral telt serleget hordoztak körül,
amelyből csak az ihatott, aki már ölt ellenséget. Ha valaki ezt még nem
tette meg, félreült tiszteletlenül, és ez volt a legnagyobb szégyen. Bölcs
Leó pedig a magyarokról mondja, hogy egyéb pompa és jólét mellett csak
arra van gondjuk, hogy ellenségükkel szemben vitézül viselkedjenek.
A kiváló pártus hadászatnak és vitézségnek tulajdonítható, hogy
félezredéves uralmuk alatt a rómaiak legerősebb riválisai voltak, és
megakadályozták Róma terjeszkedését Keleten. Másik világtörténelmi
jelentőségük abban áll, hogy az ázsiai barbár népek előrenyomulásának is
gátul szolgáltak, s ha ők nem lettek volna, az emberiségnek talán már
akkor olyan sorsot kellett volna elszenvedni, ami nem sokkal bukásuk után
a népvándorlás idején be is következett.
A pártus királyt Mitra isten megtestesülésének tekintették. Az
alattvalók jelenlétében a király a barlangban született istenség szerepét
játszotta el. (Siz város közelében ismeretes ilyen barlang) A koronázást
igyekeztek az újesztendő beköszöntésének idején tartani. A Surena tiszte
volt a koronázás. (Minderről részletesen: Widengren, 1976.) A Surén
nemzetség keresztény hitre tért, ismeretes egy Surén püspök a VIII.
századból. (Harmattor, 1970/2). A koronázáskor az uralkodó a nép között
ajándékokat osztott és gyöngyöt(!) szórt szét. (Mindez megtalálható a Wis
u Ramin c. romantikus eposzban is)
"Az arany trónusnak igen nagy Jelentősége volt az Arsakida, mint pedig
a Szászánida időkben" - írja Czeglédy Károly az egyik tanulmányában.
"Az Arsakida arany trónt érmeken is ábrázolták. 116-ban Trajanus
zsákmányul ejtette, s magával vitte Rómába. Később, Hadrianus visszaígérte
a pártusoknak, de még Antonius Pius sem adta vissza".
Az Arsakidák pénzeinek hátoldalán gyakran látható a mitikus I. Arsak,
íjjal a kezében. Az aranyíj a hunoknál is hatalmi jelvény volt.
Aranylemezekkel borított íjakat több alkalommal találtak előkelő hun
sírokban (Lásd részletesen: Harmatta János tanulmányát: Harmatta J.: The
Golden Bowl of the Huns. Acta archaelogia, 1951/I. Jakuszowicze és
Pécsüszög. (Nagykazsány- Üszögpuszta)
"Mindegy; bár eget ért cifra-tornyú várunk Különösen érdekes a rituális öngyilkosság, amit a király ágyasai és
szolgái követtek el! (Ld. a sumer királysírokat, így Paubi királynő
sírjának feltárását. L. Woolley: Ur in Chaldea. Brockhaus, 1957.) A
rituális öngyilkosság az örmény kereszténység megszilárdulása után
elmaradt. A pártus birodalom területén többféleképpen temetkeztek
(Zarathustra hívei a holttestet a madaraknak hagyták, ismeretesek ún.
"papucskoporsók" is. A pártus királyok temetkezési helye Nysában (Ashabád
mellett) még nem került elő. Most az ún. nemesfém, szem-, és szájlemezes
temetkezéssel foglalkozunk. Így temették el ugyanis a birodalom egyes
részein az előkelőket.
A mai Szíria keleti részében, a hajdani pártus határváros Dura-Europos
sírjaiban szemlemezeket találtak. "Rostovtseff bőséges
jegyzetanyaggal bizonyítja, hogy az Elő-Ázsiában a pártus időkben ismét
szokássá vált szem-, és szájlemezes temetkezés ugyanezen a területen és a
Földközi tenger medencéjében már az igen korai időben előfordult. (Benkő
Mihály: Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti
álarcának eredetéről. Anti Tan.(1987-88). Benkő Mihály ebben a
tanulmányában részletesen ír a sumer király sírokban talált, Woolley által
"Homloklemez"-ként meghatározott aranylemezekről. A krími szkíta főváros
Neapolis szkítica (Kr.e. II-1.század) kriptáiban, több ízben találtak
szemlemezeket. 1852-ben C. Rassam Ninivében pártus sírokban arcmaszkokat,
arany "szemüvegeket", stb. talált. "Valószínűnek látszik azonban, hogy
Mezopotámiában és Szíriában az előző évszázadokban feltűnő.szem- és
szájlemezes temetkezési szokást széles körben a pártusok terjesztették el
a Közel-Keleten és a birodalmuk határain kívül élő, velük kapcsolatba
kerülő népek között. A pártus korszakból származó szemlemezek
feltárási helyei: Warka, Babyton, Nippur, Seleuceia, Assur, stb.)
A szemlemezes, arcmaszkos temetkezés szokása a magyar olvasót különösen
érdekelni fogja, ugyanis honfoglaláskori fejedelmi sírokban is találtak
ezüst szemlemezeket! (László Gyula: Árpád népe: " Árpád népe halotti
lepelbe takarta halottait, s nyílást vágott a szem és száj számára. Az
előkelőbbeknél ezt a nyílást ezüst lemezekből készítették el." 54. old)
"Évtizedeken át az egyik legfontosabb bizonyítéknak tekintették a
szemfedél szokását arra nézve, hogy a magyarok finnugor eredetűek, mivel
ez a szokás - csak az obi-ugoroknál volt elterjedve. Tíz esztendeje
megdöntötte ezt az elméletet Benkő Mihály, mégis tovább él és nem akarunk
tudomást venni más tényekről. Bakay: 1997 II. 21. old.)
Shanrong (proto-hun) vagy rong (ejtsd: rang) sírokban bronz szem- és
szájlemezeket találtak. a Kr.e. Vlll. századból. ( Érdy Miklós: A hun
lovas temetkezések magyar vonatkozásokkal. /2001. 39. old./ " Ennek a
temetkezésnek sok párhuzama van a honfoglaló magyar temetőkben, amikor a
szemet és a szájat záró lemezek bronzból, ezüstből vagy aranyból lehetnek
a szemfedőn") A pártus-hun párhuzamok tárgyalásakor (lásd az erről szóló
fejezetet), érdemes figyelembe venni Érdy megállapításait a temetkezési
szokásokkal és a sírok szerkezetével kapcsolatban (Temetkezési edények,
részleges lovastemetkezés - erről lásd László Gyula idézett művét -,
ékszerek, fémlemezes halotti szemfedő szokása, stb.( Érdy idézett mű 108.
old.)
Elő-hun és hun temetkezési szokások magyar párhuzamait részletesen
tárgyalja még Horváth Izabella is. A sírok tájolása, részleges
lovastemetkezés, kantárdíszek, zablapálcák, fegyverek, nyílvesszők, övek,
halotti arctakarók, stb. Összefoglalóan elmondható: "A fent tárgyalt
temetkezési szokás részleteinek párhuzamai ismét egy pár szállal kötik a
magyarok őseit a belső ázsiai lovas népek őseihez. A temetkezési szokások
igen szívósak, és tükrözik a társadalom értékrendszerét".
Veres Péter "A honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak
problematikája" c. írásában kétségeit fejezi ki a szemlemezes
temetkezéssel kapcsolatban. Ezt írja: "A néprajztudomány részéről a
régészszerzővel szemben főleg azt hozhatjuk fel kritikai észrevételként,
hogy a legkülönbözőbb népektől származó nagyszámú konkrét adat teljes
mértékben ellentmond a kizárólagos török, illetve sumér eredet
koncepciójának". (Ősök, táltosok, szentek. MTA. Néprajzi Kutatóintézete.
Budapest, 1996.)
Pártus nagykirály, 11. Artaban fia. Hadjárataiban a nyugati tartományok
kormányzóit legyőzte, aztán a keleti határokról verte vissza a nomád
támadásokat. Az ő uralkodása alatt a pártus királyság keleti határa az
Oxus folyó, a mai Amu-darja. A pártus királyság fennhatóságát India
nyugati államai is elismerték és a nagykirály egész Irán felett
uralkodott. Kr.e. 115-ben megegyezés született Kínával, az ázsiai
kereskedelem zavartalanságának biztosításáról. Felvette a "királyok
királya" címet, kegyencét Tigranészt az örmény trónra segítette. Az ő
uralkodása idején került sor az első érintkezésre Rómával az Eufrátesznél.
(Kr.e. 92.) Szerződést kínált Sullának, aki ezt visszautasította.
Justiniánus szerint II. Mithridatészt saját öccse, Orodész gyilkoltatta
meg. (Historiae Philippicae, XLII)
Egy pártus származású buddhista misszionárius
An Si-kao .buddhista szerzetes, Pártiából származott, az Arsakida
dinasztiából. 148-ban Kínába utazott, megérkezett Lojangba és összesen 179
buddhista szutrát (írást) fordított le kínaira. "Ezzel Ansi-kao iskolát
alapított: kidolgozta a buddhista szövegek kínai fordításának módszereit.
A lojongi kolostor a kínai buddhisták elismert központja lett. An Si-kao
tevékenysége joggal vívott ki népszerűséget a kínai buddhisták egymást
követő nemzedékeinek köreten: úgy néztek fel rá, mint a kínai buddhizmus
valamiféle ősatyjára, saját pátriárkájára. " ... (Vasziljev, 1977.)
Világosító Szent. Gergely
Az örmény források szerint ő bírta rá a kereszténység felvételére III.
Tiridat királyt. (Egyes források szerint 287-330-, más források szerint
286-294) Megkínzatásának leírása megvan Agathangelosz IV. századi
térítéstörténetében. A modern kutatások szerint Agathangelosz valószínűleg
sohasem létezett, krónikája, amely az örmény nép megkeresztelkedését
tárgyalja, mégis élvezetes olvasmány. Részletünkben arról van szó, hogy
Gergely visszautasítja az Anahita istennő szobra előtti tiszteletadást.
"A király elrendelte, hogy kötözzék össze a kezeit, tömjék be a száját,
meghagyta, hogy akasszanak egy tömb sót a hátára, és vessenek hurkot a
mellkasára, és köteleket fűzzenek e mellkasát átfogó kötésbe, és
megkötözve húzzák fel csigákkal a palota oromzatának tetejébe. És ott
függött kötözve emígyen hét napon át. Majd hét nap múlva megparancsolta a
király, hogy oldják meg szorongató köteléket. És hozták és a király eleibe
állították". (A részleteket Schütz Ö. fordította )
(Gergelyt a szenvedések nem tántorítják el hitétől, fejjel lefelé
függesztik fel, talpába szögeket vernek, olvasztott ólmot öntenek rá, stb.
23 évig tömIöcben tartják, végül a király bocsánatot kér tőle és az egész
ország megtér a keresztény hitre.) Világosító Szent Gergely valószínűleg
egy Anak nevű pártus férfi fia volt. "Gergely, aki a pártus nemzetből,
Páhláv tartományból, az Arsakida uralkodóház szureni ágához tartozó
Ánáktól származott, úgy tűnt fel az országunk keleti táján, mint eredet a
szellemi nap sugaraiból, mint a szellemi nap megismerhető sugara, mint
szabadító a bálványozás mély gonoszságától...
Az Agathangelosznak tulajdonított hagyomány szerint a grúzokat is
Világosító Gergely térítette meg. A Kaukázusban élő hunok között is
terjesztette a keresztény eszméket. Az evangéliumok a IV. században már
léteztek hun nyelven. A Szentírás hun nyelvű változata örményből készült.
Bardeszán (Bardeszanész) 154-222
Az első nagy "szír"-nek mondott vallásfilozófus. "A korai edesszai
kereszténység kiemelkedő alakja volt Bardeszanész, IX. Abgár király
bizalmasa, aki szintén keresztény volt. Megtérése előtt Bardeszanész
asztrológiával foglalkozott, kiváló tudós hírében állt, aki olyan
költeményeket írt, amelyek ma is a szír irodalom klasszikus alkotásai közé
tartoznak. ... A mester és, tanítványi köre Edesszában ellenállt a
markioniták befolyásának, ellensége volt a gnoszticizmusnak, de később
mégis gnosztikus elemek szüremkedtek be írásaiba, tanításába, hiszen igen
népszerű volt." (Vanyó L.: Az őskeresztény egyház és irodalma. Budapest,
1980. 265. old.)
A gnosztikus irodalom remekművének, a Gyöngy-himnusz a szerzője
valószínűleg Bardeszanész köréhez tartozott. A Gyöngy-himnusz görög
szövege az apokrif Tamás aktákban maradt ránk. ( 726 old. id. mű.) A
hivatkozott műről lásd részletesen ebben a kötetben: Apokrif gondolatok
egy apokrifról.
Mani (216-276)
"Szinte törvényszerű, hogy az első nagy szír vallásfilozófus és tudós,
Bardeszán (154-222) pártus származású volt és előfutára lett a pártus
főúri családból származó, ktésziphóni születésű Maninak (216-276), aki a
régi perzsa zoroaszter vallásból és a kereszténységből egy új vallást
hozott létre. (manicheizmus!) Mani magát Zarathusztra (Zoroaszter) Mózes,
Buddha és Jézus utáni utolsó prófétának tartotta és úgy vélte, neki kell
írásban rögzítenie az igazi új vallás eszmerendszerét." (Bakay, 1998. 11.
38. old.)
Mani-ról könyvtárnyi irodalom van. Néhányat ajánlunk: Lexikon für
Theologie und Kirche (Freiburg, 1934.); Die Stellung Jesu im Manicheismus.
(Berlin, 1926.). Ez a kötet közli Stein Aurél által felfedezett manicheus
szövegeket. (Kínai fordításokban maradtak fenn.)
Pártusok és hunok kapcsolatára nézve nagyon kevés forrás áll
rendelkezésünkre. A kínai adalékok alapján azonban biztosan tudjuk, hogy
Csicsi hun uralkodó Kr.e. 48-ban a Selyem út ellenőrzésének megszerzésére
törve a kínaiak ellen fordult. Az első ilyen támadásra, amelyről tudunk
Kr.e. 36-ban került sor és ebben a támadásban nehéz fegyverzetű pártus
csapatok segítették! (Ch'en Tang önéletrajza, idézi: H.W Haussig: Die
Geschichte Zentralasiens in vorislamischer Zeit, D. 1983.)
Ez volt az első olyan eset, amikor kínai hadsereg összeütközött
"nyugati" hadsereggel. A pártusok tehát a kínaiaknak "nyugatinak"
számítottak.
- A ló fontos szerepe, Szinte egész életüket lóháton
töltötték, (Czeglédy: A szakrális királyság a sztyeppei népeknél, LXXX/1974.
Magyar Nyelv A szászánidák is pártus eredetűek voltak. (De nem Arsakidák!) A pártus
nemesség bizonyos pozíciókat megtartott a perzsa uralom alatt is. A pártus
nyelv és irodalom Kelet-Iránban továbbra is megmaradt. A szászánidák
bizonyos pártus hagyományokat megtartottak. A római hadsereg alkalmazott
pártus könnyűlovasokat. Sok pártus ment Örményországba, Bizáncba, többen a
bizánci hadseregben magas pozíciókat töltöttek be. A pártus nyelv mai,
iráni nyelvjárásokban folytatódik.
"Az Attila-kard tehát a hun tudat egyik, tárgyhoz köthető része".
(Makkay, 1993. 108. old.) A Kr.e. V. évezredtől létezhettek kapcsolatok az
ősiráni törzsek és finn- ugorok között. (Harmatta, 1990. 3. 247.) Ugyanitt
azt olvashatjuk, hogy a .Kr.e. VII. századtól a szauromatákkal
történhetett érintkezés. A finnugor nyelvek iráni jövevényszavaival egy
másik Harmatta tanulmány foglalkozik: Irániak és finnugorok, Irániak és
magyarok. (Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1977. 167. old.).
Ebből idézünk néhány gondolatot. Északnyugat iráni méd és pártus jövevényszavak a magyarban. Ebből egy
szó kialakulása: óiráni vá hacá ra - pártus vacar - vásár.
Könyvének egyik fejezetében Makkay János a magyarok szarmata s alán
kapcsolatairól szól (Makkay, 1996. 71. old.). Egy másik könyvében (Attila
kardja, Árpád kardja. Szeged, 1995.) a szent kard legendák iráni
eredetéről van szó, de olvashatunk az Arthur legendák iráni kapcsolatairól
is. A Grál-legendák iráni forrásaira Harmatta J. korábban rámutat.
(Harmatta, 1992., 1994.)
Iráni népekről (jászok) részletesen olvashatunk még Makkay J. egy másik
könyvében: Előítéletek nélkül a jászokról. (Makkay, 1997) Bakay Kornél könyvének egyik fejezetében részletesen szól a
szarmatákról. Ők azért fontosak számunkra, mert: "Összefoglalóan rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy
a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál
melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata
korszakban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az
Észak-Káspi tenger mellékén ment végbe". Az Aral-tó mentén és környékén jelenleg a következő államok vannak:
Kazahsztán, Üzbegisztán, (a Szovjetunió létezésének idején a tótól délre
Karakalpak SzSzK feküdt). Nem közvetlenül érintkezik az Aral-térséggel
Türkmenisztán, melynek területéről az ókorban a pártus "honfoglalás"
indult, tehát a parnok vagy parnik innen indultak Irán meghódítására.
Érdekesség továbbá, hogy a Tolsztov expedíció az Aral-tótól délre tárta
fel az ősi Khorezm birodalmának emlékét.Itt folyik az Amu-Darja (ókorban
Oxusz), a Szír-Darja (az ókori Jaxartesz). Ókori források ide helyezik a
parnok lakhelyét. Lásd: Arrianos Anab. III. 8. és Q, Curtius VILI. 1.8.
részletesen leírja: Schippmann, 1980, A. Herrmann, 1914. Pauly VI. kötet.
Bakay, 1997. 56. old.
A Kr.e. II. évszázad közepén (kb. 170 és 60 között) az ázsiai hunok
birodalmának határa az Aral-térség lehetett. Ammianus Marcellinus Ieírja,
hol az alánok törzse már (ő a "Massageta Halani" kifejezést használja,
XXII. 8.31.) érintkezett a hunokkal. Csicsi hun király hatalmának
tetőpontján a pártusok országáig terjedt a hun birodalom! Lásd továbbá
Szász, 1994. 16. oldal: (részlet) "A hunok a nyugati források szerint
csaknem egész vándorlásuk idején szomszédai a (masagéta-) alán népnek... a
két nép története századokon át kölcsönös vonatkozásokat mutat fel".
A magyar olvasót igazán érdeklő összefüggések most következnek. Az
elmúlt évtizedek tudománya a magyar etnogenézis (az embertani kép
kialakulása) helyszínéül az Aral-tó és a Kaszpi-tenger környékét jelöli
ki. "az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani
képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már az i.e. XII. században
elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az
Alsó-Volga és a Mugadzser-hegység, valamint az Aral-tó által határolt
területen. Itt a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe az i.e. Xll.II.
század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni
etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovoi europid antropológiai
szubsztrátum hatását mutatja. (Ugyanez a kép bontakozik ki a szovjet
etnogenetikai kutatásokból is.) Veres Péter: A szovjet etnogenetikai
kutatás és a magyar őstörténet. ("A populációs genetika módszereivel
dolgozó antropológiai kutatás a Szovjetunióban és hazánkban egyaránt arra
a következtetésre jutott, hogy az ősmagyarok embertani arculatának
kialakításában az un. andronovoi típus meghatározó jellegűnek
tekinthető.")
2001 májusában orosz és amerikai régészek jelentették be közös
kutatásaik eredményét: a mai Türkmenisztán és Üzbegisztán térségében egy
4000 éves, eddig ismeretlen civilizáció településeinek nyomait tárták fel.
Az akkori népesség agyagtéglából építkezett, gabonát termelt és
írásrendszere is volt! A kutatók szerint ez a felfedezés újraírhatja az
ókori kultúrák történetét. Lásd részletesen a História 2001/4-es számában.
"Az emberi nemnek fajtái vannak: római, görög, pártus". Az antropológia szerint (többek között Ginzburg vizsgálatai) az Uraltól
keletre élt szkíta népek az ún. andronovói típusba tartoztak. Ezen belül a
turanid és pamíri csoport hozható kapcsolatba a magyarokkal.
"Etnikai, embertani vizsgálataim eredményei arra utalnak, hogy az
őslakos eredetű magyar népességeknél - melyek az általam felmértek 62,79
%-át teszik ki - a közép ázsiai (törökös) típusok (turanid, pamíri,
kaszpi, mongoloid) 52,2%-ban, a finnugor formák (ural, lapponoid, a
keletbalti régi finnugor alakjai) 3,8%-ban - az utóbbin belül a vogulokra,
osztjákokra jellemző urali 0,2%-ban, a kaukázusi eredetű formák előázsiai,
kelet dinaroid 9,3%-ban észlelhetők.
(Henkey Gyula cikkének részlete. (Kapu 2001. Ob-07.) Henkey Gy. új
könyvének címe: A magyarság és más kárpát-medencei népek etnikai embertani
vizsgálata. Bp. 2002. Magyar őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Ebben
foglalja össze vizsgálatainak eredményeit.)
Henkey Gyula ezt írja kutatásairól: "összefoglalva 42 évi kutatómunkám
eredményeinek népesedéstörténeti síkra kivetíthető lényegét, az általam
vizsgált összes magyaroknál, a közép-ázsiai (törökös) típusok aránya a
finnugor formákhoz képest tízszeres (46,8% a 4,6%-hoz) a finnugor alakhoz
képest a kaukázusi eredetű formák gyakorisága is jelentősen nagyobb 7,9%.
"A magyar nép embertani képe (Turán, 1/1. 1998. március 33. old.) Az
idézett László Gy. könyv: őstörténetünk. A cikk számos szakmunkát is
felsorol, további tanulmányozásra. (Bartucz, Ginzburg, Lipták, stb.)
"Vizsgálataim igazolták László Gyula (1981) azon nézetét, hogy nyelvészeti
adatokból kiindulva nem lehet a magyar nép származását meghatározni és a
régészet, embertan, néprajz egyre fokozottabban kapcsolódik be a magyar
őstörténeti kutatásokba. (És hogy hogyan viszonyul mindez a finnugor
nyelvrokonsághoz? "A nyelvek rokonsága nem jelent egyúttal antropológiai,
genetikai rokonságot"
A magyarság őseinek embertani kialakulása az Aral-tótól északra,
észak-keletre történt. Ennek ismeretét az antropológiának, különösen az
orosz tudománynak köszönhetjük. A magyarság ősei az
ANDRONOVÓI-kultúrkörhöz tartoztak. Tehát: A pártusok és a magyarok nemcsak
az antológiában felsorolt és tudományosan alátámasztott párhuzamok miatt,
hanem antropológiailag is kapcsolatba hozhatók egymással! Az eurázsiai
sztyeppe népeiként, az ANDRONOVÓI-kultúrához tartozva két közös embertani
összetevővel bírtak, ezek a turanid és a pamíri típusok.
Szép ajándék a sorstól, hogy az orosz tudósok kutatásainak köszönhetően
múltunknak ezt az érdekes összefüggését megismerhettük. A sztyeppei lovas
népek Európába került tagjaiként, közünk van az iráni keretek között
világbirodalmat alkotó pártusokhoz is. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez
nem mond ellent a magyar nyelv finnugor kapcsolatainak, összhangban van a
modern tudománnyal és megerősíti a magyar krónikák igazságát is! Szkítia
alatt ugyanis az eurázsiai füves pusztát kell értenünk.
Antológiánk megpróbálta feltárni egy alig ismert, ókori királyság
értékeit. Az Arsakidák birodalma csaknem ötszáz éven át létezett Iránban
és néhány vazallus államban, de családjukból származó királyok uralkodtak
Örményországban is. Megőrizték a görög és perzsa hagyományokat, virágzó
kereskedelmet folytattak, kitűnő úthálózatot tartottak fenn. Iránban
egyfajta korai feudalizmus alakult ki, sajátos, csak töredékekben
fennmaradt művészettel, amely azonban a római, bizánci és az őket követő
perzsa művészetre is hatással volt. Irodalmuk szóban terjedt, mire
lejegyezték, a pártus birodalom már nem létezett.
Pártia szertefoszlatta Róma legyőzhetetlenségének illúzióját, a
sztyeppei népek hadművészetével harcoló lovashadserege megakadályozta Róma
keleti terjeszkedését. A sors szokásos, furcsa fintoraként azok nevezték
őket "barbárok"-nak, akik rabszolgákat dolgoztattak és cirkuszaikban mások
szenvedésében (gyakran éppen keresztényekében) lelték örömüket. Az
üldözések elől a keresztények Pártiában is menedékre találtak. Ugyanakkor
a pártusok lovas-, és íjászversenyeket, vadászatokat rendeztek.
A birodalomban vallásszabadság volt, gyakorolták a zoroasztrizmust,
terjedt a buddhizmus, megkezdődött a Perzsa Halottaskönyv lejegyzése,
megszületett a manicheizmus irodalma. Még Rómának is adtak vallást: a
kereszténység megerősödéséig a Pártiából odakerült Mithrasz-kultusz volt a
római birodalom legnépszerűbb vallása.
A kereszténységhez közvetve volt közük. Az apostolok közül néhány
biztosan eljutott Pártiába, az ő birodalmuk területéről érkezhettek a
"napkeleti bölcsek" Palesztinába. Határvárosukban, Dura-Europosban épült
az első keresztény templom, az örmények nagy térítője, Világosító Szent
Gergely pártus származású volt. Vazallus államuk fővárosa, Edessa pedig a
világ egyik első keresztény városa lett. Itt került elő a kereszténység
féltett ereklyéje a torinói Szent lepel 525-ben, jóval birodalmuk
megszűnése után. Az sem közismert tény, hogy a Krisztus születése előtti
második században, az eurázsiai sztyeppe népeinek (a hunoknak és a
pártusoknak) a birodalma a Csendes-óceántól az Eufrátesz folyóig terjedt.
Ezért tartottuk szükségesnek a hun párhuzamok felsorolását. A tény, hogy
alig ismerik őket és hasonlóan a hunokhoz, tőlük is idegenkednek, nem
minden tanulság nélkül való. Nyugaton talán azért nem foglalkoznak velük
kimerítőbben, és azért nem veszik számba a hun párhuzamokat, mert nem
szívesen veszik tudomásul, hogy az egységes iráni civilizációt egy
belső-ázsiai, sztyeppei nép teremtette meg, és ők voltak a hatalmas Róma
egyik legerősebb ellenfele is. Nálunk pedig azzal a gondolattal kell
megbarátkozni, hogy a magyarságnak ehhez a néphez nemcsak néprajzi
értelemben, hanem etnokulturálisan is köze van!
Ha olvasóink ennek az antológiának a megismerésével a feltárás szellemi
izgalmának részeseivé váltak, elértük célunkat. Ezt a munkát nem
tekinthetjük befejezettnek, a jövő számos, mindez ideig rejtett, vagy
kevéssé ismert részlet és összefüggés megismerését ígéri.
A SZERKESZTŐ
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |