Előszó
Könyv a pártusokról
Gyakorlati útmutató
A pártus hódítás előtti Irán
Nagy Géza: A szkíták nemzetisége
A Greko-Baktriai és Pártus királyság kialakulása
A Greko-Baktriai királyság összeomlása
Parthia harca a belső-ázsiai nomádokkal és nyugati birtokainak kiterjesztése
Tábori László: II. Az arsakidák birodalma
II/2. Perzsák és párthusok
II/3. A párthus uralkodók dinasztiája: az Arsakidák
II/4/A.  Földrajz és történelem
XII. könyv: A parthusok
II/4/c. Florus; Róma háborúi
II/4/d. Tacitus: A germánok
II/4/e. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
II./4/f. A párthus birodalom bukása
II. Az arsakidák birodalma
II/6, A birodalom bukásának okairól
II/7. A párthusok nyelvéről.
II/7/c. A nisai osztrakonokból
II/8/a Egy ősi megváltás- mítosz
II/8/b. A Gyöngy-himnusz
II/9. Párthus sajátosságok
II/10. Irodalmi idézetek:
Tábori László   II: Arsakidák birodalma
Baktay Ervin: India művészete
A nagyszentmiklósi kincs
II/16. Államszervezet és közigazgatás
II/17.  A Birodalom keleti határa
II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA    Tábori László
A pártusok és a görögök
II/ 20 Pártusok és örmények
Az önálló örmény államok kialakulása
II. Tigranes birodalma
Arménia társadalmi és politikai rendje az i.e. I. században
Pártusok örmény forrásokban
Movszesz Chorenaci: Nagy-Örményország története
II/21. Az apostolok Keleten
II/22 A vérszerződés
II/23. Hadművészet
II/24. Mezopotámia pártus uralom alatt.
II/25. A pártus birodalom és az ókori zsidóság
II/26. Bölcsek napkeletről
II/27. "Pártus lovas" /Parthian Horseman/
II/29. Régi magyar szerzők a pártusokról.
VIII. A szövetségkötés formája, s nép jelleme, pártus erények
II/30. A pártus királyok koronázása
II/31. Aranytrón
II/32. Az íj mint hatalmi jelvény
II/33. Temetkezés a pártus birodalomban
II/34. Pártus személyiségek
II/35. A pártusok és a hunok
II/35 Pártus és hun párhuzamok
II/36. Mi lett pártusokkal
II/32. Irániak és magyarok
II/ 38. 11 szarmatákról
II/39. Az Aral-tó környéke
II/40. Az antropológia bizonysága
TÁBORI LÁSZLÓ  II. Az Arsakidák birodalma
II/41. II. pártusok és a magyar őstörténet
A pártusok eredete
A magyar őstörténet
Pártia hagyatéka /utószó/
Köszönetnyilvánítás
III. függelék Uralkodási táblázatok

Előszó

A Kr.e. IL, század második harmadában feltűnik egy "szkíta" törzs az óperzsa birodalom egyik adófizető kerületének helyén. Az Arsakida dinasztia vezetésével - amely egyike volt a hét nagycsaládnak, vagy nemzetségnek -, "honfoglalást" hajt végre. Felveszi a tartomány nevét, és új nyelvet kezd beszélni. Nemsokára Pártia, a három meglévő mellett (Kína, India, Róma), a világ negyedik nagyhatalma.

Az Eufrátesztől a Hindukusig terjedő birodalom területén sok nép élt, ezek több vallást gyakorolnak, sokféle nyelven beszélnek, többféleképpen temetkeznek. Róma képtelen tovább terjeszkedni Kelet felé; állandó harcot folytat Pártiával. A párthusok a sztyeppei népek harcművészetével harcolnak, egész életüket a lovon töltik, száguldó lovas hadseregeiket felszabadítóként üdvözlik a sivatagi arabok, a palmüriaiak, e nabateusok és a palesztinai zsidók. Több fővárosuk volt, írásukat csak néhány évtizede ismerjük, sajátságos művészetet fejlesztettek ki. Irodalmuk szóbeli hagyományban, igricek, - énekmondók, -énekmondók-, révén terjedt. Uralkodóik oldalági rokonai az örmény trónra és a vazallus államok élére kerültek, hadvezéreik feltűntek a bizánci hadseregben.

Ez a birodalom alig ismert. A perzsa Szaszanidák kitörölték őket a krónikákból (mint ahogy Firdauszi mondja: "Csak neveiket hallottam, de nem láttam őket a krónikákban"). Így a világ csaknem elfelejtette lelte őket. A térképek (néhány történeti atlaszt kivéve), egyszerűen átugorják a majdnem ötszáz esztendőt, amikor ők voltak Irán urai. A műveltebb emberek csak annyit tudnak róluk, hogy a perzsa történelem. egy korszakát képviselték. A történelem könyvekből hiányoznak Mi lehet a magyarázata annak, hogy már az ókortól ellenszenv kíséri őket?

Mindez arra késztetett minket, hogy megkíséreljük feltárni ezt az ókori világbirodalmat, amelynek kutatása még mindig egy sor megválaszolatlan kérdést vet fel, habár a modern régészet és más tudományok  jóvoltából egyre többet tudunk róluk.

Mivel ezt a könyvet elsősorban magyar olvasóknak szánjuk, ezért magyar szemmel vizsgáltuk meg kultúrájukat és szokásaikat.

Az Olvasó ezért egy egész sor "ismerős" dologgal fog találkozni. Mivel ilyen átfogó antológia - tudomásnak szerint - még sohasem készült, tisztában vagyunk hiányosságainkkal és korlátainkkal. Például azzal, hogy csak csekély számú orosz és kínai forrást tudtunk megszerezni, és terjedelmi okokból több szerzőről le kellett mondanunk. Azt viszont nyugodtan állíthatjuk, hogy nemigen fordult még elő, hogy a párthusok hun párhuzamait is megpróbálták volna számba venni és érzékeltetni, hogy milyen óriási területet foglalt el ennek a két sztyeppei népnek a birodalma.

Akkor lennénk elégedettek, ha sikerülne igazságot szolgáltatni ennek az "Elfelejtett birodalomnak" és a "Kelet lovagjainak".

A szerkesztő Budapest, 2002 áprilisa

Könyv a pártusokról

Az iráni nyelvű pártusok ókori népének a Kr.e. 247-ben létrejött birodalma közel fél évezreden át létezett az Eufrátesz keleti partjától a másik hatalmas folyóig, az Amu-Darjáig, miközben magába ölelte északon a Kászpi- tenger egész alsó felét, délen pedig a Perzsa-öblöt. A vele északkelet felől szomszédos - velük rokon nyelven beszélő szogdok híres kereskedőállama, valamint a nyugati Dura-Europosz közötti kereskedelmi út birtoklása az említett két értékes tengerrész kitűnő kikötőivel óriási lehetőséget biztosított a pártusok számára a kereskedelemben és a vele együtt járó kulturális érintkezésben. Amíg birodalmuk létezett, békésen fejlődhettek oázisaik, még ősibb gyökerű városaik. Rendkívül érdekes momentum az, hogy a pártus állam vezetői a Kászpi- és az Aral- tenger között élt, daha nevű nomád szaka nép parn nevű törzséből kerültek ki, akik a szeleukidák Partiáját foglalták el, valamint Hyrkániát is hozzácsatolták. Az új államalapítás lefolyása után azonban visszatértek a szeleukida dinasztia hadseregei és azok győzelme nyomán az ország, mint szeleukidák- uralta Pártus Birodalom töretlenül élt tovább, sőt egy ideig terjeszkedve létezett. Maguk a dahák beolvadtak a pártusok közé.

A szeleukida uralom még Rómával is sikeresen szembeszállt, állta e harcot, annak ellenére, hogy az országon belüli küzdelmek e rómaiak malmára hajtották a vizet. Róma és Pártia egyaránt érdekelt volt a kereskedelem zavartalan fenntartásában. Sajnálatos módon a végső eredmény az ország egységének a megszűnését hozta magával. Kr.u. 229-ben a vazallus perzsák döntő csatában verték le a pártusok hadait. Így a birodalom ezután a perzsa szaszanidák országához került.

A magyar olvasók eleddig viszonylag keveset tudhattak a pártusokról és nagyjelentőségű ókori birodalmukról, hiszen magyar nyelven vajmi kevés, részben régebbi és alaposan szétszórt ismeretek állhattak rendelkezésükre. Tábori Lászlónak a nagy szorgalommal összeállított és jól megszerkesztett kötete alapos segítséget nyújt a hiány betöltésére. Nekünk, magyar olvasóknak egyáltalán nem érdektelen a pártusok szerepének és országának megismerése már csak azért sem, mert létrehozásában-vezetésében egy lovas-nomád nép játszott döntő szerepet, amint az nem egy kelet-európai állam létrehozásában is hasonlóan történt. A birodalom bukása után sem ment veszendőbe a már felhalmozott kultúrkincs, mert azt a szaszanidák uralma tovább örökítette és továbbította azok felé, akik létrehozták azt, a szaszanida uralom utáni, posztszaszanidának nevezett művészeti kort, amelyből a honfoglaló magyarság művészete is jelentősen profitált. Itt is emlékeztetnünk kell olvasóinkul arra ezzel kapcsolatban, hogy Irán művészetének és kultúrájának elemei, a szintén keleti eredete törökös elemek mellett nagy fontosságúak és azoknál sokkal kevésbé vizsgáltak, annak ellenére, hogy nagynevű kutatói elmék, mint például Ipolyi Arnold, hívták fel a figyelmet ősi mitológiánkból eredő, még a 18-19. században is fellelhető részletekre.

Tábori László könyve ráirányítja a figyelmet Pártiának arra a részére is, ahol utolsó nagyszabású helyszíni kutatásait éppen hazánkfia, Stein Aurél végezte az 1930-as évek elején. Az erről szóló, 1940-ben megjelent angol nyelvű könyvét ugyan kiadta újra a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára 1994-bon, de már magyarul nem volt mód annak lefordítására és közreadására (Old Routes of Western Iran). A Pártus Birodalmat eredetileg létrehozó dahák parn nevű törzse északabbról származott, arról a területről, ahol korsóban, a Kr.e. 6. századtól kezdődően az összmagyarság etnogenézisének első fázisa is végbement Tóth Tibor antropológus hipotézise szerint.

Dr. Erdélyi István

Gyakorlati útmutató

Ugyanazt a témát, vagy annak összefüggéseit, párhuzamait több szemszögből (több szerző tollából) igyekeztünk bemutatni. Meghagytuk a különböző szövegekben az eredeti írásmódot, (párthus, pártos, pártus, Oxus, Oxusz, stb.).

Zárójelben megtalálható a szerző neve és a hivatkozott könyv megjelenési ideje, pl.: (Altheim, 1957.). A könyvek címe fellelhető a Függelékben, az Irodalom c. fejezetben.

A szerkesztő megjegyzéseit, kommentárjait és szövegeit igyekeztünk eltérő betű típussal írni, vagy a szöveg után TL. rövidítéssel jelölni. Terjedelmi okokból csak meglehetősen rövid idézetek közlésére volt lehetőség.

Ezt az antológiát kétféleképpen tehet szemlélni. Lehet úgy is tekinteni, mint ókori és modern szövegek gyűjteményét, de lehet, magyar szemmel olvasva, az összefüggéseket és vonatkozásokat megértve, rádöbbenni arra, milyen mélyek az eurázsiai füves pusztákról származó népek - így a magyarság - kulturális gyökerei!

A könyv szerkezete

Az antológia azt a bonyolult folyamatot mutatja be, melynek folyamán a Közép Ázsiából (Belső-Ázsiából) származó "szkíta" törzsből egy csaknem ötszáz évig fennálló iráni birodalom vezető ereje lesz.

I.  A pártus hódítás előtti Irán

Az óperzsa birodalomban létezett egy Párthava nevű tartomány, amely a birodalom egyik adófizető kerülete volt. Hérodotosz is ír az I. Dareios alatti, XVI. adófizető kerületről, a párthusokról. Az óperzsa birodalom bukása után a párthusok Nagy Sándor uralma, később pedig a Szeleukidák. fennhatósága alá tartoztak. A Baktriából, vagy az Oxuson (Amu-Darja), túli területről származó Arsak vezetésével a parnik, vagy parnok, (ahogyan Strabón írja: aparnosok) meghódítják a hajdani Parthia nevű adókerületet, majd fokozatosan legyőzik a Szeleukidákat és saját királyságot hoznak létre. A dahák törzséből származó parnik tehát nevüket erről az óperzsa országrészről kapták. Felvettek egy új nyelvet is, és az Arsakidák alatt (így hívták a mindenkori királyokat) birodalmat alapítottak.

II. A második rész ezzel a most már párthusnak nevezett birodalommal Foglalkozik, (nyelv, irodalom, hadművészet, stb.) egészen annak bukásáig.

Az antológia megkísérli mindazt összefoglalni, ami a párthusokkal kapcsolatos: (Örményország és a párthusok, a vazallus államok, Mezopotámia párthus uralom alatt, stb.)

III. A Függelék térképeket, uralkodási táblázatokat, írástáblázatokat tartalmaz, ezek teszik érthetőbbé ezt a kort.

A párthus birodalom térképe legnagyobb kiterjedése idején (Ghirshman és Colledge nyomán)

I/1. Irán az, i.e. 2. évezredben

R. Ghirshman: Az ókori Irán; médek, perzsák, párthusok  (Budapest 1985.) részlet.

"Nyugat- Ázsia történelmét az i.e. 2. évezredben alapvetően meghatározta az az esemény, hogy indoeurópai eredetű csoportok tűntek fel az ókori világnak ezen a részén őslakóknak nevezhető népek között. Ez a népmozgás Iránt sem kerülte el, bár a Felföldön az újonnan jötteknek egyelőre még csak viszonylag kis szerep jutott Az indoeurópaiakat, minden jel szerint, az általuk lakott területek hátországában élő népek nyomása késztette arra, hogy elhagyják hazájukat, a déloroszországi sztyeppeket, ahol a nagy vándorlást közvetlenül megelőzően éltek, és ahonnan valószínűleg két ágra szakadva keltek útra.

Egyik csoportjuk  a nyugati ág, a Fekete-tenger mentén haladt végig, majd a Balkánon és a Boszporuszon átkelve behatolt Kisázsiába. Itt az új jövevények, az ezen a területen őslakosnak tartható aziánus népességgel keveredve, hamarosan megszerezték a vezető szerepet, és létrehozták a hettita szövetséget. Birodalmuk a korszak nyugati monarchiáinak sorában főszerepet játszott. Hódításaikat egyre nagyobb területre kiterjesztve, még Babilonon is sikerült rajtaütniük, elfoglalták és kifosztották a várost. De győzelmüket nem használták ki, szinti azonnal visszavonultak, és a hódító korszakot hamarosan hanyatlás követte. Az i.e. 2. évezred második felében azonban a birodalom friss erőre kapva született újjá, bekebelezte a szomszédos királyságok egész sorát, köztük a hurri birodalmat és Mitannit, és szemtől szemben találta magát a szíriai és palesztinai területeken terjeszkedő Egyiptommal.

Az indoiráninak nevezhető keleti ág a Kaszpi-tenger partjai mentén indult kelet felé. Egyik, meglehetősen kis létszámú és valószínűleg elsősorban harcosokból álló csoportja keresztülhaladt a Kaukázus eredetű őslakossággal, a hurrikkal, létrehozták a Mitanni királyságot, uralmukat kiterjesztették Észak-Mezopotámián és Asszíriára is, sőt hatalmuk nagyságának bizonyítékát adva, bekebelezték a Zagrosz északi völgyeit is, ahol a gutik éltek. A királyság legfényesebb időszaka i.e. 1450 tájára tehető. Egyiptom szövetségese lett, és a leghatalmasabb fáraók mitanni királyok leányait vették feleségül. Ám a királyi család belső viszályai és lázadások következtében meggyengült ország nem tudta a virágzása teljében levő hettita birodalommal szembeni függetlenségét megvédeni. Az i.e. 14. század végén Mitanni végleg eltűnt a történelem színpadáról, de az utókorra hagyta fejlett civilizációja, erőteljes és sajátos művészete számos emlékét, melynek gyökerei a sumer művészetből táplálkoztak, és amelyet ugyanakkor egyiptomi és égei hatások is gazdagítottak.

Valószínűnek tűnik, hogy a Mitanni királyság kialakulása idején a hurri népesség már teljesen elnyelte az indoeurópai jövevényeket, csupán vallásuk némely eleme és ősi panteonjuk néhány isten neve emlékeztetett egykori jelenlétükre. Az egyik hettita király és az egyik mitanni uralkodó között jött létre az a szerződés, melyben Mitra, Varuna, Indra, és a Nászatják neve szerepel, ugyanazok az istenek, akiket a mitannik közeli rokonai, az ugyanebben a korban Indiában letelepült indoeurópaiak is ismertek.

Ugyanezen istenek egyike- másika a hettitáknál és a kassuknál is kimutatható. Az indoirániak emlékét őrzi néhány lótenyésztésről szóló írott forrás is: a ló, a jelek szerint, velük érkezett Nyugat-Ázsiába. Ősi indoeurópai vallásuk kevés fennmaradt emléke arra enged következtetni, hogy istenpárt tiszteltek, melynek egyike volt a főisten, a természeti elemek, a hegycsúcsok" a vihar, az eső istene, asszonypárjában pedig helyenként a napot, máshol a földet tisztelték. A lovas harcosok egyik csoportja a Zagrosz középső vonulata mentén végighaladva behatolt a nagy közlekedési útvonaltól délre elterülő vidékre, amely a későbbiekben a lótenyésztésről vált híressé, és itt letelepedett. Ez az egyébként életerős kisebbség - úgy tűnik - rövidesen szintén beolvadt az aziánus eredeten kassu népbe.

Ennek a meglehetősen kis létszámú indoeurópai ágnak a bevándorlása, az összképet tekintve, némi hasonlóságot mutat egy jóval későbbi eseménnyel, a kimmerek és a szkíták i. e. 8. századi vándorlásával. Az új etnikai elem Nyugat- Ázsiába érkezését vázoló rövid áttekintésünkből egy lényeges megállapítás kívánkozik. Valahányszor az ősi dokumentumok két olyannyira különböző eredetű népcsoport összeolvadásáról adnak hírt, mint az aziánusok és az indoeurópaiak, az utóbbiak jóval kisebb aránya ellenére is rendkívül meglepő az ezeknél a keverék népeknél mutatkozó, hosszabb-rövidebb ideig tartó jelentős fellendülés, valamint politikai, diplomáciai, katonai, gazdasági és kulturális kisugárzásuk olyan vidékeken, amelyeknek a keveredés előtt úgyszintén történelmük sem volt. Területek, amelyek korábban egy sereg kis fejedelemségből, város- és templomállamból álltak, hatalmas szövetségekké váltak, olyan életerővel és lendülettel teli birodalmakká, hogy egy csapásra koruk legnagyobb hatalmai közé emelkedtek. Ilyen volt a hettita birodalom, ilyen a Mitanni királyság, és így alakul majd, mint látni fogjuk, a kassu nép sorsa is.

Az indoeurópaiak mozgalmának keleti ágához tartozó törzsek nagy része lassan nyomult elvre kelet felé. Keresztülhaladtak Transzoxiánán, átkeltek az Óxoszon, a mai Amu-Darján, rövid időre megtelepedtek a baktriai síkságon, majd a Hindukus hágóin átkelve India hódítóinak klasszikus ágán, a Pandzsir és a Kabul folyók mentén haladtak dél felé.

Lehetséges, hogy a baktriai síkságról néhány törzs nyugat felé nyomult. Vajon kapcsolatba hozható-e velük, hogy a heszári lelőhelyen végleg megszűnt az élet, ami az ásatások szerint erőszakos hódításnak tulajdonítható. Mivel az utolsó település pusztulásának időszakára vonatkozóan megoszlanak a vélemények, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudunk válaszolni. Ha a pusztítás az i.e. 2. évezred közepén következett be, akkor az az indoeurópai (indoárja) csoport is okozhatta, amelyről a fentiekben szó esett. Ha azonban az i.e. 2. évezred utolsó századaiban történt, akkor talán egy újabb indoeurópai hullámhoz köthető, ahhoz, amellyel az irániak érkeztek a Felföldre".

(MOLNÁR Ágnes Fordítása)

A PÁRTHUS HÓDÍTÁS ELŐTTI IRÁN

I/2. Dareios behistuni Felirata (részletek)

I. Dareios (óperzsa Dárayavaus ) háromnyelvű (óperzsa, újbabiloni, elami) behistuni felirata történeti és nyelvi szempontból egyaránt az ókori keleti ékírásos írásbeliség egyik legkiemelkedőbb alkotása. E felirat tette lehetővé annak idején az óperzsa és annak segítségével a többi ékírás megfejtését. A felirat tartalma: hogyan verte le Dareios Gaumáta mágus, majd a perzsa uralom alatt álló többi ország felkelését, s hogyan szervezte újjá az ókori kelet leghatalmasabb birodalmát A felirat három változatából az óperzsa (414 sor) és az elámi (270 sor) elég jó, a babiloni (112 sor) azonban erősen sérült állapotban maradt ránk. A feliratnak volt arameus változata is, ennek egy töredéke az elephantinéi arameus papiruszok között maradi fenn. (Szöveg: R. C; Kent: Old Persian Grammar Texts, Lexicon, New Haven 1953.)

1. " Én /vagyok/ Dárayavaus, a nagy király, a királyok királya, király Pársában, a tartományok királya, Vistáspa fia, Arsáma unokája, Haxámanis leszármazottja.
2. Kinyilvánítja Dasrayavaus király: Az én apám Vistáspa, Vistáspa apja Arsáma, Arsáma apja Ariyá ramna, Ariyá ramna apja Caispis, Caispis apja Haxá manis.
3. Kinyilvánítja Darayavaus király: Ezért neveznek bennünket Háxamanis leszármazottainak (Haxámanisiryá). Régtől fogva derekak voltunk. Nemzetségünk régtől fogva király volt.
4. Kinyilvánítja Dárayavaus király: Nyolcan nemzetségemből korábban királyok voltak, én vagyok a kilencedik. Két ágon kilencen vagyunk mi királyok.
5. Kinyilvánítja Dárayavaus király: Auramazdá akaratából vagyok én király: Auramazdá nekem adta a királyságot.
6. Kinyilvánítja Dárayavaus király: Ezek (azok) a tartományok, amelyek birtokomba kerültek (maná patiyaisa) Auramazdá akaratából én ezeknek királya voltam: Párra, Uvaja, Bábirus, Ahurá, Arabáya, Mudráya, a szigetek, Sparda, Yauna, Má da, Armina, Katpautuka, ParAava, Zraka, Haraiva, Uvárazmíy, Báxtris, Suaguda, Gadára, Saka, Aatagus, Harauvaos, Maka, összesen 23 tartomány".

(Fordította: Harmatfa János)

(Ez a felirat azért fontos számunkra, mert a király Pártiát is említi a meghódított tartományok között)

(T. Dareios: Kr. e. 521-486) (T. L.)

 A felsorolt tartományok azonosítása sorrendben a következő: Persis, Elám, Babilon, Asszíria, Arábia, Egyiptom, Kypros, és a Kis-Ázsiához tartozó görög szigetek, Sardeis /Lydia/, Iónia, Média, Armenia, Kappadókia, Pártia, Drangiané, Areia, Chórasmié, Baktria, Sogdiané, Gandhára, sakák, Sattagydia, Arachósia, makák.

Hérodotosz

I/3. Az Óperzsa Birodalom szervezete és adóügye I. Dareios idején

(Hérodotos: III: 88-97.) (részlet)

Dareios a behistuni (bisotuni) feliratban uralkodói érdemei között sorolja fel, hogy "valamennyi tartomány beszolgáltatta a rájuk kirótt adót". Hérodotos pontos felsorolást ad az egyes satrapiák évenkénti adókötelezettségeiről. Ezek a fejezetei az Achaimenida birodalom gazdaságtörténetének elsőrendű forrását alkotják, bár egyes részletkérdések értelmezése még bizonytalan. Hérodotos minden bizonnyal valamilyen hivatalos feljegyzés alapján jutott adataihoz. Közléseinek hitelességét növeli, hogy ő is- hasonlóan a behistuni felirathoz - 20 tartományt ismer. Míg azonban a behistuni felirat és Dareios más feliratai (pI. a Naqs-i- Rustam) az egyes tartományoknak egységes nevet adnak (vö. a behistuni felirat szövegében), addig Hérodotos az illető tartományban élő több népet, ill. várost sorol fel, és mellőzi az egységes elnevezés közlését. Míg bevezető soraiban satrapiákról szól, részletes felsorolásaiban nemeseket, azaz adókerületeket említ; ebből egyes kutatók arra következtetnek, hogy az adókerületek nem voltak azonosak a satrapiákkal mint közigazgatási- katonai egységekkel- ez azonban nem látszik valószínűnek. A görög történet író közlései mindenesetre alapjukban feltétlenül hitelesek.

93. "Paktyikétől és Arméniától, valamint a vele szomszédos területekről egészen a Fekete-tengerig 400 talentum: ez a tizenharmadik adókerület. A sagartiosok, sarangeusok, thamanaisok, altosok, mykosok(6) és a Vörös-tenger(7) szigeteinek lakói, amelyekre a király ez ún. száműzötteket telepíti le: mindezekről összesen 600 talentum adót kapott: ez a tizennegyedik adókerület. A sakák és kaspiosok 250 talentumot szolgáltattak be: ez a tizenötödik adókerület. A parthusok, rhorasmiosok, sogdok és areiosok 300 talentumot: ez a tizenhatodik adókerület".

(Fordította: Hahn István)

5 Paktyiké: egy kelet iráni terület megnevezése
6 Nagyjából a mai Afganisztán területén élő törzsek
7 Vörös-tengernek az ókorban a mai Perzsa-öblöt nevezték.

I/4. A "Szkíta-kérdés"

Bevezető gondolatok

Milyen nyelvűek, kultúrájúak és milyen etnikumúak voltak a "szkítá"-nak nevezett népek? Mit értünk ez alatt a gyűjtőnév alatt? Milyen közös vonások jellemzik a sztyeppei népeket

Ezek a kérdések könyvünk olvasóját több szempontból is érdekelhetik. Először is azért, mert a párthusnak nevezett birodalmat, amely az Arsakida- dinasztia uralmával ötszáz éven át állt fenn, azok a daha-törzsbeliek alapították, akiket az ókori források szkítának neveznek. Másodszor pedig azért, mert a magyar krónikák szerint őseink "Scytia földjéről" vándoroltak nyugat felé. A leírások, lexikonok (a XX. sz. első felétől kezdve) a szkítákat indoeurópainak, ("iráni nyelvűnek") mondják. Vagy ezt írják "Az eurázsiai sztyeppe iráni nyelvű ókori népei". Helyszűke miatt, csak egy munkából tudunk hosszabban idézni. Ez is kétségessé teszi azt az elméletet, mely a kevés nyelvemlék alapján ilyen következtetésre jutott.

Lássuk tehát, hogyan vélekedett Nagy Géza régész és etnográfus a MTA lev. tagja (1855-1915) erről a fontos és a mai napig megnyugtatóan nem tisztázott kérdésről. Műve a Néprajzi füzetek sorozatban jelent meg 1895-ben A szkíták nemzetisége címmel.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége
Budapest, 1895 (részletek)

"A szkíta- kérdés iránt, melyet a század első felében még a magyar őstörténelmi kutatások egyik legfontosabb ágának tartottak, az utóbbi három-négy évtized miatt nagyon megcsappant nálunk az érdeklődés. Mindinkább elterjedt az a felfogás, hogy a szkítákhoz semmi köze sem lehetett annak az ősmagyar néptörzsnek, mely valahol északon, Káma-menti és szibériai nyelvrokonainak környezetében élte át gyermekkorát; mikor pedig azon a vidéken kezd szerepelni, hol egykor a szkíták tanyáztak, akkor már onnan rég eltűnt a szkíta elem s így még az esetben sem képzelhető köztük valamiféle kapcsolat, ha a szkíták az uralaltájisághoz tartoztak is, akár a szumir- akkádokhoz, mint pl. Csengery A. vélte, akár pedig a törökséghez, mint ahogy történelmi alapon s néhány szkíta névre, különösen az isten nevekre utalva gr. Kulin Géza magyarázta vagy amint Vámbéri Á. a szkíták életmódjából következtette.

De e legtöbben még azt a vékonyka szálat is ignorálták, mely valami távoli rokonságba fűzte volna a magyarságot a szkítákkal. Hallgatagon elfogadták a német tudósok véleményét, akik Zeus óta mind jobban vitatták, hogy a szkíták s a velük egy nyelvet beszélő, tőlük csak dialektusban különböző szarmaták nomád árják voltak, a legáltalánosabb felfogás szerint Iránok, Cuno G. szerint lettszlávok, amely árják azonban, mint Fligier gondolja, jelentékeny uralaltáji elemet vettek magukba.

Munkácsi B. legújabb kutatásai után, melyek következtében az ugorság s így a magyarság ősi fészkét az eddig fölvett Jugriánál délibb vidékre, a Káspi tenger, Aral tó és Ural hegység közt elterülő pusztaságra kell helyeznünk (Etnográfia. V 172) a szkíta- kérdés ismét visszanyerte a magyar etnológia szempontjából egykori fontosságát.

Bármi volt, is a szkíták nemzetisége, bizonyos, hogy befolyást gyakoroltak az ősmagyarság történelmi életére és kulturális fejlődésére a ez a hatás nem tűnhetett el nyomtalanul.

Egy pár ilyen nyomra akarok mutatni az alábbi sorokban s ezzel kapcsolatban valamit a szkíták nemzetiségéről is fogok szólni néhány adatot hozva föl ama felfogás egyoldalúságának feltüntetésére, mely a szkíták által megszállt föld régebbi lakosságának iráni jellegét s a szkítákra gyakorolt befolyásának jelenségeit kapcsolatba hozza a szkíták nemzetiségével s ezt a két dolgot összezavarja. Majd alább ki fogom mutatni, hogy az Irán nyelvűség vitatói korántsem arra a néhány -jelentés szerint is ismert szkíta szóra alapítják elméletüket -, melyek utóvégre is első sorban jönnek tekintetbe, hanem nevekre, melyeknél sohasem szabad feledni egy részről azt, hogy értelmezésüknél sokkal több tér nyílik a legkülönbözőbb és legellentétesebb összehasonlításokra, mint mikor a szó vagy névjelentése már adva van; másrészről azt sem szabad szem elöl téveszteni, hogy még a félreismerhetetlenül iráni eredetű szkíta személyneveknél is fölmerül az a kérdés, vajon lehet-e egyéb jelentőséget tulajdonítani nekik, mint pl. nálunk az Árpádok alatt nagyon elterjedt szláv neveknek? Jegyezzük meg jól, hogy Müllenhoff a szkíta neveknek körülbelül csak egynegyed részét magyarázta meg az Iránságból, ennek is csak egy részéről lehet elmondani, hogy kétségtelenül iránnak bizonyul, míg a másik részét, - mint Cuno véli, a nagyobb részét - épp oly jól és találóan lehet magyarázni a lett-szlávból (Die Skythen 376.) s esetleg más nyelvekből. A végeredmény mindenesetre az, hogy a szkíta nevek nagy részét iráni szótövekre eddig még nem tudták visszavezetni; az iránnak magyarázott neveknek egy része másképp is értelmezhető; ami tehát valódi irán névnek tekinthető, arról csakugyan el lehet mondani, hogy amint a szkíta Aripeithesz, Idanthyrszosz, Szpargapeithesz és más hasonló személynevekből a szkíták iránságát; ugyanolyan joggal a magyar László, Lodomér, Bogomér Boguszló, Kázmér, Szoboszló, Szaniszló, Raszló, Radován, Tihamér, Bogát, Deda, Zerzivoj, Medve, Drága; Szereda, Péntek, Unoka s még más árpádkori nevekből a magyarok szlávságát is lehet vitatni. Az volna a döntő bizonyíték az iránság mellett, ha azt mutatták volna ki, hogy az olyan szkíta szók mint oior - férfi, pata - ölni, arima = egy, szpu = szem, Temerinda = tenger - anyja sat., csakugyan irán szók; de az iránság ép ezeknél mondta föl a szolgálatot s egyik-másik szóra még a nagy árjaságban is alig-alig lehetett valami megközelítő analógiát találni.

A német tudósok ezen el nem tagadható valóságnak a magyarázatát mindenben keresték, csak éppen arra nem gondoltak, a mi a legtermészetesebb, hogy talán az elméletben van a hiba s abból, hogy a szkítaságról egy sereg személy-, nép- és földrajzi névnek Irán eredetére mutathatnak, még nem szükségképpen következtethetik egyúttal azt is, hogy a szkítáknak irán nyelvűeknek kellett lenni. Nem méltatták kellő figyelemre azt a kiváló fontosságú körülményt, hagy a szkíták nem őslakói annak a földnek, a hol Herodotus találta őket a Kr. e. V század derekán, hanem a középázsiai pusztaságról költöztek oda pár századdal előbb. Ha tehát a szkíták etnikumában olyan jelenségek tapasztalhatók, melyek majd az árjaság majd pedig az uralaltájiság jellemvonásait tüntetik föl: akkor mindenesetre azt kell gondolnunk, hogy e jellemvonásoknak csak egy része tartozik a szkítaság őseredeti sajátságaihoz, a másik részt szükségképp a meghódított s részben talán magukba olvasztott régebbi lakosságtól örökölték. Ilyenforma felfogás vezette az orosz etnológusokat, Miller V.F. moszkvai és Miscsenko P. G. kijevi tudósokat arra a végeredményre, hogy ott, ahol a németek csupa iránságot láttak, különbséget tegyenek az uralaltáji eredetű harcias és hódító nomád keleti vagy királyi, meg az árja (irán) eredetű műveltebb földmívelő szkíták között, a kiknek egymáshoz való viszonyát - úgy látszik - körülbelül olyannak képzelik. mint a minő volt a bolgárok és aldunai szlávok vagy a Ghaznevidák és Szelsukidák törökjei, meg az iránok között

Nehéz is volna máskülönben megérteni, hogy az ókor néprajz- és történetíróinak soha nem jutott eszébe a szkítákat a perzsák rokonainak tenni meg, a kiket végre is jól ismertek, ellenben folyton össze- zavarják velük az új meg új név alatt feltűnt uralaltáji népeket. Maguk a perzsák is úgy találták, hogy azok a turkok, kik a VI. század közepe felé kezdtek elhatalmasodni, ahhoz a néphez tartoztak, melyet ők régen szakának neveztek" vagyis a szkítákhoz, mert hiszen már Herodotus megirta (VII. 64.), hogy a perzsák az összes szkítákat szakáknak hívják.

------------------

 Zeuss: Die Deutschen und die Nachbarstämme. Müllenhoff. Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. (Monatsberichte der Preussischen Akademie in Berlin.1866. 549-579) -TOMASCHEK W. Kritik der ältesten Nachrichten über den szkítischen Norden. (Sitzungsbericht des kaiserlichen Akademie Bécs, 1888. CXVI. 775-780. CXVII.1-70)

Die Skythen. (Forsrhungen im Gebiete der alten Völkerkunde. I. Theil) Berlin. 1871.

 Über die Herkunft der Sarmaten. (Archiv für Anthropologie. XVII. 1887. 302.)

-------------------

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 2.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

II.

A szkíta elem behatolása a Fekete tenger mellékén elterülő síkságra nem egy időben, nem egyhuzamban történt, hanem, mint minden ilyen terjeszkedésnél, több század leforgása alatt vándorolt be majd az egyik, majd a másik törzs.

Bizonyos, hogy azoknak, kik Herodotus korában már földműveléssel foglalkoztak, jóval meg kellett előzniök a déloroszországi pusztaságon nomadizáló szkítákat, kikkel minden esetre ugyanazt a nyelvet beszélő egy népet kellett képezniök, ha talán a bennszülött elemmel való huzamosabb vérkereszteződés bizonyos változásokat idézett is elő fizikumukban, mert különben Herodotos, ki jól megkülönbözteti a szkítáktól a szkíta szokás szerint élő, de más nyelven beszélő népeket, mint p. az androfagokat, s a szarmatákról tudja, hogy szkíta nyelvűek, de más a kiejtésük: a földművelő- és nomád szkíták közt levő esetleges nyelvi különbséget alig hagyta volna megjegyzés nélkül.

A különböző időbeli bevándorlás gondolata nyert kifejezést a szkíták eredetéről szóló mondában is, melyet Herodotos két változatban közöl (IV 5-7, 8-10); egyik maguktól a szkítáktól való, másik a pontusi görögöktől, a kik a szkíta mondai elemeket a maguk felfogásához idomítva hellenizálták ugyan, de a monda lényegén nem változtattak. Mindegyik monda három testvértől származtatja a szkítákat; mindegyikben ki van fejezve az a felfogás, hogy az idősb testvérek a nyugati törzseknek voltak az ősapái, míg a legifjabbtól a keleti vagy királyi vagyis a tulajdonképpeni szkíták eredtek; mindegyik elbeszéli a monda nyelvén, hogy az uralkodásra való rátermettségével a legifjabbik testvér vált ki s így s lett e király. Mindez arra mutat, hogy maguk a szkíták három nagyobb bevándorlást különböztettek meg s a legkésőbb beköltözött vagyis a legifjabb gyermektől származtatott törzs lett a többinek is az ura.

E különböző időben történt bevándorlások magyarázzák aztán meg a szkíta mondák és hagyományok azon ellentmondásait, hogy a szkítákat a Puntus mentén majd nagyon régi lakóknak, sőt autorhtonoknak tüntetik föl, így a görög monda szerint Heraklestől és egy alsó kígyótestű nőtől származtak", más szóval a nap és föld fiai azaz autochtonok (Her: IV 8-9), a másik változat szerint pedig a mondai ősapa, Targitaos az égnek (Zeusnak) s a Borysthenes folyam leányának volt a fia s Targitaostul Dáriusnak a szkíta földre való betöréséig ezer esztendő telt el (Her: IV 5., 7.); majd pedig maguk a szkíták beszélik Herodotusnak, hogy ők a legfiatalabbak az összes népek között

(IV 5.), s emlékeznek ázsiai hazájukra, honnan a masszagéták verték ki, emlékeznek az Araxes folyamon való átkelésükre, pontusvidéki megtelepedésükre, hol az előlük kivándorló kimmerek földjét szállják meg, kiknek emléke ekkor még oly élénk, hogy ismerik a helyet a Tyras (Dnyesztert) folyó mellett, hova a kimmerek halottaikat temették és számos szkítaföldi helyet róluk neveznek, vannak kimmer falak, kimmer kikötő, Kimmeria nevű vidék, kimmer Bosporus sat. (Her. IV, 11., 12.)

E hagyományon kívül volt még egy másik forrása is Herodotusnak, mely hasonlóképp bevándorlóknak mondja a szkítákat s körülbelül egykorú a szkíták költözködése által előidézett népmozgalmakkal. Ez a forrás, melyet Herodotus meg is nevez, a Kr: e. 700-650 körül élt prokonnesosi Aristeas eposz-költő "Arimaszpeá" című hőskölteménye; e szerint a közép-ázsiai masszagéták keleti szomszédai az isszedonok voltak azok, kik a szkíták régebbi földjét elfoglalták, mely a mai kirgiz pusztaságon lehetett, mert Herodotus szerint  (IV 22.) a thysszagétáktól és jyrkáktól észak felé is tanyázott a királyi szkítáknak egy elszakadt ága; az isszedonok által kiszorított szkíták aztán délnyugat felé törve elkergették a "déli" vagyis Fekete tenger mellett lakó kimmereket s ezeknek a földjén telepedtek meg. (Her.IV 13.)

Úgy látszik, a szkíták, mielőtt elfoglalták volna a Pontus mellékét, egy ideig a Volga, Jajk, Kaspi-tenger közti pusztaságon tanyáztak, honnan a Vll. század dereka táján a masszagéták szorították ki, a mikor aztán a szkíták egyik része a Tanaistól és Maeotistól nyugatra fekvő déloroszországi síkságra, másik része pedig Médiába hatolt, hol - mint Herodotus mondja - 28 évig voltak az urak s uralmuknak csak Kyaxeres méd király vetett véget Kr. e. 605 körül. (Her. I. 103-106. IV ). Ez utóbbiak azok a szkíták, a kik az Akhemenidák korában a perzsáknál szaka néven ismeretesek. Hogy Herodotus idejében még nagyon új dolog lehetett a puntusi nomád szkíták és az ázsiai szakák egymástól való elszakadása, abból következtethetjük, hogy Herodotus felfogása szerint Médiát tulajdonképp a puntusi szkíták foglalták el üldözvén az előlük menekülő kimmereket s annyira összefolyt Herodotus kortársainak szemében a szkíták ezen két ágának régebbi története, hogy a puntusiak hagyományainak egyes, ekkor már kellőképp nem értett részletét is a médiai expedícióval igyekeztek megmagyarázni...

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 3.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

III.

A német tudósok közt, kik a fennmaradt szkíta nevek és szavak magyarázatával foglalkoztak, legkimerítőbben s egyúttal a nagy nyelvészeti apparátus mellett is a legnagyobb egyoldalúsággal tárgyalta a szkíták nemzetiségének kérdését Miillenhoff. Az Iránság vitatói első sorban is az ő értekezésére szoktak támaszkodni s ezért midőn annak az állításnak, hogy a szkíták iráni nyelvűek voltak, tüzetesebb vizsgálatába akarunk bocsátkozni, szükségesnek látjuk megismerkednünk azzal az eljárással, mellyel Müllenhoff a föntebbi eredményre jutott.

A szkíta nyelvmaradványok - mint az Etnográfia múltkori számában is említettem - egy pár szó kivételével csupán nevekből állanak. Ezeknek túlnyomó része Herodotusnál és az olbiai föliratos emlékeken található s részint istennevekből, részint nép- és helynevekből, részint mondai személyek neveiből, részint pedig szkíta királyok és olbiai barbár eredetű polgárok személyneveiből állanak.

A szkíta nyelv eredetének megállapítására nézve természetesen legtöbb súlyt azokra a szókra és nevekre kell helyezni melyeknek jelentése is ismeretes. Fontosak továbbá az istennevek, a mondai hősök nevei s aztán a szkíta törzs- és nemzetségnevek, mert ezek minden valószínűség szerint maguktól a szkítáktól származnak s ezenfölül így részüknél, mint az istenneveknél s bizonyos fokig a mondai alakok neveinél is nagyjában adva van az a fogalmi kör is, a honnan eredniük kellett. A szkíta nemzetiség szempontjából legkevesebb bizonyító erőt kell tulajdonítanunk a rendes személyneveknek s a szkítákat környező népek, valamint a szkítiai helyek neveinek, mert egy bevándorolt s mindenféle idegen befolyásnak kitett népnél mindig kérdés tárgyát képezheti, hogy nem egy más népnek a nyelvkincséhez tartoznak-e ezek a nevek épp úgy, mint pl. a nálunk elterjedt személyneveknek túlnyomó s helyneveinknek nagy része; azonkívül az ilyen nevek értelmezése, mint múltkori cikkünkben is említettük, semmiféle korláthoz sincs kötve s bajos eldönteni, hogy a midőn a magyarázatban többféle lehetőség kínálkozik, közülük melyik a helyes. Erre nézve néhány példát hozok föl. A Targitaos név Tomaschek szerint (Sitzungsb. d. k. Akad. in Wien. CXV1. 721.) a. m. az irán "tighra- tava" (pfeilkräftig) de ez a név az avarok közt is megvolt Targitios alakban, melyet Vámbéry (Magy. Er. 50.) "szétszórónak" magyaráz a tör. tat. "targit"; "tarkít" (szétszór, széthány) tőből; Irán név volt-e már most a Targitaos vagy pedig török. A szkíta Tumbagos s a mongol Timbaghai név nagyon közel áll egymáshoz, Müllenhoff azonban tagadja a két név egybetartozását s amazt Neumann ellenében irán eredetűnek állítja; mely a "tuma" [erős) vagy "tava" (bíró) és "baga' (szerencse) szavakból származnék, míg Cuno az ó-szláv "tanpu" (vastag) szóval egyezteti. A Sobodakos névben Neumannal a mongol Szubutaj név analógiáját is kereshetjük s mint Cuno, a szláv "svobodi" (szabad) szóból is magyarázhatjuk. Müllenhoff szerint a szkíta Badagos, Badakés név az irán "vádha" (ütni) szóból ered, Cuno ennek ellenében az orosz Vodoku (a. m. vezető) névvel teszi egynek, de ezzel még koránt sincs vége a lehetséges analógiáknak, mert pl. a mongol- tatár Batu vagy az ősmagyar Bati vagy Bodaj nevek is fölhozhatók. Müllenhoff a Dados, Dadagos, Dadsaké neveket a perzsa "dá" (adni) tőre vezeti vissza, Cuno szerint a szláv Dedu, Dedaku (a. m. déd, ős) személyneveknek felelnek meg. Ugyancsak ő Müllenhoff ellenében azt vitatja, hogy a Mastus, Mastarus, Mastarnés, meg a Radamaseus, Radamasadios és Rathagósos nevek nem a zend "maz" (nagy) és "ratha" (szekér), hanem az ó-szláv "mastitu" (facilis, comis), litván "mastus" vagy ó-szláv "misfi" (vindicta) s aztán az ószl. "radu" (alacer) vagy "rati" (bellum) tőkhöz tartoznak, miként a szláv Mistui, Mistislav, Mastivin, Radogost stb. nevek.

Folytathatnánk még e példákat, de az is elég annak a feltüntetésére, mily ingatag alapot szolgáltatnak a szkíta nemzetiség megállapítására a nevek, melyek különben is minden valószínűség szerint többféle népelemtől valók.

A továbbiakban Nagy Géza különféle szkítának nevezett szavakat elemez. Ebből a részből csak egy rövid részletet közlünk...

Látjuk ezekből, hogy minél szűkebbre szorul össze az a fogalmi kör, melyben a szkíta nevek magyarázata keresendő, annál ritkábbak és erőltetettebbek az irán analógiák s ha már az is föltűnő, hogy a szkíta istennevek, mint ilyenek, merőben különböznek az Irán vagy még ősibb időkre hivatkozva, a hindu- irán istennevektől az egyetlen egy közös isten- vagy mítikus névre sem lehet rámutatni: még föltűnőbbnek kell tartanunk, hogy még csak irán eredetű jelzői neveket sem lehet fölismernünk ezen istennevekben s ilyen tapasztalatok után csakugyan tarthatatlannak kell tekintenünk azt az álláspontot, mely mindezek ellenére irán népet keres a szkítákban.

De legdöntőbb bizonyítékot szolgáltat e tekintetben az a néhány szó és név, melynek jelentését is tudjuk. Ezek a következők:

a) Az oiorpata vagyis magyarul "férfiölő". Említi Herodotus (IV 110.) ezeket írván:"az amazonokat a szkíták oiorpatáknak nevezik, a mi görögül azt jelenti férfiölő ( androktonoi) mert oinrnak hívják a férfit, pata pedig azt teszi: ölni.

Ezek a sorok egész világosak s joggal elvárhatjuk, hogy a milyen félreismerhetetlen irán jelleget tüntet föl némely szkíta név (pl. Xouvapof; zend: hunara - erény, Xodavod = zend: hudaéna evguvof), épp olyan irónnak bizonyuljon az a két szkíta szó, az oior - férfi és pata = ölni is.

De mit tapasztalunk?

Az oiornak még csak megvan az analogiája (zend és szanszkrit: viras, latin; vir, porosz: wyrs, gót: wair), a pata szónál azonban megakad az irán magyarázat. "Allein der zweiten Namenhälfte ist die Bedeutung (töter, töterin) ohne Zweifel untergeschoben - mondja Müllenhoff (id. m. 555.) - Sei es dass mann dabei an das causale pát.- faIlen von pat - fallen oder an vad skr. vadh - schlagen dachte". Müllenhoff tehát, úgyszintén Cuno sat. Zeussnak a nézetéhez csatlakozik aki a rosszul értesült Herodotus adatát oly módon javította ki, hogy az "oiorpata" jelentését "Férfiölő" helyett "férfiak úrnőjének" Männerherrinen, Männerbeherrscherinen) magyarázta s a pata szót a zend paitis, szanszkrit patis, litván patis azaz "úr", "uralkodó" szókkal egyeztette.

Hát én elhiszem, hogy az amazonokat csakugyan az iránok nevezték el "virapatáknak" - férfiak úrnőinek. De ha így volt is, ebből csak az következik. hogy a szkíták átvették az iránoktól ezt a nevet s népetimológiával férfiölőnek magyarázták. Mert az ő nyelvükben a pata már nem azt jelentette: "úrnő", hanem azt, hogy: "ölni". S Herodotus nagyon jól volt értesülve, midőn a szkíta szónak ezt az értelmet tulajdonítja s nem azt, a mit az irán elmélet hívei akarnak bele magyarázni. Az a szó nem áll magában; kétségtelen analógiáját megtaláljuk a szumir- akkád nyelvben, hol bat a. m. ölni, meghalni (tuer, mourir ) s azután a médiai szkíta vagy protoméd nyelvben, a melyben bat. a. m. ölni, megütközni (tuer, combattre). A szumir-akkád szó ige névi alakja "bat-a" vagy "bat-ma", uru pedig a. m. férfi (male).

E szerint a szkíta oior-pata = férfi-ölő, melyre az iránságban nem lehetett kielégítő magyarázatot találni, ízről-ízre megfelel a szumir- akkád uru-bata szónak.

 A szkíták egészen más nyelven beszéltek. Nyelvük - úgy látszik - a szumir-akkáddal volt közelebbi rokonságban (v.ö, oiorpata, Oitosyros) de mindenesetre az uralaltáji családhoz tartozott. A szumir-akkád nyelvről ma még nagyon hézagosak ismereteink, helye sincs még kimutatva az uralaltájiságon belül, Lenormant szerint pl. középhelyet foglalt el az ugor és török-tatár nyelvek között, míg Hommel az őstörökkel tartja testvérnyelvnek; a szókincsből azt látjuk hogy ha geneológikus szempontból Hommelnek volna is igaza, az ugorsággal több olyan ponton érintkezik, a mely érintkezési pontok a törökség és ugorság egymás közti viszonyánál nem mutathatók ki.

Ilyen szempontból magyarázható, hogy: a szkíta szók és nevek is majd a törökség majd az ugorság felé mutatnak. De az sem lehetetlen, a mit már közelebbi cikkünkben is felhoztunk, hogy az a népség, melyet szkítának neveztek, kétféle elemből állt, ú. m. egy szumir-akkád féle elemből s aztán ugorokból, a melyek egymást áthatották a nélkül, hogy teljesen összeolvadtak volna. A tulajdonképpeni szkítákat a népvándorlás korában jobbára a törökség szívja föl, míg az ugorok a lett-szláv elemmel erősen vegyülve egymástól nagyon különböző jellegű népekre szakadoznak.

17. E mozgalmak időpontjának meghatározására még a Gyges (Gug) lyd király és a kimmerek (Giamirri) közti küzdelmek is felvilágosításul szolgálnak, melyek a Kr e. 670- 660 körüli évekre estek.

18 Über die Herkunft und Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten. (Monatsberichte der Preuss. Akademie in Berlin. 1866. 549-579. l.)

19 Jókai, nem emlékszem, hogy hol, mint magyar szót említi az örpatát, mely - he nem csalódom - katonás természetű nőt jelentene. Nem igen bízom ugyan benne, hogy népies eredete szó volna inkább a Herodotos- féle oiorpata tudákos átalakításának vélem: mindamellett nem tartom fölöslegesnek e sorok olvasóinak figyelmét fölhívni erre a szóra, megvan e a népnyelvben az ország valamelyik részében?

20 Lenormant Fr. La Langue prirnitive de la Chaldée. Paris, 1875. 314.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 4.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

IV.

Ha már a nyelvi adatokból is kimutatható, hogy a szkíták nem voltak iránok, hanem uralaltájiak: külsejük, életmódjuk, szokásaik, vallásuk s egyszóval egész erkölcsi jellemük már egész határozottan és félremagyarázhatatlanul azt bizonyítják, hogy itt csakis egy uralaltáji népről lehet szó, melynek etnikuma sehogysem illik bele az árja vagy indoeurópai népek nagyon elágazott, sokféleképp módosult, mindazáltal a közös származásnak és egy meglehetősen egyöntetű őskultúrának többféle jelét magán viselő családjába.

A német tudósok annyira belemerültek a névmagyarázatokba hogy azok mellett egészen mellőzték a többi etnográfiai jelenséget s egyebek közt alig méltatták valami figyelemre azt a talán nem egészen fontosság nélküli körülményt, hogy a szkíta nomád lovas nép volt a mongol típus jellemző sajátságaira emlékeztető külsővel.

A szkíták külsejét a hírneves görög orvos, Hippokrates irta le.

E leírásból mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a szkítáknak igen erősen kidomborodó faji jellegük volt, mely merőben különbözött a görög világ előtt ismert népeknek a típusától s ezek a faji sajátságok annyira előtérbe nyomultak a görögök szemében, hogy azok mellett egészen elmosódtak az egyes szkíták közt levő individuális különbség jegyei.

Hippokrates szavai e tekintetben oly világosak és határozottak, hogy semminemű félreértésre nem adhatnak okot. A szkítákról úgymond - a mi külsejüket illeti, ugyanazt mondhatni, a mit az egyiptomiakról, hogy csakis saját magukhoz hasonlók és semmiféle más néphez sem." Mekkora fontosságot tulajdonított e jelenségnek, kitetszik abból, hogy utóbb még egyszer ismétli föntebbi megjegyzését; testalkatára nézve- írja - a szkíta nép teljesen különbözik a többi emberektől és csupán saját magához hasonló, mint az egyiptomi." Egy más helyen pedig azt mondja, hogy a szkíták közt egyik ember a másikhoz nagyon hasonló, férfiak a férfiakhoz, asszonyok az asszonyokhoz s ezt abból magyarázza, hogy a szkíták általában véve kövér testűek és szőrtelenek.

Árjákról, kaukázusi rasszhoz tartozó népről alig beszélt volna így Hippokrates. Ha a szkíták Iránok vagy szlávok lettek volna, típusuk semmi esetre sem tűnhetett volna föl olyan idegenszerűnek a görögök előtt, hogy ez egyéni vonások finomabb jegyei iránt elvesztik a fogékonyságukat s éppen azért nagyon igaza volt Neumannak, midőn azt állította, hogy itt már rasszbeli különbségre kell gondolni.

A részletek, miket a szkíták külsejére vonatkozólag hoz föl Hippokrates, nemcsak megerősítik azt a hiedelmet, hogy itt csakugyan külön rasszról van szó, hanem a rassz felismerésére is rávezetnek.

Ezek közül különösen jellemző a szakáll nélküli csupasz arc és a szennyes-sárga vagy vörhenyes bőr. Az utóbbit nuppóv-nak nevezi Hippokrates, s azt mondja, hogy ezt a hidegség idézi elő, a mely a fehér szint elfonnyasztja s ebből sárga lesz." Neumann (Id. m. 155. 1.) Platonra hivatkozva, aki szerint a pyrrhon a sárga és szürke vegyüléke (15m. 68. c.), szennyes-sárgának (schmutzig gelb) magyarázza. Mindkét testi sajátság a mongol rasszhoz tartozó népeket jellemzi s a mennyiben a pyrrhont vörhenyes színre magyaráznánk, annyiban a finn típusra gondolhatnánk, melynek a lángvörösség nagyon gyakori s egyik megkülönböztető sajátsága."

Nem olyan élesen elválasztó rasszbeli sajátság a többi, a mit még tudunk a szkíták külsejéről; ennyiben mégis fontosak, hogy kiegészítő részei a mongol típusnak. Ilyenek: az egyenes, lágy, sima haj, aztán az elhízott, széles test, minden élesebb tagozás nélkül, különösen az altest sokkal lágyabb, mint más embereké szokott lenni, mert - mint Hippokrates véli - lehetetlen, hogy olyan országban, minő a szkíták földje s olyan természeti és égalji viszonyok közt, mikben a szkíták élnek, a test alsó része szilárd és ruganyos maradjon.

Érdekes még az a megjegyzése is, hogy a szkíták kajla lábúak; ennek oka - úgymond - egyrészről az, mivel a gyermekeket nem kötözik pólyába, mint Egyiptomban, mert azt tartják, hogy ha nem hajlik meg a láb, nem ülhetik meg jól a lovat; más részről oka az ülő életmód, a gyermekek ugyanis mindaddig, míg lovagolni nem tudnak, idejük java részét a szekéren ülve töltik, s menet közben vajmi kevés hasznát veszik lábaiknak.

Ahány híres lovas népet csak ismerünk, mindegyiknél el van terjedve a többé-kevésbé kajla láb. Népvándorláskori temetőink közül a keszthelyinél figyelték meg ezt a sajátságos, hol a csontvázak nagyobb része ilyen kajla lábú lovas népségre vall, mely Török Aurél szerint a mongol és kaukázusi faj keverékét tünteti föl. Ez a népség `véleményem szerint abból a déloroszországi szkíta-szarmata (roxolán) elemből állt, mely a III. században a gótok uralma alá került s a. gótokkal együtt már a II. század folyamán bevándorolt Magyarországba.

Mindezek együttvéve azt bizonyítják, hogy az a semmi máshoz nem hasonló, magában álló típus, melyet a görögök - Belső-Ázsiával nem érintkezve - a szkítákon kívül más népnél nem találtak fel, a mongol rassznak volt egy változata. Neumann, kinek fejtegetéseit követtük a föntebbi sorokban, abban tévedett, hogy a mongol típust azonosította a mongol nemzetiséggel, holott amaz sokkal általánosabb emennél s a mongolokon kívül sokféle, egymástól teljesen különböző családbeli népeket is foglal magában. Csak árjákat nem - természetesen figyelembe nem véve azt az utóbbi századok alatt Iránban megtelepedett s eliránosodott egy- két apró mongol eredetű törzset, melyet nem lehet nagy nemzetekkel, minő a szkíta volt, párhuzamba vonni.

Nem is tagadta senki a szkíták mongolos típusát, csupán jelentősége felől voltak eltérők a vélemények. De még azok is, kik a nevek után iránoknak állították a szkítákat, elismerték, hogy jelentékeny uralaltáji elemet kellett magukba venniük s erős vérkereszteződésen mentek keresztül.

21 De aere, aquis et locis c. művében. A szkítákra vonatkozó helyek kimerítő magyarázatát, I. Neumann Károlynál (Die Hellenen im Skythenlande. I. Berlin. 1855. 148-174 a "Körperbeschaffenheit der Skythen" c. fejezetekben).

25 A szkíták egymásközti hasonlóságát a kövérség mellett a szőrtelenségnek tulajdonítja Hippokrates (99,)

27 Topnard P.  Az antropológia kézikönyve Ford. Pethö Gy. és Török A. Budapest. 1881. 613. 1. Topinard a vörös típusról szólva elsorolja azon kínai adatokat, melyek azt bizonyítják, hogy Ázsia belsejében s északi Ázsiában a Jenyiszej mentén valaha egy zöldszemű s vöröshajú rassz létezett Ennek nyomai találhatók föl a finn típusban. (ld. m. 616, 1)

31 Részletesebben kifejtettem ezen véleményemet Arch. Ért, 1893. XIII. 110.- 111.

32 A szkítákkal rokon nyelvű szarmaták keleti ágát, az alánokat Ammianus Marcellinus (XXXL.. 2,21.) magas és szép termetűeknek, szőke hajúaknak s szemeik mérsékelten komor kifejezésénél fogva  retteneteseknek mondja. (Proceres autem Halani paene sunt omnes et pulchri, crinibus mediocriter flauis, oculorum tempera toruitate terribiles.) Az alánok árja voltának egyik bizonyítékául ezt is föl szokták hozni. Hát az bizonyos, hogy ez a külső nagyban különbözik attól, a minőnek az uralaltáji népeket szokták rajzolni, csupán a szem kifejezésében van olyan sajátság, amibe aki akarja belemagyarázhatja az uralaltájiságot. De nem kell felednünk, hogy a szarmaták a Herodotus-féle monda szerint már eredettől fogva sem tekinthetők  tiszta szkítáknak s Herodotustól Ammianus Marcellinusig nyolc század folyt le, a mely idő alatt az árja és kaukázusi környezetbe jutott szkíta-szarmata népség még erősebb vérkeveredésen ment keresztül. A magyar sem az, ami ezer évvel előbb volt arra pedig, hogy a szarmata típus nem lehetett tiszta árja, fölhozhatók a keszthelyi népvándorláskori csontvázak.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 5.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

"Ammianus Marcellinus nagyon jól eltalálta azt a kifejezést, a mely a nomádot jellemzi, midőn azt mondja, hogy fedél alatt nem tud maradni, s vérében van az örökös kóborlás. Ez az a pszichikus vonás, a mit ki akarnék emelni a szkítáknál s a mit az életmód kérdésétől el szeretnék választani. Nomád hajlamok mellett mindenesetre a baromtenyésztés a legmegfelelőbb életmód, de a kettőt még sem mondhatnám teljesen azonosnak. A cigány nomád, anélkül, hogy életmódja pásztorkodásból állna, s viszont a pásztorkodás még nem zárja ki, hogy e mellett ne lehetnének valamely népnek állandó szállásai. Az árják életében a baromtenyésztéssel való foglalkozás, s egy meghatározott helyhez kötött tanyáról való gondoskodás együttesen jelentkezik, ez tehát olyan számottevő psychikus sajátság, a mit nem szabad könnyedén ignorálnunk.

A mit a szkíták erkölcsi jelleméről mondtunk a pusztai élettel kapcsolatban, azt kiegészíti az a másik vonás, a mely a lónak oly kiváló jelentőséget kölcsönzött életviszonyaik minden nyilvánulásában. Valamennyi ókori író mondja, görög vázák szkíta tárgyú képein láthatjuk, hogy a szkítát ép úgy nem tudták elképzelni lova nélkül, mint a hogy más-más időben, más-más törzsről de folyton emlegetik ugyanazt az európai és ázsiai pusztaság valamennyi nomádjáról. Már föntebb idéztük Hippokratés ama szavait, melyekben megírta, hogy a szkíták a csecsemőnél is arra fordítják a fő figyelmet, hogy fejlődése a lovaglás kívánalmainak megfelelő mádon történjék, azzal pedig nem sokat törődnek, hogy tanul meg járni? Hiszen úgyis lóháton tölti egész életét.

Kitűnő lovas és rossz gyalog: ez a szkíta. Ugyanezt jegyzi meg Ammianus Marcellinus a hunokról, s Bölcs Leó a magyarokról. A hunok - írja Arnmianus Marcellinus - idomtalan lábbelijük miatt nem tudnak szabadon járni, miért is teljesen alkalmatlanok gyalog csatára, ellenben mintha csak rá volnának szegezve csúnya, de kitartó lovaikra, melyeken néha nő módra is ülve végzik mindenféle dolgaikat. Lóháton vannak éjjel-nappal, lóháton adnak-vesznek, lóháton esznek-isznak sőt lovaik nyakára hajolva alusznak is." (XXXI. 2. 6.) Leó császár pedig így nyilatkozik őseinkről: "A turkok lovasok lévén, gyalog megállni nem bírnak; mint akik lóháton növekedtek föl.""

Az uralaltáji népek életében azonban nemcsak az a szerepe volt a lónak, a mi pl, az európaiaknál, vagy a beduinoknál és indiánoknál, hogy meglovagolták, hanem élelmi szernek is felhasználták. A lóhúsevés általában el van terjedve ma is a közép- és belső-ázsiai nomádoknál s fennmaradt emléke, hogy szokásban volt a hunoknál, régi bolgároknál, magyaroknál és kunoknál is. A nomád törökök és mongolok egy savanykás italt is készítenek a tejéből, a kumiszt; ismerték ezt az italt a kunok, úgyszintén a hunok is, kiknek a Priskus Rhetor által említett kamosz nevű itala nyilván nem egyéb, mint kumisz. A szkíták etnikuma szempontjából tekintve a dolgot, nem lehet jelentőség nélküli azon körülmény, hogy ezt az igazán uralaltájinak nevezhető italt ők is készítették. Herodotus ekképp írja le a készítés módját: "A szkíták fuvolához igen hasonló csontfújtatókat vesznek elő bedugják a kancalovak nemzőrészébe s ezeken át befújnak a szájukkal; míg azután az egyik fú, a másik fej. Ezt az eljárást pedig azzal okadatolják, hogy a fúvás által a ló erei megdagadnak s így tőgyét lebocsátja. Mikor aztán a tejet lefejték, üres faedényekbe öntik; s ezekben keverik a köröskörül álló vakok (t. i. megvakított rabszolgák) a tejet. A fönn úszó részt leszedik, s ezt tartják a jobbiknak; a leülepedett tejet már a másiknál hitványabbnak tekintik.'' (VI. 2.) Ez az adat azért is magára vonja figyelmünket mert nemcsak a lótej használatát bizonyítja, hanem a vele való elbánásból az is kitűnik, hogy a szkíták, midőn a tejet faedényekben keverték, s a fönn úszó részt leszedték, egyenesen vajat és túrót készítettek.

Lássuk ezzel szemben, hogy, mint lovas népet, mennyiben lehetne őket iránoknak tartani.

E föltevésnél elsősorban is az a nehézség, hogy az ős árják, bár közös szavuk van a lóra, semmi esetre sem voltak lovasok. Föltéve, hogy a ló háziállataik közé tartozott, legföljebb szekérbe fogták; az sem lehetetlen azonban, hogy csak olyanformán ismerték, mint pl. a farkast és medvét, melyre szintén van közös elnevezésük: de az a jelentősége a mi az uralaltáji népeknél, náluk soha sem volt a lónak. A német tudósok hivatkoznak ugyan a lóáldozatokra, amik pl. a régi perzsáknál és hinduknál voltak szokásban, hivatkozhatnának a keltákra is, kiknek háztartásában nagyobb szerepe volt a lónak, sem, hogy ignorálni lehetne: mindazáltal van egy kiváló fontosságú adatunk arra nézve, hogy az ős árját semmi esetre sem lehet lovas népnek tekinteni.

Ismeretes az emberfajú és lótestű kentaurokról szóló görög monda. Ennek a mondának az analógiája meg van a Védákban is. Azok is említik a férfitestű és lófejű, vad és harcias Gandharvokat, kiket ugyanazon felfogás értelmében a mely szerint a kentaurok a bor istenének, Dionysosnak a kísérői, a hindu mítosz szerint az isteni szomaital őrzőinek tesz meg. E monda világos tanújele annak, milyen idegenszerű tünemény volt az ős árják előtt a lovas ember. Csodás lénynek tűnt fől előttük, a kiről azt képzelték, hogy a teste félig ló, félig ember. S ezt a felfogást magukkal viszik a görögök Hellásba s a hinduk az öt folyó mellékére.

Azoknak a népeknek a családjában, melyeknél ilyen monda alakult, nem kereshetjük a szkíták híres lovaglási tudományának az előzményeit. Még csak azt sem gondolhatjuk, hogy az iránság sajátos fejlődésével volna az összefüggésben. Az iránságot, mint ilyent, sohasem találjuk azon népek sorában, melyeket kitűnő lovasoknak emlegetnek, mert az a körülmény, hogy a szkíta, szarmata, jazig, parthus híres lovas volt, minthogy iránságuk a legkedvezőbb föltevés mellett is vitás, arra talán még sem szolgálhat bizonyítékul, a mi épen a vita tárgyát képezi. Utóvégre is saját nemzetünk nyújt példát arra, hogy az európai népek közt való ezredéves tartózkodása sem volt képes kiirtani azokat a hagyományokat, melyeknél fogva ma is a világ legkiválóbb lovasai közé tartozik s ha lettek volna az iránságnak ilyen hagyományai: a baktroknál, szogdoknál, margoknál, perzsáknál stb. csak úgy megmaradnak, mint a szakáknál és parthusoknál s nem lesz a lovaglásban való jártasság ez utóbbiaknak a specialitása.

Az árjáknál mindaz, a mi összefüggésben van a lóval, csupán a középázsiai pusztaság nomádjaival való érintkezés által terjedhetett el. (...)

 A szkíták szokásai közül azonban magyar szempontból talán egyik sem kelti föl annyira érdeklődésünket, mint a vérszerződés.

Herodotus ezt ekképp írja le: Szövetséget a szkíták, már a kikkel kötnek, ily módon kötnek: egy nagy cserépserlegbe bort öntenek s azt a szövetségesek vérével összekeverik, bőrüket ugyanis előbb tőrrel vagy karddal kissé fölvágják. Azután a serlegbe mártanak egy kardot, továbbá nyilakat, csákányt és lándzsát, ennek végeztével sokáig imádkoznak s mind a szövetségesek, mind pedig kíséretüknek legelőkelőbb tagjai isznak belőle. (Her IV 70.)

A szkíták ezen szokását más ókori írók is emlegetik. Szövetségkötésük sem vérnélküli - mondja az I, századbeli Pomponius Mela-a kik ugyanis szerződésre lépnek, megsebesítik magukat s a kiontott vért összevegyítve megízlelik." Lukianosz, "Toxaris vagy a barátság" c. művében ilyen szavakat ad a szkíta Toxaris szájába: Miután valakit barátunknak kiszemeltünk, akkor szerződést és esküt teszünk, a legnagyobbat, hogy vagy együtt élünk, vagy ha szükség, egyik a másikért együtt halunk. És úgy is teszünk, mert attól fogva, hogy egyszer ujjainkat megvágván, vérünket egy edénybe csepegtettük és kardunk hegyének belemártása után azt egyszerre s együtt ajkainkhoz emelve kiittuk, többé semmi bennünket el nem választ" A III. századbeli Solinus is azt mondja, hogy a szkíták kölcsönös vérivással szentesítik a szövetséget nem csupán a saját szokásuk szerint, hanem a médektől átvett rend értelmében is."

Ez a szokás azonban nem a régi médeké, hanem a szkítákkal rokon parthusoké, kik azon időtájban Média urai voltak. "Tacitus szerint, midőn a parthus királyok szövetségre léptek, az volt náluk a szokás, hogy a szövetségesek hüvelykujjait összekötözték s kötővel összeszorították, hogy a vér a végső ízekben gyűljön össze, akkor könnyen megsebezték magukat s a vért kölcsönösen lenyalták; ez volt náluk a titkos szerződési mód egymás vérével kölcsönösen szentesítve."

Ilyen módon "pogány szokás szerint egy edénybe csorgatva vérüket", léptek szövetségre és egyesültek a hagyomány szerint a magyar törzsek fejei is s ez a szokás még a XVI. században is meg volt nálunk.

A török Pecsevi írja, hogy Arszlán budai pasa 1541-ben egy napon Budán barangolva egy szegény napszámossal beszédbe ereszkedett s miután több pohár bort megittak, felszólította, hogy lépjen vele testvériségre; a napszámos rögtön ujjába vágott s miután kölcsönösen megnyalták egymás vérét, egymás barátjává lettek.'" Ugyancsak a XVI. században mint meglevő magyar szokást említi ezt Andreas Janus Bruxensis abban a bejegyzésben, melyet "Petri Martyris Tractatus de novis insulis nuper repertis" c. a. Antwerpenben, 1536-ban megjelent műnek az ő tulajdonát képező s jelenleg a M. T Akadémia birtokában levő példányába tett.'°

Szokásban volt a vérszerződés a kunoknál is. Említi Sz. Lajos francia király életírója Joinville, kinek más becses adatokat is köszönhetünk a kunokról s a ki ezen adatokat egy Konstantinápolyban tartózkodó s az aldunai kunok fejedelmi házával rokonságban Ievő francia lovagtól, az ifjabb Nairot de Taucytól nyerte. Joinville szerint a kunok (Commains), midőn Andronikus bizánci császárral 1181-ben szövetségre léptek, hogy egymást híven segítsék, abban egyeztek meg, hogy a császár s a többi előkelők, kik vele voltak, vágják meg testűket és bocsássák vérüket egy nagy ezüst medencébe. S a kunok királya s előkelői, kik vele voltak, ép úgy tőnek és vérüket a mieink vérével vegyíték, borral és vízzel elegyíték s abból ivának, valamint a mieink is és ekkor azt mondták, hogy testvérek'"

Nem kevésbé érdekesek a szkíták temetési szokásai, melyekhez hasonló szokások ugyancsak az uralaltáji népeknél tapasztalhatók. Midőn a király meghalt, tetemét egyik szkíta törzstől a másikhoz vitték, míg valamennyinél körül hordozták.

A szkíták, mint Herodotus írja, fájdalmuknak azzal adtak kifejezést, hogy fülüket megcsonkították, hajukat lenyírták, karjukat megvágták, arcukat és orrukat összekarmolták és balkezükön nyilakat szúrtak át. (Iler. 1V 77)

Ki ne ismerné, mint gyászolták meg a hunok nagy királyuk, Attila halálát? Hajukat, lenyírták, arcukat tőreik hegyével meghasogatták, mert ilyen kiváló hőst a hun felfogás szerint nem női siránkozással és könnyekkel, hanem férfiak vérével kell gyászolni. Liutprand pedig ugyanezt a szokást a magyarokról említi. (Antip. II. 3.)

Így gyászolnak a középázsiai török asszonyok is. Arcukat körmeikkel hasogatják meg, hogy megsemmisítsék szépségüket. Gyakran lehet találni királyi özvegyeket, mondja Vámbéry (A török faj: 305.), kik barázdaszerű sebhelyeket hordanak arcukon, mint azon súlyos veszteség maradandó gyászjeleit, mely férjük halálával érte őket. A szkíta királyok eltemetése, pedig Herodotus szerint így ment végbe: a szkíták - úgymond - nagy négyszögű sírt ásnak, a halottat viasszal vonják be, s hasát felvágva, kitisztítják, összetört fűszerrel, tömjénnel, zellermaggal és ánizssal megtöltik, újra bevarrják s akkor a holttestet szekérre téve; az egész szkíta földön egyik törzstől a másikra viszik s mikor körülhordták, a gerrhusok földjén, hol a királyok sírjai vannak; eltemetik oly módon, hogy a halottat a sírban egy emelvényre teszik, kétfelől lándzsákat szúrnak le, póznákat tesznek rájuk s náddal befödik. A tágas sírnak üres részében aztán a megholt király egyik megfojtott kedvesét, továbbá pohárnokát, szakácsát, lovászát, szolgáját s hírnökét temetik, ezenkívül lovakat, arany csészéket s más egyéb dolgokat is tesznek a sírba. Ennek, végeztével nagy földrakást emelnek s versenyezve iparkodnak azt lehetőleg nagyra halmozni. (Her. IV. 71.)

E temetkezési szokás részletei el vannak terjedve az egész uralaltájiságban.

Azok a nagy halmok, minőket a szkíta királyok hamvai fölé emeltek a Gerrhos folyó mentén, a Dnyeper és Don közti síkságon tulajdonképp a Szajani és Altaji hegységnél kezdődnek s a kirgiz pusztaságon, Ural, Káma s Volga mentén haladva egész a magyar Alföldig, Közép-Ázsiában a Gobitól a hyrkániai sivatagig nyúlnak, jelezve azt a vonalat, a merre a szkítákkal rokon szokásokat tartó népek jártak.

Nagy Géza: A szkíták nemzetisége 6.
Budapest, 1895 (részletek folytatása)

Mint a az szkítáknál, a közép-ázsiai török vitéz sírjára ma is feltűzik kopjáját (Vámb. Török faj, 304.) s tudjuk, hogy nálunk is nagyon sokáig fennmaradt ez a szokás, a XVI. században még általában el volt terjedve s utolsó nyomait a székelyeknél találjuk, a kik a fejfát ma is kopjafának hívják. A déloroszországi kun-tatár elemtől sok mással együtt ezt a szokást is átvették a kozákok.

A lóval való temetkezés az uralaltáji népek legjellemzőbb szertartásai közé tartozik. Az európai árjáknál soha sem volt általános szokásban, csak kivételképp fordult elő, mint a germánoknál nagyon szórványosan a VIII-IX. században, úgy hogy ilyen esetekben mindig uralaltáji hatásra lehet következtetni. Magyarországban az uralaltáji népekkel egyidejűleg tűnnek föl a lovas sírok, a népvándorlás kezdetén. A IV-V századból valók a legrégebbiek, amidőn hunnak és szarmaták tanyáznak hazánk területén, de ugyanezen időszak olyan sírleleteiben, melyeket a tipikus germán fibula jellemez s ez okból gótnak, gepidának vagy longobárdnak neveznek.

Fejüket bekenték és megmosták s aztán három egymáson hajló póznából álló s gyapjútakaróval befödött sátorba kádat helyezve izzó kövekkel melegített fürdőt vettek. (Her, IV 73.) A temetés utáni megtisztulás szokása meg van a votjákoknál is, kik tisztátalannak tartják a halottat s még csak a birtokában volt tárgyakhoz sem nyúlnak, hanem a sírba hányják, vagy az erdőn szórják szét, a mennyiben pedig kénytelenek voltak a holttal érintkezni, a fürdőházban mosakodva tisztítják meg magokat. (Barna F. A votjákok pogány vallásáról 7.) Hiányos volna az a kép, melyet a szkíták erkölcsi jelleméről igyekeztünk adni, ha a szokásos jelképes kifejezésmódjukat nem érintenénk egy pár szóval.

Egy-két ilyen szimbólumot ismerünk csak, de ezek újra és újra egy uralaltáji népnek a gondolkozásmódját tárják elénk.

Midőn Darius a szkíták ellen hadjáratot indított, meghódolás jeléül, mint a magyar mondák szerint Árpád a honfoglalás alkalmával. Földet és vizet kér. A szkíták e helyett egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyilat küldtek ajándékba, mely a Herodutus által Gobriasz szájába adott magyarázat szerint azt jelentette: Ha nem röpültök perzsák miként madarak az égbe vagy egerekként nem bujtok a földbe, vagy békákként nem ugortok a mocsarakba, akkor ezek a nyilak megsebesítenek és nem fogtok hazátokba visszatérni. (Her. IV. 126, 131, 132.) Ezer évvel később az altáji turkok kagánja ugyanezt a hasonlatot használja az avarokról. Nem madarak, hogy levegőben elrepülhettek volna; nem halak, hogy a tenger mélyében elrejtőzködhettek volna; a föld hátán vannak, és én rájuk fogok akadni, mondta a bizánci követnek. (Menender De Leg. 101.)

A legkülönbözőbb oldalról vizsgálva a szkíták etnikumának jelenségeit, tapasztaltuk, hogy a nyelvükből fennmaradt szók azzal a jelentéssel, a milyennel az ókort írók jegyezték föl, csakis az uralalaltáji nyelvekből magyarázhatók meg; láttuk, hogy testi sajátságaik a mongol faj vonásait tüntették föl; kimutattuk, hogy életmódjukban a középázsiai pusztaság tősgyökeres nomádjainak természete nyilvánult; bebizonyítottuk, hogy világnézetük az uralaltáji népek kezdetleges természetimádásával egyezett; föltüntettük egész sorozatával az analógiáknak, hogy szokásaik a népvándorláskori s a mai belső-és középázsiai turánok szokásaival egyeztek.

Mindezek külön-külön és együttesen a mellett tanúskodnak. hogy a szkíták nem voltak iránok, sem másféle árják, hanem uralaltájiak. De ez csak egyik oldala a szkíta kérdésnek.

Van egy másik is, nagy hiba volna azt figyelembe nem venni. Ez az irán légkör, melyben a szkíták éltek. A szkíták által megszállt területen mindenfelé konstatáIhatók az irán elem nyomai, kimutathatók ezek a hely- és népnevekben, kimutathatók a szkíta királyok és mások személyneveiben.

Hogy mily intenzív hatást gyakorolt ez az elem a szkítaságra és a szomszédos népekre, azt épen e folyóirat hasábjain mutatta ki Munkácsi Bernát az ugor nyelvkincs irán eredete szavaiban.

A német tudósok filológiai vizsgálatai igen becses tanúságokat hoztak napvilágra. A hiba ott történt, midőn ezt az irán légkört azonosították a szkíták nemzetiségével.

Nem ismerjük annak az ősidőkben történt nagy néphullámzásnak a részleteit, mely az európai és ázsiai árjákat elszakította egymástól, de úgy kell lenni, hogy az árják Európa felől, a mai Oroszország belsejéből kezdtek terjeszkedni Ázsia felé s visszaszorítva, egyes pontokon pedig áttörve a középázsiai pusztaság nomád törzseinek addig meg nem szakított láncolatát, nyomultak előre Irán és India felé, Moszkva terjeszkedési nagyjában mutatja azt az irányt, melyben az előrenyomulásnak történnie kellett. Ezt is, azt is a természeti viszonyok szabták meg. Egyfelől a Káspi tengerig és Kaukázusig, másfelől az Uralon és Délszibérián át a Tobol és Isim mentén kellett haladniok s a mai Ferghanán át leszállniok a Jaxartes és Oxus vidékére s úgy tovább dél és nyugat felé.

Itt kezdődött az árják és turánok közti évezredes históriai kapcsolat s el nem képzelhető, hogy előnyomulásuk közben ne vettek volna magukba az ázsiai árják turán elemeket is, melyeket hosszabb vagy rövidebb idő alatt fölszívtak ugyan, de nyomtalanul el nem tüntethettek

Nem ismer azonban a történelem olyan népvándorlást, mely akképp folyt volna le, hogy egy nép az utolsó emberig fölkerekedik s egytől egyig az elfoglalt új hazába költözik. Az árja népek vándorlásai éppen az ellenkezőt mutatják. Szerteáradó lassú menetben történt a kiterjeszkedés, melynek a középázsiai pusztaság csak ideiglenes tartózkodási helyül szolgált mint olyan terület, mely az árják ősi életmódjának folytatására épen nem volt alkalmas. Ezért lesz Irán és az öt folyó melléke az ázsiai árják tömörülésének színhelye.

A mint megszűnt a nyomás, mely a turánokat visszaszorította s ez bekövetkezett, mikor a szarmata síkság népfölöslege Iránban és Indiában alapított új hazát, a nomádok ismét ellepték azt a területet, a merre ez árják vonultak. A népvándorlások természete hozta magával, hogy e területen szerteszét az iránság elmaradt töredékeit kellett találniuk, melynek több tekintetben fejlettebb kulturális viszonyai szükségképp hatással voltak ezekre a görögök által szkítáknak, a perzsák által szakáknak nevezett nomádokra ép úgy, mint a szlávság erős befolyást gyakorolt a honfoglaló magyarokra.

Így magyarázom én a szkítasággal összefüggő irán jelenségeket, s azt hiszem, hogy csakis ilyen magyarázat egyenlítheti ki azon ellentéteket, melyek a szkíták nemzetiségének kérdésében oly eltérő elméletekre adtak okot.

Nagy Géza,

(a szöveget az eredeti helyesírás szerint közöljük.)

Reméljük, hogy az Olvasó boldogult ezzel a nem kis szellemi erőfeszítést igénylő résszel. Tény, hogy a magyar tudományos irodalomban még e XX. század első évtizedében sem volt eldöntött kérdés a szkíták hovatartozása. Az Ókori Lexikonban (az MTA támogatásával jelent meg 1904-ben) ezt olvassuk:

"Hogy a szkíták mely nyelvcsoporthoz tartoznak, a sok kutatás dacára még ma is nyílt kérdés. Vannak tudósok, kik mongol-turáni népnek mondották (Niebuhr és Neumann), míg mások (Schafarik, Zeuss, Grimm, Müllenhoff és Cuno (indo-germán/ árja) eredetűnek tartják őket. A hazai nyelvészek és etnográfusok közül többen (így újabban Munkácsy B.) felismerni vélik bennük az ugor népek s így a magyarok rokonait,"

'A magunk részéről úgy látjuk, hogy a kérdés mai állását Legjobban Bakay Kornél összegzése tükrözi. A neves régész az orosz és ukrán kutatások eredményeiről ezt írja: "a szkíták europidok, mind a korai, mind a későbbi időszakokban, mind Közép-Ázsiában, mind pedig a Fekete-tenger vidékén! A szkíták nyelvi hovatartozása régóta vitatott kérdés. Az őstörténetünket gúzsbakötő durva történeti közhelyek egyike a szkíták irániságának túlhangsúlyozása. A kiinduló pont, sajnos, itt is, akárcsak a finn-ugor nyelvrokonság kérdéseiben a német tudósok állásfoglalása volt, -még a múlt század végén."

Jegyzetben: Zeuss: Die Deutschen und die Nachbärstamme. K, Müllendorff: Über die Herkunft der Sprache der pontischen Scythen und Sarmaten, Monatsberichte der Kidutük Akademie, 1866.)

Bakay, 1997, 79-80.o.)

Csak a nyolcvanas évek óta tudjuk, (a szovjet kutatások jóvoltából), hogy az Ural- hegység etnikai értelemben választóvonalat jelent a szkítának nevezett népek megítélésében. Az Uraltól nyugatra és keletre europid népek éltek ugyan, de két különböző típusba tartoztak etnikailag. Minket az Uraltól keletre élő népek érdekelnek, hiszen innen származtak a párthusok és innen származnak a magyarok ősei is. Ezek a népek amelyek a Kaszpi-tengertől keletre éltek, az Aral -térségben, az u.n. andronovói típusba tartoznak. Kissé szélesebb arcuk volt, mint az Ural- hegységtől nyugatra élőknek ezért összetévesztették a mongoloidokkal. Lásd mindezt részletesen: az "Aral-tó" és az "Antropológia bizonysága című fejezetekben.

Két. "Szkítíáról" van tehát szó: egy "Európai" és egy "Ázsiai Szkítiáról".

Reméljük, hagy ez az antológia is hozzájárul a "szkíta kérdés" tisztázásához.

42 Magát a fürdőt nem említi Herodotos, de az eljárásból következtetve más nem lehetett, mint meleg fürdő.

I/5. Baktria és Parthia az i.e. III-I. században Belső-Ázsia Alexandros és a Seleukidák államrendszerében

Világtörténet II. Budapest, 1962) (részletek)

"Kelet-Irán és Belső-Ázsia fejlődését a hellenizmus korántsem befolyásolta olyan mértékben, mint a volt Achaimenida- birodalom nyugati részének fejlődését; a bennszülött lakosság jóval hamarabb szembefordult a makedón hódítókkal, mint nyugaton. Alexandros a belső-ázsiai satrapiákban csak úgy tudta biztosítani a makedón uralmat, hogy a hódítók szövetséget kötöttek a bennszülött arisztokráciával és a legfontosabb hadászati pontokat katonai megszállás alá helyezték.

Ezt a funkciót töltötték be a katonai települések- a Kelet-Iránban és Belső-Ázsiában alapított sok "Alexandreia". Amikor Alexandros halálának híre Belső-Ázsiába eljutott. az odatelepített "hellének" nyomban fellázadtak, mivel nem szándékoztak továbbra is ilyen távoli, veszedelmes állomásokon szolgálni. Mintegy 23000 ember otthagyta helyőrségét és nyugat felé indult. Perdikkas makedón vezérnek sikerült őket lefegyverezni és megsemmisíteni, de a keleti satrapiák helyőrségeinek létszáma ezután számottevően csökkent. Alexandros utódainak egymás közti háborúskodása aláásta a hódítók és a bennszülött arisztokrácia szövetségét: s a nép sem tudott megbékélni a makedón uralommal. A keleti satrapákat észak felől a nomádok támadásai veszélyeztették: csapásaik alatt esett el Alexandeia Margiané is.

Alexandros birodalmának végleges széthullása után a Seleukida dinasztia első királyainak sikerült egy időre visszaállítaniuk a Belsőázsiai tartományok fölötti uralmat.

Belső-Ázsiának a Szeleukida- birodalomba való bekebelezése nyomán fokozódott a görög gyarmatosítás, kereskedelmi kapcsolatok jöttek létre a Földközi-tenger vidékével és fejlődésnek indultak a pénzviszonyok. Belső-Ázsia egyre jobban beilleszkedett a hellenisztikus világban uralkodó viszonyok rendszerébe. Az ország hellenizálásával kapcsolatban fokozódott a néptömegek kizsákmányolása; a vékony görög-makedón felső réteg valójában a bennszülött parasztság széles rétegeinek rovására élt, és ez egyre növelte az elégedetlenséget. A bennszülött arisztokrácia, melynek tagjait a hódítók szintén megfosztották a hatalomtól, ugyancsak békétlenkedett. A hellenisztikus kultúra elterjedése Belső-Ázsiában viszonylag felületi jelenség volt. Mihelyt a nyugati határok mentén zajló események és a dinasztikus villongások a Szeleukidák figyelmét elvonták a keleti satrapiákról, a központtal kevés érintkezést tartó és a görög-makedón hódítás ellen szívósan küzdő belső-ázsiai területek azon nyomban bejelentették elszakadásukat,

A GREKO-BAKTRIAI ÉS PARTHUS KIRÁLYSÁG KIALAKULÁSA

Ie. 250 körül Diodotos baktriai helytartó szakadt el a Seleukidáktól. Igaz, hogy nem egyszerre szakított a Seleukidák államával, és egy ideig még formailag elismerte függőségét. Valójában azonban Baktria és a többi belső-ázsiai tartomány, amely Diodotos fennhatósága alá tartozott, végleg elveszett a Seleukidák számára. Fia, ll. Diodotos már királlyá kiáltotta ki magát. Diodotos példáját követte Euthydémos, Sogdiané (vagy mások szerint Margiané és Areia) helytartója. Euthydémos valószínűleg alárendelt viszonyban állott Diodotosszal. Diodotos és Euthydémos - mindketten görögök - elsősorban görög zsoldosaikra támaszkodtak, de lehetséges, hogy az iráni arisztokrácia támogatását is élvezték, amely a Seleukidák helyett inkább őket választotta.

Más jellegű volt a parthiai felkelés. Ez már nagyarányú népi mozgalommá nőtt az idegen hódítók ellen.

Parthiának nevezték azt a tartományt, amely e Kaszpi- tótól délkeletre - Hyrkaníán túl terült el. Parthia területe a Nagy Sós-sivatag északkeleti térségeitől a Kopet-dag déli lejtőiig és a Kara-kum-sivatagig húzódott. Keleti határa valószínűleg a Heritud- (Tedzsend) folyó alsó folyása volt. Ezek szerint Parthia északi része egybeesik a Türkmén Szovjet Szocialista Köztársaság déli területeivel. Később a "Parthia" elnevezés az Arsakidák államának egész területére kiterjedt.

A Parthiában i.e. 250 táján kirobbant felkelés a görög-makedón uralom ellen irányult; a bennszülött törzsek megmozdulását a bennszülött arisztokrácia vezette.

Az önálló parthus állam létrejöttéről szóló elbeszéléseknek három különböző változatát ismerjük. Ezekben a legendás elbeszélésekben sok az ellentmondás, de reális alapjuk kétségtelen. Valamennyi a bennszülött törzseknek az idegen uralom lerázására irányuló mozgalmáról szól. A forrásokban szereplő felkelővezér Arsakés történelmi létét többen kétségbe vonták. Parthia első királyának valószínűleg nem is Arsakést, hanem Tiridatest kell tartanunk, aki megkoronázása alkalmából vette fel az Arsakés nevet. Tiridates minden bizonnyal i.e. 247-ben kiáltotta ki magát királlyá; ez az esztendő az Iránban használatos parthus időszámítás az Arsakida-éra - kezdete. Ebben a mozgalomban a jelek szerint igen nagy szelepet vitt a nomád parnok (daák vagy dahák) törzse, amely a Kaszpi-tón túli, valamint az Amu-Darja deltája körüli sztyepp-vidéken élt, és a massageták néven ismeretes nagy nomád és félnomád törzsek szövetségének volt a tagja. Annyi bizonyos, hogy a hatalmát hamarosan megszilárdító parthus dinasztia kapcsolatot tartott fenn ezekkel a törzsekkel. Valószínűleg támogatta őket a földművelésre alkalmas oázisok letelepedett lakossága is.

A Seleukida- királyoknak sem erejük, sem idejük nem volt ahhoz, hogy megkíséreljék uralmuk helyreállítását a keleti satrapiákban. Lekötötték őket Egyiptom elleni háborúik, valamint az uralkodóházon belüli villongások, és II. Seleukos csak i.e. 238-ban vállalkozhatna keleti hadjáratra. Tiridates nem tudott ellenállni Seleukosnak és az Aral tó partjai mentén élő egyik (Apasiakai) nomád törzshöz menekült. Döntő fordulat állott be a háború menetében akkor, amikor II. Diodotos szövetséget kötött Tiridatesszel. Még ütközetre sem került sor; Seleukosnak dinasztikus viszályok miatt sürgősen vissza kellett térnie Syriába.

A GREKO- BAKTRIAI KIRÁLYSÁG ÖSSZEOMLÁSA

Baktriában a királyi hatalom társadalmi bázisa rendkívül szűk volt. A görög-makedón arisztokrácia a belső-ázsiai területeket voltaképpen kizsákmányolás tárgyának tekintette. A greko-baktriai királyság belső gyengeségét jórészt ez a körülmény határozta meg. A szervesen össze nem tartozó részekből álló roppant birodalom összeomlásának folyamata már Demétrios uralkodása alatt megindult. Démétrios fiai, mint az egyes tartományok kormányzói, független uralkodók, saját pénzt verettek. Ie. 175-ben zajlott le Baktriában a magát királlyá kikiáltó Eukratidés felkelése. Démétrios fennhatósága alatt tulajdonképpen csak az indiai birtokok maradtak. Hamarosan elszakadt Baktriától Sogdiané is, amely később Xwárizm része lett. I. Mithridatés parthus király körülbelül ugyanebben az időben foglalta el Margianét. Eukratidés közben India meghódításán indult itt a hatalom ebben az időben már Démétrios utódaira szállott át - és el is foglalta birtokaik jó részét, Eukratidés utódjának uralkodása alatt a greko-baktriai királyság a nomádok csapásai alatt összeomlott.

A greko-baktriai királyságtól északra élt nomád massageta törzsek ebben az időben törzsszövetségekbe tömörültek, amelyek a greko-baktriai uralkodóknak egyre veszedelmesebb ellenfeleivé váltak. Az Antiochosszal folytatott tárgyalások során már Euthydémos megemlékezett azokról a roppant nomád hadakról, amelyek állandóan veszélyeztették Irán hellenisztikus részeit. Baktria meghódítói a kínai források szerint a jüecsik voltak, akiken nyilván a nomád massageta törzseket kell értenünk. A massageta törzsszövetséghez tartozó törzsek egy része -az Asiói vagy Asianói törzsének e vezetése alatt (akiket egyes kutatók a valószínűleg türk eredetű wuszun törzzsel azonosítanak) - Belső-Ázsia letelepedett kelet-iráni törzseivel együtt i.e. 140 és a 130 között benyomult Baktriába, és megsemmisítette a hellenisztikus greko-baktriai államot és területén letelepedett.

A Baktria területén letelepedett törzsek közül a legjelentősebb a tokhár törzs volt, amelyről az országot valamivel később Tokháristánnak nevezték el. A tokhárok törzse az Arnu-Darjától északra vetette meg a lábát. Itt volt a fejedelmi székhely is. A hódítók részben letelepedtek és összevegyültek a bennszülött földművelő lakossággal, részben továbbra is megőrizték nomád életmódjukat.

A kínai források Tokháristánt meglehetősen népes földművelő lakossággal és fejlett kereskedelemmel rendelkező országként tartották számon.

Ha a tokhároknak volt is egységes államuk, ez csak a Baktria meghódítása utáni első időre érvényes. Később Tokháristán több kis királyságra hullott szét. A kínai források szerint minden városnak megvolt a maga fejedelme; összesen öt ilyen uralkodóházat említenek. A legfontosabb tokhár fejedelemség a kusán törzsé volt.

Baktriától keletre, Északnyugat-India területén, továbbra is megmaradtak azok a kis greko-indo királyságok, amelyeken Euthydémos és Eukrafidés utódai uralkodtak.

Parthia megerősödése az i.e. II. században

Míg a greko-baktriai királyság egyre inkább elgyengült és a nomád törzsek csapásai alatt végül is összeomlott, Parthia fokozatosan megerősödött és az i.e. II. század vége felé hatalmas elő-ázsiai birodalommá fejlődött.

Az i.e. II. század közepén a meggyengült Seleukida-birodalomtól sorra szakadtak el Irán nyugati tartományai. Ezen a területen több önálló állam alakult, melyeknek élére a bennszülött arisztokrácia képviselői álltak. Így vált önállóvá Elymais, Charakéné (a Tigris és az Eufrátesz völgyében), Média Atropaténé, majd végül Persis is.

A parthusok I. Mithridatés uralkodása alatt (171-138/37) támadásba mentek át szomszédaik ellen. Mithridatés hosszas harcok árán elfoglalta Médiát (i.e. 755 táján). Média meghódítása a parthusok előtt megnyitotta a Mezopotámiába vezető utat. Il. Démétrios, mivel világosan látta, hogy Mezopotámia elvesztése végzetes lenne a Seleukidákra nézve, szívósan ellenállt. A Seleukida-birodalom azonban már nem volt képes feltartóztatni Parthia támadását, annál kevésbé, mivel a bennszülött lakosság igen sok esetben örömmel fogadta a parthusok bevonulását: bennük látta a felszabadítókat a görög-makedón elnyomás alól.

Az ékírásos dokumentumok adatai szerint I. Mithridatés i.e. 141-ben elfoglalta a Tigris melletti Seleukeiát, Mezopotámia legfontosabb hellenisztikus poliszát, a Seleukidák fő támaszpontját, és ezután Babilónia királyává kiáltatta ki magát. Ugyanennek az évnek a telén azonban Mithridatés a hadjárat további vezetését helytartójára bízta és sürgősen Hyrkaniába sietett. A király váratlan keleti útja komoly bonyodalmakra enged következtetni, amelyek a belső-ázsiai nomádok helyváltoztatásaival függtek össze. A nomádok új hulláma elleni harc olyan méreteket öltött, hogy Mithridatés uralkodásának hátralevő éveit végig birodalmának keleti határai mentén töltötte. Démétrios, mihelyt a parthusok nehézségeiről tudomást szerzett, kísérletet tett, hogy Babilóniát visszahódítsa. Valószínűleg arra számított, hogy a városi lakosság görög és elgörögösödött elemeiben támaszra talál. ldeig-óráig élt is el sikereket, de a parthusok végül is vereséget mértek rá és foglyul ejtették. Ugyanakkor a jelek szerint végleg fennhatóságuk alá kényszerítették Elynnaist, és a susai templomok drágaságaival jól megtöltötték a parthus kincstárat. Így I. Mithridatés uralkodásának vége felé a parthus birodalom már óriási területeket foglalt el Belső-Ázsia délnyugati szegélyén; majdnem az egész Iránt és az egész Mezopotámiát.

A Seleukidák ekkor egy utolsó kísérletet tettek ázsiai uralmuk visszaállítására. VII. Antiochos Sidétés i.e. 130 táján hadjáratot indított a parthusok ellen. Erős hadseregének élén a parthus vezéreket több ütközetben megverte. A Tigris melletti Seleukeia lakossága- Antiochos sikerein felbátorodva megölte a parthus helytartót és átpártolt a Seleukidákhoz. Antiochos serege győzelmesen vonult tovább Média ellen. II. Phraatés parthus király béketárgyalásokat kezdeményezett, de Antirochos feltételeit a parthusok nem fogadhatták el. Az Antiochos elleni felkelés, amely egész Médiában egyszerre lángolt fel, és amelyet a parthusok támogattak, a Seleukida helyőrségeknek és magának Antiochos Sidétésnek a pusztulására vezetett (i.e. 129-ben].

Az a tény, hogy a parthusok az i.e. II. század második felében elfoglalták Elő-Ázsia gazdaságilag legfejlettebb részeit és a legfontosabb, Nyugat és Kelet Ázsiát összekötő kereskedelmi utakat, nagyban hozzájárult a parthus birodalom megerősödéséhez és felvirágzásához. Az i.e. II. század végén kialakult a Kína és a Földközi-tenger közti úgynevezett "nagy selyemút". Ennek az útnak hosszú szakaszát a parthusok tartották a kezükben és óriási hasznot húztak a nyugat és a Kelet közti kereskedelem közvetítéséből.

PARTHIA HARCA A BELSŐ-ÁZSIAI NOMÁDOKKAL ÉS NYUGATI BIRTOKAINAK  KITERJESZTÉSE

Keleten közben olyan események zajlottak le. amelyek valószínűleg még I. Mithridatés uralkodása alatt kezdődtek, és amelyek a parthus birodalmat pusztulással fenyegették. Az i.e. II. század közepe táján a belső-ázsiai nomádoknak nagy vándorlásai zajlottak le. Belső-Ázsia és Kelet-Irán letelepedett népeinek régi szomszédai: a massageta és szaka törzsszövetséghez tartozó nomád törzsek két irányban haladtak: délnyugatra és délkeletre. A szaka és massageta törzsek erőteljes déli előnyomulásának okát egyelőre nem látjuk egészen tisztán. Nyilván lényeges szerepet játszottak a nomádok nagy tömegeinek az ázsiai földrész belsejében lejátszódó vándorlásai, melyek során a hun és a massageta törzsszövetség közt háború tört ki. A massageta törzsek egy része vereséget szenvedett és így kénytelen volt délnyugat felé hátrálni. A. massageták keleti ágának döntő szerepe colt a greko- baktriai királyság megdöntésében. A nomádok nyugati ága (főleg a szakaraukák és az apasiakák) a parthusok keleti birtokai ellen indult. Bár e szakáknak portyázásaik során sikerült benyomulniuk Mezopotámiába, de az északi nomádokat mégis megállították és dél felé szorították. A szakákkal csak II. Mithridatésnak sikerült leszámolni (123-88/87). Uralkodása idején a parthusok nem csekély erőfeszítések árán dél felé térítették a szakák mozgásirányának fő tengelyét, aminek folytán a nomádok az ókori Drangianéban [a Hamun-tó környékén) és ettől keletre, Arachósiában telepedtek le. Ezt a területet azóta hívták Sayistánnak (jelenleg Seistán, Sistán). Itt azután nemsokára önálló királyságok alakultak, amelyek Irán északkeleti és India északnyugati vidékeire is kiterjesztették hatalmukat.

Így a parthusoknak az i.e. Il. század végén sikerült keleti határaikat megerősíteniük, ki tudták szorítani a szakákat, sőt bizonyos mértékig még függő viszonyba is kényszerítették őket. Nehéz volna megmondani, hogy II. Mithridatés birtokai kelet felé meddig terjedtek. Egyes kutatók szerint a parthusok i.e. 115, körül elfoglalták és attól kezdve hosszú éveken át szilárdan uralták a mervi oázist. Ebben az esetben a parthus birtokok határa az Amu-Darja volt.

A keleti helyzet megszilárdítása után II. Mithridatés úgy határozott, hogy folytatja az elődei által megkezdett előnyomulást nyugat felé. A parthusok a következő csapást az EIő- Ázsiában hadászatilag rendkívül fontos Armeniára mérték. I.e. 94. táján; II. Mithridatésnek sikerült Tigranest Nagy- Armenia trónjára intetnie; ezzel egy időre biztosította befolyását Kisázsiának e részén és Transzkaukáziában. Mithridatés ezután a Seleukidák ellen fordult, akik ebben az időben már csupán Észak- Syriát mondhatták magukénak. A parthusok beavatkoztak a Seleukidák ügyeibe, és hol egyrik, hol másik trónkövetelőt támogatták. A parthus birtokok nyugati határa az Eufrátesz lett. A parthusok helyenként áthatoltak Parapotamia területére, vagyis az Eufrátesztől nyugatra is".

TÁBORI LÁSZLÓ: II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA

"Irán történetének párthus korszakát nemcsak elhanyagolták, hanem rosszindulattal is kezelték, nekünk kell megkísérelni, hogy igazságot gyakoroljunk".

/R. N Frye: The Heritage of Persia, London, 1962.)

A párthus történelem forrásai

Több szerző akad, aki összefoglalóan beszél azokról a nehézségekről, amelyekkel a kutatóknak szembe kell nézniük, amikor a párthus történelemről gyűjtenek anyagot. (Widengren, Frye, Gutschmid, Debevoise, Colledge, stb.) Schippman egyenesen "merészségnek" tartja az ilyen vállalkozást.(Schippman, 1980. 1. old.)

Mivel a párthusoknak saját történetírásuk nem volt, röviden összefoglalva az alábbi források állnak rendelkezésünkre:

Elsődleges források:
A hagyományok,
Görög források: Artemita-i Apollodoros töredékei, Arrianus töredékei, Polybios, Kharax-i, Izidor,
Latin szerzők,
Szír források (ezeket sokan kiválónak tartják),
Zsidó források,
Újbabiloni ékírásos források, kínai művek.

Másodlagos források:

Görög életrajzok, örmény történetírók, Frye (7962) óv Iszfahanitól és AlBirunitól, mert torz a kronológiájuk, ugyanezt mondják az örmény források egy részéről is, Schippmann felsorolja a latin és kínai szerzőket, akiket megbízhatónak tart (Pl. a Han dinasztia szerzői). Akadnak korábbi művek töredékei későbbi szerzőknél, pl. Iustinusnál, stb.

A párthus történelem forrásairól W. Tarn (Cambridge Ancient History, IX.k.), Widengren, Wolski, kitűnő tájékoztatót adnak.

Több szerző hívja fel a figyelmet a párthusokkal szembeni rosszakaratra. Az arab és perzsa forrásokban sok a fantázia és nehéz ellenőrizni őket. (Colledge, 1967.)

Részletes elemzések találhatók a Propyläen Weltgeschichte II. kötelében, a Cambridge University Press lexikonjaiban, Koske, Koselenko, Zadnyeprovskij és más orosz szerzők (vagy hajdani szovjet szerzők) könyveiben, a Paulys Realenzyklopädie régi és új kiadásaiban, Rawlinson-náf, Frye-nél.

Magyarul lásd az alábbi műveket:

Világtörténet ll., 1962., Bihari, 1936. Ókori keleti chresiomathia, Harmatta János írásai, Ghirshman, 1985., Apor, 1994., Bakay, 1997. Az Arsakidákkal az új Magyar Nagylexikon és más művek is foglalkoznak.

Az 1951 és 1975 közötti időszakban megjelent, az ókori Iránról írt könyvek, tanulmányok címét tartalmazza az "A magyar ókortudomány bibliográfiája" kötete. (1986.)

Antológiánk Ghirshman-tól közöl történelmi összefoglalót.

II/1. Irán és Turán

Mivel antológiánkban a "Turán ", és a "turáni" kifejezés gyakran szerepel, szükségesnek látszik ezeknek a fogalmaknak a tisztázása. Ma a modern tudomány inkább ezt a kifejezést használja Turán helyett: Eurázsiai sztyeppe.

"Turán: Irán ősellensége az iráni őstörténet epikus és mitikus változatában. Földrajzi helyzetét régi források nem jelölik meg pontosan. A későbbi időkben azonban e név világosan a nomádok Amu-Darján túli országát jelöli. A türk korban a perzsák a Turán nevet a hasonló hangzású, de egészen más eredetű türk névvel kapcsolták össze. Turán fővárosa a párthus és szászánida korban a Szir-Darja melletti Kang városa volt. (l. Kangkü). Ez világosan arra mutat, hogy Turán már igen korán a sztyeppei nomádok országával volt azonos az irániak szemében. Kérdés, hogy jelölhetett-e ugyanez a név egy dél- afganisztáni tartományt az iráni történelem legkorábbi szakaszaiban, amelynek neve szintén Turánnak hangzott. A török népek, mikor megismerkedtek az Iráni Eposszal maguk is Turán népének kezdték tekinteni magukat, és büszkén vallották magukat a turáni király; Afraszijáb leszármazottainak".

(Czeglédy, 1969.)

Az Iráni eposzban nagy teret kap Turán és Irán harca: (a sztyeppe-vidék és DéI-Irán)

Ez megfelel az árják és a nem-árják közötti állandó konfliktusnak (Frye, 1962)

Firdauszi idejében ez már a türk hódítókat jelenti, akik az irániak ellen harcolnak, az iszlám-időkben a mohamedán törökökre értik a "turáni" jelzőt. (TURK - talán a TUR - szó többesszáma? Frye, 1962. 41. old.) ez megfelel az iráni TUR-An-nak, az is többesszámot jelöli.

Az Avesztában TUR - TURA-ként tűnik fel, népet jelöl és nem vidéket. (YAST 13, YASNA 46.12) a "TUR emberek" a daha törzset jelenti! (Mindez azért fontos, mert a daha törzset nem tekintették árjának, tehát a párthusok származására nézve ez fontos adalék! Azt is látni kell viszont, hogy az eredeti "árja" kifejezés jelentése: nemes, előkelő volt, és nem vonatkozott feltétlenül az etnikai hovatartozásra.)

Marguart szerint a TURA=masszagéták. A lényeg az állandó szembenállás a dél-irániak és észak-irániak között. (MARQUART Eranshard. Berlin, 1941. 157. old.)

(T L.)

II/2. Perzsák és párthusok

A perzsa törzsek szövetsége a Kr.e. VII. században alakult Parszumasban. A "Perzsia" elnevezés Párszáról, a mai Fársz területéről származik. Egész Iránt Perzsiának nevezték, egészen 1935-ig. Az akhaimenida birodalom alapítója (II. nagy Kürosz, óperzsa nyelven: Kurus Kr.e. 551-530). "A mai Iránt 1935-ig Perzsiaként ismerte a világ, s lakóit perzsáknak emlegették, bár saját magukat mindig is Irán az irániak vagy árják földje elnevezéssel illették. Ezért mondunk mi is iráni kultúrát, iráni műveltséget és nem perzsát. Perzsia eredetileg csak az egyik iráni törzs, a perzsák lakhelyét jelölte".
(Apor É.)

Ezek után nézzünk néhány véleményt e párthusok és perzsák közötti különbségre.

"A párthusok jól bántak a perzsa alattvalóikkal."
(Rawlinson,. 1876.)

"A birodalom azért is megbukott - mármint a párthus, TL. megj. mert a párthusok nem voltak eléggé civilizáltak, nem úgy mint a művészetkedvelő árják".
(Rawlinson,. 1876.)

Rawlinson más művében (1873), turáni-török rokonságról beszél a párthusok esetében, sőt azt is mondja, hogy "nem lehettek árják, mert hiányoztak az Avesztából". Szerinte a párthus birodalomnak az lett a vége, hogy az alattvalók "nem tűrték a durva, szkíta igát"
(Rawlinson,. 1876. 15. old.)

"A párthusok és uralkodói házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselőinek számítottak, csakúgy mint Nagy Sándor és utódai..."
(Altheim, 1955. 73. old.)

"Habár iráni törzs voltak, de mint nomádok, erőszakkal meghódították Iránt. A turáni észak-keletről jöttek"
(Altheim, ugyanott)

"A párthusok viszont, jó fél évezred múlva a perzsáknak estek áldozatul, akiket akkor a Szászánida dinasztia kormányzott".
(L. Oppenheim Bp. 1982. 80. old.)

"Az ural-altáji rokonság nem cáfolható."
(Frye: 1954. 19. old.)

 "Közép-Ázsia török népeivel való rokonság megalapozott".
(Frye: 1984. 24. old.)

Reméljük, hagy ennek az antológiának a Művészet c, fejezete is meggyőzi az olvasót, hogy Rawlinson kijelentéseit, mint pl. "szívük mélyén barbárok" kétkedve fogadja.

Fentiekből látható, hogy a párthusokra indokolatlan a "perzsa" elnevezést használni, kivéve, ha a nyelvükről van szó.

II/3. A párthus uralkodók dinasztiája: az Arsakidák

 "Az elfelejtett dinasztia" (Frye)

"a Nap és a Hold fivérei"
(Ammianus Marcellinus)

Az antológia szövegeiből kiderül, hogy párni-k (vagy parnok) a daháktól származtak, a dahák pedig a masszagéta törzsszövetség tagjai voltak. A dahák eredeti lakóhelye az ókori források (Curtius, Arrianos) szerint az Oxus és a Jaxartes közötti területen volt, onnan vándoroltak le a Kr.e. III. század első  felében a Kászpi- tenger mellékére. (Paulys Realencyl, der klassische Altertumswissenschaft, IV Band. 1901. 1944, old. Részletesen lásd: az Antropológia c. fejezetben).

A párthusok királyai mind a legendás Arsakestől származtatták magukat, és a királyoknak ez volt a mellékneve. Az Arsakidák (görögösen: Arszakidák) eredete azonban a történelem eddig még megnyugtatóan nem tisztázott kérdései közé tartozik A következőkben igyekszünk nagyon röviden, az elméletek összegzésével egyfajta képet adni eredetükről és a dinasztia első uralkodójáról.

Strabón szerint némelyek baktriainak mondják Arsakes-t, aki "elmenekült Diodotos hatalmának növekedése elől, és Parthyát elpártolásra bírta." (Strabón, 1977) Baktria az ókorban a mai Dél-Tadzsikisztán és Észak-Afganisztán területének felel meg. Arrianos szerint III. Artaxerxestől származtak, Tabari szerint Vistaspa-tól (Frye 1984). Apollodoros ismeretlen eredetűnek mondja őket, Polybios leírásából arra lehet következtetni, hogy az Aral-tótól délre eső területről érkezhettek Pártiába. (Ezzel egyet lehet érteni, ugyanis ez nem esik messze Baktriától sem), M. Oliphant szerint a párthusok Közép-Ázsiából származtak, és onnan nyomultak be Iránba, az Arsakidák eredetéről nincs véleménye. Rawlinson ugyancsak "turáni-török" népektől származtatja őket. (Rawlison, 1873). Lozinski a Jaxartesen túli területről (Szir-Darján túlról) eredezteti őket.

Ami a kronológiát illeti, Frye a Nysa-i osztrakonokra hivatkozik, (pontosabban a 157. számúra), e szerint:

Arsak -Tiridates
- Artaban
- Priapatius a sorrend (Frye, 1984)

Koselenko és Altheim-Stiehl hasonlóan határozták meg a sorrendet:

I. Arsak -Tiridates (ő nem uralkodott)
II.Arsak
Arsak, másréven Priapatius

A pontos uralkodói sorrendet Artemita-i Apollodoros (Kr.e. 100 körül) sem volt képes pontosan meghatározni. Ékírásos források sem nyújtanak támpontot (A T Clay: Babylonian Records, 1913 ) és J. Sachs Wiseman: "A Babylonian king list of the Hellenishe period Iraq, 16.).

Bár az örmény források hitelességét, főképpen ami a kronológiát illeti, sokan megkérdőjelezik (lásd: Párthusok és örmények), úgy tűnik, hogy egy kivétel mégis akad: Sebeos (Sebeus), aki a VII. században élt. 1990- ben Olaszországban újra kiadtak a műveit amelyek alátámasztják az örmény forrásoknak azt az értesülését (Chorenei M., aki korábbi szerzőkre hivatkozik), hogy az Arsakidák ephtalita hunok lettek volna. Sebeos műve a XIX. század második felében került elő, és a kor legnagyobb szakértője Gutschmid is hivatkozik rá, jóllehet ő a legnagyobb kritikával kezeli az örmény forrásokat (Gutschmid, 1876, 39. old.). Itt meg kell jegyezni, hogy a Sébeos által használt kifejezés: ephtalita nem állja meg a helyét (vö. Arsak il Grande, figlio del rei T'etali, nel Bahl Saastan nella terra dei Kusan Sebeos, 1990. 40. old.), ugyanis az ephtalita elnevezést kb. 375-től a hunokra, jobban mondva az európai hunokra értjük, az Arsakidák pedig jóval előbb, a Kr.e. III. században tűntek fel Iránban - jóllehet éppen Baktria felől!

Az ellentmondás azért feloldható úgy, hogy az Arsakida időszámítás kezdetekor (Kr.e. 247) a Jaxartesen (Szir-Darján) túli terület az ázsiai hunok birodalmának nyugati határa volt, és az Arsakida dinasztia származhatott innen, tehát Sebeos, mint forrás hitelesnek tekinthető, ő valószínűleg korának kifejezéseit vetítette rá a korábbi eseményekre.

Végül, összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a lengyel kutató, J. Wolski foglalkozott a legalaposabban az Arsakidák eredetével. Írásából az derül ki, (Wolski, 1956), hogy Iustinus és Strabón leírásain kívül a pontos évszámokat illetően Eusebius egyházatya és a szeleukida uralkodók kronológiájára kellett támaszkodnia. Így sikerült meghatároznia az uralkodási sorrendet, illetve a pontos évszámot:

Kr.e. 247. Arsak, a párnik feje Lesz, ezzel elkezdődik az Arsakida éra, Kr.e. 238. Arsak meghódítja Pártiát.

II/4/A.  Földrajz és történelem
Az ókori források

A Parthus Birodalom leírása (Strabón: Geographia) (részlet)

Strabón (i.e. I. sz.), Augustus korának kiváló földrajzi írója, Geographia c. munkájában régebbi források, elsősorban Poseidonos (kb. i.e. 135-50) alapján ismertette az egész akkor ismert világot, ennek keretében Parthiát is. Mint művének többi részében, itt is történelmi visszapillantásokkal egészíti ki a földrajzi ismereteket. Strabón több történeti mű szerzője is volt (vö. e szemelvény 3. pontját], ezek azonban elvesztek. Strabón: Geographia XL.9. (C 514-575).

"Parthyaia nem nagy kiterjedésű. Egykor a hyrkanosakkal, együtt fizetett adót a perzsa hatalom idején, majd ezután is, amikor a makedónok álltak hosszú időn át hatalmon. Csekély kiterjedését súlyosbítja, hogy sűrű erdőktől fedett, járhatatlan erdők borítják, s emiatt a királyok seregüket is nagy sietséggel indítják útnak, mert az ország még rövid időre is csak alig képes őket eltartani. Jelenleg mégis megnőtt a kiterjedése. A parthus birodalom részei Komiséné, Choréné, és úgyszólván az az egész terület, amely a Kaspi-kapuig, Rageiig és a tapyrosok földjéig terjed, s amely egykor Médiához tartozott. Ragai közelében fekszik Apameia és Herakleia városa. A Kaspi-kaputól Ragaiig- Apollodóros szerint- 500 stadion az út, Hekatompylosig, a parthus királyok székhelyéig pedig 1260. Ragai, mint mondják, a gyakori földrengésekről kapta a nevét, amelyek ezen a vidéken már számos várost és - mint Poseidonos mondja - 2000 falut elpusztítottak. A tapyrosok állítólag a derbikosok és hyrkanosok földje között élnek. Azt mondják róluk, hogy mihelyt valakinek felesége két vagy három gyermeknek adott életet, asszonyaikat másnak adják tovább. Hasonlóképpen adta át még a mai időnkben is a római Cato feleségét, Marciát Hortensiusnak, annak kérésére, s az ősi római szokás értelmében".

Amikor a Taurus hegységen túli területeken felkelések törtek ki amiatt, mert Syria és Média királyai, akik akkor e területek urai voltak, egymás elleni harcukkal voltak elfoglalva - először Baktrianét és az egész vele szomszédos vidéket szakították el helytartói, Euthydémos és társai. Ezután Arsakés, egy szkíta férfiú a Daai (lat. Dahae) törzs élén (így nevezik az aparnosok népének nomádjait, akik az Óchos mentén laknak) megtámadta Parthyaiát és meghódította. Állama eleinte gyenge volt, mert szüntelen harcot kellett folytatnia neki is és utódainak is azok ellen, akiknek földjét meghódították. Az idők folyamán különböző harci sikerek eredményeként egyre újabb szomszédos földeket hódítottak meg, így erre kaptak, és végül az Euphratésen túl fekvő valamennyi terület uraivá lettek. Így a szkíták feletti győzelem eredményeként meghódították Baktriané egy részét is és már korábban elfoglalták Eukratidás országát. Most már akkora föld és annyi nép felett uralkodnak, hogy birodalmuk nagyságát tekintve mintegy e rómaiak vetélytársává lettek. Sikereiket életmódjuknak és szokásaiknak köszönhetik, amelyekben még sok nyoma van a barbár és szkíta jellegnek, de sok olyan vonással is rendelkeznek, amely kedvező az uralom gyakorlása és a harci sikerek számára".

"Az aparnosokhoz tartozó Daai törzsről azt mondják, hogy a Maiótistól északra lakó és xandiosoknak vagy pariosoknak nevezett Daai törzsek köréből vándoroltak ki. Ámde nincs egyetértés abban, vajon a Daai törzs a Maiotistól északra lakó szkítákhoz tartozik-e. Egyesek tehát azt állítják, hogy Arsakés ezektől (a szkítáktól) származik, mások baktriai származásúnak mondják; szerintük a Diodotos hatalmának növekedése előli menekülése indította meg Parthyaia felkelését. Mivel már bővebben szóltam a parthus szokásokról "Történelem" c. művem hatodik könyvében, valamint Polybiost folytató történelmi munkám második könyvében, az ismétlések elkerülése végett itt csak annyit említek meg, hogy Poseidenios szerint a parthusok tanácsa (synedrion) két részből áll, éspedig egyfelől a király rokonaiból, másfelől a bölcsekből és mágusokból, és ez a két csoport együttesen választja a királyt".

II./4/b. lustinus: Historiae Pilippicae
(részletek)

Iustinus- teljes nevén valószínűleg: M. lunianus Iustinus- az i.sz. II. század második felében élt. Egyetlen ránk maradt műve, a Historiae Philippicae csak kivonata egy korábbi római történetíró, Pompaius Trogus, Livius kortársa, azonos című nagy történelmi munkájának, amelynek teljes szövege elveszett. Pompaion Trogus az egész akkor ismert világ történetét írta meg, jórészt hellenisztikus források alapján. Érdeme éppen egyetemes jellegében, a görög-római világ határain messze túlterjedő széles látókörében van. A parthusok történetét tárgyaló XLI. és XLII. könyve, különösen a korai időkre vonatkozóan sok önkényes, tudálékos vagy néphagyományon alapuló elemet is tartalmaz, mégis az egyetlen ránk maradt összefüggő elbeszélést nyújtja ennek az államnak történetéről, egészen Augustus koráig.

XII. könyv: A parthusok

"A parthusok, akik most - mintha csak felosztották volna a földkerekséget a rómaiakkal - a Kelet felett uralkodnak, a szkíták elűzöttjeiből származnak. Ez magából a nép nevéből is következik, ugyanis szkíta nyelven "parthus" annyit jelent mint száműzött." Az asszírok és médek korában a parthusok a Kelet legismeretlenebb népei közé tartoztak. Még később is, amikor a Kelet feletti uralom a médektől a perzsák kezébe került, mintegy névtelen tömegként a győztesek zsákmányává lettek. Amikor végül a makedónok diadalmaskodtak a Kelet felett, az ő szolgáikká lettek. Annál csodálatosabbnak tűnhetik nagy szerencséjük, hogy most ama népek felett uralkodnak, amelyeknek hatalma alatt egykor rabszolgatömegként egykor ők maguk álltak. Bár a rómaiak három háborúban legnagyobb hadvezéreikkel, legvirágzóbb időszakukban támadtak rájuk, minden nép közül ők voltak az egyedüliek, akik nemcsak egyenrangúaknak bizonyultak, hanem győztek is; bár talán még nagyobb dicsőség volt az, hogy túlélték az asszírok, médek és perzsák egykor oly hírneves királyságát, és Baktriának olyan gazdag, ezer város felett uralkodó birodalmát, mint az, hogy távoli ellenséggel szemben háborúban győztek; különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy a szkíták nehéz támadásai és a szomszédokkal vívott háborúk váltakozó veszedelmei és megpróbáltatásai is szüntelenül sanyargatták őket. Amikor a belső háborúk következtében Szkítiából elűzettek szinte észrevétlenül foglalták el a Hyrkania, a dahák, ariusok, spartanusok és margianusok között fekvő pusztaságokat. Szomszédaik eleinte nem akadályozták terjeszkedésüket, később azonban már gátolni igyekeztek: határaikat mégis olyan mértékben terjesztették ki, hogy immár nemcsak a határtalan és mérhetetlen sík vidéket, hanem a szakadékos magaslatok és meredek hegyek vidékét is elfoglalták. Ez az oka annak, hogy a parthusok határain belül vagy a hőség, vagy a kemény hideg uralkodik: miközben hegyeiket hó borítja, síkságaik a nyár hevében égnek".

II.

"A makedónok uralmának lezárása óta a parthus nép feletti uralom királyaik kezében van. A királyok méltóságához közelebb az előkelők rendje áll: közülük kerülnek ki háborúban a hadvezérek, békében a helytartók. Nyelvük középütt áll a szkíta és a méd nyelv között, illetve a kettőnek keveredéséből származott. Egykor saját ősi ruházatukat használták, amióta azonban meggazdagodtak, a médek példájára világos és könnyedén redőzött öltözéket viselnek. Fegyverzetükben megtartották az ősi szkíta szokásokat. Seregüknek nagy részét, más népektől eltérően, nem a szabadok, hanem a szolgák alkotják.

Ez utóbbiaknak tömege, mivel senki sem bocsátja szolgáját szabadon, és ennek következtében minden szolgagyermekből szolga lesz, szinte napról napra növekszik. Ezeknek gyermekeit azonban ugyanúgy gondozzák, mint sajátjaikat, és nagy buzgalommal oktatják a lovaglásra és íjászatra. Mennél gazdagabb valaki, annál több lovast köteles harc idején királyának rendelkezésére bocsátani. Ez odáig fejlődött, hogy amikor Antonius hadat viselt a Parthusok ellen, százötvenezer főnyi lovassereggel támadtak ellene, s ebből mindössze négyszázan voltak a szabadok. Viszont képtelenek szemtől szembe, rendezett csatasorban harcolni és városokat megostromolni. Harc közben lovaik hol előre száguldoznak, hol meghátrálnak.

Gyakran színlelnek menekülést, hogy üldözőik közömbössé váljanak a sebekkel szemben. A harcra nem trombitával, hanem dobveréssel adnak jelt. Képtelenek a hosszan tartó küzdelemre. Ha rohamuk erejével ugyanakkora szívósság és kitartás párosulna, senki sem tudna nekik ellent állni. De gyakran a harc leghevesebb perceiben abbahagyják a küzdelmet, majd a menekülésből váratlanul ismét harcba lendülnek, úgyhogy amikor az ellenség leginkább bízik a győzelemben, akkor jut a leghalálosabb veszélybe. Önmagukat és lovaikat is pikkelypáncéllal borítják, amely mind a lovas, mind a ló egész testét befedi. Aranyat és ezüstöt csak fegyvereik díszítésére használnak".

III.

"Mivel a szerelemben a változatosságot szerelik, minden férfinak több felesége van. Ezért egyetlen bűnt sem torolnak meg súlyosabbal, mint a házasságtörést. Asszonyaiknak nemcsak a férfiak lakomáin való részvételt hanem a férfiak puszta látását is meg tiltják.

Csak olyan húst esznek, amit vadászaton maguk ejtettek el. Minden idejüket lóháton töltik: lovon harcolnak, lovon lakomáznak. lóháton intézik. a közügyeket és magánügyeket, lovon utaznak és pihennek, lóháton kereskednek és társalkodnak.

Szolgák és szabadok között az a legfőbb különbség, hogy a szolgák gyalogszerrel, a szabadok kizárólag lovon járnak.

A temetés általában abból áll, hogy a holttestek madarak és kutyák marcangolják szét, és csak a lemeztelenített csontokat borítják földdel.

Babonás szokásaikra és az istenek tiszteletére mindenkinek nagy gondja van. Ennek a népnek a lelkülete fennhéjázó, lázongásra, cselvetésre, meggondolatlanságra hajlamos. A férfiak legfőbb erényét a vadságban, a nőkét a szelídségben látják. Természetüknél fogva hallgatagok, gyorsabbak a tettben mint a beszédben, szerencséjüket és balszerencséjüket egyaránt csendben fogadják. Fejedelmeiknek félelemből és nem tiszteletből engedelmeskednek. A szeretkezésben nem ismernek határt, élelemben azonban mértéktartók. Szavaiknak és ígéreteiknek csak annyiban lehet hitelt adni, amennyiben az az ő érdeküknek is megfelel".

(Ford.: Hahn lstván)

44 Hyrkanosok-Hyrkania lakói, Parthia északi részén, a Kaszpi-tengertől délkeletre

II/4/c. Florus; Róma háborúi

(A párthusok elleni hadjárat) (Budapest 1949.)
(részlet)

III.

"Mialatt Caesar északon porba tiporta a gallokat, a római nép súlyos sebet kapott keleten a parthusoktól. De nem panaszkodhatunk a sorsra, nincs semmi, ami szépíthetné a véres vereséget. Isten és ember egyaránt Crassus ellen volt, s a consul, aki csak a parthusok aranyára sóvárgott, tizenegy légiójának elvesztésével és saját fejével fizetett telhetetlenségéért. Már Metellus néptribunus a bosszúállás rettegett istennőinek ajánlotta a Rómából kivonuló hadvezért, később pedig, amikor hadseregünk áthaladt Zeugma városán, az Euphrates hirtelen örvényei ragadták magukkal és nyelték el hadijelvényeinket. Amikor ezután Nicephoriumnál tábort ütöttünk, Orodes király követeket küldött Crassushoz, akik fenyegető hangon kijelentették: -Emlékezzék a főparancsnok arra a szövetségre, amelyet a parthusok Pompeiusszal és Sullával kötöttek!

Neki azonban a király kincstárára fájt a foga, s még azzal sem fárasztotta magát, hogy valami ürügyet koholjon, hanem azt felelte: majd Seleuciában ad választ. A szerződésszegés bosszúálló istennői ezért segítették ellenségeink cselszövését és fokozták vitézségét.

Fővezérünk először is eltávolodott az Euphretes mellől habár csak azon lehetett volna biztosítani az utánpótlást, és a folyó hátulról védelmet nyújtott volna hadseregünknek. Crassus azonban vakon hitt a szír Mazzarának, aki pedig csak színleg menekült hozzánk, és azért csapott fel vezetőnek, hogy kietlen sivatagok mélyére kalauzolja csapatainkat. Itt aztán mindenfelől ki voltunk szolgáltatva az ellenségnek. Alig ért hát Crassus Carrhaeba, máris minden irányból feltünedeztek a király alvezéreinek, Silacesnak és Surenasnak aranytól csillogó hadijelvényei és lengedező selyemlobogói. A lovasság erre - egy percet sem vesztegetve - körös-körül bekerítette seregünket, és mint a sűrű felhő meg a jégverés, zúdultak ránk dárdáik. Így semmisült meg hadseregünk az iszonyatos mészárlásban. Magát Crassust valami megbeszélés ürügyén kicsalták, s adott jelre élve elfogták volna, ha a katonai tribunusok nem állnak ellen, mert így a barbárok kénytelenek voltak fegyverrel vágni el a menekülő hadvezér útját. Crassus fiának testét szinte apja szeme láttára borították el a lándzsák. Az ellenség magával vitte és megcsúfolta a fiatalember fejét. Szerencsétlen hadseregünk- kit hová sodort a fejvesztett futás - szétszóródott Armeniában, Ciliciában és Syriában, s hírmondó is alig maradt belőle, hogy megjelentse a katasztrófát. Főparancsnokunk levágott fejét jobb kezével együtt a király elé vitték, aki csúfot űzött belőle, és nem ok nélkül. Megolvasztott aranyat öntetett tátongó szájüregébe, hogy akinek lelkét a kincs utáni vágy tüzelte, annak élettelen testét még holtában is égesse az arany".

/Ford: Havas L. /

II/4/d. Tacitus: A germánok

(Béke a parthusokkal és Augustus istenné avatása
(Budapest 1961)
(részlet)

"Amikor már mindenkit hatalmunk alá hajtottunk nyugaton és délen, északon (legalábbis a Rajna meg a Duna között) és keleten (a Cyrus meg az Euphrates között], a többi nép is, amelyet még nem kebelezett be birodalmunk, érezni kezdte nagyságunkat, és tisztelettel tekintett a nemzeteket legyőző római népre. A szkíták követeket küldtek hozzánk, a sarmaták pedig barátságunkat kérték. Még a serek is eljöttek, meg a nap tüze alatt élő indiaiak drágaköveket, igazgyöngyöket, sőt elefántokat hozva magukkal ajándékképpen, és leginkább azzal voltak nagyra, hogy milyen hosszú távolságot tettek meg: négy évet töltöttek ugyanis úton. És ezeknek az embereknek már a színe is elárulta, hogy egészen más éghajlatú tájról érkeztek. A parthusok is önként visszaadták azokat a hadijelvényeket, melyeket Crassus katasztrófája alkalmával zsákmányoltak, mert mintegy lelkiismeret furdalást éreztek saját győzelmük miatt.

Így az egész emberiség mindenütt rendíthetetlen és tartós békében, egyetértésben élt, s végül is Caesar Augustus- a Város alapítása után hétszáz esztendővel -becsukhatta a kettős arcú Janus templomának kapuját, amelyet előtte csak két ízben zártak he: Numa királysága idején, és amikor először győztük le Karthágót.

Ettől kezdve a császár a béke ügyének szentelte magát, és megannyi súlyos és szigorú törvénnyel megfékezte a minden rosszra és kicsapongásra kapható nemzedéket, amely az ő korában élt. Hogy ezt az ezernyi és roppant feladatot végrehajthassa, megkapta az örökös dictator és a haza atyja címeket. A senatusban arról is tárgyaltak, -hogy mint a császárság megalapítóját, ne nevezzék-e Romulusnak, de szentebbnek és megtisztelőbbnek látszott az Augustus jelző, mert így már földi életében megillette őt ez a megszólítás és ez a név. Isten hatszáznegyvenedik évében volt Róma, amikor az első hír jött a kimberek fegyvereiről Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt. Ha ettől az időponttól Traianus császár második consulatusáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje hódítjuk már Germániát! Ez alatt a hosszú idő alatt mind a két oldalon sok volt a veszteség. Sem a samnisok, sem a punok, sem Hispania és Gallia, sőt még a parthusok sem okoztak ennyi gondot, mert Arsaces királyságánál is erősebb a germán szabadság. Mert hát ugyan mit tudna nekünk Crassus halálán kívül szemünkre vetni Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és egy Ventidius lábai elé borult. A germánok viszont Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust, Servilius Caepiót és Gnaeus Malliust megverve, illetőleg elfogva a köztársaságnak három consuli seregét, Augustusnak pedig Varusszal együtt három légióját tették tönkre. Sőt Marius Itáliában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig saját hazájukban, Germaniában sem egykönnyen verték meg őket. Aztán Gaius Caesar nagy fenyegetőzései még nevetségbe is fulladtak".

/Ford: Borzsák István/

56 Vö. Ammianus Marcellinusnak a hunokról adott, egészen hasonló jellemzését is (XXXI, 2, 6).

II/4/e. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
(Budapest.,1965) (részletek)
Crassus

"Martus Crassus apja censorságot viselt, és diadalmenetet is tartott, de ő szerény házban nőtt fel két nővérével együtt. Ezek mindketten még szüleik életében megházasodtak, és mindnyájan közös asztalnál étkeztek; sok tekintetben, úgy látszik, ez lehetett az oka, hogy Crassus mindig józanul és mértékletesen élt. Midőn egyik fivére meghalt, az özvegyet elvette feleségül, és gyermekei tőle születtek; e tekintetben is olyan példásan viselkedett, mint bármely római polgár. Igaz, hogy már előrehaladott korban volt, mikor azzal vádolták, hogy viszonya volt Liciniával, az egyik Vesta szűzzel, aki ellen Plotius vádat emelt. Liciniának nagyon csinos villája volt a város közvetlen szomszédságában, és azt Crassus olcsó áron meg akarta szerezni, ezért gyakran meglátogatta, és figyelmes volt hozzá, s ezzel gyanúba hozta. Kapzsisága némiképpen tisztázta a csábítás vádja alól és a bíróság felmentette, ő azonban nem hagyott békét Liciniának, amíg a házat meg nem szerezte.

A rómaiak azt mondják, hogy Crassus sok jó tulajdonságát egyetlen hibája homályosította el, a kapzsiság; úgy látszik, hogy ez az egy minden más hibájánál erősebb volt, s a többit háttérbe szorította. Kapzsiságának legfőbb bizonyítékául említik azt a módot, ahogyan vagyonát szerezte, amely kezdetben nem volt több háromszáz talentumnál. Később consulsága idején vagyona tizedrészét felajánlotta Herculesnek, megvendégelte a népet, és minden rómainak három hónapra elegendő eleséget adott. Mégis, amikor a parthusok elleni hadjárat előtt számba vette vagyonát, úgy találta, hogy értéke hétezerszáz talentum. Ennek legnagyobb részét, hogy megmondjuk a szégyenletes igazat, tűzből és háborúból szerezte, és így a közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása.

Mikor Sulla elfoglalta a várost, és eladta azok vagyonát, akiket megöletett, ezt hadizsákmánynak tartotta, és így is nevezte; majd amikor az volt a szándéka, hogy minél több és minél befolyásosabb embert bűnei cinkostársává tegyen, Crassus nem vonakodott az ilyen vagyonokat elfogadni vagy megvenni. Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak, szinte természetesek az olyan szerencsétlenségek, mint a házak leégése vagy összeomlása (tekintve, hogy nehezek voltak, és túl közel épültek egymáshoz), sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz ilyen rabszolgája volt, megvásárolta a kigyúlt és a kigyúltak közelében álló házakat melyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban potom áron eladtak, Róma legnagyobb része tulajdonába került. Bár sok mesterembere volt, saját magának soha nem épített házat mert azt szokta mondani, hogy akik építkeznek, tönkremennek anélkül, hogy ellenségeik lennének. És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű földbirtokai és munkásai voltak, akik a földet megművelték ez mind együtt semmi sem volt rabszolgáinak értékéhez képest. Rengeteg különféle és különlegesen kiképzett rabszolgát tartott: felolvasókat, kéziratmásolókat, ezüstműveseket, kasznárokat, asztali felszolgálókat. Kiképzésükről és taníttatásukról maga gondoskodott, abban a meggyőződésben, hogy a jó gazdának, mint háztartásának élő szerszámaival, a legnagyobb gonddal kell törődnie rabszolgáival.

Ezek után következik a (Carrhae-i = Haran), a mai dél-törökországi UrfátóI délre, csata leírása. A római hadsereg átkel az Eufráteszen és sivatagos, kopár terepre csalják Abgár, oszrhoénei király emberei. (T.L.)

Amikor így előrenyomultak, egy Baliszszosz nevű nem nagy és nem is bővizű folyóhoz érkeztek, de a katonák így is örültek a szárazságban és hőségben, a fárasztó és víztelen utakon megtett menetelés után. A tisztek többsége azon a véleményen volt, hogy táborozzanak itt le, és úgy? töltsék az éjszakát, majd amikor kipuhatolják, hogy milyen nagy az ellenséges sereg, és milyen csatarendben állt fel, akkor induljanak kora reggel ellene. Crassus, fia és a vele levő lovasság unszolására, hagyta magát elragadtatni, hogy nyomban megütközzenek; kiadta tehát a parancsot, hogy akik éhesek és szomjasak, a csatasorban állva egyenek és igyanak; de még mielőtt ezzel mindnyájan szépen végezhettek, máris vezette őket nem lassan, időről időre megpihenve, mint amikor ütközetbe szoktak indulni hanem gyorsan, erőltetett menetben, míg meg nem pillantották az ellenséget, amely várakozásuk ellenére nem látszott sem soknak, sem félelmetesnek, mert Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és félelmetes erejű zajjal. A parthusok ugyanis nem kürttel és trombitával lelkesítik a harcosokat a csatára, hanem fémüstöket, bőrrel bevont dobokat vernek az arcvonal különböző részein, és ezek mennydörgésszerű robajjal vadállati üvöltéshez hasonló szörnyű és félelmetes hangot adnak. Helyesen ítélték meg a parthusok, hogy az ember valamennyi érzékszerve közül a hallás zavarja meg leginkább a lelket, ez kelti fel leggyorsabban indulatait és zavarja meg józan ítéletét.

Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértükben; minden csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz- és acéllemezek borították. Legnagyobb és legszebb volt Szuréna méd divatú ruházatában, festett arccal és középütt elválasztott hajjal. Szinte már nőies szépsége nem is illett vitézi híréhez, azért sem, mert a többi parthus szkíta módra megnövesztette homlokán a haját, hogy ezzel is félelmetesebb külsejük. Első szándékuk az volt, hogy lándzsáikkal a rómaiakra rontva az első sorokat hátrálásra kényszerítik; mikor azonban látták, hogy a nagy mélységben pajzsukkal szorosan egymáshoz felzárkózott katonák szilárdan és mozdulatlanul tartják állásukat, visszavonultak, s úgy tűnt fel, mintha szétszóródnának, és soraik felbomlanának, pedig közben észrevétlenül körülvették a rómaiak négyszögét. Crassus ekkor könnyű fegyverzetű harcosait küldte rohamra, de alig jutottak előre, máris nyílzápor fogadta őket, mire gyorsan visszavonultak a nehéz fegyverzetűek sorai közé, s ezzel rendetlenséget és félelmet keltettek, mert megtapasztalták íjaik félelmetes erejét; a nyílvesszők áthatoltak védő fegyvereiken és keresztülütöttek mindent, amibe belecsapódtak, akár kemény, akár puha volt.

(A székelyek harcmodorát lásd a "Hadművészet" című résznél.)

A parthusok csoportokba oszolva nagyobb távolságból lőtték ki nyilaikat minden irányból; arra nem is volt szükség, hogy pontosan célozzanak, mert a rómaiak sűrű és tömött arcvonalát még készakarva sem lehetett elhibázni. A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt nyílvesszők hatása félelmetes volt, mert ellenállhatatlan gyorsasággal csapódtak a célba. Ettől kezdve kétségbeejtőre fordult e rómaiak helyzete, mert ha hadállásukban maradtak, tömegesen megsebesültek, ha pedig megkísérelték, hogy rátámadjanak az ellenségre, semmivel sem értek el jobb eredményt, s veszteségeik ugyanolyan nagyok voltak. A parthusok ugyanis futás közben lőtték ki nyilaikat, amihez a szkíták után a legjobban értettek; menekülés közben érték el biztonságukat, s ezzel elvették a futás szégyenét.

Amíg a rómaiak remélték, hogy a parthusok nyilaik ellövöldözése után abbahagyják a csatát vagy kézitusába kezdenek, szilárdan kitartottak, de amikor észrevették, hogy nyílvesszőkkel megrakott tevék állnak a közelben, ahonnan az őket már előbb bekerítő csapatok újakat kapnak, Crassus belátta, hogy a harcnak nem lesz vége, elcsüggedt.

Küldöncöket menesztett hát fiához, és megparancsolta neki, hogy mindenáron ütközzék meg az ellenséggel, mielőtt még bekerítik. A parthusok ugyanis főként Crassust támadták, és az ő szárnya körül próbálkoztak lovasságukkal, hogy a hátába kerüljenek. Ezért a fiatal Crassus magához vett ezerháromszáz lovast, akik közül ezret Caesartól hozott magával, ötszáz íjászt és a hozzá legközelebbi csapatokból nyolc cohors pajzsos harcost, s ezekkel támadásra indult. A parthusok szerették volna bekeríteni, akár mert, mint némelyek mondják, mocsaras területre értek, akár pedig mert mozdulataikkal igyekeztek a fiatal Crassust minél távolabbra csalogatni apjától; ezért tehát megfordultak és futásnak eredtek. Publius erre odakiáltott embereinek, hogy az ellenség megfut előlük, s utánuk eredt Censorinus és Megabacchus társaságában; az utóbbi bátorságával és nagy testi erejével tűnt ki, Censorinus pedig szenátori rangot viselt, kiváló szónok, s mindketten a fiatal Crassus kortársai és jó barátai voltak. A lovasság nyomukban volt, de eltelve harci kedvvel és reménységgel, nem akartak elmaradni a gyalogosok sem; már azt hitték, hogy győznek, és üldözik az ellenséget, amikor előbbre nyomulva észrevették a cselfogást, mert a látszólag menekülők megfordultak, és még sokkal többen csatlakoztak hozzájuk. A rómaiak ekkor megálltak, és azt gondolták, hogy kézitusába kezdhetnek velük, mivel olyan kevesen voltak De a parthusok vérteseiket állították szembe a rómaiakkal, míg a lovasság többi része körülöttük száguldozott, feltörték a talajt, és a környező homokbuckákról olyan sűrű porfelleget vertek fel, hogy a rómaiak semmit nem láttak és hang is alig jött ki a torkukon, majd szűk helyre összeszorulva egymásra zuhantak, sebeket kaptak, és nem könnyű, hanem kínokkal teljes és gyötrelmes halállal pusztultak el; a földön fetrengve, vergődtek sebesülten, próbálták kihúzni a sebükbe betört horgas nyílhegyeket, amelyek átjárták izmaikat és idegeiket, de sebeiket ezzel még jobban elmélyítették

Rengetegen haltak így meg, és az életben maradottak is alkalmatlanná váltak a harcra. Amikor Publius biztatta őket, hogy támadják meg a vértes lovasokat, mutatták neki, hogy kezük pajzsukhoz, nyíllal átlőtt lábszáruk pedig a talajhoz szegeződött, s képtelenek akár futni, akár védekezni. Lovasait mégis nekibátorította, nagy erővel előretört, és összecsapott az ellenséggel, de egyenlőtlen volt a küzdelem, a támadásban csakúgy, mint a védekezésben, mert az ő emberei gyenge és rövid dárdáikkal támadták a parthusok bőrrel és acéllemezekkel borított mellvérteit, míg azok lándzsáikkal törtek a galliai csapatok könnyű páncéllal fedett, majdnem mezítelen testére. Pedig Publius leginkább ezekben bízott, s valósággal csodákat művelt velük, úgyhogy megragadták a parthus lándzsákat, birokra keltek velük, leráncigálták őket lovaikról, mivel súlyos fegyverzetük miatt nehézkesen tudtak mozogni. Sokan leugrottak lovukról, ellenfeleik lovai alá bújtak, s azokat hasba szúrták. A lovak fájdalmukban felágaskodtak, rátapostak lovasaikra éppen úgy, mint az ellenségre, és úgy vesztek oda. A galliai csapatokat nagyon gyötörte a hőség és a szomjúság is, mert egyikhez sem szoktak hozzá, s hozzá még legtöbben lovukat is elveszítették, amikor lóháton rohantak szembe a parthus lándzsákkal. Így aztán kénytelenek voltak visszahúzódni e nehéz fegyverzetűekhez, és vitték magukkal a súlyosan megsebesült Publiust is. Közben megpillantottak a közelben egy homokdombot, és oda vonultak vissza; a lovakat a domb közepén megkötözték, majd pajzsukkal kifelé szorosan egymás mellett felsorakozva, azt remélték hogy könnyebben védekezhetnek a barbárok ellen. De éppen ellenkezőleg történt, mert míg a sík terepen az első sorban harcolók a hátulsó soroknak némi védelmet nyújtottak, itt a dombon a talaj egyenetlensége miatt a hátul állók fokozatosan magasabbra kerültek, és semmi lehetőségük nem maradt a menekülésre, hanem a nyílvesszők egyformán lecsaptak mindnyájukra, és jajveszékelve, tehetetlenül érte őket utol a dicstelen halál.

Közben az ellenség harci kiáltozással és győzelmi dalokkal egyre közeledett, s ez még félelmetesebbekké tette őket. Újra megszólalt a dobok dübörgő hangja, és a rómaiak újabb csata kezdetét várták. Hozták Publius fejét lándzsahegyre tűzve, közelükbe vágtattak, mutogatták, és megvető gúnnyal kérdezték, milyen családból származik, és kik a szülei, mert nem volna illő, hogy egy gyáva és hitvány apának, mint Crassus, ilyen nemes és kiválóan vitéz gyermeke legyen. Ez a látvány a rómaiakat még jobban megtörte és kétségbe ejtette, mint mindaz a szörnyű baj, amelyet addig el kellett szenvedniük; nem a bosszúra gondoltak, ami pedig természetes lett volna, hanem borzalom és rettegés vett erőt mindnyájukon. De Crassusban, mint mondják, a szörnyű csapás lelke legfényesebb tulajdonságait keltette fel. Hangos szóval járta végig a hadsorokat, és így beszélt: "Ez a gyász, rómaiak, egyedül az enyém, de bennetek Róma nagy szerencséje és híre töretlen, s legyőzhetetlen, és ebben van a ti szabadulásotok. Ha szántok engem, hogy elveszítettem a világon a legderekabb fiút, mutassátok meg ezt haragotokkal az ellenség ellen. Fosszátok meg örömétől, és bosszuljátok meg kegyetlenségét! Ne rémüljetek meg a történtektől, mert annak, aki nagy dolgokra tör, szenvednie kell! Lucullus sem győzte le vér nélkül Tigranészt sem Scipio Antiokhoszt, őseink ezer hajót vesztettek Szicília körül, Itáliában pedig sok imperátort és hadvezért, de egyikük veresége sem akadályozhatta meg őket abban, hogy erőt vegyenek azokon, a kik győzelmet arattak, mert a rómaiakat nem a jó szerencse, hanem polgárainak állhatatossága és vitézsége emelte fel mostani hatalmuk magas fokára."

Crassus látta, hogy hiába buzdítja őket,szavainak nem akadtak lelkes hallgatói, sőt amikor harci kiáltásra szólította fel őket, tapasztalhatta, milyen levert volt a hadsereg, milyen gyenge, erőtlen hangon és csak szórványosan kiáltoztak, de annál harsányabb és bátrabb volt a barbárok harci kiáltozása. Mihelyt a harc elkezdődött, az ellenség könnyűlovassága oldalt fogta, és nyilakkal elárasztotta a rómaiakat, közben pedig a vértesek szembetámadva, lándzsáikkal szűk térre szorították össze őket. Némelyek közölök, hogy meneküljenek a nyílverte sebektől, merészen és kétségbeesetten a parthusokra rohantak; sok kárt nem tettek bennük de nagy és pillanatok alatt kapott sebeikbe legalább gyorsan belehaltak, mert a lándzsák, amelyekkel keresztüldöfték őket, olyan súlyosak voltak, hogy gyakran egyszerre felnyársaltak két embert is. Így tartott a csata besötétedésig, amikor a parthusok abbahagyták a harcot; azt mondták kegyelemből meghagynak Crassusnak egy éjszakát hadd gyászolja meg fiát, bár saját érdekében jobban tenné, ha beletörődnék, hogy ő menjen az Arszakészhoz, mint úgy vigyék hozzá.

A parthusok a közelben táboroztak le éjszakára, és nagy reménység töltötte el őket; annál gyötrelmesebb volt az éjszaka a rómaiakra. Nem is gondoltak arra, hogy eltemessék halottaikat, vagy ápolják sebesültjeiket, folyton csak saját szomorú sorsukat siratták. A halál elkerülhetetlennek látszott, akár megvárják a másnap reggelt, akár belevetik magukat a végtelen síkságba, míg az éjszaka tart. Sebesültjeik sok gondot okoztak nekik, mert ha magukkal viszik őket, akadályul szolgálnak a gyors menekülésben, ha pedig hátrahagyják, hangos jajveszékelésükkel futásokra felhívják a figyelmet. Bár jól tudták, hogy mindennek Crassus az oka, szerették volna látni és hallani, de ő köpenyébe burkolózva feküdt e sötétben, mint a sors változandóságának jelképe. A bölcsen gondolkodók az esztelenség és a nagyravágyás áldozatát látták benne, aki nem elégedett meg azzal, hogy első és legnagyobb legyen annyi ezer meg ezer ember között, és azt hitte, hogy semmit nem ér az élete, ha két embernél alábbvalónak tekintik. Alvezérei, Octavius és Cassius, igyekeztek magához téríteni és lelket önteni bele, de hasztalan; ők maguk hívták össze a centuriókat és a szakaszparancsnokokat, s mivel tanácskozásuk eredményeképpen úgy határoztak, hogy nem maradnak ott, ahol voltak, felkeltették a katonákat csendben, kürtjel nélkül, de ekkor a súlyosan sebesültek észrevették, hogy bajtársaik el akarják őket hagyni, s egyszerre teljes zűrzavar és hangos jajveszékelés töltötte be a tábort. Mihelyt elindultak, zavar és rémület vett erőt rajtuk attól való félelmükben, hogy az ellenség rájuk támad. Többször is megváltoztatták útirányukat egyszer csatarendbe álltak máskor a velük tartani akaró sebesültek közül egyeseket magukkal vittek másokat letettek a földre, ezzel töltötték az időt háromszáz lovas kivételével, akik Ignatius vezetésével eljutottak Karrhaiig, körülbelül éjfélkor. Ignatius latin nyelven odakiáltott a falakra állított őrségnek, és amikor azok visszakiáltottak, szólt, hogy hívják oda a parancsnokot. Coponiust, akinek csak annyit mondott, hogy nagy csata volt Crassus és a parthusok között; többet egy szót sem szólt, még a nevét sem mondta meg; tovább vágtatott Zeugmába, és embereivel együtt megmenekült, de nagyon hibáztatták, hogy cserbenhagyta vezérét. Crassusnak mégis hasznára volt a Coponiusszal közölt hír, mert az jól sejtette, hogy a hír nem lehet kedvező, ha az, aki hozta, ilyen gyorsan odébbállt; ezért azonnal fegyverbe szólította az őrséget, és mihelyt észrevette, hogy Crassus az úton közeledik, eléje sietett, és hadseregével együtt bevezette a városba.

A párthusok még az éjszaka folyamán észrevették az ellenség megszökését, de nem indultak üldözésükre; reggel azonban a táborban maradt nem kevesebb mint négyezer emberre rátámadtak, és mind leöldösték, azokat pedig, akik a síkságon bolyongtak az értük küldött lovasok összefogdosták.

Crassust egy tárgyalás alkalmával később a párthusok megölik. Lennox Manton skót orvos megállapította, hogy Crassust azért ölték meg, mert a tárgyalásra gyalog érkezett, ugyanis reumája miatt nem tudott lóra ülni. A párthusok ezt sértésként értelmezték. /Szóbeli közlés/

Szuréna Crassus fejét és kezét elküldte Hüródészhoz  Arméniába, de Szeleukiába küldött hírnökökkel azt a hírt terjesztette, hogy Crassust élve viszi magával, és tréfás díszmenetet rendezett, amelyet sértő szándékkal triumphusnak nevezett el Caius Paccianust, az egyik hadifoglyot, aki leginkább hasonlított Crassushoz, királynői ruhába öltöztette és kioktatta, hogy hallgasson a Crassus és Imperator névre, ha így szólítják, majd lóra ültetve vitte magával; előtte teveháton kürtösük és néhány lictor ment, vesszőnyalábaikon erszények csüngtek és a bárdokon frissen levágott római fejek. Szelekuiai zenés hetérák trágár, komikus dalokat énekeltek Crassus elpuhultságáról és gyávaságáról, s a látványt mindenki bámészkodva nézte végig.

Szuréna később összehívta a szeleukiai tanácsot, és megmutatta Ariszteidész Milésziaka néven ismert, obszcén tartalmú könyveit; ez alkalommal nem követett el csalást, mert ezeket valóban Roscius tábori poggyászában találták. Ez jó alkalmul szolgált neki, hagy hosszasan sértegesse és gúnyolja a rómaiakat, akik még háborúban sem tudják nélkülözni az ilyen dolgokat és írásokat. De Szeleukia lakói ráismertek Aiszóposz bölcsességére, és Szurénában olyan embert láttak, aki tarisznyájába elöl a Milésziaka trágárságait tette, hátul pedig parthus szibarita módjára cipelte társzekér számra ágyasait, ezeket a bizonyos tekintetben tekergő hüllőkre emlékeztető lényeket. Mert ha falanxának szem előtti, elülső része vad és félelmetes volt is sok dárdájával, íjával és lovával, e farka tánccal, csörgőkkel, cintányérral, nőszemélyek éjszakai tivornyázásában végződött. Rosciust  természetesen el kell ítélnünk de szemérmetlenség volt a parthusok részéről, hogy a Milésziaká-t ócsárolják, amikor annyi olyan Arszakész uralkodott felettük, akik milétoszi és ióniai hetairák ivadékai voltak.

Mialatt ezek az események lejátszódtak, Hüródész megbékélt az arméniai Artabazésszal, s annak húgát eljegyezte fiával, Pakorosszal. Ebből az alkalomból nagy eljegyzési lakomát és mulatságot rendeztek, amelyen több görög költői művet adtak elő; Hüródész ugyanis értett görögül, és jól ismerte a görög irodalmat, Artabazész pedig maga is írt tragédiákat, szónoki beszédeket és történelmi műveket, amelyekből néhány a mai napig is fennmaradt. Amikor Crassus fejét a királyi palotába hozták, az asztalokat már kihordták a teremből, és egy színész, név szerint trallészi Iaszón, Euripidész Bakkhaiából Agaué szerepét énekelte. A színészt megtapsolták, és ekkor lépett be a terembe Szillakész, térdre borult a király előtt, majd Crassus fejét a terem közepére dobta. A parthusok hangos örömkiáltozás közben helyükről felugráltak, a szolgák Szillakészt a király parancsára leültették, Iaszón pedig Pentheuszt ábrázoló álarcát átadta a kar egyik tagjának, vette Crassus fejét és bacchusi mámort mímelve hősi pózban énekelte:

A hegyen lejtve imént,
behozom e bikafejet, ím, a házba.
Be gazdag zsákmány!

Mindenki el volt ragadtatva, majd midőn a színész a karral a következő sorokat énekelte:

Kar: A vadölő ki ?
Aqaué: Enyém a babér.

A lakomán szintén jelen levő Pomaxathrész odaugrott hozzá, kikapta kezéből a fejet, mint akinek Iaszónnál sokkal több joga van ezeket a szavakat mondani. A király örömében ősi szokás szerint megajándékozta Pomaxathrészt, laszónuak pedig egy talentumot adatott. Mondják, hogy mint valami tragédia, ezzel a végjelenettel fejeződött be Crassus hadjárata.

 (Ford.: Máthé Elek/

II./4/f. A párthus birodalom bukása

Tabari: A Sá sá nida dinasztia uralomra jutása

(részletek)

Tabari -teljes nevén: Abú Gafar Muhammad ibn Garir at Tabari (839-923), a legnagyobb középkori arab történetíró, nagy Világkrónikájában feldolgozta a perzsa Sá sá nida birodalom történetét is. Közvetlen forrása egy korábbi arab tudósnak, Ibn Muqaffn-nak (mh. 760) "A perzsa királyok története" c. elveszett műve volt, amely pedig minden bizonnyal a Sá sánida birodalom fennállása utolsó időszakában készült perzsa hivatalos krónikának, az ugyancsak elveszett Hodáy-námäh (= Uralkodók könyve) c. gyűjteménynek fordítása vagy átdolgozása volt. Tabarinak a Sásánida dinasztia történetéről szóló leírása azért nagybecsű forrás ma is, mert a kiváló és főként lelkiismeretes arab történetíró ma már elveszett, korábbi forrásokat használt fel. Az itt közölt szemelvény a parthus birodalom és az Arsakida-dinasztia uralmának megdöntését mondja el - a hivatalossá vált "sásánida" verzió alapján. Ennek a "hivatalos" szemléletnek értelmében a Sásánida-uralkodóház törvényes jogutóda az Achaimenida-uralkodó családnak; a parthus Arsakida- uralkodócsaládot nem ismerték el, és ezt a hosszú korszakot (kb, i.e. 247 - i.sz. 226/229) a "részkirályok", azaz: az anarchia korának tekintették. Az itt közölt szemelvény is elhallgatja, hogy Ardaván (= V. Artabanos) az egyetlen törvényes király volt, a többi, "király"-nak nevezett személy csak afféle helyi "kiskirály". E torzítások mellett is valószínűleg a valóságnak megfelelően mutatja be szemelvényünk a Parthus Birodalom fennállásának utolsó éveiben eluralkodott anarchiát, a helyi "kiskirályok", nagyurak garázdálkodását, szeparatisztikus törekvéseit, és nem utolsó sorban Ardasir uralomra jutásának bitorló, erőszakos jellegét - még saját családján belül is. (Kiadása: Annales, ed. De Goeje I/2, 813-821-1.)

"Ezután levelet írt Ardaván Pahlavihoz a hegyvidék s a környező területek királyához, amelyben esedezve arra kérte, engedélyezze azt, hogy Sábúr nevű fiát megkoronázza Gózihr koronájával. Ardaván erre haragos levélben válaszolt, és közölte vele, hogy ő is és fia Ardasír is lázadókká váltak, amiatt, hogy meggyilkolták áldozataikat. De Bábak ezzel mit sem törődött. Amikor nemsokára meghalt, Sábur, Bábak fia megkoronázta magát a koronával, és atyja helyébe király lett; levélben megparancsolta Ardasir-nak, hogy siessen hozzá, de Ardasir ezt megtagadta. Sábúr haragra gyulladt vonakodása miatt, sereget gyűjtött, és harcra indult ellene. Amikor Istahrból kiindult, (egy Humay nevű erődbe jutott a Darábgird felé vezető úton, de az épületből egy tárgy rázuhant és megölte. Mikor ennek híre megérkezett Ardasihez, az Istahrba vonult). Itt találkozott testvéreinek egy csoportjával, akiknek egy része idősebb volt, ezek összegyűltek, és megajándékozták a koronával és a királyi trónnal. Így minden hatalom Ardasir kezébe jutott. Megkoronázta magát a koronával, felült a trónra, és eréllyel, virtussal kezdte uralkodását. Embereinek különböző rangokat juttatott. Abarsám nevű hívét vezírnek nevezte ki (buzurg framadár), felhatalmazást és megbízásokat adott neki, egy Fahar nevű férfiút pedig főpapnak (móbadá n-i-móbad) nevezett ki.

Azután észrevette, hogy testvérei és környezetében néhány más ember merényletet készítettek elő ellene; ekkor sokat megöletett közülük. Ekkor hírt kapott arról, hogy Darábgird népe elpártolt tőle: visszatért a városba és elfoglalta, miután lakosságának nagy tömegét megölte. Ezután Karmánba indult, amelynek királya Balas (=Vologaeses), heves harcot indított ellene; maga Ardisir bocsátkozott vele párviadalba, és elfogta Balast. Így kezére kerítette országát, és Karman királyáve fiát nevezte ki, akinek neve ugyancsak Ardasir volt. Fárs tengerparti vidékén is uralkodott egy Abtanbod nevű király, akit nagy, isteni tiszteletben részesítettek, Ardasir őellene is megindult, megölte, és kardjával kettévágta, majd megölte híveit is. Ezután kihozatta kincstárának valamennyi rejtett, felhalmozott kincsét. Mihrakhoz, Abarsas királyához intézett ezután levelet - ez a város a későbbi Ardasir-hurra körzetében fekszik s egyidejűleg a hozzá hasonló királyokhoz is, amelyben őket engedelmességre szólította fel. Mivel nem hallgattak szavára, ellene indult, és megölte Mihrakot. Ezután a (későbbi) Gor város környékére ment, megalapította a várost, és hozzáfogott a Tirbál nevű palota és a Tűz-temploma felépítéséhez. E tevékenysége közepette követ érkezett hozzá Ardaván levelével. Ardasir összegyűjtötte embereit, és előttük olvasta fel a levelet. Ez így hangzott: "Te bizony túllépted a kiszabott mértéket, és magad idézted fejedre a végzetet, te kurdok sátraiban nevelkedett kurd! Ki adott neked engedélyt a koronára, melyet fejedre tettél, a városokra, amelyeket elfoglaltál, s akiknek királyait és népét leigáztad? Ki adott neked parancsot arra, hogy felépítsd a síkságon azt a várost, amelyet most megalapítottál? - itt Gor városára célzott- Nos hát, ha módot adunk neked a további építésre, építs csak a síkságon tíz mérföldes várost, és nevezd el Rám- Ardasirnak (= Ardasir öröme):' Egyben tudatta vele, hogy máris útnak indította ellene Nirofart, Ahváz királyát, hogy az bilincsbe verve vigye elébe. Erre Ardasir levélben így válaszolt: "Allah az, aki megajándékozott a koronával, melyet fejemre tettem, királlyá tett a városok fölött, amelyeket elfoglaltam, és segítséget adott nekem mindazok ellen a királyok és hősök ellen, akiket megöltem. Ami pedig azt a várost illeti, amelyet felépítek és majd Rám-Ardasirnak nevezek el - remélem, hogy ha téged is kézre kerítelek, akkor a te fejedet és kincseidet is elküldöm a Tűznek abba a templomába, amelyet már meg is alapítottam Ardasir-hurra városában." Ezután Ardasir lstahr irányába vonult, Abarsamot pedig Ardasir-hurra-ban helyetteséül hagyta. Rövid idő múlva máris levél jött hozzá Abarsámtól, arról, hogy Ahvaz királya már meg is jelent, de megveretvén elmenekült. Ezután (Ardasir) Ispahan ellen vonult, foglyul ejtette Sad-Sabur nevű királyát, és megölte őt.

A továbbiakban a krónikás Ardasir újabb hódításairól számol be.

Ezután visszatért Fársba. Innen levelet küldött Ardávanhoz, amelyben felszólította, válasszon ki egy helyet, ahol ketten harcba szállhatnának egymással. Ardaván így válaszolt: "Várlak téged Hurmuzgan síkságán," Mihr havnak utolsó napján."Ardasir a kitűzött időpont előtt ott volt már, elfoglalta a síkság egy részét, körülárkolta magát és seregét, majd egy ottani forrás mellett ütött tábort. Itt szállt szembe vele Ardaván. A sereg harcra sorakozott:

Sabur, Ardasir fia, már a csata elején előre nyomult, hogy apjától az ellenséget távol tartsa, s amikor fellángolt a harc a két tábor között, Sabur megölte Dadbundádot, Ardávan zsarnokát, saját kezével. Ekkor Ardasir is előrenyomult táborhelyéről Ardaván felé, megölte, nagy öldöklést rendezett társai között is, s aki megmaradt közülük, hanyatt-homlok menekült. Mondják azt is, hogy Ardasir leszállt lováról, hogy lábával tapodja földbe Ardaván fejét. Ezen a napon nevezték

el Ardasirt a királyok királyának (sá hán-sá h).

(Ford: Hahn István)

Tábori László        

II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA
II/5. A párthus történelem összefoglalása
R. Ghirshman: az ókori Irán
(részletek)

Alig két vagy három évvel azután. hogy Diodotosz szatrapa fellázadt, és Baktria elszakadt a birodalomtól, nyugati szomszédja, Pártia is függetlennek nyilvánította magát. Vajon ez a hellénizmusnak adott iráni válasz első jele lelt volna? Alig hihető. Hiszen a Szeleukidák nem hódították meg, nem csatolták birodalmukhoz sem azt a népet, melyből az új dinasztia származott, sem azt a földet, melyen ez a nép régóta nomád életét élte. A szeleukida birodalom fokozatos gyengülése mintegy felhívás volt arra, hogy szinte egy időben és hasonló körülmények között két új királyság, a gréko bakiriai és a párthus királyság jöjjön létre. A görög és az iráni dinasztia hasonló léptekkel haladt a függetlenség felé, szétszakítva azokat e már jócskán meglazult kötelékeket, melyek a távoli nagy birodalomhoz fűzték őket. De ha azonos volt is az ok, a körülmények alapvetően különböztek egymástól. Az a kevés, amit a párthusok eredetéről tudunk arra enged következtetni, hogy a párn törzsből származnak, mely a Kászpi- tenger és az Aral-tó közötti sztyeppeken nomád életet folytató szkíta törzsekből álló daha néphez tartozott. (Párn: nomád iráni nép, mely az Ókhosz (Tedzsend?) vidékéről kiindulva elfoglalta Pártiát, s átvette magára a párthus nevet is).

Lovas és harcos nép volt, mely az antik források szerint azt tartotta a legnagyobb dicsőségnek, ha a férfi a csatamezőn halt meg, a természetes halált megvetették. Arszakész i.e. 250 körül öt főnöktársával együtt valószínűleg elfoglalta a Felső- Tedzsend vidékét. Baktria új királya, Diodotosz, birodalmához akarta őket csatolni, e nomádok azonban, e veszély elől menekülve, behatoltak a szomszédos Pártia tartományba, és satrapáját megölték.  További harcaik során Arszakész vezetésével elfoglalták azt az egész területet, amely napjainkban a Szovjetunió és Irán között a Kaszpi-tengeren túli határvidéket képezi. Arszakész ott, a hegyekben építtette fel első fővárosát, azt a bevehetetlen sasfészket, melyet hamarosan újabb, a dinasztia alapítójának a nevéről Arszaknak vagy Árszaknak nevezett város követett, s Arszakészt itt királlyá koronázták.

II. Szeleukosz megkísérelte megállítani és meghátrálásra kényszeríteni őket. Serege közeledtére a párthusok - úgy Látszik, a szkíta lovasok taktikáját követve - szülőföldjük, a sztyeppek felé menekültek. Ugyanakkor az Antiokheiában kitört súlyos zavargások a szeleukida királyt arra kényszerítették, hogy hagyjon fel a hadműveletekkel, és sürgősen térjen vissza Szíriába. Az ezt kihasználó párthusok Arszakész vezetésével ismét elfoglalták a korábban már meghódított területet, melyhez nem sokkal azután a Kaszpi-tenger délkeleti partvidékén fekvő Hyrkaniát is hozzácsatolták. Így jött létre a jövendő párthus királyság bölcsője, s ezzel végérvényesen elvágták a szeleukida birodalmat a baktriai görög királyságtól.

A párthus királyság a két állam közé szorítva is elég erős és életképes volt ahhoz, hogy fennmaradjon, sőt továbbterjeszkedjék. A közvetlen rokonaik lakta szomszédos sztyeppek hatalmas embertartalékai bizonyára nagyobb támaszt nyújtottak nekik, mint a velük szemben barátságosan vagy közömbösen viselkedő bennszülött lakosság, mely valószínűleg kevesebb ellenszenvvel fogadta őket, mint a görög szatrapákat. A fiatal királyság ettől kezdve, több mint egy évszázadon át, a maga hasznára tudta fordítani a szeleukida hatalomra mért minden újabb csapást, gyengülésének minden megnyilvánulását.

Nem tudjuk, hogy ők maguk hogyan nevezték magukat. A nyugati forrásokból ismert párthus elnevezés talán a Párthava név szinonimája. Ezzel az általános megjelöléssel, mely már Kürosz és Dareiosz idején is előfordult, s melynek az iranisták egy része a "harcos, lovas" értelmet tulajdonítja, jelölték a letelepedett népek mindazokat a lovas nomád népeket, melyek időről időre Irán keleti területeit elözönlötték. Ez az elnevezés végül is rajta maradt az akhaimenida birodalom egyik keleti határtartományán. Az sem elképzelhetetlen, hogy a párnok törzsének iráni főidre hatolása már mintegy előjele volt a szkíta népek széles körű mozgásának, amely száz évvel később az egész iráni államot felkavarja, és eltörli a föld színéről a gréko-baktriai királyságot.

Uralkodásának harminchét éve alatt I. Arszakésznek sikerült megszilárdítania hatalmát. Erős hadsereget szervezett, előrenyomult nyugat felé, és fővárosát áthelyezte Hekatompüloszba, abba a görög városba, mely a Nyugatot Kelettel összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt Arszak, Hekatompülosz, Ekbatana, Ktésziphón- négy főváros jelzi e nomád dinasztia növekvő hatalmának négy lépcsőfokát, azét a dinasztiáét, mely történelmének legdicsőségesebb pillanataiban is megőrizte ősi, primitív jellegét. I. Arszakész utóda, II. Arszakész még nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenállhasson III. Antiokhosz seregének, amikor a szeleukida uralkodó keleti "fegyveres körútja" során helyreállította birodalma tiszavirág-életű egységét. A legyőzött II. Arszakésznek el kellett ismernie a szeleukida fennhatóságot. Utóda, Phriapitész és fia, I. Phraatész viszont, kihasználva azt a vereséget, melyet III. Antiokhoszra a rómaiak mértek, elfoglalta a Kaszpi-tengertől délre fekvő területeket.

A szeleukida birodalmat gyengítő és romba döntő római politikából azonban nemcsak a párthusok húztak hasznot. Média Atropaténé is függetlennek nyilvánította magát. Példáját Elümaisz is követte, miután megkaparintotta Eszfahán vidékét. Perszisz talán még az előző két tartománynál is hamarabb vált függetlenné. Dél-Babilóniában Karakéné néven új királyság jött létre. A szeleukida birodalom keleti fele valósággal szétesett, függetlenségüket féltékenyen őrző, egymástól teljesen elkülönült kis államokra tagolódott. Ezek könnyű prédaként kínálkoztak annak a friss erőnek, melyet I. Mithridatész párthus király, a párthus birodalom igazi megalapítója képviselt (kb. i.e. 171-138). Irán széthullott tartományainak a "felszabadítása" csupán annyit jelentett, hogy a területeket az új korona fennhatósága alatt ismét egyesítették. Ezt a fordulatot közvetve a rómaiak készítették elő.

I. Mithridatész i.e. 160 és 140 között nagy harcok árán nyugaton megszerezte Médiát, Elümaiszt, Persziszt, Kharakénét. Babilóniát és Asszíriát, keleten pedig Gedrósziát, s talán Harátot és Szisztant. A párthurok elérték az Eufratészt, de Ázsia ezen részének a legnagyobb városát, a Tigris menti Szeleukeiát, ezt a közel hatszázezer lakost számláló, hatalmas kereskedelmi központot nem fenyegették. Joggal gyaníthatjuk, hogy ezt a modus vivendit a hódító párthusok és a kereskedelmi hatalmat birtokló görög- sémi arisztokrácia között létrejött kiegyezés biztosította. Szeleukeiában nem állomásozott párthus helyőrség. Óriási katonai tábort emeltek viszont a Tigris bal partján, a várossal szemben, ebből fejlődik majd ki később a pártus főváros, Ktésziphón.

Akár a kis királyságok függetlenség iránti vágya, akár függő helyzetük laza volta volt az oka, tény az, hogy a párthusokat sehol sem fogadták a szeleukida "iga" alóli felszabadítókként. A legtisztább iráni tartományok, mint Média Atropaténé és Perszisz, elkeseredett harcot vívtak ellenük. Mithridatész azonban még tovább ment. Az egykori akhaimenida birodalom visszaállítójaként tüntetve fel magát, felvette a nagykirály címet, s hogy jóindulatát az újonnan szerzett földön szétszórtan élő görög lakosság iránt is kifejezze, érmein a "görögbarát" melléknevet is feltüntette.

Amikor azonban ll. Démétriosz hadserege élén birodalma keleti részének a visszahódítására indult, azonnal megmutatkozott, hogy milyen laza kötelékek fűzik össze azokat a tartományokat, melyeket I. Mithridatész meghódított, és milyen erős a lakosság- legyen görög vagy iráni eredetű - ellenállása.

A városok, s közöttük is első helyen a Tigris menti Szeleukeia görög lakossága, valamint Elümaisz, Perszisz, sőt Baktria népe is, új uraival szemben, sietve Démétriosz mellé állt. A sors azonban a párthusoknak kedvezett. A szeleukida uralkodó elvesztette a háborút, és a párthus király fogságába esett. A király nagylelkűen bánt vele, Hyrkaniába vitette és leányát hozzáadta feleségül.

Mithridatész nem lépett fel keményen görlig alattvalóival szemben, akik annyi lelkesedéssel nyújtottak segítséget ellenfelének. A már meghódított területeken viszont erőteljes kézzel állította helyre uralmút. Különösen Elümaiszra mért súlyos büntetést, ahol "elődje", IIl Antiokhosz példáját követve kifosztotta "Athéné és Artemisz" gazdag templomát, és így jelentős zsákmányra tett szert, amikor i. e. 138-ban meghalt, fiára, II. Phraatészra hatalmas, az Eufratészig nyúló birodalmat hagyott. A róla szóló kevés forrásunk tehetséges, erényes, merész, igazságos uralkodóként tünteti föl. Az iráni állam feltámasztásában játszott szerepe folytán Nagy Küroszhoz hasonlítható, erényei révén is közel áll hozzá.

VII. Antiokhosz, Démétriosz fivére, egy utolsó kísérletre szánta el magát. Erős sereggel behatolt Mezopotámiába, hogy visszaszerezze az elvesztett tartományokat, és kiszabadítsa fogságba esett testvérét. A párthus haderők nem tudták a jól kiképzett sereggel felvenni a versenyt, és Antiokhosz három csatából is győztesen került ki. Már elérte Ekbatanát, amikor a közeledő tél miatt félbe kellett szakítania a hadműveleteket. Az egykori fővárosba szállásolta be magát, hadseregét pedig a környező városokban és falvakban helyezte el. Ekkor Phraatész tárgyalásokat javasolt. A görögök feltételei egyértelműek voltak: a párthusok adják vissza Démétrioszt, Pártia kivételével ürítsék ki az elfoglalt tartományokat és fizessenek adót.

A súlyos fenyegetéstől a fiatal birodalmat csupán a görögök gondatlansága és hibái mentették meg. A házaikba szállásolt katonaság okozta kényelmetlenségekbe belefáradt lakosság lázadásra készült, és mozgalmuk a párthus ügynökökben készséges támogatókra talált. Ugyanakkor a párthus király, ezzel egy időben, váratlanul csapott le Antiokhoszra. A Szeleukidák megsemmisítő vereséget szenvedtek. Antiokhoszt megölték, seregének egy részét pedig, foglyul ejtve, a párthus seregbe sorozták be.

A jelentős szeleukida sikert, mely már-már úgy tűnt, hogy képes helyreállítani a tönk szélére került birodalmat, néhány hónap leforgása alatt a teljes pusztulás követte. Megsemmisült minden szervezett erő, mely Szíriát az esetleges párthus támadással szemben védeni tudta volna, Az i.e. 129. esztendő végzetes dátum a hellénizmus számára. Ezután már nem tudott többé talpra állni, a még néhány évtizeden át fennmaradó szeleukida birodalom kénytelen volt a győzedelmes lrán előtt fejet hajtani. Európa végérvényesen az Eufráteszig szorult vissza.

A párthusok azonban nem özönlötték el Szíriát, mert Irán keleti határain rettenetes nomád támadással kellett szembenézniük. A Kelet- Turkesztán távoli vidékeiről érkező szkíta eredetű népek áradata érte el Iránt éppen akkor, amikor II. Phraatész VII. Antiokhosz felett győzelmet aratott, s ezzel ragyogó kilátások nyíltak meg egy új párthus terjeszkedés előtt. A nomád vándorlás első hulláma már Mithridatészt is riadóztatta, aki sikerrel vette fel velük a harcot. Phraatész, Mezopotámiát egy kormányzóra bízva, kelet felé indult, hogy a betörő ellenséget megállítsa.

A nomád támadók, minden jel szerint, kétfelé válva haladtak előre. Egyes csoportjaik egyenesen nyugat felé, Marv, Hekatompülosz és Ekbatana irányába vették útjukat, a többiek pedig Marvtól déli irányban vonultak Harát és a gazdag Szisztán tartomány felé. A görög foglyok, akiket Anriokhosz seregéből soroztak be a párthus hadseregbe, az első összecsapásnál magára hagyták Phraatészt, aki ennek következtében életét vesztette. Nem sokkal ezután nagybátyja és utóda, II. Artabanosz is erre a sorsra jutott, A kormányzó, akit Phraatész Babilóniában hagyott, királlyá nyilvánította magát, és Kharakéné elszakadt a birodalomtól.

Nyugaton lázadás, keleten pedig a beözönlő nomádok- ez a súlyos helyzet fogadta a trónra lépő II. Mithridatészt, a párthus dinasztia legkiemelkedőbb alakját (i.e. 123 körül). Miután az új uralkodó nyugaton a rendet helyreállította, királysága túlsó végébe vonult, visszafoglalta Marvot, Harátot, és a határokat az Óxoszig visszatolva megállította a nomádok áradatát, és Szisztánt is a fennhatósága alá vonta. Győzelme óriási jelentőségű volt, mert megmentette a nyugati világot a szakák fenyegető veszedelmétől. A tegnap még nomád szkíták zárták el közeli rokonaik elöl az utat, és védelmezték a nyugat-ázsiai civilizációt, vállalva azt a szerepet, melyet Irán hosszú történelme során mindig is játszott, és a továbbiakban is játszani fog.

A közép-ázsiai nomádok támadása elsöpörte a gréko-baktriai királyságot, és az Óxosz középső folyásától északra és délre elterülő síkság két nagy nomád törzsszövetség, nyugati részei a szakarankák, keleti részei pedig a jüecsik vagy tokhárok kezébe került. E törzsek egy csoportja, mintegy előőrsöt képezve, lassan haladt egyrészt az északi úton Pandzsáb felé, másrészt a déli úton Szindh felé. Az i.e. I. század elején ők hozták létre, az utolsó gréko- baktriai uralkodók után visszamaradt romokon azokat a királyságokat, melyeket politikai és kulturális téren egyaránt szoros kötelékek fűztek a párthusokhoz. Annyi bizonyos, hogy az indiai királyságok a párthus hatalomtól mindvégig függetlenek maradtak. Szisztán és Arakhószia viszont elismerte, legalábbis az i.e. I. század elejéig, a párthus fennhatóságot, ekkor azonban a szintén párthus származásúnak tartott Gondopharész fejedelem egyesítette ezeket a területeket, és létrehozta a Szisztantól az Indusig húzódó birodalmát.

Mittmidatész i.e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és szerződést kötött velük. A szerződés ki kötései nagymértékben megkönnyítették a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán, mint első sorban közvetítő állam, igen fontos szerepet töltött he. Húsz évvel ezután II. Mithridatész Arménia sorsa felett ítélkezhetett: védencét, Tigranészt tette meg királyukká, új korszakot nyitva ezzel az ország történetében, melynek további sorsa szorosan Irán sorsához kötődött. Nem sokkal ezután Tigranesz a pontoszi Mithridatész Eupatórral szövetkezett, azzal az uralkodóval, akinek hatalmas birodalma i.e. 172 és 93 között egész Kisázsiát, sőt még a szárazföldi Görögország egy részét is magába foglalta, és aki hosszú éveken át sikerrel állta el a római előrenyomulás útját.

Ezzel a szövetséggel és az erősödő Armeniával szemben Il. Mithridatész várakozó álláspontra helyezkedett, és egyensúlyozó hatalmi politikát folytatott. A rómaiak i.e. 92-ben elérték az Eufráteszt. Mithridatész követséget küldött hozzájuk, és szövetség kötésére tett javaslatot. Sulla, aki a párthusok hatalmát és jelentőségét nem ismerte fel, olyan kevés figyelmet szentelt a követnek, hogy a megsértett nagykirály a két másik keleti uralkodóhoz kezdett közeledni. Róma nagy árat fizetett később azért a politikájáért, hogy lenézte a párthusokat, amikor első ízben került szembe velük.

Ha a párthus birodalom létrehozása során I. Mithridatésznak Kürosz szerepét tulajdonítjuk, akkor Dareiosz szerepét II. Mithridatész töltötte be. Mert míg az előző uralkodónak a birodalom területi felépítése köszönhető, megerősítése és belső szervezetének kialakítása az utóbbinak érdeme, aki Iránt igazi világhatalommá tette. Jelentőségét és a korabeli világ politikai és gazdasági életében betöltött szerepét világosan mutatták a nyugaton Rómával, keleten pedig Kínával létesített kapcsolatai. Ezt kívánta az uralkodó is hangsúlyozni a "Királyok Királya" cím felvételével.

Halála után Pártia teljes hanyatlásnak indult. Trónján harminc éven át egymást követték az uralkodók A belső harcok annyira kimerítették a birodalmat, hogy az arméniai Tigranész, aki a párthusoknak köszönhette koronáját, több tartományt elragadott tőlük, és az országot fosztogatva egészen Ekbatanáig jutott el. Súlyosan megsértette a birodalmat azzal is, hogy felvette a "Királyok Királya" címet. "A megnyirbált, szétesőfélben levő, minden ízében ingó párthus monarchia átmenetileg szinte eltűnt Elő-Ázsia térképéről", amikor az utolsó szeleukida trónkövetelők közötti harcoktól kifáradt szíriaiak kérésének eleget téve, Tigranész elfogadta a Szeleukidák koronáját. A helyzet olyan volt, hogy kérdésessé vált, nem lesz-e maga a párthus uralkodó is az ő vazallusa.

Róma azonban Pártia gyengesége ellenére is tárgyalásokba bocsátkozott vele, s mivel Pontusszal és Arméniával harcban állt, a párthus uralkodót semlegessége megőrzésére igyekezett rávenni. A tárgyalások során azonban ez alkalommal sem tanúsítottak túl nagy tiszteletet iránta. Lucullus egyezmény megkötését javasolta, sőt talán követelte. Ezt III. Phraatész el is fogadta. Amikor Pontosszal és Armeniával folytatott harcában Lucullusnak nehézségei támadtak, Phraatész, adott szavát megtartva, egyetlen lépést sem tett azért, hogy Szíriát elfoglalja. Még később is, amikor Mithridatész Eupatór vereségeket szenvedett, és lehetőséget keresett arra, hogy Pártiával szövetséget kössön, Phraatész Pompeiusszal felújította a régi szerződést és változatlanul a rómaiak érdekeit tartotta szem előtt. A gőgös és nemtörődöm rómaiak azonban továbbra is csak igen kevés figyelmet szenteltek ennek, a kötelezettségeit lelkiismeretesen teljesítő népnek.

Nem sokkal ezután Pompeius megszegte a szerződést, elfoglalta a párthus birodalom nyugati tartományait, intrikákba kezdett Phraatész vazallus királyaival, sőt a tiltakozásaira küldött válaszában magát Phraatészt is megsértette.

Róma képviselői Phraatész meggyilkolása után sem változtattak magatartásukon. Gabinius jelentős pénzösszeg ellenében vállalta, hogy I. Oródésszel szemben III. Mithridatészt segíti a párthus trónra. De ígéretét nem váltotta valóra, mert az egyik, hasonló helyzetben levő egyiptomi trónkövetelő még magasabb összeget ígért Gabiniusnak, s ő azt elfogadta.

A római vezérek kapzsisága akkor érte el a csúcspontot, amikor Crassus lett Szíria proconsulja. A Senatus ugyan nem akart a párthusokkal háborút kezdeni, Crassus azonban katonáival együtt úgy vélte, hogy Irán fölött könnyű győzelmet arathat, s elszántságukat csak fokozta, hogy a birodalomban felhalmozott kincsek rendkívüli zsákmányt ígértek. De a párthusok nehéz- és könnyűlovassága, melyet Surená, Irán legnagyobb III. Phraatész arisztokrata családjának a feje vezetett, Carrhae mellett szétverte a rómaiakat. (Surena: a párthus birodalomban a király után a legmagasabb örökölhető tisztség.) Crassus seregének a háromnegyedét megölték, illetve foglyul ejtették. Maga Crassus is saját és fia életével fizetett szerencsétlen vállalkozásáért (i.e. 53). A győzelmet a nehézlovasokból és lovas íjászokból álló párthus lovasság szerezte meg, mely fölényben volt a lovas hadtestekkel nem rendelkező római hadsereggel szemben. A carrhae-i csata után Róma kénytelen volt lovas hadtesteket felállítani, éppúgy, mint ahogyan mintegy ezer évvel korábban, a Felföldre érkező legelső iráni törzsek hatására, az asszírok is kénytelenek voltak megtenni ezt.

A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen triumvir fejével és egyik karjával I. Oródészhez, amikor az udvartartása körében, Arménia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című darabjának az előadásán vett részt. A váratlan és megdöbbentő párthus győzelem a rómaiakat ráébresztette arra, hogy a valóságban milyen nagy párthus hatalommal- elsősorban ugyan nem támadó, hanem védekező erővel - kell számolniuk. A légiók sasmadarai hosszú időn át a párthus templomokban maradtak. A hadifoglyokat a Marv oázisban telepítették le, közülük sokan véglegesen ott is maradtak.

Róma végre megértette, hogy államfői és hadvezérei mekkora hibát követtek el azzal, hogy Iránt félreismerték és megvetéssel kezelték. Ismét sikerült Iránnak, fegyverrel a kézben, visszaszorítania a határairól a hellénizmust, melynek örököseiként a rómaiak léptek fel. Ettől kezdve az Eufratész nyújtotta határt több mint egy évszázadon át nem lépte át ellenség. Sőt, a rómaiakkal szemben álló nyugati sémi törzsek, a palesztinai zsidók, a damaszkuszi nabateusok, a sivatagi arabok és a palmüriaiak, mind reménykedve fordították tekintetüket Iránra, uralkodójában, Oródészben az Akhaimenidák méltó utódát látva, valamennyien a párthus lovasoktól remélték a visszavágást.  Talán az ő jövetelükre számított a Jelenések könyvének szerzője is, hogy a római fenevadat elpusztítsák. De a római elnyomás alóli felszabadulás sajnos túl rövid és múlékony volt, és még súlyosabb elnyomás követte.

Szíria, Crassus bukását követően - éppúgy mint annak idején VII. Antiokhosz veresége után-szinte teljesen katonai védelem nélkül maradt. Róma, a polgárháború miatt, képtelen volt arra, hogy helyzetét keleten megerősítse. A párthusok előtt ismét nyitva állt az út a Földközi tenger partjai felé. Most azonban a királyság belső helyzete akadályozta meg, hogy tovább terjeszkedjenek. A túlságosan nagy hatalomra szert tevő Surenát a Királyok Királya kivégeztette. Szíriába Oródész fia, a fiatal és tapasztalatokkal alig rendelkező Pakórosz vonult be, a Surena carrhae-i seregével össze nem mérhető erejű hadserege élén. Rövid hadjárata kudarccal végződött. A hadműveleteket i.e. 51-ben újra kezdte, és egész Szíriát végig pusztította. A néhány hónapos párthus uralom Nyugat egész gazdasági életét tönkretette. Pakórosznak azonban félbe kellett szakítania a hadjáratot, mert csalárd módon megvádolták, hogy lázadást szít apja ellen. Oródész ezért magához rendelte, és Pakórosz csak kis híján kerülte el a halálbüntetést.

Nem tudjuk, hogy az ezt követő tíz évben a párthusok miért halogatták a hadműveleteket. Talán a keleten bekövetkezett események, vagy a belső zavargások, vagy esetleg a hadsereg legjavát adó párthus előkelők egy részének az ellenállása akadályozta meg Szíria elfoglalását. Tény azonban, hogy Oródész és Pakórosz csak i.e. 40-ben, Brutus hajdani követének, a párthus szolgálatba lépett Labienusnak a nyomására szánta rá magát erre.

A párthus sereget két részre osztották. Egyik fele Labienus vezetésével észak felé haladt, és elfoglalta, egészen Ióniáig, Kisázsia nagy részét. Másik felét Pakórosz vezette dél felé, a helyi lakosság nagy örömére elfoglalta Szíriát és Palesztinát, Jeruzsálemből elűzte Heródest, és helyére nemzeti királyt ültetett. A nabateusok elfogadták a párthus fennhatóságot. Ezzel a párthusok visszahódították csaknem az egész római uralom alatt álló Keletet. Labienus másfél éven át Kisázsia ura maradt.

A szíriai háború csak i. e. 38-ban ért véget, de a megerősített római erőkkel szemben a párthus sereg nem tudta tartani magát. Labienust megölték, Pakórosz pedig árulás áldozata lett. Seregével ugyanis megtámadott egy római tábort, melyről úgy tudta, hogy védtelen, és itt a lovas íjászok nélkül harcba szálló nehézlovasság súlyos vereséget szenvedett. Pakórosz maga is elesett. Halála Iránnak nagy veszteséget jelentett, mert személyében bátor, energikus és vitathatatlanul kitűnő katonai tehetséggel rendelkező uralkodót veszítettek el. Ebben a csatában kiderült, hogy a nehézlovasság (cataphractariusok) a támadó hadműveletekben nem veheti fel a versenyt a római hadsereggel. Maga a hadjárat azonban nem volt teljesen eredménytelen.

A rómaiak keményen bosszút álltak a lakosságon és az uralkodókon, akik a perzsák érkezésekor túl gyorsan mutatták ki örömüket. Egyesekre súlyos hadisarcot vetettek ki, másokat, mint a jeruzsálemi királyt is, kivégezték. Heródes visszakerült a trónra. Az idős Oródészt pedig fiai hamarosan meggyilkolták, és közülük IV Phraatész szerezte meg a trónt (i. e. 37 körül). Az ő uralkodásának a kezdetét is belső zavargások kísérték. Harc tört ki az előkelők és a köznép, valamint az egyes nemzetségek tagjai között, illetve a párthus seregen belül a nehézlovasság és a lovas íjászok között.

A tragikus belső helyzet hátterében egy újabb római támadás fenyegetése rajzolódott ki. Antonius, a perzsák ellen valaha is induló legerősebb sereggel behatolt a Kaukázusba, legyőzte az ibéreket és az alánokat, és Arméniát vazallusává tette. Miután így hátulról biztosította magát, utánpótlását és a hadigépeket messze maga mögött hagyva, gyors menetben indult Média Atropaténé felé, hogy ostrom alá vegye fővárosát. Égett a vágytól, hogy megvalósítsa azt a tervet, melyet mintegy tíz évvel korábban Caesar tűzött ki maga elé: meghódítani egész Keletet. De a carrhae-i csata megtette a maga hatását. Antonius az arméniaiak, a médek és az elümaisziak között már nem lelt olyan könnyen szövetségesekre, mind húzódoztak attól, hogy a közös ügyet elárulják.

IV Phraatész könnyűlovasságával megtámadta az Antonius felszerelését szállító menetet, szétverte a kíséretét, kifosztotta és felégette az ostromgépeket. A hadigépek és élelem nélkül maradt Antonius tehetetlenül állt az ostromlott város előtt, melynek helyőrsége hősiesen ellenállt, majd a közeledő tél miatt megkezdte a visszavonulást. Ennek során, a párthusok váratlan támadásai következtében, igen súlyos veszteségeket szenvedett. Phraatész győzelmet ült és a saját nevét verette az Antoniustól zsákmányolt érmékre, amelyeket Antonius és KIeopátra képmása díszített. A következő tavaszon Antonius ismét elfoglalta Arméniát, melynek királya is fogságába esett. Egy évvel később Médiáig jutott előre, de a párthusok és az arméniaiak egyesült támadása minden korábbi sikerétől megfosztotta. Hamarosan vereséget szenvedett Octavianustól, és megfosztották a hatalomtól. Róma keleti politikája ettől kezdve új arcot öltött.

A római közvéleményben a párthusokkal kapcsolatban fordulat következett be. Elismerték védekező erejüket. Róma megértette hogy támadó törekvései rendkívül korlátozottak és hogy elhibázott volt mindazoknak a politikája, akik az Eufratésztől keletre akartak hódításokat elérni. Augustus, akit magát is eleinte megnyert Ázsia meghódításának a gondolata, véleményt változtatott, és megegyezésre törekedett. Róma számára Pártia nem jelenthetett veszélyt. Társadalmi berendezkedése, gyakori palotaforradalmai, e nemzetségek közötti harcok, vazallusainak elszakadási törekvései, a központi hatalom gyengesége lehetővé tették, hogy barátságosabban közeledjék feléje. A változás meghozta a gyümölcsét. IV Phraatész visszaadta Augustusnak a Crassus legióitól zsákmányolt sasokat. Később pedig fiait, gyilkosság fenyegető árnyékától féltve őket, Rómába küldte, hogy ott védelmet találjanak. Mintegy ezzel is a Római Birodalom iránti jóindulatát bizonyította a császárnak

Róma kezdte megérteni, hogy a két nagyhatalom közötti egyetértés- még ha csupán a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében nyilvánul is meg- mindkét félnek egyaránt hasznos lehet. Róma ugyanakkor biztosítani akarta védelmét is, és igyekezett ütköző államokat létrehozni. Ezek egyike, a keleti határon, Palmüra lett, a másik pedig Arménia volt. Arménia függetlenségétől Róma és Pártia egyaránt tartott, hiszen stratégiai jelentősége mindkettőjük szempontjából elsőrendű volt. Róma, kompromisszum keretében, hellénizált vazallus királyt helyezett az arméniai trónra. Phraatész ehhez beleegyezését adta. A párthus közvélemény azonban sohasem bocsátotta meg neki ezt az engedményt, ami végül I. Mithridatész uralkodói ágának a trónjába került.

Arméniában, a megegyezés ellenére, egymást követték a királyok, a rómaiak kegyeltjei a párthusok pártfogoltjaival váltakoztak. Rómát sem a két birodalom közötti baráti viszony, sem az arméniai lázadások nem akadályozták meg abban, hogy erre az országra igényt támasszon. A párthus trónra segítette az apját megmérgező V Phraatészt, vagyis Phraatakészt, azzal a feltétellel, hogy felhagy az Arméniára vonatkozó tervekkel. Az ifjú királyt azonban a fellázadt előkelők hamarosan letaszították a trónról, és Augustushoz fordultak, hogy engedje haza Rómából IV. Phraatész egyik fiát.

I. Vononész hazatért, de koronáját csak rövid ideig tudta megtartani, mert nyugati neveltetése nem nyerte meg sem a párthus urak, sem a nép tetszését. Miután trónjától megfosztották, Szíriába menekült, ahol hamarosan meggyilkolták. Helyére III. Artabanosz, az Arszakidák egyik női ágának a leszármazottja lépett. Családját szoros kapcsolatok fűzték Hyrkaniához, és övék volt Média Attopaténé trónja. Ezzel véget ért a Mithridatész-ág uralma. Az új királyi ág egy erőteljesebben iráni és nemzeti megújulási mozgalom bélyegét nyomta az ország vallási és kulturális ételére, Róma számára ez bukás volt, a romanizált párthus hercegeket Arménia és Irán egyaránt elutasította. III. Artabanosz, akinek hét évébe került, míg a Tigris menti Szeleukeiában kitört lázadást sikerült elfojtania, hosszú uralkodása alatt nem tudta megerősíteni a központi hatalmat, életének utolsó éveit pedig Róma intrikái keserítették meg.

Halála után, Arméniában és az Arszakidák trónján egyaránt, ismét rivális királyok hatalmi küzdelmei következtek. A két szemben álló hatalom Arménia körüli hosszú harca végül, I. Vologészész uralkodása idején, egyezséggel ért véget. Az arméniai trónra Vologészész fivére, Tiridatész lépett, de koronáját a római araszár kezéből vette át. Egy katonai vereség után a látszatot menteni kívánó rómaiak Augustus politikájához tértek vissza, és elfogadták a kompromisszumot.

I. sz. 66-ban az új armeniai király családja és háromezer előkelő lovas kíséretében Itáliába utazott, és Néró nagy népünnepély keretében megkoronázta. Ezzel Arméniában arszakida dinasztia került uralomra. Róma pedig hajdani terveinek már csak halvány emlékét őrizhette meg. Az ezt követő fél évszázadot Arménia, ez a két nagy szomszéd versengése folytán olyan hosszú időn át marcangolt ország, a megegyezés következtében békében töltötte. Ez az időszak bizonyította, hogy milyen erősek voltak azok a kapcsolatok, melyek Arméniát Pártiához fűzték.

Az iráni újjászületés első jelei I. Vologészész idején jelentkeztek: az ebből a korból származó pénzek hátoldalán tűzoltár és áldozó pap látható. Az érméken első ízben jelent meg a párthus írás. A hagyomány szerint az Aveszta szövegét is az ő uralkodása idején szerkesztették össze. Csökkenteni akarva a görög Szeleukeia városnak a trónnal szembeni ellenállását, a párthus uralkodó úgy döntött, hogy Vologészia néven új várost alapít. Ez kereskedelmi központtá fejlődve átvette a rebellis város szerepét. Amikor az alánok seregei a Kaukázus hágóin keresztültörve támadásba lendültek, az iráni uralkodó első ízben tett Rómának javaslatot arra, hogy közösen harcoljanak az északi határaikat fenyegető nomádok ellen. Róma ezt visszautasította. Álláspontját csak később, a Szászánidák idején változtatta meg, amikor a veszély még nagyobbá, még fenyegetőbbé vált.

Augustus messzetekintő keleti politikája nem tartott sokáig. Már Traianus idején új, a nagy  birodalom szervező elképzeléseit alig-alig figyelembe vevő magatartás váltotta fel. Ismét előtérbe került Arménia és Irán sorsa és brutális döntés született: Arméniát meg kell hódítani és római provinciává kell szervezni, Pártiából pedig vazallus király kormányzása alatt álló ütközőállam legyen. Traianusnak, miután fennhatósága alá kényszerítette a kaukázusi népeket, első sikereit kihasználva sikerült i. sz. 114-ben a kisázsiai római provinciákat egymás után a boszporuszi vazallus királysághoz csatolnia. Ezzel a Fekete-tenger körül a római provinciák köre bezárult. Ezután Traianus betört Arméniába, az ország királya lemondott koronájáról, majd megölték. Arméniából római provincia lett. Pártia, ahol évek óta ismét polgárháború dúlt, egyetlen lépést sem tett. Traianus a következő évben, miután újabb provinciával, Adiabéné királyságával gyarapította birodalmát, lefelé indult az Eufratész mentén. Elfoglalta a párthus fővárost, Ktésziphónt, itt Oszroész király leánya és a királyi trón is a kezébe került. Ezután, a Tigris folyását követve - és talán már India meghódításának a tervét dédelgetve magában- elérte a Perzsa-öblöt. Visszafelé megállt Babilonban, és áldozatot mutatott be a palotának abban a termében, amelyben elődje, Nagy Sándor, kinek művét folytatni remélte, meghalt.

Sikerei azonban nem voltak hosszú életűek. A Mediterráneum keleti medencéjének az országain félelmetes felkelés futott végig. S fellázadt kürénaikai, egyiptomi és ciprusi zsidóktól a felkelés átterjedt Palesztinára, Szíriára és Észak-Mezopotámiára. Felkelt az egész sémi világ. A rómaiak nehézségeit kihasználó párthusok partizánháborúba kezdtek, s példájukat követve az arméniaiak is fellázadtak. Traianus, aki már-már azzal kezdett foglalkozni, hogy királyokat ültessen az iráni trónra, illetve taszítson le róla, elhatározta, hogy visszavonul. Visszavonulása során sikertelen kísérletet tett arra, hogy elfoglalja Mezopotámiában Hatra párthus fellegvárát. Rómáig már nem jutott el, útközben érte a halál.

A nagy római siker kudarccal végződött. Iránnak, bár szünet nélkül a trónörökösök közötti belső harcok szaggatták, ismét sikerült visszaszorítania a támadót. Ktésziphón bevétele azonban mély hatást gyakorolt az irániakra, és a népi összetartozás érzésének a feléledéséhez vezetett. Traianus utóda, Hadrianus nem követte elődje hódító politikáját, fenntartotta a status quót.

A két birodalom között továbbra is az Eufratész maradt a határ. De Iránban még ekkor sem született meg a belső béke, II. Vologészész és Oszroész között még évekig tartott a küzdelem. A helyzetet az újabb alán vándorlás is súlyosbította. Az alánok egészen Mezopotámia széléig jutottak el, és a megerősödő párthus ellenállásnak csak nagy nehezen sikerült őket megállítania.

III. Vologészész (i. sz. 148-192) trónra lépését az arszakida újjászületés és a Rómával kötött fegyverszünet felrúgása jelzi. A párthus király, miután a Szíria elleni támadást jól előkészítette, az Eufratészen átkelve benyomult Szíriába, ahol csapatait a lakosság örömujjongva fogadta.. Küszöbön állt Rómával szemben egy újabb általános felkelés. Míg azonban Pártia a korábbiakban fényes bizonyítékát adta annak, hogy milyen erővel képes a hódítóval szembeszállni, gyengesége a támadás során azonnal kiderült. III. Vologészész serege, ahhoz hasonlóan, ahogyan két évszázaddal korábban Pakórosszal történt, Antoninus Pius hadvezéreinek az ellentámadásai miatt hátrálni kezdett, és Duránál súlyos vereséget szenvedett. A király fegyverszünetet kért, de a rómaiak csakhamar átlépték a Tigrist, Ktésziphónt elfoglalták, s a királyi palotát felégették (I.sz. 165).

A főváros, melyet ötven évvel korábban a keleti római provinciák lázadása szabadított fel, most az Irán határairól érkező szörnyű pestisjárványnak köszönhette szabadulását. A járvány, talán éppen az Araksz partjáról Mezopotámiába nyomuló római hadak közvetítésével, kiterjedt egész Nyugat- Ázsiára, Egyiptomra, Kis- Ázsiára, és Görögországon keresztül eljutott Itáliába, sőt még a Rajna vidékére is. A rómaiak kiürítették Babilóniát, de az Eufrátesz mentén továbbra is megtartottak néhány provinciát, és ellenőrzésük alatt tartották Arméniát. Az újabb római polgárháború idején megfordult III. Vologészész fejében a visszavágás gondolata, de tervét nem tudta valóra váltani.

Ktésziphón Septimius Severus (i.sz. 197) idején ismét a rómaiak kezére került, a párthus fővárost harmadszor is kifosztották és felégették. De a feldúlt országban a császári sereg olyan nehéz helyzetbe került, hogy el kellett hagynia a várost. Visszavonulása során a császár, Traianus útján haladva, kétszer is ostrom alá vette- sikertelenül - Hatrét, majd visszavonult Szíriába. Caracalla idején, az V Vologészész és IV Artabanosz között dúló polgárháború során, melyet Róma is bátorított, a rómaiak ismét elözönlötték Mezopotámiát. A római császár meggyilkolása azonban megváltoztatta a helyzetet. IV Artabanosz két ízben is győzelmet aratott Macrinus császár felett, és Rómával súlyos hadisarcot fizettetett.

Ismét az Eufrátesz lett Irán határa, és úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy a párthusok mikor rohanják le Szíriát. Siralmasan végződtek tehát Rómának azok e két és fél évszázadon át meg-megújuló törekvései, hogy Iránt fennhatósága alá kényszerítse. Mintha IV. Artabanosz győzelmei már Irán nyugati irányú terjeszkedésének a korszakát készítették volna elő. De ezt már nem az arszakida dinasztia váltotta valóra, az a dinasztia, mely képtelen volt nemzeti keretek között erős hatalmat kiépíteni. A Szászánidák használták ki ezeket, a tulajdonképpen a párthusoknak köszönhető kedvező körülményeket, és a Rómának szánt visszavágás ürügyén egészen a Fekete-tenger partvidékéig juttatták el az iráni fegyvereket."

(Fordította: Molnár Ágnes)

TÁBORI LÁSZLÓ

II/6, A birodalom bukásának okairól

J. Wolski (1976) szerint a pártus birodalom bukásához a következő tényezők is hozzájárultak:

- felkelés a vazallus-államokban,
- a törzsi arisztokrácia "különutas" római politikája,
- az örmény helyzet,
- Trajanus, M Aurelius és S. Severus sikeres hadjáratai.

Harmatta szerint (Harmatta, 1960.) a pártusok sikertelen kusán háborúi is a birodalom gyöngüléséhez vezettek, 161/162-től.

"Két tűz közé szorultak és egy perzsa dinasztia leverte őket". (Apor, 1994.)

Egy ausztráliai magyar egyetemi előadónő tanulmányában a hamisításokra hívja fel a figyelmet. Egy Mingana nevű rnoszuli egyetemi tanár kiadott egy hamisított krónikát (/Arbelai krónika) 1904-ben, amelyet csak 1930 körül lepleztek le.

"A krónika a korabeli római, örmény, és egyházi kútfőknek a pártusokra nézve előnyös véleményét igyekszik megváltoztatni és egészen helytelenül a párthus állami élet politikai anarchiáját és kulturális elfajulását, katonai hatástalanságát, tehát teljes dekadenciáját akarja az uralkodó nézetté tenni".

Minderről beszámol: Badiny, 1995.

II/7. A párthusok nyelvéről.
Bevezető gondolatok

A párthusok nyelvével kapcsolatban a következőket kell tisztázni. Azt,hogy mikor alakult ki a párthus írásbeliség csak a huszadik század ötvenes évei óta tudjuk, amikor publikálták a Nisza-i osztrokonok feliratat. Lásd ezeket külön.) Ezekből, de különösen a Hong-i Nouruzi-i feliratokból (lásd Harmatta, 1981), amelyeket a hatvanas évek óta ismerünk, világossá vált, hogy a párthusok az arameus kancellária betűivel írtak.

 (Lásd: a párthus nyelv). Ez okozhatta azt a félreértést, hogy több szerző, pl. Götz, 1994. 261. oldal, más kiadásban Götz, 1990. 98. old., F. Altheimre hivatkozva azt mondja, hogy a "párthusok nyelvét nem ismerjük". A hivatkozott rész Altheimnél a 4. oldalon található (Altheim, 1947.). (Abban viszont igaza van, hogy a "párthus-kérdés" a magyar őstörténet egyik kulcskérdése.) Ebből kiderül, hogy Iustinus (II. század második fele) nem ismerhette a párthusok nyelvét, mert " nem ismerhette az Arsakida feliratokat". Valóban nyelvemlékek (osztrakonok és feliratok) csak a huszadik századi ásatások és felfedezések alkalmával bukkantak elő. Némelyek pedig csak néhány évtizede ismertek. Megalapozottnak látszik tehát, hogy a párthusok nyelvcserével jutottak nyugat-iráni nyelvükhöz, akkor, amikor Pártia tartományt elfoglalták. Más kérdés, hogy milyen lehetett eredeti nyelvük? (Harmatta J. szerint kelet-Iráni) Vannak, akik a nyelvvel kapcsolatban ma is kétségeiknek adnak hangot. "De, hogy anyanyelvük mi volt, sajnos ma még nem tudjuk" (Bakay, 1997. I. 211.)

(T L. )

II/7/a  A párthus írásbeliség kezdetei
Harmatta János
(részlet) Antik Tanulmányok. XXVIII. 1981.

"A párthus írásbeliség kezdeteit, azaz az arameus kancelláriai gyakorlatról a logografikus párthus írásrendszerre való áttérést az eddigi kutatás az i.e. II. század közepe tájára tette. Hosszú vita folyt, s a vélemények részben még ma is megoszlanak arról, hogy ez az átmenet, azaz a pártus írásrendszer kialakulása a Nisa-i ostrakonok korára (i.e. 100-i.e. 13) megtörtént-e már, s hogy e nyelvemlékeket párthus vagy arameus nyelvűnek kell-e tekintenünk. Most I. Mithridates i.e. 140/139-ből származó Hong-e Nouruzi-i feliratai kétségtelenné teszik, hogy a párthus írásbeliség ebben az időpontban már létezett, s az átmenetnek az arameus kancelláriai gyakorlatból a logografikus párthus írásrendszerbe ennél valamivel korábban, legkésőbb az i.e. II. század közepe táján, esetleg még korábban, de valószínűleg I. Mithridates uralkodása alatt meg kellett történnie. Ez ideig a párthus írásbeliség legkorábbi emlékének az egyik Nisa-i dokumentumot lehetett tartani, amelyet az Arsakida éra 148. évétől, azaz i.e.100-ból kelteztek, feltéve, hogy a Nisa-i ostrokonok nyelvét már párthusnak, nem pedig arameusnak tekintjük. A Hong-e Nouruzi-i feliratok ezzel szemben négy évtizeddel korábbi időből származnak, s bár a neveken kívül minden elemük arameus logogramm, mégis a svs PHT kifejezés (süs xsatrap) szerkezete, amely az arameusban nem lehetséges, azt bizonyítja, hogy az arameus nyelvű kancelláriai gyakorlatot ebben az időpontban már felváltotta a párthus nyelv használata egy logografikus írásrendszer keretében.

II./7/b. Harmatta J. A párthusok nyelve

(A világ nyelvei. Budapest., 1999.)
(részlet)

Az indoeurópai nyelvcsalád iráni ágába tartozó ókori nyelv. A párthus elnevezés a görög Pártoi és a latin Parthi (egyes szám Parthus) népnévből származik, amely a Kr. e. Vl. sz.-tól az óperzsa Partava alakban fordul elő, és az Óperzsa Birodalomnak a Kászpi- tengertől a délkeletre fekvő tartományát és annak lakosságát jelöli. Ebből a korból a párthusok nyelvéből önelnevezésükön kívül más biztos nyelvi adatot nem ismerünk. Amikor Nagy Sándor halála után birodalmának ázsiai részéből, a korábbi Óperzsa Birodalomból a Szeleukida Királyság kialakult, Kr.e. 250 körül a nomád iráni parnok (Parni) Arsak törzsfőjük vezetése alatt elfoglalták Parthiát s ott független királyságot alapítottak, amely fokozatosan terjeszkedett, s I. Mithridates királysága alatt (Kr.e. 171-139) már bekebelezte a Szeleukida Királyság irániak lakta területeit. A parnok feladták saját kelet-iráni nyelvüket, s átvették a párthus nyelvet, amely a nyugat-iráni nyelvek csoportjához tartozott, s közel állott a méd nyelvhez. Így azután mint harcos arisztokrácia illeszkedtek bele a párthus társadalomba. O I. Mithridates államigazgatási rendszerének kialakítása szükségessé tette a párthus írásbeliség megteremtését, amely a volt Óperzsa Birodalom Nagy Sándor és a Szeleukidák alatt is tovább működő arameus kancelláriának felhasználásával a Kr.e. II. sz. közepe táján meg is történt. Így jött létre az első párthus írásbeliség (a tudományos irodalom egy része ezt pahlavinak nevezi megkülönböztetésül a későbbi manicheus párthustól), amelynek legkorábbi emlékei I. Mithridates Hong-e Nouruzinál felfedezett feliratai. Ez a párthus írásbeliség az arameus ábécén (1. az írástáblázatot) és az arameus szavak logografikus használatán alapult, tehát heterografikus írásrendszer volt. Így ebben az első párthus írásbeliségben az arameus logogrammok (amelyeket az átírásban nagybetűvel jelölnek), valósággal elfedik a párthus nyelvet.

A második párthus írásbeliséget a Kr.u. III.sz.-ban a manicheizmus hozta létre a szír ábécé felhasználásával, de az arameus logogrammok mellőzésével. Így a középpárthus nyelvről csak a Kr. u. III-IV sz.-ból származó manicheus párthus szövegek segítségével tudunk igazán képet adni. A manicheizmus a párthus nyelvet Közép-Ázsiában is elterjesztette, a manicheus párthus szövegek is Közép-Ázsiában kerültek napvilágra: Ekkor vált a párthus nyelv közép-perzsa elnevezésévé a pahlavánig izván (íráskép phlw'nzg 'yw'n) 'párthus nyelv' kifejezés, amelyben a pahlavánig elem pahlav alapszava az óiráni partava 'párthus' alakra megy vissza.

II/7/c. A nisai osztrakonokból
(részletek)

A Nisában, a párthusok régi fővárosában folytatott ásatások során több mint 3000 feliratos cseréptöredék (ostrakon) került napvilágra. E nagyobbrészt pontosan keltezett gazdasági jellegű feljegyzések kora az i.e. 95 - i.e. 17 közötti időt öleli fel. A nisai parthus ostrakonok adatai lehetővé teszik a korai Parthus Birodalom gazdasági rendjének, közigazgatásának, földbirtokviszonyainak megismerését. E fontos forrásanyagnak még csak igen kis részét tették közzé. I. M. Djakonov és V A Livsic: Dokumenti iz Nisi I v. don.e. Moszkva 1960.

No. 1760 157, év. Arsay király, fia Fribiday fiának,  Arsay testvére fia fiának,

No. 73. Ebben az edényben 10 mar bor (van) Kaviy (helységből) Fradahisn szőlőiből,  Niyayen szőlőből (pedig) 8 mar bor. Beszállította Vahistbozan, aki Vurkvidarayból (olv. wrkwtrk) (való). Befolyt a 217. évre.
Elszámolva (mint) kincstári maradvány (gznryk - gaznrey) a 218. évre.

No. 798. Ebben az edényben (az a) bor (van), amely befolyt a 172. évre. 5 mar kölcsönadva kamatra. A maradék megvan.

No. 1693. (1) Mihrdadkirt várában, az "új"-nak nevezett borraktárban bor és ecet: 160 edény. üres: 8 (edény). A "második"-nak (olv TWB) nevezett borraktárban bor és ecet: 300 16 edény. Üres edény: 16  Összes edény: 500

(Ford.: Harmatta J.)

II/7/d. Dura-Europos-i pergamen

A Dura- Europosban talált pergamen-töredék egy üzleti levelet tartalmaz párthus nyelven. A levél a III. század második felében keletkezhetett, arameus írásjelekkel írták. Részletesen beszámol róla: Harmatta János, 1956/3. Antik Tanulmányok

A párthus irodalmat "Perzsa irodalom" alatt találjuk a lexikonokban, a közép-iráni részben. A párthusok irodalma főként szóban terjedt, és akkor került lejegyzésre, mikor a birodalom már nem létezett.

Párthus nyelvemlékek
Eredeti formájában alig maradt nyelvemlék. Az irodalmi alkotások szóban terjedtek. A párthusnak mondott nyelvi emlékeket a szászánida korban írták.

Nisá-ban (Ashabad, Türkmenisztán) 3000 osztrakon került elő.

Délnyugat Iránban, Avroman faluban 3 db. pergament találtak. Ezek egy szőlőskert-eladás dokumentumai. 2 db. görög, 1 db. arameus írással (Kr.e. 1. század). Ezen nyolc sornyi párthus szöveg van.

Pénzek a párthus korból.

Sziklafeliratok párthus nyelven, Kále-Dzsangál, Bisotun, Sarpul, Susa. Dura-i osztrakonok. (Kelet-Szíria)

Pergamen töredék Dura-ból. levél a III. század közepéből, Id.: Harmatta J.

A gossanok (énekmondók, trubadúrok) temetési és ünnepi hősi énekei szóbeli hagyományokban.

A Vis u Ramin fennmaradt grúz és perzsa változatban.

Az Aveszta elveszett szövegeinek pótlása, a Perzsa Halottaskönyv a párthus korban.

A Tamás-akta (apokrif) Gyöngyhimnusza sok párthus szóval, szír változatban maradt fenn.

A manicheizmus irodalma párthus nyelven született.

 ( Irodalom: Boyce, Harmatta, Henning, Jeremiás, Widengren, stb)

II/8/a Egy ősi megváltás- mítosz

"Mivel a középkor európai eretnek mozgalmait jórészt a manicheizmus ihlette, ma már nem könnyű ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták azonban időnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt Mary Boyce-szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvű manicheus himnuszokat. A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német régészeti expedíció lelt rá Kínai Turkesztánban, az anyag feldolgozását azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban ismert tény volt, hogy létezett egy megváltás-misztérium az iráni zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek és nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad Rosnan (Nyolcadik Bugyor) címet viselő ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és szoros kapcsolatban áll gnosztikus szekták gyász-irodalmával. Az iráni szövegek ugyanis a titokzatos Első Ember haláláról és üdvözüléséről, a Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak - vagyis a manicheus vallás központi kérdéséről. Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget megvalósított életpálya az előfeltétele. A párthus nyelvű himnuszokat élet iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.

Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevű szerző adja meg a maga Fihrist- című munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs vezető alakjában egy fényisten érkezik hozzá s vele három istenség, és utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a haldoklónak. Ugyanakkor az ördög is megjelenik előtte bírvágy és bujaság képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy fényistennőt) és ez körbe is fogja őt a másik három segítő istenséggel (arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak és elszállnak.

Más himnuszok szerzői is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az ábrázolására: hősük a testből frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek. Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és Hérakleidész zsoltáraiban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyűk. A hét démon (hét bolygó) rágalmazza őt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állit neki. Ám az Üdvözítő meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekről, aki, miután megkapta a maga ismert győzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik, hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.

A kopt zsoltárok és a párthus nyelvű halottas himnuszok közti szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínűleg volt egy közös ősmintájuk a manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelő varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani őket hatalmuktól. Na a lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.

A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak (a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit.

Mani azt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének megértésétől függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bűnöket: a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.

A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi entitások; akik tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az ahhoz fűző érzelmi szálaikat. A párthus nyelvű szövegekben viszont a lélek a száműzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be utazását, miközben világok omlanak össze és természeti törvények változnak meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a párthus nyelvű szövegekkel, s amely nyers fordításban így szól:

Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem.
..támadj fel, én lelkem: Megváltódhoz siess:
menedéked, Krisztus vár rád Királyságában.
Mivel sötétségben haladtam, vizet itattak velem, ami
.. engem. Teher alatt roskadozom, ami nem enyém.

Ellenségeim gyűrűjében vagyok, körülöttem vadállatok,
erők és hatalmasságok terhével küszködöm.
Lidércként ijesztgetnek, támadnak ellenem, tüstént
fel... engem, pásztor nélküli bárányt.

Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükben
sütögettek, míg megkeserítettek.
Ám az idegenek, akik közé kerültem, nem ismertek
engem: édességem kóstolgatták, mind birtokolni akartak.

Az élet voltam nékik, de ők nékem a halál
voltak: roskadoztam alattuk, s ők engem köntösként viseltek.
Mindenben én lakom, tartom az egeket,
én vagyok a szegletkő, én támasztom a földet,
én vagyok a sugárzó Fény, amely gyönyörűség a lelkeknek.

Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringő tej:
én vagyok az édesvíz az Anyag fiainak talpa alatt.
Elmentem a ... ig
..az eónok...elküldtek engem a...hez

Addig viseltem mindezeket, míg Atyám akaratát teljesítettem:
Atyám az Első Ember, kinek akaratát szolgáltam,
Ím legyőztem a Sötétséget: ím eloltottam a szökőkutak tüzét,
ahogy a Szférák körbeforognak, ahogy a Nap uralja
az élet jobb felét.

Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked...
..te már elérted: íme, Atyáid hívnak.
Szállj fel a Fény Hajóira, vedd dicsőséged koszorúját,
térj meg királyságodba, örvendj együtt az eónokkal.

Dicsőség s tisztelet Mani Urunknak s az ő
Szent Választottjának, s az áldott Mária lelkének!
(246-ik zsoltár)

Ezt a zsoltárt valószínűleg egy választott lélek halálára költötték, más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén száműzték otthonából, s az anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mű előtt.

A zsoltár kulcs a párthus nyelvű himnuszok megértéséhez is, amelyek ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a "megváltott Megváltó" elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint megmentendőre és úgy, mint megmentőjére. A kopt zsoltárban Krisztus a fény, s a lélek az ő királyágába tart. Megtudjuk továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az anyag másféleképpen fogant fiai idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek, inkarnációs sora végén, le kell győznie a sötétséget, s csak ekkor térhet vissza a királyságba; hogy megdicsőülése kezdetekor mindenek előtt Mani prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.

A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a "kozmgonikus istenek" lakhelye. Egy szogd nyelvű töredék arról vall, hogy a lelket a Nagy Király, Krisztus újrateremti tökéletesnek, s azután vagy az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök paradicsomból, míg csak az utolsó Fényt is vissza nem szerzik a gonosztól. Ez a "kitiltás" biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idők végén a megváltó istenek (égi mesterek) királyukkal, az Első Emberrel együtt az Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.

Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Első Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig ez az Ember társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe - így lesz az utolsóból  első. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától valamint nem múló örömöt és tartós dicsőséget.

Ha az Első Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínű, akkor ez Utolsó Ember - akiből a Krisztus oldalán ülő első lesz -, minden bizonnyal a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint,

valaha ő volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája pedig mint a Szaosjant, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.

A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban ott is megpillanthatja az Első Embert. A "Hérakleidész zsoltárai" szerzője párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Első Ember végső, a Sötétségen aratott győzelme között.

Előzőleg azonban az Első Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Első Emberhez, hogy az idők végének teendőire figyelmeztesse őt. A szendergéséből ébredő megkérdi tőle:

Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya?...
rajta kívül. Mondd el a híreket!
Mit csinál a két Aión, akik távoztamkor
körülfogták Atyámat? Mondd el a híreket!

A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a győzelem fölött örvendeznek, és felszólítja az Első Embert, hogy most már térjen oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az ő zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át addig gyűjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának örökösei.

A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a kétfajta paradicsom helye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsőség Oszlopán át a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át őket, utóbbi pedig a Dicsőítés világába röpíti ezeket - vagyis a legmagasabb rendű, legtisztább Fénybe.

A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennő uralja, akit a szerző Minden Élő Anyjának nevez - vagyis az Istenanya. Mind neki, mind Fiának, az Első Embernek saját trónja van - bár néhány változatban a Fiú trónja a Napban van. Ám ők ketten mindenképpen az Új Paradicsom társuralkodói; A birodalmat az Első Ember kormányozza, az Anya pedig természetes segítője. utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának hívják, mindamellett ő az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja is. És ő a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!

Helyzete azt az ősi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy megváltás akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye olyan természetes az Első Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek helye az Atya mellett az Örök Királyságban.

A párthus nyelvű himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az hatalmas és magas erődítmény - akár Milton látomásos, elveszett Paradicsomában. A kopt zsoltár is erősen őrzött kapukkal megerősített toronyról beszél. Ám a János jelenéseiben leírt Új Jeruzsálem is masszív és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban szerepel. Ám ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a trónus alól, a "nagy és magas kőfal" mögött.

Kiss Irén (1998)

II/8/b. A Gyöngy-himnusz
Apokrif gondolatok egy apokrifról

Az apokrifok egyik leghíresebbje a Tamás-akta Gyöngy-himnusza: a ''gnosztikus keresztény eszmevilág valóságos "igazgyöngye". Meglepő közlései miatt vannak, akik szeretnék ezt az írást a manicheizmusból eredeztetni. A himnusz görög és szír nyelven maradt fenn, és Ladocsi Gáspár fordította magyarra.

Az Ókeresztény írók második kötetében közzéadott fordítás (Szent István Társulat, Bp., 1980) a görög változatot veszi alapul, de zárójelben a szír variánsokat is közli. A himnusz egy titokzatos keleti királyfi különös életpályáját beszéli el: tanulóéveit, rendkívüli feladatát és megpróbáltatásait messze a szülői háztól, majd a kiállott próbák utáni diadalmas hazatérését szüleihez. A "forgatókönyv" a népmesék legkisebb fiúinak beavatási történeteire is emlékeztet.

Hogy hol volt pontosan a királyfi hazája, arra hivatkozásaiból következtethetünk: amikor, nyugodt gyermekévek után, szülei messzi útra küldik egy fontos megbízást teljesíteni, a királyfi poggyászként magával viszi India és a Kusán birodalom kincseit. Palesztinai logikával a "keleti haza" Iránt, a párthus birodalmat kellett, hogy jelentse, amely valóban határos volt mind Indiával, mind Kusán- földdel.

Indulás előtt a királyfitól elveszik pompás öltözékét, mely - arannyal áttört, drágakövekkel gazdagon ékesített voltával - az égi Király öltözetét idézi. Az "Odaföntiek aranya", amit szintén magával visz, `talán azt az isteni képességet jelenti, amellyel az ember saját isteni lényét fel-és megismerni képes. Ezt a kínai taoisták "Aranyvirágnak" nevezték. Az aranyszínű stóla, amelytől a fiúnak induláskor ugyancsak meg kell válnia, szintén iráni azonosságra vall: mégpedig a máguspapi öltözék kiegészítőjére. A díszes öltözettől való megfosztás egy Inninről és Dumuziról szóló sumer eposzt juttat az olvasó eszébe (A nagy égből a nagy föld felé). A pokolra alászálló, kíváncsi szerelemistennőt ugyanis éppen így fosztották meg királyi köntösétől és ékeitől az alvilág őrei - hogy aztán korai, nőnemű megváltóként végül a tetemét egy karóra akasszák. A feladat: lemenni Egyiptomba (a lélek alvilágába, és elhozni onnan egy sárkány által őrzött, páratlan értékű igazgyöngyöt. Megint csak érdekes, hogy egyiptomi mintára (ld. "kozmikus" kígyó: Ouroboros, Typhon vagy Leviathán) a kínai taoistáknál is egy sárkány őrzi a halhatatlanság gyöngyét. Az viszont történelmi tény, hogy Kr. előtt 247-től Kr. után 226-ig fennálló párthus birodalom területén vezetett keresztül a híres Selyemút, amelyet járva a kereskedők gyönggyel is kereskedtek. Ha a királyfi nem venné el a sárkánytól a gyöngyöt, az vészt hozna az egész térségre. Egyiptomban a hellenizmus korában, a Ptolemaioszok idejében vészesen terjedt a fekete mágusok asztromágiája. A "gyöngyöt" - az isteni tudást tehát ki kellett menteni a "sárkány" azaz az asztromágusok karmaiból, akik csillag-démonok fölött akartak uralkodni. A királyfi fáradságos és veszélyes úton hagyja el Pártiát: egy Babilonon át vezető kereskedőúton betér a Labirintus falai közé. A Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit című művében közölt tényanyag alapján (Akadémiai Kiadó, Bp., 1978) valószínű, hogy előbbin a Nílus-menti Babilont (Ó-Kairót), utóbbin pedig a demonizált zodiákust kell érteni.

A célállomáson a titokzatos társak (nevelő-szülők, tanítók, barátok) magára hagyják az ifjút, aki álruhában várja a kedvező pillanatot az isteni tudás megmentésére. Találkozik egy rokonával, aki a leírás alapján szintén párthus hercegi rangban lehetett, s aki - már több tapasztalattal rendelkezvén - óva inti a királyfit a lelepleződéstől. A kényes feladat végrehajtása tehát eltitkolt azonosságot követelt az ifjú Pártiai jövevénytől.

Az "álruha" azonban nemcsak elrejti: szellemileg is elsötétíti őt - álcája ugyanis olyan tökéletes, hogy mentális tompultságba merül tőle. Ekkor, a veszélyről értesülve, Pártia főméltóságai levelet írnak neki, emlékeztetvén őt királyi származására és a rá váró dicsőségre, amely visszakapott, ékes palástjában fog megtestesülni.

Arra is történik azonban utalás, hogy birodalmát csak otthon hagyott testvérével együtt lesz majd képes kormányozni. Ez a közlés "spiritualizálja" az eljövendő uralmat, hiszen a párthus királyok esetében volt bevett gyakorlat a birodalomnak egyszerre két rokon általi kormányzása.

A levelet a Labirintus zsarnok csillagdémonai és Babilon gonosz gyerekei, az asztromágusok miatt a feladóknak le kellett pecsételni, s az üzenetet, különös módon, egy olyan sasmadárra bízták, amely a királyfit elérve Logosszá - Igévé - változott, így rázván fel őt veszélyes kábultságából.

Az ifjút a Szentlélek-forma Nap-madár küldött igéjének ereje ráébreszti valódi mivoltára és küldetésére. A feladat nagyszerűségének felismerése erővel tölti el, és így legyőzheti a félelmetes világsárkányt. A legyűrés módja nem más, mint az Ige tudása: az ifjút a Gyöngy gonosz őrére olvassa atyja, testvére és édesanyja - vagyis a keleti Szentháromság (Atya, Fiú, Szűz) neveit. A szörnyet már e nevek puszta felsorolása is végzetesen legyöngíti, mivel hamis hatalomként lepleződik le. A drágagyöngy birtokában a királyfi ledobhatja magáról méltatlan, koszos álruháját: a Levél (Lélek) által vezetve dicsőségesen térhet haza. Királyi öltözékéről kiderül, hogy voltaképpen a saját égi tükörképe az: isteni Énje, akivel - miután földi feladatát sikerrel teljesítette - most újraegyesülhet. Így a kettőből egy lesz- a szintén apokrif Tamás-evangélium diktálója kívánalmainak is megfelelően. Az égi köntössel a királyfi az égi tudást is magára ölti, és így voltaképpen elveszett istenfiúságába öltözik bele.

A történetben tehát két szülőhazáról van szó: a földi az éginek csupán anyagi tükre. Az igazi Atya nem emberi személy, hanem fénylő Láng, amely az örök tájakat világítja be. És ez a mennyei Atya, a földi küldetés sikerének elismeréseként, a jobbjára ülteti a hazatért Fiút, aki ezen túl a legnagyobb mennyei dicsőségnek örvend. Mint mondja:

A béke és méltóság örök tájaira
felemelkedtem.
Atyám fénylő lángja előtt a fejemet
mélyen meghajtottam,
ezzel bevégeztem rendelkezéseit:
ő is hasonlóképp megtette mit ígért.

A magas királyi csarnok kapujában
hatalmasságai között elvegyültem.
Magasztalt engemet,
királyi házában jobbjára ültetett:
alattvalója mind himnuszt énekelt.

(15.oldal)

A Gyöngy-himnusznak azonban két olvasata is van. A gnosztikusok számára kézenfekvőbb: a lélek küldetéssel

leszáll a földre, anyagi testbe zárul, vagyis álruhát ölt, és megpróbál az előle elrejtett isteni tudás birtokába jutni. Ha nehéz harcát a Gyöngyöt őrző démoni hatalmakkal sikerrel vívta meg, akkor visszajuthat mennyei hazájába, és így páratlan dicsőség lesz a része: mindezt a Szentlélek kegyelmének is köszönheti, hiszen magára hagyva, az anyag tompaságában, könnyen megfeledkezne magasabb hivatásáról. Mindamellett az apokrif himnusz kétségtelenül egy egyedi eset leírása is: egy párthus királyfi története, aki - megközelítőleg Krisztus korában- talán máguspapként vagy gyógyító terapeutaként lement Egyiptomba, hogy kiszabadítsa az igaz tudást a fekete mágusok rabságából. Munkáját egy Szentlélek forma Sas és egy párthus fejedelmi rokonának jelenléte is segítette. A királyfi a szellemi beavatáson átesve a sárkányt az igazi isteni személyek nevének mágikus kimondásával győzte le. Ezután a minden földi kincsnél értékesebb igazgyöngyöt elvitte Pártiába, amely az égi Ország földi tükre volt. Így lényegében a mennyekbe vitte föl azt, s az Atya jobbján ülve folytatta a dicsőséges világkormányzást. Hogy ki volt ez a titokzatos párthus királyfi, azt nem közli velünk a szerző, akiben vélhetően Tamás apostolt tisztelhetjük. Tény azonban, hogy az egyiptomi sárkány legyőzőjének személye igen fontos lehetett a számára, s tény a himnusznak a Tamás-evangéliummal való szemléleti rokonsága is. Ha a történeti igazságnak nem is juthatunk egykönnyen a birtokába, meghallhatjuk a Gyöngy-himnusz mának is szóló üzenetét: voltaképpen mindannyian álruhás királyfiak vagyunk, és csak rajtunk múlik, hogy mikor ismerjük fel saját isteni természetünket.

Kiss Irén, Tábori László (1998)

II/9. Párthus sajátosságok

Lakomákon, ünnepségeken jelen voltak az énekesek a goszan-ok, akik költők és színészek voltak. (Colledge egyfajta "bárd"-nak nevezi őket). Valószínűleg csak szóban fennmaradt eposzokat adtak elő. (Frye, I894.) A lakomák lefolyására következtetni lehet néhány forrásból (Athenaeus, Poseidonos(?) idézi őket Bihari, 1936), ezek, szerint a párthus király külön helyen, emelvényen ült. Bihari kiemeli a hasonlóságot a hun királyi lakomákkal, ld.: Priskos. A hun lakomákon is felköszöntők hangzottak el. (Az örményeknél a "guszán"-nak hívták az énekeseket, akik különféle szertartásokban vettek részt). (Avenesian Alex, Ararát, 2002. 11. 28.)

Kedvelték a vadászatot, nyilazást, bajvívást (Colledge). Ismert, hogy, gyakran hangzottak el görög nyelvű színdarabok, egy ilyen alkalmat - II. Orodes idejéből - ír le Plutarkhosz is.

A párthusok egyfajta lovaspólót is játszhattak.

Tisztelték a tüzet. Leírják, hogy Nagy Arsak koronázásakor Asaak városában végig égett a "a szent tűz". (Isidorus)

Tisztelték a folyókat. (Justinus) Tudjuk, hogy a Rómába, a koronázásra utazó Tiridatesz szárazföldön ment, hogy a "tenger beszennyezését" elkerülje! A párthusok mezopotámiai uralma alatt békében éltek a babiloni papok, folytatódott a sumer himnuszok tanulmányozása. (Colledge). A nagyfokú vallási türelem volt a jellemző. Plutarkhosz leírja (Crassus), hogy volt olyan Arsakida, aki görögül írt drámát!

A pompa és fényűzés kedvelésére utal a fejlett ékszer-kultúra. (karperecek, gyöngyök, kard-díszek!) Fejlett volt az ötvösség. Érmek, pénzek készítése. Ennek nagy irodalma van. (pl.: V. Wroth: Catalogue of the coins of Parthia. 1903., P Gardner: The Parthian Coinage).

A korai párthus pénzek hátoldalán tűzoltár volt látható arameus felirattal. A perziszi vazallus királyok pénzeiről ld.: Apor É.: Irán. A párthus királyok uralkodásának ideje alatt megkezdődött az Aveszta elveszett szövegeinek újbóli leírása és összegyűjtése.

A párthus epikus költészet nagy hatást gyakorolt a közép-perzsa költészetre és annak nyelvére. (Harmatta 1999.) Az Ayädgär-i Zareran "Zarér emlékezete" és a Draxt-i asurig "Az asszír fa" c. eposzokat le is fordították közép-perzsára. A második párthus írásbeliséget a Kr.u. III. században a manicheizmus hozta létre. (Harmatta. 1999.) A beszélt nyelvvel kapcsolatos kétségekről ld. a Nyelv-nél.

Kiss Irén gyűjtése:
Regionális különfejlődés, határvidékek különleges szerepe,
Kulcsszerep a Kelet-Nyugati kereskedelemben,
Más etnikumokat illetően olvasztótégely - szerep,
Hét arisztokrata nemzetség, illetve hét törzs,
A tízes számrendszer használata, Sárkány-kultusz,
Jobbkéz-adás barátság vagy szerződéskötéskor,
Az egyik temetkezési mód: az elhunyt szemeire "szemlemezeket" helyeztek.

II/10. Irodalmi idézetek:

"Megismer engem majd a vitézkedő
Marsus s a távol colchus, a Rhont ivó
Nemzet s a dák, rólam beszél majd
Messze s szkíta, s a bölcs ibér nép".

(Horatius: Carm. II. 20.

Bede Anna fordítása)

"Szűkölködésben tűrni panasztalan
Minden megedzett, harcra nevelt fiú
Tanuljon és zordon lovasként,
Vassal ijessze a durva parthust,
Napját veszélyek közt, szabad ég alatt töltse".
(Horatius: Carm. 111. 2 1-6..

Bede Anna fordítása)

"Ekkortájt az ég alatt található mindenféle nemzetből
tartózkodtak istenfélő zsidók Jeruzsálemben. Mikor ez a
zaj támadt, tömeg verődött össze és megzavarodott, mivel
ki-ki a tulajdon nyelvén hallotta beszélni őket. Meglepődtek és
álmélkodva mondták: "Ugye akik itt beszélnek mindnyájan
Galileából valók? Hogyan hallhatja akkor mindegyikünk
A saját anyanyelvét? Mi párthusok, médek, elamiták,
Mezopotámia, Judea, Kappadócia, Pontus, Ázsia, Frigia, Pumfilia, Egyiptom és Líbia, cirenei körzetének lakói: halljuk, hogy a mi a
nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit".
Ap. Csel. 2.

(Ford: P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik)

"Imogen: Köszönöm jó uram!
Örömmel Üdvözöllek.
Iachimó (félre):
Pompeius életéről egy gyámfiú s egy herélt határozott:
Crassusról egy kegyetlen, gőgös parthus".

(Seneca, 4. Levetek)

"Végképp letiport Vénusz,
Cyprusból kifutott s tiltja, hogy Szkítiát
s  lóról visszalövő, vitéz
Parthust zengje dalom, s mást mihez ő nem ért".

(Horatius: Carm. 1. 19. Bede Anna fordítása)

"Valljuk, haragvó Jupiter úr a menny
felhői közt, képmása az ég alatt
Augusztusunk lesz majd, ha esdve
kéri kegyünket a brit és a parthus.
Méltó lehet még a római névre az,
kit perzsa asszony férje gyanánt ölel,
s így aggul el Crassus hadának
harcosa méd kegyelemkenyéren?"

(Horatius: Az isteni Augustushoz
Mezei Balázs fordítása)

"Eddzék az ifjat harci gyakorlatok,
így tűri később is, ha sorsa zord;
így ront lovon, szörnyű gerellyel
majd a vadult szívű parthusokra".

(Horatius: A barátokhoz.
Illyés Gyula fordítsa)

TÁBORI LÁSZLÓ   II: ARSAKIDÁK BIRODALMA

II/ 11. Képzőművészet
A párthus kori városépítés, építészet és művészet.
Ghirshman: Az ókori Irán
(részlet)

"A párthusok nem voltak nagy városépítők, általuk alapított várost alig ismerünk. A Felföld határain kívül mindössze Mezopotámiában Ktésziphón és Hatra, Iránban pedig Dárábgend párthus alapítású város. Az arszakida korban épített városok közé számíthatjuk a Siráztól délre fekvő Gór- Firuzábádot, melyet a párthusok vazallusa, az első Szászánida, Ardakhsír emeltetett akkor, amikor fellázadt vagy éppen lázadásra készülődött uralkodója ellen. E városok koncepciója arról az állandó bizonytalanságról, külső veszélyekkel és belső zavargásokkal teli helyzetről árulkodik, mely a párthus korban Iránban uralkodott. A városoknak általában köralakú alaprajza a régi nyugat-ázsiai urbanizációs elvekre vezethető vissza, egyszersmind azonban az ősi katonai táborok felépítését utánozza, mint ahogy azt az asszír hadsereg táboraiban megismertük.

Néhány város története is igazolja ezt az alaprajz-koncepciót. Ktésziphón eleinte a Tigris menti Szeleukeiával szemben emelt katonai tábor volt. Főváros csak II. Oródész idején lett belőle. Hatra erődítmény volt a két birodalom közti határ közelében, és Irán védelmében gyakran játszott kulcsszerepet a római hadakkal szemben. Végül, Gór- Firuzábádot Andakhsír akkor építtette, amikor vakmerő céljának megvalósítása, IV Artabanosz koronájának a megszerzése során vereségekre is számítania kellett, sőt arra is, hogy szükség esetén egy erődített városba visszavonulva védekezni tudjon. Dárábgerd kör alakú alaprajzát vette mintául, azét a városét, ahol korábban tisztséget töltött be, s amelyet- bizonyára a feudális nagy családok, nemzetségek, különböző csoportok közötti harcokra számítva - katonai tábor mintájára építetek: A párthus kori Irán sok szempontból a középkori Európára hasonlított

A Felföldön a párthus világi építészet emlékei egyelőre még nem kerültek elő. De a birodalom nyugati tartományaiban fennmaradt emlékek alapján pontos képet alkothatunk róla. Az akhaimenida építészethez hasonlóan két eltérő alapelv szerint építkeztek. Az első megoldás a mezopotámiai, illetve elámi alaprajzú épület, amely a központi udvarral ellátott lakóépületből alakult ki. Ilyet ismerünk Dura Europoszból, és ilyen volt Dareiosz szúszai palotája. Ezzel szemben Assurban valamint Hattában és Firuzábádban a másik megoldást, az eivánnal ellátott ház klasszikussá vált iráni formáját alkalmazták, azt, amely a Szászánidák idején terjedt el széles körben, és napjainkig fennmaradt az iráni nemzeti építészetben. A párthusok idején ez a forma hármas teremmé alakult, melynek a középső része általában nagyobb, mint a két szélső. A ktésziphóni palota, kisebb módosításoktól eltekintve, szintén ezt a megoldást követte.

Változások következtek be az építőanyagok alkalmazásában is. A Hatrából ismert, faragott kőtömbökből emelt falnál szélesebb körben terjedt el a habarccsal megkötött terméskőből vagy kavicsból épített, úgynevezett öntött fal. A kváderfalú épületeket a kőbe belefaragott díszítőelemekkel látták el. Hatrában a motívumok között maszkok is szerepelnek. A faragott elemekkel díszített kváderfalak építése, melynek hagyománya az akhaimenida építészethez kapcsolódik, az első Szászánidák idején is folytatódott. A téglafalakat és az öntött kőfalakat stukkó domborművek és freskók díszítették. Ilyen díszített falak kerültek elő Babilóniában, Asszíriában, valamint Szisztánban, a Hamun-tó közepén fekvő Kuh-e Khádzse szigetén. Ezen az utóbbi lelőhelyen a stukkódíszek között megjelenik a meander, a fűrészfog-motívum és az egymást részben fedő körökből álló sor.

A falfestészet, minden jel szerint, a párthusok idejében terjedt el széles körben. Lehetséges, hogy ebben a korban a lapos domborművek lapossága éppen a díszítésükre szolgáló festésnek vagy általában a festészetnek a hatását tükrözi.

Az arszakida kor vallásos építészete nem mutat egységes képet. A Maszdzsed-e Szoleimán-i szent terasz templomai az előcsarnokot és a hosszúkás cellát magába záró ősi mezopotámiai alaprajz szerint épültek. Ez a szentélyforma, a hellenisztikus korban Assurtól a Pamír lábánál fekvő Ai-Khánumig egész Elő-Ázsiában elterjedt.

A másik, az előbbitől lényegesen különböző, az akhaimenida építészet hatása alatt kialakult alaprajz a kamrákkal vagy folyosókkal körülvett, négyzet alakú cellából álló négyoszlopos templom. Ezt Szúszából, Perszepoliszból és Bard-e Nesandéből ismerjük. Ugyanezt a megoldást követték Szorkh Kotalban, Hatrában és az Indus keleti partján, Taxilában feltárt templomok építésénél is. Ez a forma a közép-ázsiai buddhista szentélyekben élt tovább.

Nem beszélhetünk a párthus művészetről anélkül, hogy a vele kapcsolatban kialakult, az első pillanatban mereven szemben állónak tűnő két nézetet meg ne említenénk. Egyesek úgy vélik, hogy a párthus uralom öt évszázada alatt a művészet színvonala "megdöbbentően mélyre süllyedt", és a korszak alkotásai a primitív állapot felé való visszacsúszásról, de nem az ifjúság, hanem az aggkori tehetetlenség kezdetlegességéről tanúskodnak. Mások szerint viszont a párthus művészet, mely végre mindattól megszabadult, amivel a hellénizmus az iráni művészetet megfertőzte, ismét a perzsa népi művészeti hagyomány útjára lépett, és "határozott fejlődésnek" indult. Az új lendület hatása alatt erőteljes neoiráni áramlat bontakozott ki. A görög hatás teljesen megszűnt és az iráni hagyományok, melyek folytonossága tulajdonképpen sohasem szakadt meg, újjászületve, széles körben, a szűken vett Irán határain messze túl kisugároztak.

Véleményünk szerint, és anélkül, hogy ellentmondásba bonyolódnánk, a két nézet nem mond ellent egymásnak, hiszen mindegyikük más körben mozog. Az első vélemény a műveket a kidolgozás szempontjából vizsgálja, a másodikat pedig főleg a téma, az alapgondolat és a műalkotás tartalma érdekli. A párthus művészet valóban keservesen megszenvedte a gréko-iráni irányzatról a neoiránira való áttérést. Vitathatatlan, hogy kezdetleges technikai megoldásokhoz tértek vissza. A párthus művészetet végigkísérte a mesterségbeli tudásban bekövetkezett elszegényedés, sőt ez kezdetben még a szászánida művekre is rányomta bélyegét. De bármilyen kezdetleges volt is a kivitelezés, ez a művészet megkísérelte újjáéleszteni mindazt, amit az iráni nép idegen hatásoktól mentes öröksége magában foglalt. Vagyis ami Irán szempontjából nyereség volt, az, művészi szempontból veszteségnek fogható fel.

A frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik olyan sajátossága, mely nem jellemző az akhaimenida művészet hivatalos műalkotásaira. Irán kivételével mindenütt keresték ennek a jelenségnek az eredetét. Holott a frontalitás a Felföld művészetében a legelső irániakkal jelent meg, a szemközt nézetben ábrázolt emberfejek már a szijalki B temető festett edényein, tehát az i.e. Első évezred elejétől kezdve feltűntek. Ezt fejlesztette tovább, nem sokkal ezután, a loresztáni művészet, ahol már az egész testet szemköztnézetben ábrázolták. Jól látható ez a II. táblán bemutatott fogadalmi tárgyakon és ennek a termékeny művészetnek annyi más alkotásán. És ha az emberábrázolásnak ez a módja nem tartozott is a hivatalos akhaimenida művészet jellegzetességei közé, a gréko-perzsa gliptika emlékanyaga kellőképpen bizonyítja, hogy az iráni művészetből a frontalitás törvénye sohasem tűnt el teljesen. A Szászánidák sem adják fel ezt az ősi iráni művészeti hagyományt, mely a szír-mezopotámiai művészek alkotásainak a közvetítésével továbbterjedve, a bizánci műalkotásokban éri majd el virágkorát.

A párthus kor legjelentősebb emléke kétségtelenül az a nagy bronzszobor, mely Sámiban, a hajdani Elümaisz területén, Mál-amir közelében álló templomban került elő (Lásd a borítót!). Ez a hely már az új-elámi korban is jelentős központ volt, s ha nem is lett belőle az elümaiszi királyság fővárosa, mindenesetre egyik legfontosabb települése volt, hiszen a Perzsa-öblöt Eszfahán vidékével összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Még ma is láthatók a részben kikövezett, részben a sziklába vágott útnak a nyomai, mely innen a Felföld központja felé vezetett.

Ugyanebben a templomban került elő egy fej nélküli bronzszobrocska, egy márványból készült diadémos fejedelemfej, valamint két szoborfej töredék, amely a már említett hellenisztikus bronzszoborhoz tartozott. Az ásatások során előkerült sok-sok tárgy, számos márvány-és bronzszobor-töredék a szentély gazdagságáról tanúskodik. Ha az említett hellenisztikus bronzfejben valóban IV Antiokhosz szobrának a töredékét láthatjuk, mint ahogyan feltételezik, akkor joggal kérdezhetjük, hogy a Sámi területén fekvő templom nem annak a két templomnak egyike-e, amelyeket II. Démétriosz fölött aratott győzelme után (i.e. 139), az elümaiszi királyság visszahódításakor I. Mithridatész kirabolt. Ha feltevésünk helytálló, akkor a Sáraiból származó művek az i.e. 2. század közepénél nem korábbiak.

A domborműveken a nyugati művészeti hagyományok hatása alig érezhető. Az eddig ismert párthus reliefek szinte közvetlenül kapcsolódnak a perszepoliszi terasz lábánál emelt templom kapubélletein látható domborművek stílusához Közülük, a legkorábbiak, I. Mithridatész és II. Mithridatész domborművei, az i.e I. század elején Biszotunban készültek. A kidolgozás merevsége, élettelensége, az emberi test ismeretének hiánya jól szemlélteti az új-iráni művészeti stílust. Az utóbbi mellett egy másik relief látható, melyet i.sz. 50 körül II. Gotarzész állíttatott, hogy megörökítse az ellenfele, Meherdat fölött aratott győzelmét. Ezen a domborművön a királyt megkoronázó szárnyas Győzelem még magán viseli a hellenisztikus művészet hatását, és a kompozíció "mechanikus" jellege ellenére sem hiányzik a jelenetből a lendület.

A Behbahán közelében, Tang-e Szarvakban látható domborművek szintén jól szemléltetik ezt a technikai szempontból alacsony színvonalú, de monumentalitásra törekvő művészeti irányzatot: például az a jelenet, ahol az uralkodó több, kivétel nélkül szemköztnézetben ábrázolt személy kíséretében áldozatot mutat be, avagy a lándzsájával éppen rohamra induló nehézlovassági harcos ábrázolása. Az egyik magasan kiemelkedő biszotuni sziklába vésett lapos domborművön, az előzőhöz hasonló, oltár előtt áldozatot bemutató fejedelmet ábrázoló jeleneten ugyancsak a szigorú frontalitás, az élettelenség és a részletek véséssel történő visszaadása figyelhető meg. A monumentális emlékeket annak a lapos domborműnek az említésével zárhatjuk, melyre a közelmúltban Szuszában bukkantunk. IV. Artabanoszt, az utolsó arszakida királyt ábrázolja, amint gyűrűt vagy koronát, a hatalom szimbólumát nyújt át a szúszai szatrapának. A párthus lapos domborművek fent felsorolt jellegzetességei mind megtalálhatók ezen az emléken, melyet teljes joggal a párthus dinasztia utolsó alkotásának tekinthetünk.

A fentiekben bemutatott szikla-, illetve monumentális domborművek a technikai kivitelezés szegényessége és az ábrázolt témák szempontjából egyaránt tipikusan iráni alkotások. Tűzoltár előtt végzett vallási szertartás és fejedelmi beiktatási jelenet, harcoló lovasok és vadászat - ezek a kor iráni művészetének kedvelt témái, melyek Irán határain messze túl is eljutottak. Elérte ez az irányzat Irán nyugat felé előretolt állomásait, elsősorban Durát, valamint a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a szarmata sírok falán is hasonló festett jelenetek láthatók. Az eurázsiai pusztákon élő nomád irániak közvetítésével eljutott ez a stílus egészen a kínai határig: a Han kori emlékek bizonyítják, hogy az iráni hatások alól a kínai művészet sem tudta kivonni magát.

Miközben más népek művészetére a párthus művészet ösztönzően hatott, maga is gazdagodott általa. A nomádoktól vették át azoknak a színes, csillogó ékszereknek a divatját, melyekhez hasonlókkal a kusánok és a szarmaták, majd később a gótok és a germánok ékesítették magukat, s amelyek egészen az Atlanti-óceán partjáig jutottak el, hogy végül a Meroving birodalomban is divatba jöjjenek. A sztyepről érkezett Iránba a rendkívül kifejező, lendülettel teli állatstílus. Ennek a hatása alatt készülhetett az a bronz füstölőedény, melynek hajlékony és erős testalkatú pompás vadat formáló fogója nyilvánvaló rokonságot mutat a novorosszijszki szarmata kincs egyik ragadozójával.

Szólnunk kell még a fazekasoknak és az agyagszobrászoknak a mindennapi életben fontos szerepet betöltő tevékenységéről. Mint ahogyan napjainkban is a temetők mellett sorakoznak a síremlékeket és kegytárgyakat kínáló kereskedők üzletei, a fazekasok műhelyei a párthus korban ugyanígy a temetők mellett, a városfalon kívül álltak. Szószában sikerült közülük néhányat azonosítanunk. A fazekasok készítették a szarkofágokat és a halotti sírládákat, az előbbiekbe felnőttek, az utóbbiakba a gyermekek holttestét helyezték. Ezek a mesterek gyártották a kék és szürke mázas cserépedényeket és kelyheket részben a háztartások mindennapi használatára, részben pedig, hogy a sírba helyezzék őket, mint például a "zarándokkulacsokat". Ezekben a műhelyekben készültek a meztelen istennőt ábrázoló szobrocskák is - ilyet csontból faragva is ismerünk - és azok a lovas figurák - valószínűleg védőistenek ábrázolásai -, melyek a temető földjéből tízesével kerültek elő. Már korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen nagy érdeklődésre tarthatnak számot ezek a terrakotta lovasok, amelyek az akhaimenida Egyiptomtól kezdve egészen a kusán birodalomig mindenfelé napvilágra kerültek, ahol a hódító irániak megfordultak. Végül említsük meg az egyik szuszai fazekasműhelyben talált terrakotta emblémát. Meztelen istennőt ábrázol, amint egyik mellét nyomkodja, és a tejet a bal kezében tartott kehelybe gyűjti. E tárgy kidolgozása nyugati hatást sejtet, de a téma és a keret keleti koncepcióra vall. A görög istennő vonásai mögött talán Anahitá istennő egyik, eddig még nem ismert ábrázolása húzódik meg.

Hatra és Ktésziphón városok (Irakban) műemlékei az Öböl-háborúban megsérültek.

 (Lásd részletesen: Népszabadság 1998. III. hó 7. számában.)

 Eiván: egyetlen nagy bolthajtásos terem, melyet három oldalról határol fal, s a negyediken a szabadba nyílik. Helyesen: ajván.

Baktay Ervin: India művészete
Görög, párthus- szkíta és kusán hódítások
(Budapest. 1963. II. kiadás)

(részlet)

A Szeleukida birodalom keleti részében Baktria volt a legjelentékenyebb szatrápia. Baktria - részben a mai Bukhara - az Oxusz (Ama Darja) folyam környékén, termékeny, gazdag ország volt. Szoros kapcsolatban állt Szogdiánával, amely északon és északkeleten határos volt vele, s a laxartesz, (Szír Darja) folyóig terjedt. Ezen túl már a nomád lovasnépek területe következett. Baktria tehát a birodalom védőbástyája volt Közép-Ázsia peremén. Nagy Sándor itt erős makedón helyőrségeket és görög telepeseket hagyott, de ezek nem szívesen maradtak a távol-keleti országban és a hódító halála után el akarták hagyni. Erőnek erejével kellett őket visszatérésre kényszeríteni. A szeleukida uralom alatt a görögök lassanként gyökeret vertek Baktriában és többé-kevésbé elkeveredtek az őslakókkal. A keverék nép elsajátította a görög nyelvet; legalább a görög írás meghonosodott köztük és azontúl még a helyi nyelveket is görög jelekkel írták. Kialakult itt is a hellenizmusnak az a formája, amely a görög műveltségen alapult, de igen sok ázsiai, főleg iráni elemet vett fel magába. Baktria fontosságát hangsúlyozta, hogy - a főhatalmat mindig makedon-görög sztrategosz (hadparancsnok) képviselte, aki egyúttal a szatrapa (kormányzó) tisztségét is betöltötte. Az északkeleti határ védelmén kívül Baktria feladata volt az is, hogy a nyugat felől szomszédos, mindig nyugtalan párthusokat féken tartsa. A párthus iráni, de szokásaiban közép-ázsiai jellegű lovasnép volt.

Az i.e. II. század elején az akkor még Belső-Ázsiában, a nagy kínai fal és Turkisztán közt fekvő területen lakó hunokat erős egységbe szervezte vezérük, akit a kínai források Mo-tunnak neveznek. A hunoknak alávetett törzsek közt tűnik fel először a jüe-csi nép neve. A jüecsik szabadulni akartak a hun uralom alól és miután fegyverrel nem érhették el céljukat, nyugat felé vándoroltak. Ez i.e. 170-160 közt mehetett végbe. Egy töredékük, a "kis Jüe-csi" törzscsoport, Tibet északnyugati határvidékén telepedett le, de a nép zöme tovább vándorolt. Az északi Tien-San vidékén egy másik nomád népbe ütköztek, amelyet a kínaiak szai-wangnak neveztek. Ennek törzseit megverték és kiszorították, elfoglalva területüket. A szai-wangok Szogdiána és Baktria felé húzódtak előlük. A párthusok sakáknak nevezték őket, ami egyértelmű a "szkítha" névvel. Mint egykor a besenyők nyomása elől nyugatra vonuló magyarok, a sakák is kénytelenek voltak új hazát szerezni maguknak. A párthusok nem tudták megakadályozni, hogy elözönöljék Baktriát, de a sakák utóbb alávetették magukat az iráni párthus birodalom fennhatóságának. A sakák Baktriában néhány évtized alatt nagymértékben hellenizálódtak, hiszen a párthusok maguk is már régen átmentek e folyamaton, sőt az Arszakida perzsa birodalomban a görögöt tették hivatalos nyelvvé, uralkodóik pedig philhellénnek, "görögbarátnak" nevezték magukat. Ezalatt a jüecsik zöme is kénytelen volt elhagyni a Tien-San vidékét; innen egy hun fennhatóság alatt álló nép, a wu-szun verte ki őket. Ázsia ekkor hasonló népvándorlás jeleit mutatta, mint később Európa, s az ok is hasonló volt: a hunoknak nyugat felé való nyomulása. Egyik nép a másikat nyomta ki helyéből. A jűe-csík délnyugat felé vonultak és i.e. 130 körül betörtek Baktriába. A sakák nem tudták feltartóztatni őket és tovább húzódtak dél felé. A párthus Arszakidák a sakákat a róluk elnevezett Szakaszthánában (görögösen Szakaszthéné, a mai Szeisztán) telepítették le, egy részük azután innen India felé nyomult. Az északnyugati területeken befészkelve magukat, dél felé hatoltak előre, s a mai Gudzsaráton keresztül egészen Málaváig, Közép-India határáig jutottak. Kisebb-nagyobb országok jöttek létre, amelyekben saka fejedelmek uralkodtak; eleinte párthus fennhatóság alatt, de később ez már csak névleges volt, noha a saka fejedelmek szatrapáknak, perzsa-indiai formában ksatrapáknak nevezték magukat. A sakák már Baktriában és Szakaszthánában meglehetősen hellenizalódtak, pénzeikre görög feliratokat verettek, neveik is görögös formában maradtak fenn. Idő folyamán azután a sakák is indusokká váltak, annál inkább, mert részben buddhisták, részben bráhmánista hinduk lettek. I.e. 60 körül úgy látszik megszűnt a párthus- perzsa birodalom fennhatósága, mert Moga (Mauesz) saka fejedelem, aki ekkor elfoglalta Taxilát, az utolsó indiai görög királyságot, már Sáhánusáhinak (nagykirály) címeztette magát és pénzein ennek indiai formája, Rádzsátirádzsa, valamint a görög Bazileus bazileón (királyok királya) cím is szerepel. Málava saka hódítóival áll kapcsolatban az Indiában legjobban elterjedt, máig is használatos két éra időszámítása, a Viktrama vagy Szamvat éra, mely i.e. i.e 58-ban kezdődött, s a Saka éra, amelynek kezdete az i.sz. 78. év.

Északnyugaton Moga-Maueszt Aja- Azész saka "nagykirály" követte, ennek utóda azonban, Gondopharész, ismét párthus volt. Az Arzakida birodalomtól függetlenül mint indiai "nagykirály" uralkodott, de a kisebb saka fejedelmek továbbra is megtartották területeiket és Gondopharész főhatalma alatt mint ksatrapák országoltak. A párthus-saka kor időadatai még bizonytalanabbak, mint az indiai görög királyoké. A legtöbb uralkodó új érát vezetett be a maga trónraléptétől számítva, s ennek évszámait vésette pénzeire vagy építészeti stb. alkotásaira. Ma is folyik a tudományos vita e kor kronológiai kérdései felől. Gondopharész korának megállapításában egy régi keresztény hagyományra is szoktak hivatkozni: e hagyomány szerint Tamás apostol egy ideig Gondopharész udvarában tartózkodott és nagy térítő tevékenységet fejtett ki Indiában. Dél-Indiában, Madrász-ban és környékén mai napig vannak bennszülött keresztények, akik magukat "Szent Tamás keresztényeinek" nevezik, s azt tartják, hogy Tamást a mai Madrász helyén temették el. E hagyomány alapján Gondopharésznek i.sz. 40 körül kellett volna uralkodnia, s ebből hozzávetőlegesen az elődeinek korára is következtetni lehet.

A Saka-uralmat a jüe-csik betörése döntötte meg. Szó volt már arról, hogy a jüe-csi nép nagyobb csoportja i.e. 130 táján betört Baktriába és kiszorította onnan a sakákat. Több mint száz évig maradtak Baktriában, s ezalatt ők is hellenizálódtak. Az i.sz. I. század közepe táján a Kusán nevű nemzetség került a nép élére, Kudzsula Kara - görögösen Kadphizész - dinasztiát alapított, s a jüe-csik ettől fogva mint kusánok szerepeltek. Átlépték a Hindukunt és Arachozia, majd Gandhára meghódítása után megszállották északnyugat-Indiát. (Rastovtzeff: "Dura-Europos and its Arts", Oxford, 1938.)

A párthus művészetről összefoglaló művek: Godard, Colledge, G. Herrmann, stb, Művészeti Lexikon, 1965. Harmatta J. szócikke.

II szkíta állatstílus

A párthus művészetben, címereken gyakran találkozunk állat ábrázolásokkal. (Madarak, griffek, stb.) Mezopotámiában születtek legelőször keverék lények, Imdugud, a későbbi akkád Anzu-sas, oroszlán-madár keverék is több kutató szerint innen került át a szkíta művészetbe.

"Itt, Közép-Ázsiában a baktrai iskolában jelenik meg a kiterjesztett szárnyú sas (turul?), a Nap és a Holdisten, a sárkány, a griff, a kígyófejes szárnyas állat, kiegészítve a szkíták ősi szarvas, párduc, ló, bika, sas, etc. megjelenítéseit. A Nap és Hold a királyok testvére volt." (Bakay, 1997. I)

A párthus királyok is a Nap és Hold fivérének nevezték magukat, pénzeiken mindkét égitest megtalálható volt.

Az ázsiai hun királyok egyik gyönyörű koronáján, amely Belső-Mongóliában, Aluchaideng helység közelében került elő 1972-ben (Ordosz-puszta) aranyból és türkizből készült madár (sólyom?, sas?) látható. Ha ezt a két részből álló, bőrsapkára szerelhető koronát összehasonlítjuk párthus királyi koronával, a hasonlóság megdöbbentő. (A hun korona, az un. "nagy ordoszi hun aranykincs" része. Részletes leírása: Érdy, 2001.)

Párthus szobor Hatrából. (A koronán elől madár)
Hun aranykorona Belső-Mongóliából.
Kína. (Érdy, 2001.)

A griffek Közép-Ázsiából a Kárpát-medencéig elkísérte a sztyeppei népeket, amint azt Horváth Izabella bemutatja. (Horváth 1.: 1990.) Hozzátehetjük, hogy nemcsak a Kárpát-medencéig, hanem a budapesti Parlamentig (a tornyokon és a sarkokon legalább 140 db. van!) és a magyar főváros címeréig is.

Madárábrázolás, és címer a sztyeppei népeknél.

A főváros címerén a jobboldali állat a griff (madár és ragadozó keveréke)

A párthus király fején, főként a Hatra-beli szobrokon, (1.-Il.sz.) madár látható. Ez valószínűleg ugyanúgy pánttal lett a fejdíszre, koronára erősítve, mint a hun királyok koronája. (Lásd. Érdy. 2001.)

A fejdíszen látható madár biztosan nem sas, hanem kisebb madár, sólyom lehetett. Sólyom-ábrázolás először Mezopotámiában került elő. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy az Árpádok címerállata, a Turul, milyen sólyom volt."

A sztyeppei lovasnépeknél az állatábrázolás az állat-ősöktől való származást őrizte meg. A hun uralkodó dinasztia a sárkánynemzetség, a LIONG (sárkány) falnál mutattak be áldozatot. (W. Eberhard: Lokalkulturen im alten China, 1942.) A különböző népeknél ez így alakul:
Türköknél: farkas,
Mongolok: kék farkas, fehér szarvas,
Ugorok: medve és szarvas,
Árpád-ház: turul, szarvas.
(Lásd még: a párthus harci zászlók sárkány-ábrázolását.)

Csodaszarvas

Maga a csodaszarvas ősi iráni eredetű hagyomány. Ezt bizonyítják a szkíta fejedelmi sírokból rendre előkerült szarvasok, a két Magyarországon talált példányt már említettük is: Zöldhalom-pusztán, illetve Tápiószentmártonban találták őket." (Makkay, 1996. 25. old. A hunok csodaszarvas-legendájáról lásd: Harmatta, 1999. 43.)

A hunok eredetmondájával kapcsolatban Harmatta J. (Harmatta, 1999.), ezt írja:

"Ez arra mutat, hogy a hsiung-nu törzsszövetség északi, kazahsztáni ága, Közép-Ázsiában újjászerveződött, s kötelékébe különböző iráni és török törzsek is bekerültek. A hunok eredetének kérdése tehát egyszerűsítve úgy fogalmazható meg, hogy milyen más török etnikumú elemeket hoztak a hunok magukkal Európába.

Erre vonatkozólag értékes adatokat találunk az európai hunok eredetmondájában, amelyet Priskos jegyzett fel, és legteljesebb formájában Iordanes tartott fenn számunkra. Eszerint a vadászó hunokat egy nőstény szarvas vezette át a Meotis ingoványain. E mondai keretbe azonban történeti események is vannak beleszőve".

Ide kívánkoznak az alábbiak:

"Az etnikai tudat másik igen fontos megnyilvánulási formája a közös származás tudat, amely az eredethagyományban nyilvánul meg. Deér József korábbi elgondolását cáfolva - aki úgy vélte, hogy csupán az Árpád-háznak volt önmagára vonatkozó eredethagyománya (a 'Turul-monda), a népnek nem. - Szűcs Jenő alapos elemzéssel igazolta, hogy a Kézai krónikájában megőrződött ún. csodaszarvas monda a magyarság ősi eredethagyománya volt. (Szűcs, 1992. 116-149. old.)

Fodor L: Az ősmagyarság etnikai tudata (Magyarok Kelet és Nyugat között. 1996.)

A nagyszentmiklósi kincs

Az aranyedények 1799-ben kerültek elő a hajdani Torontál vármegye Nagyszentmiklós falujában. Jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik. A tárgyak felirata sokáig "altbulgarisch" = óbolgár volt, néhány éve ezt írták rájuk: "awarisch" = avar. A kincset Erdélyi István és Bálint Csanád részletesen megvizsgálta és leírta. Erdélyi I. szarvasokkal javaslatára az edényeket 2002 tavaszán a Nemzeti Múzeumban méltó körülmények között kiállították. Antológiánk szempontjából két korsó ábrázolása a legérdekesebb.

"Az egyes jelenetek nagy rokonságban vannak a nemrégiben alig ismert szibériai szkíta-pártus-hun kultúra körébe tartozó figurális kompozíciókkal, úgyhogy itt kell keresni Nagyszentmiklós eredetét, azzal a megjegyzéssel, hogy amaz durvább kivitelű, míg emitt az indiai befolyásnak vannak nyomai.""

Hampel József szerint a 2. és a 7. számú korsón párthus királyokat látunk, akik emberfejű oroszlánon vágtatnak. A korsók készülhettek perzsa műhelyben is, hiszen az égberagadási jelenethez hasonló ábrázolás előfordul a szászánida művészetben. Ugyanezt gondolja Szöllősy Kálmán, aki ezt írta: "A nagyszentmiklósi kincs párthus eredetre mutat, bár azért az sem teljesen kizárt, hogy korai szászánida műhelyben készült. A párthus dinasztia bukása után az ötvösműhelyek megmaradtak, s dolgozhattak perzsák számára is..."

A másik dolog, ami miatt a tárgyak minket különösen érdekelnek az, hogy a rovásfeliratokat Vékony Gábor párthus eredetűnek mondja! (A leletegyüttes egyébként két részre osztható. Az egyiken vannak rovásfeliratok, a másikon pedig nincsenek.)

"igen nehéznek tűnik arra válaszolnunk: hogyan került a párthus írás a török népekhez, s aztán ezeken keresztül a magyarok elődeihez is? Az Aethicus - féle ábécé betűneveinek nyelvi elemzése azonban biztosít bennünket arról, hogy ennek valóban így kellett történnie". `'Kötetünk olvasóit arra biztatnánk, hogy olvassák el az elérhető munkákat a kincsről. Akkor hasonló élményben lehet részük, mint amiről Vékony G. ír:

"Végül engedtessék meg a szerzőnek egy kis személyesség. A megfejtési kulcs meglelése után öröm volt dolgozni azzal, ami rendelkezésünkre állt. Az itt csak vázolt keleti feliratok ismeretében is mondhatja: egy világ tárult fel előtte - vagy ha az nem is, egy kis történelem".

Néhány munka:

László GY.: - Rácz I: A nagyszentmiklósi kincs, Budapest, 1997.
Vékony Gábor: Szkítiától Hungáriáig. 1997.
Tóth Csaba: A nagyszentmiklósi kincs és a régi kaukázusi művészet.
 Országépítő, 1998. 3. sz.

Róna- Tas- András, Marosi Ernő és mások tanulmányai.
A párthus művészet és a magyar Szent Korona esetleges kapcsolatáról.

Csomor Lajos könyvében (őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár, 1996.) párhuzamokat fedez fel egyrészt a Velencében őrzött Szent Míhály-ikon és a párthus művészet, másrészt a korona apostolképei, katonaszentjei művészi ábrázolása és a párthus művészet között.

"Fentiek alapján megállapítom, hogy a Magyar Szent Koronán megjelenített személyek ábrázolási módja sok tekintettben a pártus művészeti hagyományban gyökerezik. Véleményem szerint ez a művészeti hagyomány a pártusok keresztény művészetéből a kaukázusi keresztény művészetbe került át, és ott találkozott az ugyancsak pártus hagyományokkal rendelkező hun megrendelői igénnyel. Ebből a találkozásból született meg a Magyar Szent Korona zománcképeinek sorozata. "

(Idézett munka: 177. old.)

95 A jüe-csi népet sokáig törökfajúnak tartották és a szkíták közé sorolták; újabban, kínai forrásokra támaszkodva, amelyek a jüe-csiket magastermetű, "sárgahajú", gyakorta kékszemű emberekként írták le, az a nézet alakult ki, hogy ez a nép indoeurópai nyelvet beszélt és árja-típusú volt; Iránból vetődhetett Közép-Ázsiába, s ott a környező lovas-nomád népek életformáját és szokásait vette át. Leszármazottjaik, a tokhárok, akik a Vll. század folyamán Turkesztánban jelentékeny szerepet játszottak, kétségtelenül indoeurópai nyelvet beszéltek és nyugati jelleget mutattak.
 

II/16. Államszervezet és közigazgatás
Az államszervezet.
Világtörténet Budapest, 1966.
(részlet)

A pártus királyság államszervezetét illetően ez ideig igen hiányosak az ismereteink. A királyi  hatalom az arsakida ház kezében volt, bár időnként olyan trónigénylők is felbukkantak, akik nem voltak rokonságban az arsakidákkal. A jelek szerint törvényben szabályozott trónöröklési rend nem volt, és ez nemegyszer elkeseredett harcra vezetett a hatalomért. Az államban hét arisztokrata nemzetség (a Surén-, Karén- stb. nemzetség) kiváltságos helyzetet élvezett; ezek még a pártus királyság bukása után is megtartották befolyásukat. Az állam kormányzásában nagy tekintélye volt a nemzetségi arisztokráciából, továbbá a papokból álló tanácsnak, amely a király mellett működött. A hadsereg gerincét szemmel láthatólag a nehéz- és könnyűlovasság alkotta. A nehéz lovasság jórészt valószínűleg az arisztokrácia képviselőiből, a könnyű pedig a szövetséges nomád törzsekből került ki. A gyalogságnak csak kisegítő szerep jutott.

A tartományok igazgatásának rendszerét szintén igen hiányosan ismerjük. Több fejedelemség megtartotta volt vezetőit, ha azok hűségnyilatkozatot tettek a pártusoknak. A szeleukidák elfoglalta területeken valószínűleg megmaradt a régi tartományi beosztási rendszer: a satrapiák továbbra is hyparchiákra és eparchiaikra tagolódtak. A sokkal kisebb és összeforrottabb pártus satrapiák azonban területileg nem estek egybe a szeleukidákéival. Az eparchiák, de egyes dokumentumok bizonysága szerint esetleg a hyparchiák is néhány falut magukba foglaló stathmos-okra oszlottak. Stathmosoknak eredetileg a legfontosabb utakon létesített állami postaállomásokat nevezték. Ezek fejlődtek később helységekké, majd esetleg alsóbb fokú közigazgatási egységekké.

Az arisztokrácia legtekintélyesebb tagjai közül, különösen bonyolult politikai helyzetben, a király társuralkodókat nevezett ki. Több esetről tudunk, amikor ilyen társuralkodókat küldtek a nyugati tartományokba, ha a király történetesen keleten volt elfoglalva valamivel. A satrapiák élén a királytól kinevezett satrapiák vagy naxvadarok állottak. A hadászatilag fontos tartományok vezetését különleges felhatalmazással felruházott helytartókra (pitiaxsi) bízták, akiknek a satrapáknál szélesebb jogkörük volt. Előkelő közgazgatási tisztviselőknek számítottak az "erődparancsnokok" is. A polis alkotmánnyal rendelkező városok megtarthatták önkormányzatukat, de élükön királyi epistaes-ek, helytartók álltak. A nysai királyi palota levéltárának nemrégiben feltárt részei némi képet adhatnak az Arsakida- birodalom i.e. 1. századi közigazgatási-, és adóapparátusáról. E levéltár számos dokumentumában említés történik a király-, templomi és- esetleg közösségi szőlők után járó beszolgáltatásokról. Ez a beszolgáltatás természetben: borban volt előírva és a beszolgáltatás megtörténtét szigorúan nyilvántartották. A dokumentumok szövegében a királyi közigazgatás különféle tisztviselőinek említéseivel találkozunk.

A pártus birodalom belső szervezete és közigazgatása

Ghirshman: Az ókori Irán (részlet)

Az arszakida dinasztia, mely elsősorban a párn nemesség néhány nagy családjára támaszkodva szerezte meg Iránban a legfőbb hatalmat, az északi irániak győzelmét jelentette a déliek felett. A nomád "külső Irán" került uralomra az ősi nyugat-ázsiai civilizációkkal átitatott és Nagy Sándor hódítása óta a hellénizmus bélyegét is magán viselő, letelepült Irán felett. A két iráni civilizációt igen mély szakadék választotta el egymástól. Nem is tűnt el ez a szakadék egyetlen pillanatra sem, annak ellenére, hogy a pártus arszakida uralkodók évszázadokon át viselték az iráni koronát. Az ország iráni lakossága minden jel szerint végig megőrizte tartózkodását, sőt talán kezdeti ellenségeskedését is uralkodóival és közvetlen környezetükkel szemben.

Tudták ezt a pártus királyok is, és ha nehéz helyzetbe kerültek, elsősorban nem Perzsiában és Médiában, hanem a sztyeppeken, a Kaszpi-tengertől keletre élő nomád rokonaiknál kerestek segítséget és menedéket. A nomádok sohasem szakították meg kapcsolataikat az arszakida dinasztiával. Talán ezért tartották a keleti és főleg az Arméniai krónikák a szintén nomád iráni eredetű kusán dinasztiát a pártusok rokonának.

A pártusok a hanyatló szeleukida birodalom örökébe léptek, mely képtelen volt megakadályozni, hogy a királyságok és a fejedelemségek jó része ki ne váljék a birodalomból, és ezen a helyzeten meg sem próbáltak - s talán hiába is próbáltak volna - változtatni. A kiskirályokat és a fejedelmeket nem űzték el trónjukról, megelégedtek annyival, hogy elismertessék velük fennhatóságukat, és hogy új vazallusaikat tiszteletadásra és adófizetésre kötelezzék. Vajon a pártusok a dinasztia és a birodalom egyes részei között fennálló kapcsolatok lazasága mellett talán más, éles ellentétekhez vezető hibákat is elkövettek? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget, hiszen III. Antiokhosz uralkodásától kezdve ahányszor csak kísérletet tettek a Szeleukidák arra, hogy a pártusok által elfoglalt területeket visszaszerezzék, e területek vazallusai maguk is fellázadtak pártus uralkodójuk ellen. A helyzet akkor sem változott meg, amikor a Szeleukidák szerepét a rómaiak vették át. Amint Lucullus vagy Pompeius átlépte az Eufrateszt, mindig akadt néhány vazallus király, aki sietve szövetkezni kívánt vele. Média nagyon hosszú időn át ellenállást tanúsított a pártusokkal szemben. Hyrkania, melyet még a kezdet kezdetén bekebeleztek, i.sz. 58-ban visszanyerte függetlenségét. Elümaisz, miután támogatást nyújtott II. Démétriosznak és VII. Antiokhosznak, az antik források szerint III. Artabanosz idején elnyerte függetlenségét, sőt az Arszakidák ellen fordult.

A pártusokhoz, az ókori írók szerint, tizennyolc vazallus ország tartozott, közülük tizenegyet "felső", hetet pedig "alsó" tartományként tartottak nyilván. A második helyen, arszakida eredetű dinasztiája révén, Média állt, Arménia pedig, melynek trónján, Tiridatésztól kezdve, szintén arszakida uralkodók ültek, a harmadik helyet foglalta el. E királyságok némelyike, így Perszisz, Elümaisz és Kharakéné, pénzt verethetett. A birodalom többi részét szatrapiákra osztották élükön legtöbbször a nagy feudális pártus családok fejei álltak. E családokban a szatrapai tisztség általában apáról fiúra szállt, így tulajdonképpen nem volt túl nagy a különbség helyzetük és a kis dinasztiák helyzete között.

A birodalomba függetlenségüket gyakorlatilag teljesen megőrző nomád és félnomád népek is tartoztak: délnyugaton a kosszaioszok és az uxioszok, a nyugati határvidéken pedig arabok éltek. Keleti hagyomány szerint Nagy Sándor, halála óráján, a perzsák ellentámadásától félve, hogy harcképtelenné tegye őket, birodalmát kilencven fejedelem között osztotta fel. Ennek volt a következménye a pártus politika és közigazgatás gyengesége. A vazallus királyságok közé ékelődve fennmaradt néhány görög város, például a Tigris menti Szeleukeia és, az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza) is. Ezek görög szervezetét a pártusok is meghagyták Életük, attól eltekintve, hogy a görög szatrapa helyett az Arszakidák által kinevezett iráni szatrapának kellett engedelmeskedniük, alig-alig változott.

A pártus királyság feudális jellegű rendszere, mely sokban hasonlított a középkori Európa feudális államaiéra, az akhaimenida hagyományok továbbéléseként hét nagy családon nyugodott. Ezek egyike volt az Arszakidák családja. A kisnemesek vagy lovagok ezektől a nagybirtokos családoktól függtek, a parasztok és a szolgák pedig a piramis alján helyezkedtek el. A főurak és kis vazallusaik között szorosabb volt a kapcsolat, mint a főurak és az uralkodó között. A pártus trón nem szállt szükségszerűen apáról fiúra. Az örökösödés kérdésében sokat nyomott a latban az arisztokrácia véleménye, melyet a királyi hatalmat korlátozó tanács avagy "szenátus" juttatott kifejezésre.

Egy másik gyűlés, a "bölcsek és mágusok" gyűlése csupán a trón mellett működő tanácsadó szervezet volt.
Végül is a főnemesség, mely kezdetben a pártus uralkodók erejét képezte, okozta a dinasztia bukását. Az állam feudális jellegű szervezete ugyanis nem a pártusoktól eredt. Az akhaimenidáktól örökölték, és a szászánidákra hagyták örökül, sőt fejlettebb formában az iszlám idején is ez a rendszer élt tovább. Mindenesetre, az arszakida uralkodók gyengeségét kihasználó feudális nemesség olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a helyzet visszájára fordult, és veszélybe került az uralkodó és alattvalói közötti kapcsolat.
Az egész pártus történelem folyamán mindvégig a nemesség ültette a királyokat a trónra, illetve taszította le róla, hol a saját eszközeire, hol külföldi segítségre, a leggyakrabban Rómára támaszkodva. Amint valamelyik uralkodó hatalmának a megszilárdítására törekedett, "kegyetlenkedéseiért" megfosztották az uralomtól. Szinte minden trónváltozást polgárháború követett. Trónkövetelők léptek fel, mindegyikük "királynak" mondta magát, s nem lehetett tudni, hogy melyik a trón igazi örököse. A trónja vesztett uralkodók a nomádokhoz vagy a rómaiakhoz menekültek. Ez utóbbiak, adott esetben, légióikkal siettek a segítségükre.

Az iráni társadalom a pártusok alatt is megőrizte évszázados hagyományait. A nemesember katona és lovas volt, idejét hadban vagy vadászaton töltötte. A pártus birodalomnak nem volt reguláris hadserege. A pártus sereg az ország társadalmi rendszerének volt a tükörképe: minden főúr valóságos hadsereggel rendelkezett, és háborúk esetén vazallusaival, a fennhatósága alá tartozó szabadokkal és szolgáival jelent meg a hadjáraton. Így tett a carrhae-i csatában Surena is, a parancsnoksága alá tartozó lovasok nagy része saját embere volt.

A főnemesség alkotta a vassal felvértezett, lándzsával és pallossal harcoló nehézlovasságot (a cataphractariusokat), akik a közelharcban félelmetes erőt képviseltek. Ezek a harcosok esetenként teveháton is harcoltak, de elefántok valószínűleg sohasem voltak a párthus seregben. A kisnemesség alkotta az íjjal felszerelt, mozgékony hadviselésre kiképzett könnyűlovasságot (sagittarii), amely nyílfelhővel árasztotta el az ellenséget és a legkisebb ellentámadás esetén szétszóródott. A carrhae-i csatában ezer, nyílheggyel megrakott teve kísérte a lovas nyilasok seregét, amelynek az egész pártus hadsereg hírnevét köszönhette. A gyalogság, amelybe a hegylakókat és a szolgákat sorozták, csak másodlagos szerepet játszott. Összességében nézve azonban a pártus sereg defenzív jellegű volt, hódító háború viselésére semmiféle gyakorlattal sem rendelkezett. Alig ismerték az ostromgépeket, és az ellenséges erődök falai alatt a pártus hadak tehetetlennek bizonyultak.
(Ford.: Molnár Á.)

II/17.  A Birodalom keleti határa
R. Ghirshman: A pártusok és a Kelet
Az ókori Irán
(Budapest, 1955.)
(részlet)

Az Óxosztól délre elterülő nagy síkságon élő szkíta törzsek életéről a gréko-baktriai királyság bukását (kb. i.sz. 128) követő időkből zavaros és homályos ismereteink vannak. Az i.e. 1. század végétől kezdve egyre jobban érezhető a jüecsi avagy tokbár szövetséghez tartozó kusán nép egységre irányuló törekvése. Kuzulakadphiszész nevű királyuk vezetésével a kusánok az i.sz. 1. évszázad első felében jelentek meg a történelem színpadán. Kuzulakadphiszész egyre nagyobb területeket meghódítva nyomult előre. Miután uralma alá hajtotta egész Baktriát, átkelt a Hindukuson, és elfoglalta Kabul-vidékét. Így, ezeket a területeket az utolsó pártus eredetű fejedelmektől, Gondopharész utódaitól megszerezve, birodalma határait az Indus bal partjáig terjesztette ki. Nyugat felé történő előrenyomulása során elkerülhetetlenül kapcsolatba kellett lépnie a pártusokkal. Pénzei arról tanúskodnak, hogy elragadta tőlük Marv vidékét; s a két birodalom között a határ talán Hyrkania szélén húzódhatott.

A fiatal kusán királyság terjeszkedése egybeesett azzal az időszakkal, amikor Nérónak és tanácsosainak erőteljes politikája még a Kaszpi-tenger keleti partjain is éreztette hatását. Róma kapcsolatokat épített ki Hyrkaniával, sőt talán egyezményt is kötött vele. A közeledésben a gazdasági szempontok igen fontos szerepet játszottak. A rómaiak nyilvánvalóan annak a kereskedelmi útnak a biztosítására törekedtek, mely a pártus területeket elkerülve, lehetővé tette Róma és Kína, illetve India között a kereskedelmi kapcsolatok lebonyolítását. A keleti országokból érkező árukkal átkeltek a Kaszpi-tengeren, azután a Kürosz- folyón haladtak felfelé, majd ötnapos szárazföldi szállítás után a Phaszisz- folyón érték el a Fekete-tengert.

Hyrkania i.sz. 58-ban elszakadt a pártus birodalomtól, és követeket küldött Rómába. Kuzulakadphiszész, Marv vidékét birodalmába beolvasztva és Hyrkaniával valószínűleg szövetségre lépve, szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tartotta az Óxosz hajózható szakaszát, és elérte a Kaszpi- kapukat. Utóda, Vimakadphiszész, apja művét folytatta. Nyugati irányban a pártus hatalom gyengülését és a pártusoknak Rómával folytatott háborúit használta ki, és elhódította tőlük Harátot, Szisztant és Arakhósziát. Keleti irányban elfoglalta India egész északnyugati részét, megszerezte az Indus torkolatvidékét és India északnyugati kikötőit. Augustus uralkodásától kezdődően a Vörös-tenger és India között, a monszun felfedezése következtében, igen élénk tengeri kereskedelem fejlődött ki. Az Egyiptomból és a római Mediterráneum keleti medencéjéből érkező árukat a Vörös-tenger kikötőiben hajóra rakva juttatták el az Indus torkolatáig, majd a folyón felfelé haladva elérték a mai Pesavárt. Innen az árut karavánok szállították, a Hindukuson és a Pamíron átkelve, Kelet-Turkesztánon át Kínába. Tehát a kusánok az i.sz. 2. század elejétől kezdve a kezükben tartották a nagy "Selyemút` három jelentős szakaszát: a két tengeren (a Kaszpi-és a Fekete-tengeren) átvezető utat, azután a Marvon át Hekatompülosz és Ekba-tana irányába vezető utat, mely az Eufratészt átszelve érte el a Földközi-tengeri kikötőket, valamint a tengeri utat, mely Indiát a Vörös-tengerrel, illetve Indiát, a Perzsa-öblöt, s ezen túl Khark szigetét, az Eufratészt és a Földközi-tengert kötötte össze.

A pártusokat a birodalmuk keleti határvidékén formálódó kusán királyság részéről kettős veszély fenyegette: politikai szempontból az volt a veszély, hogy a pártus Iránt ily módon, az egyedüli nyugati ellenfél helyett, most már két ellenfél, Róma és a kusánok fogták közre. Gazdasági szempontból pedig azért jelentettek fenyegetést a kusánok, mert a párthusokhoz hasonlóan átmenő kereskedelmi forgalmat lebonyolító kusán birodalom, a három fő út egy-egy részét ellenőrzése alatt tartva, képes volt arra, hogy az árut a pártus földet elkerülő utakra terelje. Róma igen hamar tisztába jött az új királyság jelentőségével és igyekezett uralkodóival közvetlen kapcsolatot kiépíteni. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a kusánokat még az i.sz. 2. század közepén uralkodó nagy királyuk, Kaniska és az ő közvetlen utódai idejében, tehát a birodalom hatalmának a fénykorában sem nagyon vonzotta az a cél, hogy a pártusok rovására területeket szerezzenek. Az óriási kincsekkel rendelkező India - mely korántsem volt egységes - sokkal csábítóbbnak látszott, mint a sivatagos Kelet-Irán. A két állam között a határ, csaknem azt a vonalat követve, ahol ma Irán és Afganisztán között húzódik, hosszú időn át változatlan maradt. Az a háború viszont, melyet a buddhista hagyományok szerint Kaniska a pártusok ellen folytatott, III. Vologészész uralkodása alatt lehetett. Vajon a pártus király valamelyik, a kusánok által bekebelezett iráni tartományért indult harcba? Az egyik, IV. Vologészész (i.sz. 191- 207) uralkodásáról szóló szír szöveg homályosan utal arra, hogy "médekből és perzsákból" álló hatalmas sereg özönlötte el Irán keleti felét. A bekerített Vologészészt eleinte súlyos veszteségek érték, de miután csapatai összeszedték magukat, a "tengerig kergették az ellenséget".

Valószínű, hogy a két szomszédos birodalom közötti kapcsolatok nem mindig voltak békések, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a pártusok, akiknek Rómával állandó konfliktusaik voltak, és akiket a belső viszályok is kimerítettek, igyekeztek a lehető legkisebbre csökkenteni a feszültséget keleten, ott, ahol a pártus hanyatlással egy időben a kusán birodalom hatalma csúcsára érkezett. Irán számára a kusánok állandó fenyegetést jelentettek, és ez tovább fokozódhatott a kereskedelmi út lezárásával. Tisztában voltak ezzel az első szászánida uralkodók is, ezért szerepelt I. Sábur legelső fegyvertényei között a kusán birodalom meghódítása. (Ford: Molnár Ágnes)

II. AZ ARSAKIDÁK BIRODALMA    Tábori László

II/18. A pártus vazallus- államok és részkirályságok. A pártus vazallus-államok és részkirályságok közül (Ibéria /Georgia/, Média, Gordiéne, Adiabene, Oszrhoéne, Hatra, Elymais, Charax, Mesene stb.), néhánnyal foglalkozunk.

A) Charax (Karai, Characene)
Pártus vazallus-állam a Perzsa-öböl partján (ma: Irak). Fővárosa: Spasinu Charax, vagy Szpaszinu Kharax. Uralkodóit lásd a Függelékben.

(Irodalom: Nissen-Renger: Mesopotamien und seine Nachbarn, 1982.)

Innen származott a Grapte-család, amelynek Jeruzsálemben palotája volt. (Lásd: Josephus Flavius, 1957. IV./9.) A család történetéről lásd: Badiny, 1999., Wehrly-Frey, 1966.

B) Adiabene
Ütközőállam Róma és Párthia között. Rész-királyság, illetve pártus vazallus-állam. (A mai Irak területén) Területe az ú.n. Közép-Asszír birodalom területe volt, a Tigris mellékfolyói, a két Záb folyó mentén. Egyes latin szerzők Asszíria megszűnése után is így nevezik (Kr.e. 612), majd az óperzsa birodalom egyik hasonló nevű adófizető kerülete. 116-ban Róma elfoglalta, és Asszíria néven római provincia lett. Központja Arbela. (Altheim szerint az állam szkíta alapítású. Altheim, 1947/48.

Adiabenei király. Iraki Múzeum, Bagdad. Fején gyöngyös süveg

A kereszténység 35 és 60 között kezdett terjedni Adiabene államban, Edessa és Antiochia felől. New Catholic Encyclopedia, 1967. X. k./808

Flavius Josephus beszámol az adiabenei királyi családról (Josephus, 1980) mely zsidó hitre tért. (Heléna és fia, lzates, 552. old.) Adiabene: keresztény hitre téréséről Iásd: J. Neusner (Numen, XIII. 2.) Adiabene uralkodói névsorát lásd a Függelékben.

Az "Adiabenicus" címről.

Septimus Severus császár címe, aki 195-ben elfoglalta Adiabene királyságot. Ezután még több császár is használta ezt a címet, egészen a IV századig. (lásd: Paulys Real-Encyclopädie 1. 1894.) Adiabene királyságból származó családok Jeruzsálemben és Palesztinában. Rapcsányi László: Jeruzsálem c. könyvében (Bp. 1984.) leírja a Jeruzsálemben található, Adiabene államból származó családok sírjait.

Flavius Josephus, 1957. leírja Adiabene Helena jeruzsálemi palotáját.

V/6. fejezet síremlékét V/4 a palota égését, V/6 Monobazos király palotáját is megemlíti, V/6,

Az Adiabenéből származó családokról több könyv szól. (Wehrli-Frey, 1966, Badiny, 1998.) (Mindez Jézus Krisztus feltételezett "pártus származásával" függ össze. )

C) Oszrhoéne királyság
"A pártusok leánya"

Az ókori Mitanni, később Asszíria, majd az óperzsa birodalom területe, A mai Kelet- Szíria, Dél-Törökország. Fővárosa volt: Edessa, eredeti nevén: Orhay, Mai neve: Urfa, Törökország. Edessát I. Szeleukosz alapította a Kr.e. 302. körül. (Római-pártus ütközőállam, volt pártus uralkodója is, de az uralkodói dinasztiát Abgár-nak nevezték. 216-tól római provincia. Az Abgár dinasztia valószínűleg arab eredetű, ( Az ókori források erre utalnak. (Plinius, Tacitus. Irodalom ehhez: J. B. Segal: Edessa, The Blessed City. 1970. New Catholic Enc. X. W Drijvers, 1980.) az örmény források szerint örmény eredetre lehet következtetni. (116 M. Ghorenaci: "Nagy-Örményország története." Budapest, 2000, 40. old.)

 A pártus- római viszályban uralkodója a Kr.e. 53-bon lezajlott Carrhae-i (Harán) ütközetben a pártusok mellé állt. Lakossága szír nyelven beszelt, értettek görögül is. A kereszténység terjedésének egyik legelső állomása, Edessa az első keresztény városok egyike. (117 VANYÓ L.: Az ókori keresztény egyház irodalma. I/165. old. A mű részletesen szól a szír kereszténységről is.) Az ú.n. "Abgár-levél" is az Abgár-dinasztiával kapcsolatos (ezeket lásd a Függelékben). Az eredetileg IV században görögre fordított levelet a kegyes hagyomány szerint V. Abgár írta volna Jézusnak. (Ezzel az ú.n. "Addai tanítása" című irat foglalkozik). A levélben a király betegségéről számol be Jézusnak és gyógyítást kér. A feltámadás után Júdás Tádé apostol Jézus Krisztus halotti leplét (mandylinn) vitte volna Abgár királyhoz, aki csodálatosan meggyógyult, és keresztény lett.

Történeti tény viszont, hogy a halotti lepel, amely most Torinóban van, 525-ben Edesszában került elő. Létezik olyan legenda is, mely szerint Edessa eredeti alapítója Nimród lett volna. Urfa mai erődjét "Nimród trónja" néven ismerik. A legenda Ábrahámmal is kapcsolatos. A Róma és Pártia közötti ütközőállam-szerepről részletesen: V Drijvers "Aufstieg und Niedergang", II/8. (T.L.)

II/19. Pártusok és Bizánc

A bizánci hadseregben több örmény származású katona töltött be fontos pozíciókat, közöttük akadhattak pártus származásúak. Egyikükről ez biztosan állítható. Valentinos Arsakuni /VII. sz. közepe (ilyen lehetett). Lásd: Arménia, in: The Oxford Dictionary of  Byzantium, 1991./ Lukácsy Kristóf azt állítja, hogy: "Basilius görög császár, ki 906-ban Kr. után lépett a bizánci trónra, Göröghon ezen Arsacidáitól vette eredetét, és alkotója lett egy örmény-görög Arsacida-dinasztiának, mely némi szakadozottsággal 212 évig tudta magát Bizánc trónján fenntartani, és legjelesebb uralkodókat adott Görögországnak. Ilyenek voltak: VI. Leo, C. Porphyrogenitus, II. Romanus, VIII. Contastinus."

Megbízható források szerint 1. Basil, a ("makedón") (867-886) valóban az Arsakidáktól származtatta magát, Photius pátriárka genealógiája szerint az örmény ágból. (W.Treatgold: A History of the Byzantine State and Society 457.old.)

A pártus művészet kétségtelenül hatott Bizáncra, a szemből való ábrázolás "forradalmasította szobrászatot, a festészetet és a kisplasztikát; Nyugaton pedig kerek ezer esztendeig uralkodó maradt a keresztény hagyományban." (G. Herrmann : A perzsa reneszánsz. Bp. 1977. 68. old.)

A pártusok és a görögök
(R. Ghirshmen: Az ókori Irán) (részletek)

Az első pártus uralkodók, I. Mithridatésztól kezdve, pénzeiken "görögbarátnak" nevezték magukat. Vajon valóban ennyire átitatta őket az idegen kultúra? Joggal kételkedünk ebben és hihetjük azt, hogy ez is csak egyike volt azoknak a politikai lépéseknek, melyeket az iráni helyzet rájuk kényszerített. Nem tehettek másképpen. Irán fölszabadult a görög iga alól, de a nyugati kultúra erőteljes hatása alatt állt, és a hellénizmus, mely átengedte ugyan a pártusoknak a terepet, igen mély nyomokat hagyott az új formát öltő gréko-iráni civilizációban. Mit nyújthattak neki a sztyeppékről érkező nomádok? Milyen politikai, társadalmi és gazdasági reformokat vezethettek be ezek a lovasok, akik csupán harci vitézségüket adhatták cserébe azért az örökségért, amelyet Irán földjén a hellénizmus két évszázada hagyott?

Az Iránban uralomra jutó pártusok itt szervezett közigazgatást találtak, a városokban pedig a nagyszámú görög kolónus- lakossággal keveredő új osztályt, a hellénizálódott iráni polgárságot, mely közöttük és a görögök között elhelyezkedve közvetítő szerepet játszott. Ez a polgárság a pártusokkal és a görögökkel is együttműködött. Ellátta a közigazgatást, vállalta az adók beszedését, melyek nagy részét éppen ezek, a külkereskedelmet a kezükben tartó városok szolgáltatták, és biztosította a helyi kormányzati szervek működését a király képviselőjének felügyelete és ellenőrzése alatt. A városok és ezek görög és iráni polgársága jelentős szerepet játszott a birodalom politikai életében is, hiszen általában ők alakították a közvéleményt, melytől nem egy esetben az uralkodók sorsa is függött. A pártus királyok tudatában voltak ennek. Az, hogy helyőrségük nem tette be a lábát Szeleukeiába, és hogy a várossal szemben, a Tigris partján állomásozott, szimbolikus jelentőségű volt. Ezt a magatartásukat, kisebb-nagyobb ingadozással mindvégig megőrizték a dinasztia uralkodása alatt. "A rómaiak és a pártusok görög jellegüket kizárólag a görög kolónusok jelenlétének köszönhették." Az iráni görögök egyfajta előőrsöt képeztek, megőrizték intézményeiket és nyelvüket. A görög nyelv még évszázadokon át a diplomácia és a kereskedelem nemzetközi nyelve maradt, ezt a szerepet a perzsa nyelv csak később vette át. A görög írás pedig, melyet Baktrióban letelepedve a későbbiekben a kusán birodalmat létrehozó nomádok is átvettek, körükben az i.sz. 8. századig használatban maradt.

A pártusok tisztában voltak a görög civilizáció értékével, és akárcsak az iráni társadalom egyes rétegei, ők is nagyra becsülték. Az államnak nem állt érdekében, hogy felszámolja a fennálló rendet, és visszatérjen a Nagy Sándort megelőző állapotokhoz, avagy valami újat keressen. Érintetlenül hagyták tehát a görög városokat, melyek "az új urak számára a gazdagság és a bőség bástyái" lettek. A 'Tigris menti Szeleukeia, az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza), Dura-Európosz, Babilónia, Uruk s talán több más hasonló, eddig még fel nem tárt város is tovább őrizte katonai, mezőgazdasági és kereskedelmi jellegét. Megmaradtak birtokaik, érintetlenül fennmaradt társadalmi és gazdasági szerkezetük. Megtarthatták helyőrségeiket is, és a letelepített katonák változatlanul művelhették földjeiket, például a szuszaiak is, mint azt az I. századból származó feliratok bizonyítják. Fennmaradtak a görög kultuszok és a görög oktatási intézmények. A király vagy a város által választott kormányzók, akik a szatrapa ellenőrzése alatt álltak, valamint a bírák a helyi családokból kerültek ki. Megmaradt a városi népgyűlés intézménye is. A két, egymás mellett élő nép között tehát folytatódott a kölcsönös megértés. De nem mindig volt tökéletes a harmónia. A nagy városokban, többek között például a Tigris menti Szeleukeiában ki-kirobbanó zavargások arról árulkodnak, hogy a görög kereskedelmi arisztokrácia és az iráni és sémi lakosság között időnként heves összecsapásra került sor, amikor nem értettek egyet abban, hogy egy-egy uralkodót támogassanak-e, vagy szembeszegüljenek vele. Ellentétek támadtak időnként a városok és a korona között is. Ugyanez a Szeleukeia például nyíltan fellázadt a pártus uralkodó ellen, és hét teljes éven át védte magát vele szemben. Összességükben nézve azonban a kapcsolatok jók maradtak. A pártus kormányzók, a hivatalos személyek, a titkárok és az egyéb tisztségviselők mind tudtak görögül. A görög nyelvet a pártus uralkodók is ismerték, és a műalkotások egy része, valamint a birodalmi pénzek bizonyítják, hogy becsülték és szívesen hívták udvarukba a görög írókat és művészeket, különösen az időszámításunk előtti utolsó két évszázad folyamán.

Az a jóindulatú magatartás, mellyel a pártusok Iránban a hellén örökséget kezelték, igen nagy jelentőségű volt az iráni civilizáció további sorsa és fejlődése szempontjából. A birodalom ezzel nagy megrázkódtatásoktól menekült meg. A lassú fejlődés útjára lépve és az idegen eredetű hagyatékot fokozatosan beolvasztva, végül is kialakult az az iráni kultúra, mely a szászánida civilizációban nyerte el teljes kifejeződését. (Ford.: Molnár Á.)

II/ 2O Pártusok és örmények

Örmények és pártusok (Világtörténet, Budapest, 1966.) (részletek)

Az örmény történelemre, az örmény kultúrára a másik oldalról a legnagyobb hatást az iráni népek tették: a médek, óperzsák, és mindenekelőtt a pártusok. A pártus hatás jelentőségét legszemléletesebben az örmény nyelv szókincse mutatja: az eddig elemezhetőnek bizonyult tőszavak több mint 1/5 része pártus eredetű. Kézenfekvő az erős hatás oka. Az időszámításunk 63. évében trónra került 1. Tiridat örmény király, a pártus király öccse, és az akkori arméniai arisztokrácia java része is pártus eredetű volt. Ezért élhetett szilárdan a múlt század utolsó harmadáig az a nyelvészeti tévhit, hogy az örmény iráni nyelv. Évszázadokon keresztül folyt a háború örmény földön az ország birtoklásáért a római légiók és az i.e. 249-ben a médek és perzsák helyét elfoglaló pártus birodalom között. A Szeleukida Birodalom ellen i.e. 190-ben fellépő római légiók megjelenése alkalmat nyújtott az újabb önálló államalkotásra: I. Artasesz i.e. 189-ben megteremtette az új Örményországot. Személye köré sok-sok örmény monda szövődött. Dinasztiájának legdiadalmasabb alakja II. Tigrán (i.e. 95-55) volt, aki Arménia területét Médiától Kappadokiáig és Palesztináig terjesztette ki. Hódításait a belső nehézségekkel küzdő pártus birodalom is kénytelen volt elismerni. E hatalmas államépítő egyéniség hőstetteiről visszhangzottak a főúri udvarházak lakomázó csarnokai. Énekmondók zengték dicséretét, dalaik töredékeit Movszesz Horenaci őrizte meg számunkra.

A római légiók és a pártus seregek váltakozó hadiszerencsével küzdöttek a térségben, de végül is a legésszerűbb megoldásnak az arméniai ütközőállam meghagyása látszott. Így Valars (görögül Vologases) pártus király öccse, Tiridat került az örmény trónra (Néró római császár i.sz. 66-ban megerősítette trónján)

ARMÉNIA ALEXANDROS ÉS A SZELEUKIDÁK BIRODALMÁNAK RENDSZERÉBEN

Arménia földje a perzsa birodalom bukása után ténylegesen függetlenné vált. Dél- Arménia helytartói elismerték Alexandros fennhatóságát, de ennek valószínűleg semmi gyakorlati következménye nem volt: Alexandros maga sem vonult keresztül Arménia területén, és hadvezéreinek sem sikerült soha oda benyomulniuk.

A IV. század végétől Arménia területén egymás után jönnek létre az önálló (vagy félig önálló) államok. Egészen nyugatra, az Eufrátesz felső folyásának völgyéről északra, az ókori Haiasa helyén terült el Kis-Arménia. Lakossága főleg állattenyésztéssel foglalkozott: igen híres volt a tartomány lótenyésztése. A kézművességi ágak közül a fémfeldolgozás volt a legfejlettebb. Kis-Arménia Alexandros alatt, majd egy ideig még halála után is formailag makedón fennhatóság alá tartozott, de már 322-321-ben megalakul az önálló Arméniai királyság. Kis Arménia ez időbeli történetét kevéssé ismerjük; a tartomány távol esett Arménia többi részéről, egyébként is nem annyira Arménia, mint inkább a szomszédos Pontos felé orientálódott. Ie. 115-ben Kis-Arméniát VI. Mithridates a pontosi királysághoz csatolta.

A másik Arméniai tartomány, Sophéné (örmény nyelven: Copk) amely az Arméniai fennsík dél-nyugati részét foglalta magába, rendkívüli termékenységéről volt híres; középső részét Polybios "Szép síkságnak" nevezte. Sophéné a fontos kereskedelmi utak közelében terült el; tőle délre (Észak-Mezopotámián keresztül) húzódott a Kelet-Iránból a Tigris menti Seleukeia érintésével az Orontés melletti Antiocheiába vezető kereskedelmi főútvonal, míg egy másik útvonal Sophénén keresztül vitt tovább Kisázsiába. Arménia valamennyi tartománya közül Sophénében fejlődött ki legkorábban a pénzforgalom, először itt vertek helyi pénzt. Sophéné mint külön satrapia tartozott a szeleukida birodalomhoz, adófizetési és katonaállítási kötelezettséggel, de helyi születésű, örökös uralkodók kormányzása alatt belső önállóságot élvezett, sőt időnként teljesen fel is szabadult a szeleukidák fennhatósága alól. A harmadik örmény tartomány, a tulajdonképpeni Arménia, a Tigris felső folyása mentém és a Van-tó környékén terült el, vagyis nagyjából a hajdani Urartu területét foglalta el. Helyzete hasonló volt Sophénééhez. Itt is bennszülött dinasztiák sarjai kormányoztak, de társadalmi fejlődés tekintetében ez a tartomány messze elmaradt Sophéné mögött, és a szeleukidák hatalma itt valamivel szilárdabb volt, mint Sophénében.

Arméniától észak-keletre, az Araksz folyó völgyében terült el az i.e. IV. század végén alapított ajrarati királyság. Alarod őslakossága lassanként összeolvadt az örményekkel. Az ajrarati királyságban az Orontidák vagy Jervandidák dinasztiája szilárdította meg a hatalmát. Ez a dinasztia az achaimenida kor XVIII. satrapiája kormányzóitól vezette le származását. Orontés (örményül: Jervand), a dinasztia képviselője elismerte Alexandros fennhatóságát, de királysága a diadochosok háborúskodása idején (i.e. 316-ban) függetlenítette magát. Armavir, a főváros, az urartui Argistihinili helyén terült el. III. Antiochos 220-ban elfoglalta, majd egy idő múlva a tulajdonképpeni Arméniához csatolta az ajrarati tartományt; Armeniát ettől kezdve nevezték "Nagy-Arméniának". A III. század vége felé tehát majdnem minden örmény terület a szeleukidák hatalma alatt volt.

A III. században és a II. század elején az örmények benépesítették a későbbi, történelmi Arméniának csaknem egész területét. Ebben az időben kezdett kialakulni az örmény nép is. Az ország szorosabb kapcsolatba került a többi előázsiai országgal és fejlődésére nagy hatással voltak a szomszédos hellenisztikus államok. Az önálló örmény államok létrejöttét azonban ekkor még gátolta a szeleukidák uralma.

Az önálló örmény államok kialakulása

A magnésiai csata, amelynek eredményeképpen Antiochos kénytelen volt lemondani a Tigristől északra fekvő valamennyi kisázsiai birtokáról, meggyorsította a szeleukida-birodalom széthullását. Ezt az alkalmat elsőnek Nagy-Arménia és Sophéné szeleukida satrapiája Artaxias és Zariadrés (örményül: Artases és Zareh) ragadta meg; mind a ketten királlyá kiáltatták ki magukat. Így jöttek létre az első önálló örmény államok, amelyeknek kialakulása bizonyos mértékig összefüggött a bennszülött lakosság görög-ellenes mozgalmával is.

Az örmény államok, amelyekben jelentős volt a kitűnő katonákat szolgáltató szabad paraszti réteg, aktív hódító politikát folytattak. Sophéné és Nagy-Arménia túl az örmény fennsík határain nagy területeket foglaltak el a szomszédos ibérektől és médektől.

Arméniában kifejlődtek a rabszolgatartó viszonyok. I. Artases (189-161) győzelmes hadjáratainak eredményeképpen tömegestől hajtották haza a hadifogoly-rabszolgákat, amint erről Móses Xorenaci örmény történetíró beszámol. Az örmény arisztokrácia valószínűleg igen sok rabszolgával rendelkezett. Például Artases egyik hadvezérének 500 caray-t (így nevezték az arisztokraták birtokain foglalkoztatott rabszolgákat) ajándékozott.

Artases és utódai alatt Arménia kereskedelmi kapcsolatokat létesített a szomszédos országokkal. Az Arméniát átszelő egyik kereskedelmi út mentén - az Araksz folyó partján, Armavirtól nem messze épült fel Artasat, az új főváros. Artasat csakhamar számottevő kézművességi és kereskedelmi gócponttá fejlődött. I. Artases utódai alatt Arménia külpolitikai helyzete átmenetileg megromlott. A szeleukidák helyett Arméniának újabb hatalmas ellensége támadt: a szeleukidák államából még a III. század derekán kivált önálló párthun állam.

II. Tigranes birodalma

Ie. 95-ben a pártusok a túszként náluk fogva tartott II. Tigranest ültették Arménia trónjára és ennek fejében jelentős területi engedményeket csikartak ki tőle. II. Tigranes kezdetben békés kapcsolatokat tartott fent Parthiával, viszont nyugat felé már uralkodásának első évében hódító hadjáratot indított. 95-ben birtokaihoz csatolta Sóphénét majd ezt követőleg északkeleten több albán tartományt foglalt el.

A külpolitikai helyzet az i.e. I. század elején Arméniára nézve kedvezően alakult. A római köztársaság a II. és I. század fordulóján súlyos válsággal küzdött, a szeleukida-birodalom a teljes pusztulás küszöbén állt. Csak az erős Pontos állhatta volna útját Arméniának, de II. Tigranes a pontosi királlyal, VI. Mithridatésszel barátsági szerződést kötött (94-ben).

Arménia és Pontos érdekeinek ütközőpontja Kappadokia volt. Mithridatés már korábban kísérletet tett ennek az országnak az elfoglalására, de akkor Róma megakadályozta. Most a két király (a pontosi és az Arméniai) jó előre felosztotta egymás közt a zsákmányt. Abban állapodtak meg, hogy Kappadokia meghódítása esetén Mithridatésé lesz a föld, Tigranesé pedig az ingó vagyon és az emberanyag. Mithridatés és Tigranes ugyanígy megállapodtak elkövetkező hódításaikat illetően is. Mithridatés Kisázsiára, a Fekete-tenger partvidékére és Görögországra tartott igényt, II. Tigranes pedig Parthiára, Syriára és a szomszédos országokra. A szövetséget mintegy azzal pecsételték meg, hogy Tigranes feleségül vette Mithridatés leányát.

93-ban Tigranes benyomult Kappadokiába, de a rómaiak közbelépése folytán visszaállt a korábbi helyzet. Ie. 88-ban, néhány évig tartó váltakozó sikerű háborúskodás urán Mithridatés és Tigranes újból határozott akciókra szánta el magát: míg Mithridatés Róma ellen harcolt, Tigranes Parthia ellen vonult.

Az Arméniai seregek benyomultak Asszíriába és Médiába; elérték Ninivét és Arbélát. Parthia kénytelen volt békét kötni. Azokon a területeken kívül, amelyeket Tigranes annak idején (trónra léptekor) átengedett, most pedig visszavett, Arménia fennhatósága alá került Parthia valamennyi északnyugati tartománya. Ugyanakkor Arméniától függő helyzetbe kényszerült Atropaténé is. A pártus uralkodó Tigranes javára lemondott a "királyok királya" címről.

85-ben - az Arménia és Parthia közti békével egyidejűleg - Sulla is megállapodott Mithridatésszel. Tigranes kihasználta az alkalmat, hogy tudniillik Rómát teljesen lekötötte a Sulla- és a Marius- pártiak közt dúló polgárháború, a pontosi királyság pedig még nem heverte ki a Róma elleni háború sebeit és sorra foglalta el a hanyatlófélben levő szeleukida- birodalom tartományait. A Földközi-tenger partjai felé hatolva elfoglalta Kommagénét az Eufrátesz ottani átkelőhelyeit, majd különösebb előfeszítés nélkül meghódította Szíriát, Föníciát és Kilikia sík területeit. Birtokai ekkor a Földközi-tenger partján épült Ptolemaisig terjedtek. A szeleukidák birodalma megszűnt létezni. Tigranes a detronizált uralkodóház örökösének nyilvánította magát, Artasat mellett Antiocheia lett birodalmának második fővárosa.

78-ban Mithridatés és Tigranes újból Kappadokia ellen vonult és elfoglalta fővárosát, Mazakát. Megállapodásuk értelmében Kappadokia földje Mithridatésé lett, míg az egész zsákmány - egyebek közt a Kappadokiából elhajtott 300 000 főnyi lakosság - Tigranesnek jutott.
Az i.e. I. század 70-es éveiben II. Tigranes már hatalmas állam ura volt; birodalma a Kurától a Jordánig és a Földközi-tengertől a Kaszpi-tóig terjedt. Tigranes i.e. 77-ben az örmény fennsík déli részén, 50 km-re a 'Tigristől, egyik mellékfolyójának, a Nympheiosnak a partján új várost alapított, és ezt tizenkét hellenisztikus kisázsiai város erőszakkal Arméniába telepített lakosságával népesítette be. A Tigranokertának elnevezett város lett a hatalmas birodalom új fővárosa.

Arménia társadalmi és politikai rendje az i.e. I. században

Tigranes gyors ütemben növekvő birodalma csak a hatvanas évek elejéig állott fenn. A gazdag szíriai és föníciai kereskedővárosok átmeneti birtoklása nemigen volt hatással a belső- Arméniai tartományok társadalmi és gazdasági viszonyainak fejlődésére Ezekre a tartományokra a földművelő gazdálkodás volt jellemző. A hegyi vidékek alpesi rétjei nagyszerű legelőt biztosítottak a jószágnak. Továbbra is igen fejlett volt a lótenyésztés. Arménia hegyeiben és a szomszédos tartományokban réz-, vas-, ólom-, ezüst- és aranylelőhelyek voltak. Az Urmia-tó partján sót pároltak.

Tigranes hódításai nyomán fellendült az ország kereskedelme. Ez a kereskedelem elsősorban közvetítő jellegű volt. Arméniát két fontos kereskedelmi út szelte át: az egyik a Fekete-tenger partvidékét kötötte össze Iránnal és a távoli Indiával, az ajrarati tartományon és Atropaténén keresztül; a másik Szíriából kiindulva Sóphénén és Dél-Arménián keresztül Kelet-Iránba vezetett. Arméniából mezőgazdasági termékeket, lovakat és öszvéreket, fémeket, "örmény festéket" (cochenille-vöröst) vittek ki; Arméniába pedig főleg kézműipari és fényűzési cikkeket vittek be Kisázsiából, Szíriából és Egyiptomból. A kereskedelem fellendülése maga után vonta a pénzviszonyok fejlődését: II. Tigranes és utódai görög feliratú arany-, ezüst- és bronzpénzeket verettek. A helyi érméken kívül forgalomban volt a szeleukida-, a pártus és a római pénz is.

A kézműipar és a kereskedelem gócpontjai a legfontosabb kereskedelmi utak mellett fekvő városok voltak. Arménia vegyes lakosságú városaiban görögök, szírek, zsidók és perzsák éltek. Az örmények korántsem képviselték a városi lakosság túlnyomó részét. A városlakók a kézművességen és a kereskedelmen kívül még földműveléssel is foglalkoztak. Tigranes az asszír és urartui uralkodók példájára tömegesen hajtotta el a meghódított hellenisztikus városok lakosait, hogy a régi és az új városokat velük népesítse be.

II. Tigranes államában az uralkodó osztály a legnagyobbrészt törzsi arisztokráciából kiemelkedő rabszolgatartó arisztokrácia volt. Mivel a törzsi különbségek Arméniában még korántsem tűntek el, a törzsek vezérei előkelő szerepet játszottak Tigranes udvarában és közigazgatásban. Ez az arisztokrácia persze már jórészt elveszítette korábbi törzsi jellegét: képviselői a királytól kapták földjeiket. Az Arméniai arisztokráciát Tigranes korában erős iráni hatás érte, amelynek kezdete még az Achaimenidák idejébe nyúlik vissza; ezt mutatják például az Artasesidák házából származó királyok nevei: Artases, Artavasdes, Tigranes.

Fontos szerep jutott az országban a papságnak is. Mint a szomszédos kisázsiai tartományokban, valamint Ibériában és Albániában, a legnagyobb szentélyek itt is hatalmas földbirtokokkal és a különféle munkákat végző rengeteg hierodulosszal rendelkeztek. Különösen híres volt az akilisénéi Anahita-szentély, amelyhez egy egész országrész tartozott. A papság helyzetét az tette szilárddá, hogy a papi méltóságok apáról fiúra szállottak. A főpap volt a második személy az államban a király után, ezért ezt a méltóságot gyakran a király egyik testvére töltötte be. A főpap hatalma kiterjedt a törvényhozásra is.

A királyi hatalom Arméniában korlátlan volt, a király személyét isteneknek kijáró tisztelettel vették körül. Ennek a hatalomnak anyagi alapja a nagy kiterjedésű királyi föld volt, amelyet a király az arisztokrácia képviselőinek feltételes birtoklásra adományozott. Arméniában már megjelentek a bürokratikus apparátus csírái is, de a despotia még Tigranes idejében is csak alakulóban volt. Az ősközösségi társadalomból visszamaradt lényeges csökevények, valamint az a tény, hogy a királyi földtulajdon csak az ország belső részeire szorítkozott, továbbá a hivatali apparátus fejletlensége Arméniát megkülönböztették az egykorú hellenisztikus államoktól. A Tigranes által meghódított országok - mint például Nagy-Média, Atropaténé stb. - hivatalosan Tigranestól függő királyságok voltak ugyan, adót fizettek, katonát adtak, de jórészt mégis sok tekintetben belső önállósággal rendelkeztek. Tigranes társadalmilag és gazdaságilag tarka összetételű, fejletlen állami apparátussal kormányzott birodalma különféle területek nagyon rövid életű, laza konglomerátuma volt. Tigranes hadseregében - a hellenisztikus államokétól eltérően - a görög zsoldosoknak csak harmadrendű szerep jutott. A hadsereg magvát a lovasság alkotta; háború esetén a gyalogos paraszti hadi nép vonult harcba.

Arménia harca Róma ellen, Lucullus hadjárata

A rabszolgatartó örmény állam II. Tigranes uralkodásának idején élte fénykorát. Tigranes birodalmának belső gyengesége azonban nyomban kitűnt, mihelyt az ország háborúba bonyolódott Rómával. A rómaiak, miután i.e. 70-ben (a harmadik mithridatési háború során) leverték Mithridatés seregeit, erőiket szövetségese: Tigranes ellen összpontosították és 69 tavaszán ostrom alá fogták Tigranokertát. Tigranes megkísérelte ugyan felmenteni az ostromlott várost, próbálkozása azonban kudarcot vallott: az Arméniai seregek vereséget szenvedtek. Tigranokerta ostroma még így is több hónapig tartott. Arménia fővárosa csak úgy került az ellenség kezére, hogy Tigranes zsoldosai és a hellenisztikus városokból erőszakosan odatelepített lakosok bent a városban fellázadtak és megnyitották a kapukat a rómaiak előtt. Közvetlenül a főváros eleste után Tigranes valamennyi déli birtokát - Mezopotámiától Kilikiáig - elvesztette, csak Mygdóniát nem, amelynek élén Tigranes testvére állott. Lucullus, a római hadsereg parancsnoka a volt Arméniai birtokokon Róma szokásos keleti politikájának szellemében járt el: mint a "törvényesség" elvének védelmezője (már amennyiben ez a rómaiakra nézve előnyös volt), és mint a hellenizmus (vagyis a hellenisztikus városok rabszolgatartó arisztokráciájának) pártfogója. Az erőszakosan Arméniába kényszerített külföldieknek megengedte, hogy visszatérhessenek hazájukba; mindenütt, ahol csak ez hasznos volt a rómaiaknak, visszaállította a Tigranes által detronizált uralkodóházakat. Lucullusnak az volt a szándéka, hogy Arméniát teljesen meghódítja, ezért 68-ban Artasat ellen vonult. Mihelyt azonban Arménia beljebb fekvő területeire ért, a helyzet gyökeresen megváltozott. Az országban népi felkelések lángoltak fel a rómaiak ellen: Lucullusnak Arménia meghódítására irányuló vállalkozása kudarccal végződött. A római politikai csoportok küzdelmével kapcsolatosan Lucullust hamarosan visszahívták, és 66 tavaszán Pompeiust nevezték ki utódjának.

Az Arméniai ellentétek kiéleződése
A római hódítás

Az arméniai arisztokrácia ebben az időben egyre terhesebbnek érezte Tigranes despotikus hatalmát. Több ízben összeesküvést szőttek ellene, és az összeesküvések élén rendszerint a trón legközelebbi várományosai: Tigranes fiai állottak. I. e. 66 tavaszán az ifjabb Tigranés az arisztokrácia néhány képviselőjének társaságában Parthiába menekült. III. Phraatés pártus király az Arméniai belső zavarokat arra használta fel, hogy megkísérelje visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket annak idején II. Tigranes elfoglalt, benyomult tehát Arméniába és ostrom alá vette Artasatot.

Miután a téli időjárás miatt Phraatés kénytelen volt visszavonulni, II. Tigranes megverte az ifjabb Tigranes csapatait. Ekkor az ifjabb Tigranes Pompeiushoz fordult segítségért, aki Mithridatést üldözve ekkor már Kolchisban járt. A római sereg a Phasis völgyéből átkelt az Araksz völgyébe és megjelent Arméniában.

II. Tigranes helyzete kilátástalanná vált. Szövetségesek nélkül egyszerre két erős birodalommal - Rómával és Parthiával - nem tudta felvenni a harcot, hiszen hatalma magában Arméniában is megrendült. Míg Lucullus hadjárata során csak az erőszakosan Arméniába telepített idegenek léptek fel Tigranes ellen, most az Arméniai arisztokrácia egy része is fellázadt: e csoport érdekeinek volt képviselője az ifjabbik Tigranes. II. Tigranes kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni Pompeiusszal. A 66-ban Artasatban megkötött szerződés értelmében Tigranes kezében maradt az Arméniai fennsík és a Parthia által elfoglalt területek egy része. Ezenkívül megkapta Kis-Arménia keleti részét, amely addig VI. Mithridatés fennhatósága alá tartozott, Szíria, Kommagéné és Kilikia Róma fennhatósága alá került. Tigranes 60000 talentum hadisarcot fizetett és elnyerte "a római nép barátja és szövetségese" címet, vagyis valójában nem folytathatott többé önálló külpolitikát. Pompeius, hogy Arméniát még jobban meggyengítse, kihasította területéből Sóphénét. Ezt a tartományt először az ifjabb Tigranesnak adta, de amikor az nem bizonyult eléggé kezesnek, Kappadokia királya kapta meg.

A belső ellentétek folytán és a római hadsereg csapásai alatt így hullt szét II. Tigranes birodalma, amelyből csak a Rómától függő Arménia maradt meg, de ennek határait is megnyirbálták.

Arménia kultúrája és vallása

Az Arméniai kultúrában az i.e. III-I. század folyamán az ország társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésének jellegzetes vonásai tükröződtek. Az Achaimenidák uralkodásának idejétől kezdve az Arméniai hivatalos vallás fokozatos iranizálódása figyelhető meg. Főistenként Aramazdot (az iráni Ahuramazdát) tisztelték. Az istennők közül az iráni (baktriai) Anahita, a vizek úrnője került az első helyre, akinek alakja Arméniában és Kisázsiában az ottani termékenység istennők alakjával olvadt össze. Az ősi Arméniai pantheon istennői közül leginkább Astlik őrizte meg jelentőségét. A kultusz irányítása a papok kezében volt, akik megpróbálták az irodalmat is monopolizálni. Ezért különleges titkos írást eszeltek ki: a templomi könyveket és évkönyveket ezzel írták.

De sem a királyok és az arisztokrácia udvari jellegű hellenisztikus kultúrája, sem a titkos írást használó, erős iráni hatás alatt álló papi kultúra nem vált a népi tömegek közkincsévé. A nép továbbra is kitartott ősi kultuszai és szertartásai mellett, elsősorban a meghaló és újjászülető "szépséges" Ara - a természet istene - kultusza mellett. A hellenisztikus udvari színház mellett népi színház is működött. A nép körében epikus elbeszélések jártak szájról szájra, amelyek Arménia népének a függetlenségért vívott harcát örökítették meg.

Arménia az Arsakidák alatt (Világtörténet III. Kossuth, 1963.) (részlet)

66. óta Arménia kettős függőségben volt - Rómától és a pártus birodalomtól. Rómától való függősége névleges, a pártus birodalomtól való függősége azonban valóságos volt. Míg Róma viszonylatában az Arméniai király "a római nép barátja és szövetségese" címet viselte, addig a Arsakidák birodalmi rendszerében Arménia egyike volt azoknak a félig önálló államoknak, amelyeket az Arsakida- uralkodóház tagjai kormányoztak. De ezen a hierarchikus rendszeren belül is csupán másod- vagy harmadrendű államnak számított. Gyakorlatilag a pártus király nevezte ki családjának egyik vagy másik tagját Arménia királyává. Róma pedig megerősítette a kinevezést.

I. Tiridates uralmáról 66 után igen keveset tudunk. Fővárosát a Róma-barát Tigranokertából áthelyezte a pártus barát Artasatba. Ezt a várost Néró által rendelkezésre bocsátott kézművesek segítségével építette újjá, és rövid időre a Nérónia nevet adta neki. A hetvenes évek elején, még Tiridates uralma alatt, az alánok hatalmas arányú támadást indítottak Arménia ellen. Tiridates alánok elleni harcának emléke még felcsendül abban az örmény eposzban, amelynek egyes töredékeit Moses Xorenaci (Chorénéi Mózes) őrizte meg számunkra. A hagyományban azonban Tiridates alakja már egybeolvad I. Artaxias személyével. I. Tiridates idején Arménia 120 stratégiára (közigazgatási körzet) oszlott, ezeket örmény nyelven gavar-oknak ("körzet"-eknek) nevezték. Az egyes körzetek kormányzói alkották az örmény nemességet (megistanes a görög, nobiles a latin forrásokban, örmény nyelven pedig naharar-ok, pártus naxvadár szóból).

Arménia Tiridates utódai alatti történetét szintén kevéssé ismerjük. Közvetlen utóda, úgy látszik, Sanatruk volt, aki az I. század végén s a II. század elején uralkodott. Sanatruk halála után új összeütközés támadt Róma s a pártus birodalom között. 114-ben megindult Traianus pártus hadjárata. A római hadsereg benyomult Arméniába, s azt még ugyanabban az évben római provinciává tette. Róma többi keleti provinciájához hasonlóan itt is létrehozták a városok helyi szövetségét, az ún. koinon-t. Arméniának ez a helyzete azonban nem tartott sokáig. Traianus seregei 115-116-ban mélyen benyomultak ugyan pártus területre, sikereik azonban nem bizonyultak tartósnak. A római seregek hátában felkelések törtek ki, éspedig nem csupán az újonnan meghódított területeken, hanem Róma régi provinciáiban, még Cyprushan és Cyrenaicában is. Arméniában is kirobbant a felkelés.

Traianus háborúja tehát lényegében sikertelen volt. Utóda, Hadriánus, kivonta a római helyőrségeket a meghódított területekről és visszatért az i.e. 63. évi egyezményen alapuló hagyományos keleti politikához. A II. század 60-as éveiben újabb konfliktus kezdődött Róma és a pártus birodalom között. Ez végső kimenetelében Róma győzelmére vezetett (Lucius Verus ún. pártus hadjárata eredményeként). Ezeknek az eseményeknek során került az örmény trónra Sohaemus, a rómaiak jelöltje.

Pártusok örmény forrásokban

Azokról az örmény szerzőkről, akik a pártusokkal is foglalkoztak, áttekintést ad Lukácsy Kristóf nemrégiben újra kiadott munkája. ( A magyarok őselei, hajdankori nevei. Kolozsvár 1870. Új kiadása: Budapest 200. Lásd még a " Régi magyar szerzők" fejezetben.)

Ilyen szerzők:Vartan: "Örmények történetei", Eliseus, Faustos Byzantinus, Pharbi Lázár, és mások. Magyarul több munka is olvasható, pl.: Dr.Ávedik Félix: Az örmény nép múltja és jelene. (Budapest, 1922.)

Ebben az áll: "Az ország belső békéjének s tekintélyének kifelé való helyreállítását az Arzekidi uralkodóház (Kr.e. 190-tól Kr.u. 428-ig) tagjai közül Valarsák kezdette meg, míg átmenetileg nagyhatalommá I. Tigranes (Kr.e. 90-55) alatt lett, ki a pártusokat legyőzte s az ország területét Szíria elfoglalása által kibővítette".

Chorenei Mózes (Movszesz Chorenaci V. sz.) munkái több fordításban és kiadásban is megjelentek. ( Nagy Örményország története. Szamosújvár 1892. Új kiadása Avenesian Alex fordításában: Budapest, 2000) Chorenaci leírja az örmény nép származását és ami minket különösen érdekel: A pártus királyi család eredetét, valamint azt, hogyan kerültek az örmény trónra. Ezeket az elbeszéléseket állítólag ninivei levéltárban találták, de az nem derül ki, hogy milyen írásról van szó (újbabiloni ékírás?). A kor egyik legjobb ismerője, Gutschmid egyik tanulmányában részletesen elemzi az örmény források hitelességének kérdését.

( Beiträge zur vergl. Sprachforsch. III. berlin, 1863. űber die Glaubwürdigkeit der Arménischen Geschichte des Moses von Khoren.)

Gutschmid szerint Chorenaci Faustos Byzantinos követője, időszámítása zavaros, az uralkodási idők nincsenek szinkronban a történeti tényekkel, főleg görög forrásai vannak, jóllehet a korból léteznek újbabiloni és perzsa források is. Sahak Bagratuni megrendelésére írt, ezért munkája inkább az örmény nemesség története, mint a népé. A Valarsaknak szánt dicséret Gutschmid szerint - inkább S. Bagratuninak szólt. Gutschmid azt állítja, hogy Chorenei a forrásokat öregbítette, így pI. Mar Abas Katina létezését (aki az Arsakidákról talált volna forrásokat) 500 évvel korábbra keltezi. Ennek ellenére műve a pártus és örmény kapcsolatok megértéséhez fontos adalékokkal szolgál.

(Úgyszintén óvatosságra int az örmény forrásokat illetően Wolski). Egy másik örmény történetíró, a IV századi Agathangelosz létezését a modern tudomány kétségbevonja.

(Hajk és Bél harca, Budapest, 1995. 61. old. Ter-Maktieján orosz nyelvű könyve több örmény történet íróról beszél. Pl.: Faustus, Byzantinus, Zenos, Elisée,Vartaped, Pharbi Lázár, stb.)  

Az Arsakida ház eredetére nézve neki fontos forrás-érteket tulajdonítottak. Gutschmid is elismeri viszont Sebeos munkájának hitelét, aki a VII. században élt és az Arsakidák származására nézve fontos adalékokkal szolgált. (Lásd az Arsakidák-nál)
(T. L.)

Movszesz Chorenaci: Nagy-Örményország története

Arsák és fia a trónon

(részlet)

"Hatvan esztendőkkel Sándor halála után vitéz Ársák uralkodott a pártusok felett, a kusánok tartományában a hírhedett Bál temploma is állt. Nagy háborúban hódította meg a keletet, mígnem hallotta, hogy a rómaiak egyre hatalmasabbak lesznek nyugaton, elszedik a spanyoloktól az aranyat és az ezüstöket, az ázsiai birodalmakat pedig adófizetésre fogták. Akkor követeket küldött a rómaiakhoz, s megállapodott velük, hogy ő adót ne fizessen, hanem adjon évenként száz talentum ajándékot".

"Így uralkodott harmincegy évig s utána fia, Artaxerxes újabb huszonkét évig, majd következett a fia Nagy Ársák, ki háborúzott Demetrius és fia, Antigonus ellen, az utóbbi megtámadta őt és vasbilincsben viszi Pártus földre, amiért is Szideritesznek neveztetett".
(Cherenaci, 2000. 31. old. Avnesian A. fordítása)

II/21. Az apostolok Keleten

Jézus Krisztus apostolai közül az alábbiakról vélhető, hogy keleti irányba indultak:
Júdás Tádé: Mezopotámia felé, ez valószínűleg Észak-Mezopotámiát, Edessá-t (a mai Urfa) városát jelenti, (a mai Dél-Törökország).
András: "Szkítiába" ment téríteni. Ez jelentheti az Eufrátesztől keletre eső területet.
Bertalan: Örményországba került, más források szerint  Indiába.
(J. De Voragne: Legenda Aurea. Budapest, 1990. 195. old)
Fülöp: szintén "Szkítiába" indult.
Tamás: valószínűleg járt Pártia területén.

Az alábbi apostolok sorsáról tudunk többé-kevésbé biztosat: Tamás apostolról több forrás szól. Isidorus szerint "hirdette az evangéliumot a baktriaiaknak, médeknek, pártusoknak, perzsáknak." Aranyszájú Szent János szerint "eljutott a három napkeleti bölcs földjére", ez jelentheti Pártiát. A hagyomány szerint Edessában temették el. (Víz László: A torinói lepel és korának meghatározása. / Ecclésia, Budapest, 1990. 33. old./)titka. Júdás Tádé apostol lehet az, aki Jézus halotti leplét Edessába vitte és ez meggyógyította a leprás Abgár királyt.

II/22 A vérszerződés

I. A szkítáknál: "Esküt a következőképpen tesznek egymásnak a szkíták. Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kis sebet vágnak a testükön tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik. A csészébe akkor kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a szerződést kötő felek elmondják az esküformát és megisszák a vért, amelybe néhány tekintélyes férfi is belekóstol."
(Hérodotosz: A görög-perzsa háború. IV. 70, Bp. 2000. ford: Muraközi Gyula.)

II. A pártusoknál: "A pártus királyok között szokásos, hogy valahányszor szövetségre lépnek, összefonják jobbjukat s hüvelykujjukat összekötözik s csomóval szorosra húzzák majd amikor a vér az utolsó ízekbe áramlik, könnyű karcolással kiserkentik és egymásét lenyalják: ezt titokzatos szövetségnek tartják, mint amit egymás vére szentelt meg."
(C. Tacitus Összes művei II. Ford. Borzsák István. Bp. 1980.)

II/23. Hadművészet

A sztyeppei népek (Winkler, A hadviselés művészete. 1999) (részletek)

"A római császárkor első szakaszánál kell megemlékeznünk az úgynevezett sztyeppei népek katonai tevékenységéről, hadszervezetéről, mivel a birodalom északkeleti határait ebben az időszakban meghatározóan e népek támadásai érik. A kérdéskörbe tartozó népcsoportok (először a valószínűleg iráni jellegű szkíták és szarmaták, majd a török jellegű hunok és avarok) katonai szervezete annyiban sajátos, hogy máshol nem jellemző motívumok dominálnak benne, de ezek túldimenzionálása teljesen hamis képet festhet róluk. Itt a könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére kell gondolnunk.

A korabeli római, görög leírások ezzel szemben pontos leírását adják a sztyeppei harcmodornak, és ezeket katonai megfontolások is alátámasztják. Nézzük először a hadszervezetet. Tény és való, hogy a jórészt régóta nomadizáló hadseregeknél nem találjuk meg a gyalogság intézményét. Ennek nyilvánvaló oka a parasztság hiánya, és az, hogy mindenkinek van lova, és mindenki tud lovagolni. A lovasság azonban korántsem egységes, és pláne nem könnyű lovas íjász. Itt is mint a kor bármely más hadseregénél, az alapfegyvernemeket nem az etnikum, hanem a társadalmi tagozódás határozza meg. Tehát ugyanúgy volt a szkíta nemességnek nehézlovas fegyverzete, mint a szarmatáknak. Ennek talán a legfőbb magyarázata az, hogy aki anyagilag megengedheti magának, az páncélozza a lovát és önmagát. Jellemző példa erre a szarmata nehézlovasság, ahol a vértezetet vas hiányában keményfapikkelyekből oldották meg. Ezzel létrejött egy olyan nehéz páncélzat, amely hasonló a középkori európai lovag vértezetéhez. Viszonylag sok ábrázolás is fennmaradt, ezek a nehézlovasságnál (a hunokat is beleértve) a lovakat teljesen bepáncélozva mutatják. Természetesen a szegényebb rétegek kénytelen-kelletlen lovas íjászként szolgáltak. Ehhez járul még az is, hogy a birodalommá szerveződő pusztai népek hadjárataikban előszeretettel alkalmaztak szövetséges csapatokat, főként germánokat. E népeknél pedig megtalálható volt a gyalogság is.

Ezt a hadszervezetet alátámasztja még az is, hogy gyakorlatilag elképzelhetetlen csak lovas íjász hadsereg, hiszen, ha a komolyabb vértezet nélküli íjászokat kitennék az ellenség nyílzáporának, hírmondó sem maradna belőlük. Vagy ha igen, akkor felmerül az újabb kérdés, a könnyűlovasság mennyire vértezte a lovait. Továbbá sem a gyalogság, sem a nehézlovasság elleni harcban eredményesen könnyűlovasságot nem lehet alkalmazni. A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket.

Végezetül ki kell térni egy állandóan előkerülő, a lovas tudomány csúcsaként emlegetett harcászati elemre, a hátrafelé való nyilazásra. Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges. Valószínűleg ennek a hosszabb ideig is eltartó hatásnak nyomán terjedt el a kortársak között e harcmodor állandó felemlegetése".

(A Carrhae-i ütközet leírását lásd Plutarkhosznál; Crassus. Altheim megjegyzi, hogy a pártusok az ütközet alatt kétfele dobot is használtak. Az egyik üstdob volt, a másik kisebb, ú.n. "sámándob" A dobszó hatására a pártus könnyűlovasok valóságos önkívületi állapotban támadtak. Altheim, 1947-48. II.)

Phraaspa Kr.e. 36.

Antonius elhatározta a pártusok erejének megtörését. Tíz légiót szervezett, 10 000 gall és hispán lovast fogadott zsoldjába. Seregét megerősítette 14.000 kisázsiai könnyűfegyverzetű katonával, és csatlakozott a sereghez 16.000 örmény lovas is. A pártusok mintegy 50.000 főnyi, főleg lovasokból álló haderőt tudtak kiállítani Nyílt csatába nem bocsátkoztak, az elején csak nyugtalanították a Mezopotámiából betört ellenséget. Az első komoly rajtaütés akkor következett be, amikor Antonius két légiót, a málhát és az örmény lovasságot hátrahagyva gyors menetben elindult Phraaspa város elfoglalására. A pártusok rajtaütöttek a málhán. Ebben kezükre játszott, hogy az egész örmény lovasság elmenekült, így a két légiót meg tudták semmisíteni.

Az emberveszteségek mellett a rómaiak számára az ostromfelszerelés elvesztése volt a legsúlyosabb. Félsivatagi területen ugyanis a fa ostromeszközök pótlása kilátástalan vállalkozás volt. Antonius ugyan körbesáncolta Phraaspát, de a jól felszerelt védőkkel eszközök híján nem bírt. Közben megérkezett a pártus- méd felmentő sereg, és két tűz közé szorították a rómaiakat. Több rohamot kivédve Antonius visszavonulásra szánta el magát. Az ellenség rajtaütései és egyéb viszontagságok miatt kb. csak a sereg fele ért Szíriába.
(Winkler, 1999.)

A székelyek szerepe az ütközetekben: " ..a csata kezdetén egy lovas seregrész előrelovagolva megrohanta az ellenséget, majd hirtelen megfordulva megfutamodott. A megfutamodókat az ellenség megbomlott sorokban üldözni kezdte. A  futással az üldözőket a hátramaradt fősereg jobb és balszárnya közé csalogatták, s ott hirtelen megfordulva közrevették és megsemmisítették". (Győrffy Gy.: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. l3-14. old.)

A sárkány mint hadijelvény.

"Irán Hozestan tartományában, az Izeh (Malemir-i síkság) északnyugati szélén egy nagy kerek völgyteknőben, amely a Hong-e Nouruzi nevet viseli, a hegység lábánál egy 9 méter magas különálló szikla emelkedik ki, amelynek északnyugati oldalába egy elámi domborművet véstek be, míg délkeleti oldalán egy 4,5 méter magas, és 7,4 méter széles pártus kori dombormű foglal helyet".
(Harmatta: 1981.)

A domborművön egy apród sárkány-hadijelvényt tart. Ilyen jelvényt használtak a pártusok, dákok és szkíták, tőlük átvették a rómaiak. (Ezeket leírja A. Marcellinus, Arrianos). Lukianos leírja a pártus sárkány-hadijelvényt, melyet csapatzászlóként használtak. Ennek legrégibb ábrázolása a Hong-e Nouruzi-i domborművön látható. Meg kell jegyezni, hogy a pártusok a Közép-Ázsiai lovas-nomád kultúrából a tízes számrendszeren alapuló szervezetet is megőrizték! ., (Lásd Györffy Gy.: A tízes és a százas szervezet. MTA. Il. OK. 22, 1973.) Ezer lovas védett egy selyem sárkány-zászlót.

A sárkány jelvényt a szarmaták és a dákok is használták. (lásd Ghirshman szövegét Antológiánkban).

A pártusok sárkányairól így irt Lucianos Sophista. "...hosszú rudakra vannak kötözve, magasra emelik őket és már tisztes távolból ezzel fenyegetik az ellenséget". (Makkay, 7996. 742.) Makkay János "A  sárkány meg a kincsek" c. tanulmányában (Az iráni népek sárkány jelvényétől Artur lovag sárkányos zászlajáig) arra hívja fel a figyelmet, hogy az Artur mondakör iráni eredetű (hasonlóan a Grál legendához) és a sárkányos hadijelvény Marcus Aurelius idejében (175 körül) került át Angliába, a nehéz fegyverzetű lovasokkal együtt. A sárkányos zászlók működését csata közben Arrianus írta le: "A szkíta zászlók sárkányformájúak, amelyek a meg felelő méretben póznákra erősítve azokról lógnak alá. Színes darabokból vannak összevarrva. Fejük és testük egészen a farokig olyan rémületet keltően utánozza a sárkányok alakját, amennyire csak lehet. Ez az egész a következő ravasz terv céljaira szolgál: amikor a lovak nyugodtan állnak, az ember nem lát többet, mint Ielógó, színes csíkokat. Lovaglás közben azonban felfúvódnak a szélben, és ezáltal rendkívül hasonlóvá válnak az említett állatokhoz (sárkányokhoz), és egy kicsit sziszegnek is, amikor a gyors mozgás közben a levegő áthatol rajtuk. Ezek a hadijelvények nemcsak kellemes, de azért egyben rémítő látvány nyújtanak, hanem egyúttal harci tagozódásra is szolgálnak, és megakadályozzák, hogy az egyes csapatrészek összekeveredjenek". (Makkay, 1996. 742.)

II/24. Mezopotámia pártus uralom alatt.

Kr. e. 160 és 140 között 1. Mithridates hódításai következtében Mezopotámia fokozatosan pártus uralom alá került. Ktésziphon városa (a Tigris folyó partján) ellensúlyozta a szeleukida Demetrius városát Szeleuciát. (Roux, 1966.) 11. Artaban idejében (Kr.e. 126) egész Mezopotámiát a pártusok ellenőriztek.

A pártus - korban több helyen intenzív építkezés folyt (Hatra, Szeleucia, Dura-Europos). A homok alól régi települések kerültek elő. A sumer városokban (Kis, Nippur, Uruk, Girszu) az ásatások során bőven kerültek elő pártus kori emlékek. (Roux, 1966. 419. old.) A Hatra-i leletekről és a pártus alapítású Vologesia városáról L. Oppenheim is beszámol. (L. Oppenheim, 1977.) Észak-Asszíria városai (Nuzi, Kakzu, Shibanmiba) ismét benépesültek.

Természetesen a pártus építészet különbözött az előző idők építészetétől és a korabeli szobrokat, oszlopokat könnyű megkülönböztetni a klasszikus mezopotámiai alkotásoktól. Természetesen Babilonban is voltak építkezések, a görög színházat a pártusok megnagyobbították és új tornacsarnokokat építettek.

A Kr. utáni 74/75 táján írtak utoljára ékírásos szövegeket Mezopotámiában. 30 és 60 között tudunk nagyszámú zsidó lakosságról, akik élvezték a vallási türelmet, több pártus család tért át zsidó vallásra. (Ld. Az Adiabene-család, Josephus Flavius, 1980. 552. old.)

A babiloni csillagászat békésen működött, néhány régi templomot is restauráltak (pl.) a híres babiloni Esagillát is. Azt is el kell mondani, hogy Mezopotámia, így Babilon városa is sokat szenvedett a pártus polgárháborúktól, Septimus Serverus pedig, aki 199-ben elfoglalta, teljesen kihalt várost talált.

Irodalom ehhez a témához:
- OLMSEAD: History of the Persian Empire ( I 948)
- J. OATES: Nimrud, 1957. Debevoise, 1938.
- H. LENZEN: Die partherstadt Assur, 1933.
- Le Strange: The Lands of the Eastern Caliphate, 1966.
- A Dura-Europosi ásatásokról ld.: ROSTOVZEFF: The Excavations at Dura-Europos I.-IX.(1929-1952).
- H. KAISER: A nagy istennő városa, (Bp. 1973).

"... i.e. 140-ben keletről előtörő lovas nép a pártusok hódították meg, akik határukat egészen az Eufráteszig tolták ki. ... Babilon is gyakran kárt szenvedett; római hódítók léptek az Eufrátesz melletti ősi város földjére, noha csak rövid időre, i.sz. 115-ben Traianus római császár, majd 119-ben Septimus Severus. Babilon ez idő tájt feltehetőleg még lenyűgöző volt, persze ezt már nem lehet későbbi pompájához és nagyságához hasonlítani. ... Babilon sem politikai, sem vallási, sem pedig gazdasági tekintetben nem játszott többé komoly szerepet, már csak azért sem, mert a pártus birodalom peremén feküdt. Szerepét a közelben újonnan alapított város, Ktésziphón vette át. ... Csak egy szűk kör ismerte még a babiloni nyelvet és az ékírást, amelyet egészen az I. évszázadokig használtak, főként csillagászati témájú agyagtáblák írásához." E. Klengel-Brandt: Utazás az ókori Babilonba (Budapest. 1972.)

Esküvő Ktésziphonban (Római - pártus hercok Mezopotámiában)

Caracalla római császár 215 nyarán megkérte feleségül IV Artaban pártus király lányát. (Az eseményeket Herodianus és Dio Cassius örökítették meg. Ld.: Rawlinson, 1873) A pártus birodalom népe örült az eseménynek és az ezzel járó békének. Az összesereglett tömeget, melynek férfi tagjai óvatlanságból íjaik és nyilaik nélkül, fegyvertelenül érkeztek, az elrejtőzött római csapatok lemészárolták. Artaban királyt alig tudták a vérfürdőből kimenteni. A rómaiak bevonultak az Adiabene-ben fekvő Arbela városába és kirabolták a pártus sírokat, a hamvakat szétszórták. 217. IV. 8.-án Carrhae mellett, valószínűleg a Nap és Hold templomában Caracallát megöli Julius Martialis nevű testőre.

Utódját Macrinust Artában hatalmas serege a háromnapos Nisibis-i ütközetben megveri. (A csata leírása: Herodianus, Dio Cassius, ld.: Rawlinson, 1973.)

II/25. A pártus birodalom és az ókori zsidóság

I.
A szeleukida uralom idején, a pártusoknak és zsidóknak azonosak voltak az érdekei. Phraates győzelme II. Antiochus Sidates fölött (Kr.e. 129.) hozzásegítette a palesztinai zsidóságot a függetlenség kivívásához.

II. A babiloni zsidók a pártus uralom alatt nyugalomban és vallásszabadságban éltek.(Lásd még: Mezopotámia pártus uralom alatt).

A Talmud beszámol egy pártus küldöttségről Alexander Jannaeus (Kr.e. 104-78) udvarában. (T Berakhot 7:2; Nazir 5:3)

III. A Kr.e. 40-ben Szíriában és Palesztinában - így persze Jeruzsálembe is - bevonuló pártus seregeket (Pacorus) a zsidók felszabadítóként üdvözölték.

(A babiloni zsidókról lásd még: Josephus Flavius, 1980: A babiloni zsidók sorsa, 529. old. valamint Nausner: The Jews East of the Euphrates. In: Aufstieg und Niedergang ... 1976. 9. 1.)

A pártusok Palesztinában Klausner: Jézus (1993.) (részlet)

Caesart Kr.e. 44-ben meggyilkolták és Judea Cassius kizsákmányoló kormányzatának áldozata lett. Amikor Cassius Kr.e. 42-ben kénytelen volt Szíriát elhagyni, tüstént felkelés tört ki, ezúttal Jeruzsálemben, II. Aristobulos egyik állítólagos fiának, Mattatiasnak vezetésével.

A trónkövetelőhöz azonnal zsidó csapatok csatlakoztak. De kísérletét a közben hazatért Heródes leverte, természetesen nagy vérontás árán. A Hasmoneus család egy sarjának újabb veresége, úgy látszik, végképpen elkeserítette a már amúgyis fáradt népet. Antonius és Octavianus győzelme után (Kr. e. 42) zsidó küldöttség kereste fel a keleti tartományokon uralkodó Antoniust és bevádolta Heródest és Phasaelt. Heródes azonban idejekorán megtalálta Antoniushoz a kellő kapcsolatokat és a zsidó követségnek dolgavégezetlenül kellett hazatérnie. Még ugyanebben az évben újabb száz főnyi követség kereste fel Antoniust, de ezek sem értek el eredményt. A teljesen elaggott Hyrkanos ugyanis nemcsak hogy semmilyen terhelő adatot nem volt hajlandó Heródesék ellen rendelkezésre bocsátani, sőt olyan kedvező vallomást tett érdekükben, hogy Antonius a két testvérnek a "tetrarcha" (tartomány-fejedelem) címet adta. Ennek eredménye persze az volt, hogy Hyrkanos korábbi hatalmának még árnyékát is elveszítette. A zsidók azonban még így sem tudtak nyugodni, annyira elviselhetetlen volt az edomita Antipater járma. Egy harmadik, most már ezer főnyi küldöttség is felkereste Antoniust és az egész nép nevében vádat emelt a zsarnokok ellen. De Antonius újra hatalmas összegű ajándékot kapott a két testvértől. A követség mindössze azzal az eredménnyel járt, hogy Antonius a követeket ki akarta végeztetni. Ezek csak úgy tudtak menekülni, hogy idejekorán értesültek a kegyetlen parancsról. Egy részük nem akart hazatérni, míg panaszukat el nem mondták. Ezeket megtámadták a római katonák, sokat közülük megöltek vagy megsebesítettek. akik pedig nem tudtak elmenekülni, rabságba estek. Mikor e hallatlan galádság ellen a nép újabb panaszt emelt, Antonius a foglyokat is kivégeztette.

A következő évben a pártusok betörtek Szíriába és Mattatias, aki időközben a lI. Antigonos nevet vette fel, azt remélte, hogy segítségükkel ősei trónját visszaszerezheti. Állítólag ezer talentum aranyat és ötszáz rabszolganőt ígért nekik a segítség fejében. Mindössze annyi bizonyos, hogy ezt az ígéretét nem tartotta meg, lehetséges, hogy ellenséges ráfogás az egész. A pártusok mint a rómaiaknak és szövetségeseiknek már eleve ellenségei, az ajánlatot elfogadták és nagy sereget küldtek Antigonos segítségére. ő azonban, mint minden hasmoneus, már talált zsidó párthíveket, még mielőtt a pártus csapatok az ország földjére léptek volna. Nagy zsidó sereg élén ostrom alá fogta Jeruzsálemet, Heródes és Phasael hívei szembeszálltak vele, de a város lakosságának nagy része az ostromlók pártjára állt. Utcai harcok törtek ki. Amikor Antigonos hívei Heródes embereire rágyújtották házaikat, Heródes a nép egészén állt bosszút és sok polgári személyt is megölt. Mindez nem sokkal a sátoros ünnep előtt történt, amikor a zarándokok tömegei zsúfolódtak össze a városban, túlnyomórészt Antigonos hívei. A felkelés végül is sikerrel jár: Phasaelt és II. Hyrkanost elfogták, Heródest menekülésre kényszerítették. Olyan heves volt a zsidók gyűlölete Heródessel szemben, hogy Josephus szerint "menekülése közben a zsidók még a pártusoknál is több bajt okoztak neki, állandóan szorongatták és a szent várostól még 60 mérföldnyire is valóságos csatát kellett vívnia".

Mattatias Antigonos, az utolsó hasmoneus király (Kr. e. 40-37) alig néhány hónapig ült békességgel trónján. Mindjárt trónra lépése után Heródes hadjáratot indított ellene és addig nem nyugodott, míg az országot teljesen meg nem hódította. A pártusok kegyelméből való hasmoneus király és a Rómától támogatott edomita király harca tengernyi zsidó vérbe került. A pártusok kifosztották Jeruzsálemet és környékét, valamint az ország többi városát, Heródes pedig a maga területén ugyanezt tette. A harcok folyamán ismét nagy számban léptek föl szabadcsapatok, akiket Heródes nem legyőzött ellenségként kezelt, hanem mint közönséges bűnösöket kivégeztetett, természetesen bírói tárgyalás nélkül. Josephus bár maga is rablóknak nevezi a szabadsághősöket, mégis megragadó képet fest rettenthetetlen erkölcsi erejükről. "Egy galileai aggastyán feleségével és két fiával együtt egy barlangban rejtőzködött. Amikor fiai Heródes parancsára el akarták hagyni búvóhelyüket, hogy megadják magukat, öngyilkosságra vette rá őket és feleségét saját maga ölte meg. A holttesteket a mélységbe dobta és önmaga is odavetette magát, mert a halált többre becsülte a szolgaságnál. De halála előtt még gyalázkodó szavakkal támadt rá Heródesre, bár a király, aki mindezt látta, még ekkor is felajánlotta megbocsátását és kegyelmet ígért neki." Ily nagy volt a gyűlölet az edomita rabszolga ellen. Kevéssel ezután a galileaiak Heródes híveit a Genezareth- tóba fojtották. Ilyen volt a hangulat Galileában, de jellemző ez az egész ország helyzetére is négy évtizeddel Jézus születése előtt. Aligha képzelhetünk el kedvezőbb feltételeket egy messiási mozgalom számára. (Káldor György fordítása). Ugyanerről a témáról lásd még: Josephus Flavius,  1957. 58. old.

II/26. Bölcsek napkeletről

A Bibliában Máténál ez olvasható: "...ímé napkeletrőI bölcsek jövének Jeruzsálembe..." (2,1). Kelet alatt valószínűleg Pártia értendő, amely akkor Mezopotámiát is magába foglalta, és amely megőrizte a sumér korban már ismert csillagászati megfigyelések hagyományait. (A mezopotámiai csillagászatnak hatalmas irodalma van. A sumér korban épült zikkurat-ok (toronytemplomok) tetején vallási rítusok mellett csillagászati megfigyelések folytak. A sumer városállamok bukása után Asszíria és főleg a déli Babilónia vette át ezt a hagyományt, majd ezek pusztulása után Babilon város és Szippar település. A Kr.e. V századból ismert Abu Rimáni, a IV századból pedig Kidannu, mindketten csillagászok.)

A XX. század húszas éveiben P. Schnabel megfejtett egy újbabiloni ékírásos táblát, amelyen egy Kr.e. 7-es évre várható csillagállás volt látható: a Jupiter és Szaturnusz konjunkciója (együttállása) a Halak csillagképben (lásd részletesen: Ponori, 1993. 258. old.). Ez az együttállás abban az évben háromszor ismétlődött, június 4, október 2, december 10. Ezekben az időpontokban sejthetjük Jézus Krisztus születését.

Az említett mű beszél arról is, hogy a "Gáspár" név hogyan alakult ki. ( Ponori Thewrewk, 1993. 262, old.). Vagy Gondopharosz (Gondofár) indo-pártus király (uralkodott: 20-46.), vagy Gotarzész pártus király (38-51) jöhet számításba. Egyébként Jézus születésekor, tehát i.e. 7 körül IV. Phraates ült a pártus trónon.

A VI. sz. ravennai művész, aki a napkeleti bölcseket ábrázolta, a csillagászokat, vagy máguspap-csillagászokat (akik a bölcsek lehettek), meglepően hitelesen ábrázolja, ugyanis a bölcsek a szkíták hegyes fövegét hordják, amit a pártusok is, ezenkívül szűk nadrágot.

A "háromkirályok" ereklyéit egy ideig a milánói S. Eustergio bazilikában őrizték, majd Kölnbe kerültek. Egy másik magyar szerző a betlehemi csillag megjelenését a Kr.e. 7. év november 12-re teszi. (Teres Ágoston : Biblia és asztronómia. (1998). A jeles csillagász, művében összefoglalja mindazt, amit a babiloni csillagászatról és annak mezopotámiai múltjáról tudni lehet. A művet először 1994-ben adták ki. Az átdolgozott, új kiadás már többször szól a pártusokról. Sajnos, általában összecseréli őket a perzsákkal. Az ilyen dolgok elkerülése végett íródott többek között ez az antológia. Nem tudjuk, azt honnan veszi, hogy az Arsakidák lerombolták a babiloni templomot és tornyot? (57. old.) Ennek általában éppen az ellenkezője történt. (lásd: Roux, 1964.). A már romos épületekre általában még építettek, színházat, templomokat kibővítettek, stb.

Látni kell, hogy a pártus uralom alatt Zarathustra tanítása a Megváltó megszületéséről biztosan elterjedt Mezopotámiában, (tehát Babilonban, Szipparban és másutt), ezért a Pártiából érkező mágusok, vagy csillagászok a Megváltó várásától indíttatva utaztak Palesztinába. Erről így beszél a Megváltó gyermekségének arab evangéliuma. (Csodás evangéliumok. Telosz Kiadó, Budapest, 1996. 27. old.) "Történt pedig, hogy mikor Heródes királysága alatt Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, napkeletről mágusok érkeztek Jeruzsálembe, amint azt megjövendölte Zarathustra.". (Ford.: Tóth Klára)

A napkeleti bölcseket csillagászoknak tartja egy történet is. (Ifj. Ács László cikkének címe: A napkeleti bölcsek (Gotthárdi Hírek, 1997. XII.21. ) "Útjuk kb. két hónapig tarthatott azon a karavánúton, amely Sipparból indulva Tadmort és Damaszkuszt érintve vitt Heródes királyságába. Az út délnyugat felé vezetett, ezért: esténként mindvégig maguk előtt látták a két együtt álló bolygót, amelyek - mint Máté mondja -, előttük mentek. Tehát nincs szó üstökösről, ahogy az a köztudatban tévesen elterjedt. = A bölcsek Jézusban Szaosjant, a perzsa vallás üdvözítőjét ismerték fel, ezért hódoltak neki". Az Aveszta több helyen szól a Megváltó eljöveteléről, így a Yasna 48: "Bár öltene testet az Igazság, és legyen erővel teljes!" (Boyce, 1990. 39. old.)

II/27. "Pártus lovas" /Parthian Horseman/

A kopt egyház művészeti motívuma, amely valószínűleg a görög és egyiptomi közvetítéssel került a koptokhoz. A keresztény koptok az áldásra emelt jobb kéz motívumával díszítették szőnyegeiket a IV. századtól a IX. századig. (Bourget, P.: Musée National du Louvre. Catalogue des étoffes coptes. Vol. I. Paris, 1964.)

II/28. A "Pártus lövés"
Azt jelentette, amikor a lovas, menekülést színlelve, hátrafelé nyilaz a ló hátáról. Justinus ezt írta: "Saepe etiam fugan simulant, ut incantiores adversum vulnera insequentes hebeant." (Lásd: Rostovtzeff: The Parthian Shot. American Journal of Archeology, 47.) A "pártus lövés" - Parthian shot - mint színházi kifejezés. Ez azt jelenti, hogy a szereplő, mielőtt elhagyná a színpadot, visszafordul és valamilyen epés megjegyzést tesz.

II/29. Régi magyar szerzők a pártusokról.

Antológiánknak ebben fejezeteden a következő régi magyar szerzőkről emlékezünk meg:

Bartal György, (1785-1865) jogtörténész az MTA tagja. Lukácsy Kristóf (1804-1876), Jerney János az MTA lev. tagja (1800-1855), Bihari János (1936). ők mind pártus- magyar párhuzamokat vettek észre. Biharit kivéve az ő korukban modern tudományról még nem beszélhetünk, a pártusok nyelvét sem ismerték, ezek a szerzők azonban mégis sok fontos párhuzamot, hasonlóságot vettek észre, és hatalmas klasszikus forrásanyagot ismertek.

A pártus, hun-magyar szkítákról tanulmányai befejezéséül írta Belehőzi idősb Bartal György, 1862. (részletek)

XIII.

"Herodot (IV. 70) azt mondja: ha a szittyák szövetséget kötöttek, bort öntenek egy edénybe, s abba azoknak véréből, kik a szerződést tevék, vagy tőrszúrás, vagy kardmetszés által eresztettek. Ez meglévén kardot, nyilat, dárdát, gerelyt mártottak abba, és sokat fohászkodva kiitták azt, mind magok, mind, kik kísérőik közül a legjelesebbek voltak. Erről a legrégibb, legsajátságosabb, és így legjellemzőbb szkíta szokásról, mely Herodotnak, s minden írott hagyományoknak korán túl kezdődvén, fajunknak egymást felváltott szittya, pártus, hun, magyar nemzeti gyűlnevének évszakait vele együtt szakadatlanul folytatván át élte, nekünk már nincs más mondani, vagy is inkább ismételni valónk, minthogy az, az első, legnagyobb, legbölcsebb magyar király alatt a világszerte híres magyar átok eskübe ment által".

XVI.
"Kurtábban Árszaknak mondták ezt a szíriaiak, macedonok, görögök, latinok s onnét lett a hellén szabású Arsacides szó. Nékem pedig engedjék meg barátaim, hogy ezen értekezésem közben az általam ismeretes Arsaces szót használhassam az országos úr helyett. Arsacest Polybius - a hozzá legközelebb (203. Krisztus előtt) élt, s mély eszéről dicsért klasszikus görög író a pártusok országa alkotójának, és az egyik legbölcsebb törvényhozónak mondja; mások azt mint ilyent dicsőítik, s ebben az istenítésben bizonyosan a pártus szkíták, kik őt Trogus Pompejus bizonysága szerint is mindenek felett szerették, elfelejthetetlennek hirdették, lettek volna az elsők, ha saját istenüket olyannak gondolták volna, mint a görögök, vagy rómaiak, a kik tudniillik, lehetne is, kellene is szaporítani".

XVIII.
Arsaces továbbá mindazt, a mit Herodot a véresküről, a megyékről, a megyeispánokról írva hagyott, - előbbi értekezésem tartalma szerint meghagyta; de a min az emberiség, a haladás, a míveltség barátjának - bár mi nemzetbeli legyen az - nem lehet nem örvendeni; sőt de a min már magán is Arsacesben a szittyáknak második Anacharsisát nem látni nem lehet - mindezeket azzal a bölcs mérséklettel hagyta meg, hogy mindazt, a mi ezekben kegyetlen s emberiség ellenes volt, mint p. o. a foglyoknak áldozatképpen leöletése, a kivégzett ellenfejek bemutatása s más ilyek megszüntette. (Lásd, ha úgy tetszik, Herodot IV 62.64.65.71. sat.)

XIX. Arsaces bölcs mérséklete által lett az előbbeni borzasztó példák ellenében a pártusoknál általános törvénnyé az, amit Strabó (XI. 11.) szinte csodaképen említ fel a kaukázusi szittyák szokásai közt: "usum esse, neminem eorum, qui gravissimum in se admiserint scelus, intorficere; sed tantum cum liberis extra fines ejicore; (száműzni) contra ac Darbices, qui etiam ob levia facinora morte mulctant." Ez a törvény az, mely Arsacesnek minden egyéb törvényeivel együtt az Árpádok korában jelesül az anathema, a száműzés, a regisztrálás, a kiadás neve alatt általában fenntartatott.

XX.
Mindezen törvényeit Arsacesnek, úgy mint a szelídülő erkölcs saját nemtőjét, nem lehetett az akkori világbölcseknek nem dicsérniük, de ezeken kívül még egy más törvénye is volt Arsacesnek. Ezzel ő szándékának egyenessége, igazsága s nagylelkűségéhez képest egy oly bajnak kívánta a pártus szkítáknál elejét venni, melyet ezen bölcsek nagy részt otthon magok is éreztek s orvosoltatni kívántak. S ez az a törvény főképpen, melynél fogva azok neki, úgy mint a legnemesebb törvényhozók egyikének tették fel a koszorút. Miután tudni illik a pártus szkíták őt és maradékát olyképpen választották országos uruknak, hogy mind hatalmára, mind udvara díszére, mind jövedelmeire nézve mindenekben az legyen, s maradékai is azok legyenek, a kik a medus királyok voltak; - viszont Arsaces is velük egyesült akarattal határozta örök időkre, hogy a minő nagy úr bírájuk volt a medusoknak, épen oly tekintélyű nagy úr bírót választhasson népe is magának.

XXI.
Ez a nagy úr bíró volt az, ki az országos urat az összes nép gyűlésben a medusok szokása szerint, fejét előbb fejedelmi fehér szalaggal övezvén, arany székébe iktatta. ő volt az általános legfőbb bíró, épen úgy, mint a magyar arany bullának 8-dik cikke e szavaival mondja: "Palatinus omnes homines regni nostri indifferenter discutia." Arsaces korában a pártus szittyáknak sem mágusaik, sem táltosaik nem voltak; ezekre tehát Arsaces nem ügyelt; a mire pedig őseinknek a keresztény vallás tekintetéből gondolniok kellett volna, azt az 1231-dik évi 17-dik törvénycikk által kipótolták.

XXIII.
A nagy úr bíró az országos úr és a nemzet, vagy annak része közt támadt meghasonlást vagy közbenjárása törvényes tekintélyével megszüntette, vagy, mint bíró, ítélete által elhatározta, hogy a legvégső esetben, ha a király elmozdításáról volt szó, mint az országos tanácsnak (senatus parthicus) feje, erről is, valamint szinte a királyválasztás kérdésében is ő adta elő a voksot; de viszont ő is tartozott arra szorosan ügyelni, hogy a választandó király az első országos úr maradékai közül legyen, más családból ne lehessen.

XXIV
Arsacesnek még egy törvényét kell említenem. Ez a városokat, telepeket, gyarmatokat illette. Ezeknek lakosai görögök, macedoniaiak, szíriaiak és zsidók voltak ; ezek űzték a pártusok között a kereskedést és általában a műipart. Ezekre nézve Arsaces államtörvényében meghatároztatott, hogy ki-ki közülük a maga nemzetségének törvényeivel, szokásaival élhessen, azok szerint ítéltessék. Ez volt a magyarok első királyának is a pártus elődüktől öröklött törvénye, melyet némelyek jobb szeretnének ennek törvényei közt nem látni. Ezek, ha magyarok, szégyellhetik azt nem tudni, hogy egykori őseink hozták ezt a régibb őseink törvényét magokkal Ázsiából.

XXVII.
Strabo (XI. k. 11 , f.) azt mondja, "hogy a kik valaha az amazonokról írtak, mindazok nem az igaznak szeretetéből, hanem merő hízelkedésből írtak" és ebben én is vele tartok. Nem lehetett tehát a legnagyobb örömmel nem olvasnom, hogy már Herodotnak bizonysága szerint (IV. 110-111.) mint egészen idegen jövevények tűntek fel a szkíták előtt is az Amazonok hadiszerekkel és lóháton, míg önmaguknak nejeik sátraik alatt, vagy szekereiknél asszonyi munkákkal voltak elfoglalva, a nélkül, hogy vadászatokra jártak, vagy más olyast, mi férfit illet, tettek volna.

XXVIII.
Következetes magával Herodot, mert midőn a szittya nőket természeti rendeltetésükhöz híveknek látja, különös gonddal tünteti fel azoknak kenderrel volt legfőbb foglalatosságukat. Mindazon eszközöknek, melyek által ebből azután a fonál s ezekből a vászon lesz: a tiló, a gereben, a rokka, a gyalog rokka, az orsó eredeti pártus hun-magyar neveik; a hím és hímetlen szavak, s ezeknek oly számos ivadékai, mindannyi bizonyságok az iránt, hogy a foglalatosságok a pártus hun-magyar nőknek elvitathatatlan dicséretüket teszik. Arsacesnek a pártusok első országos urának törvényei voltak a szittya nők hűségének őrei. Ezeknek pedig nem csak szigorú kötelességük, de legfőbb örömük saját mindkét emlőjükkel, és így egy igen tisztelt akadémiai tag barátomnak értekezése szelleme szerint az édes anyai tejjel szoptatni szülöttjüket, a még csecsemő pártus hadfiakat, hanem majd a lórakelőket vászonruhával is, vagy ruhaképp idomított bőrökkel ellátni. Náluk azonban buján nőtt a vadkender is, annál gazdagabban pedig a vetett".

Jerney János utazást tett A Don-Dnyeper vidékére, de Iránban nem járt. Meg volt győződve a pártus-magyar rokonságról. Művének címe: Keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett. (1851.)
Jerney művének fontosabb részei:
- Mikor költözött ki Pártiából a magyar nemzet?
- Kazárok, masagéták. - Török népek.
- A viseletről
- A tűz tisztelete. Stb.

Lukácsy Kristóf örmény lelkipásztor, kerületi esperes "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők után" c. műve 1869-ben jelent meg 2000-ben újból kiadták, hasonmás kiadásban (Hunyadi László gondozásában). Lukácsy hatalmas örmény; latin, görög forrásanyagot dolgozott fel, de az ő korában még modern tudományról nem beszélhetünk. Az Arsakida- család hun eredetére nézve lásd: antológiánkban "Az Arsakidák". A könyv újbóli kiadása mindenképpen tiszteletreméltó vállalkozás volt.

A könyv második fejezete foglalkozik a pártusokkal. Óvatosan kell kezelni azt az örmény sajátosságot, hogy az összes szkítának mondott törzset azonosnak tekintették. Pl.: dahák = szakák = masszagéták. Lukácsy gazdag örmény forrásanyagát újra kellene vizsgálni, és magyarra fordítani!

Bihari János:
A pártusokra vonatkozó etnográfiai adatok antik források után (1936) (részletek)

VIII. A szövetségkötés formája, s nép jelleme, pártus erények

Ha a pártus idegenekkel béketárgyalásra akart összejönni, íját leajzotta, jobb kezét kinyújtotta annak jeléül ahogy nem ellenséges szándékkal közeledik hozzájuk. Rendszerint semleges területen - vagy az Eufrátesz egyik szigetén, - vagy egy hídon jöttek össze a követek, vagy a vezérek, míg a csapatok a folyó két partján helyezkedtek el. Baráti módon, többnyire görög nyelven vitatták meg ügyeiket, s a szerződés feltételeit írásba foglalták. A tárgyalás befejeztével ünnepélyes fogadalmat tett a két vezér a békefeltételek megtartására, és kölcsönösen megvendégelte egymást. Érdekes szokás volt náluk magyar szempontból a szövetségkötésnek az az ünnepélyes formája, amit vérszerződésnek nevezünk, s ami kétségkívül megvolt a többi turáni népeknél is.

Tacitus említi, hogy két Arsakida, Mithridates örmény király és Pharasmenes pártus király között háború tört ki, és Pharasmenes fiát, Rhodomisthust küldte el Lithridates ellen. Mikor békét kötöttek, vérszerződéssel erősítették azt meg, amely a következő módon történt: Mos est regibus, quotiens in societatem coeant, implicare dextras pollicesque inter se vincire nodoque praestringere, mox ubi sanguis in artus extremos suffuderit, levi ictu cruorem elíciunt atque invicem lambunt. Id foedus arcanum habetur quasi mutuo cruore sacratum. - Ugyanezt a szokást megemlíti Herodotos. A szkítáknál, kiknek életében még nagyobb szerepet játszott a vérszerződés: "Szövetséget a szkíták, már akikkel kötnek, következőképp kötnek: egy nagy cserépserlegbe bort öntenek, s azt a szövetségesek vérével összekeverik, miután bőrüket előbb felmetszették, vagy karddal kissé felvágták. Azután a serlegbe kardot, nyilakat, bárdot és dárdát mártanak; ennek végeztével sokat imádkoznak, s mind maguk a szövetségesek, mind kíséretüknek legtekintélyesebb tagjai isznak belőle". - A szkíták nemcsak a szövetséget, hanem az egymás között kötött barátságot is vérszerződéssel erősítették meg. A baráti hűséget és szeretetet nagyon sokra becsülték, amire csodálatos példákat találunk náluk, és még a sztoikusak is a szkíták életéből vettek példákat a barátság illusztrálására.

Ha valakiről a szkíták észrevették, hogy kiváló jellemű és nagy tettekre képes, annak a barátságáért valósággal versenyeztek, és miután a barátságot vérszerződéssel megpecsételték, attól kezdve nem volt a világon semmi, ami szétválasztotta volna őket. A baráti szeretetnél nagyobb valamit nem tudtak elképzelni, és legnagyobb büszkeségnek tartották, ha osztozkodhattak barátjuk jó- és balsorsában, s viszont nem ismertek nagyobb szégyent, mintha valaki a barátságban árulónak bizonyult. Törvény volt, hogy ilyen barátságot legfeljebb három ember köthetett egymással, mert nem lehet erős az olyan barátság, amely sok ember között jön létre. - Végül említsük meg a magyar vérszerződést annak bizonyságául, hogy a turáni kultúrkör e késői ága még másfélezer év után is megőrizte ezt az ősi turáni szokást: Tunc supra dicti viri pro almo duce more paganisno fusis propiis sanguinibus in unum vas ratum fecerunt iuramentum.

A pártus nép jellemében sok nemes vonás van, ami előrehaladott civilizáció jele. Ilyenek: vallási téren gyakorolt türelem, humánus bánásmód a hadifoglyokkal, a száműzötteknek asilumot adtak, tisztelettel és szeretettel bántak velük. Az adott szót és békefeltételeket szigorúan megtartották. Ezzel ellentétben Justinus azt mondja, hogy a pártus csak addig tartja meg adott szavát, amíg abból haszna van: Fides dictis promissisque nulla nisi quatenus expedit (41, 3). És Horatius is használja egyik epistulájában a "Parthis mendacior" kifejezést (I, 2, 112), de ezeket úgy tekinthetjük, mint a "Punica perfidia"-val párhuzamosan keletkezett ellenrágalmakat. Hogy a rómaiak ilyen eltorzított színekben mutatják be a pártusok jellemét, azt jobbára annak lehet tulajdonítani, hogy a sok súlyos vereség után csak gyűlölettel gondoltak a kárvallottak a rettegett és vitézségük miatt félelmetes pártusokra, ezért a hadicéljaik megvalósításánál alkalmazott kíméletlen szigorúságot jellembeli fogyatékosságnak tüntették fel. Ha nem is voltak olyan civilizáltak, mint a rómaiak, de kétségtelen, hogy nem volt köztük civilizáció tekintetiben olyan áthidalhatatlan különbség, mint a klasszikus írók leírásából kitűnik.

A szigorú katonai nevelés eredménye lehetett, hogy a spártai fegyelemre emlékeztető vonásokat ismerhetünk fel a pártusok természetében: natura taciti, ad faciendum, quam ad dicendum promptiores; proinde secunda adversaque silentio tegunt. Törvényeik nagyon szigorúak voltak, különösen a háládatlanok és szökevények ellen hozott törvények, és ha valaki bűnt követett el, még hozzátartozóit is érintette a büntetés: Leges apud eos inpendio formidatae, inter quas diritate exsuperant latae vontra ingratos et desertores, et abominandae aliae per quas ob noxam unius omnis propinquitas perit. Hasonló szigorú törvényeket találunk a szkítáknál, akik már Homérosz óta ismertek és híresek voltak jó törvényeik és igazságosságuk miatt.

Természetesen katonai államszervezetüknek megfelelően a katonai erények kifejlesztése volt a fő és minden egyebet háttérbe szorító cél. Főleg arra volt gondjuk, hogy az ellenséggel szemben vitézül viselkedjenek, ezért úgyszólván egész életüket a hadászat elsajátítására fordított gyakorlatok töltötték ki. Tették ezt egyfelől azért, mert a fegyverforgatás volt főfoglalkozásuk, másfelől az idegenek előtt félelmetes és csaknem utánozhatatlan pártus taktika elsajátítása csak hosszas és állandó gyakorlatok mellett volt lehetséges, amely megkövetelte a hideg és meleg, éhség és szomjúság hősies tűrését, és szigorú fegyelmet tételezett fel úgy az egész hadseregben, mint az egyes katonákban külön-külön. Ammianus Marcellinus a kiváló katonai fegyelemnek és képzettségnek tulajdonítja, hogy a pártusok akár a legnagyobb hadseregre nézve is veszedelmet jelentettek: Militari cultu ac disciplina, proludiisque continuis rei castrensis et armaturae, quam saepe formavimus, metuendi vel exercitibus maximis (23, 6, 83).

Legfőbb erény volt a vitézség. Tacitus jegyzi fel, hogy az istenek oltárai előtt esküvel kötelezték magukat az ellenség csalárdságának a megbosszulására. Első és utolsó királyuk harcban esett el, abban találták minden örömüket, a béke terhükre volt. Boldognak csak azt tartották, aki vitézkedése közben esett el, ha valaki természetes halállal múlt ki, azt gyávasággal és szidalmakkal illették ... indicetur inter alios omnes beatus, qui in proelio profuderit animam. Excedentes enim e vita morte fortuita, conviciis insectantur ut degeneres et ignavos.

A turáni népek általában a vitézséget tartották legfőbb erénynek. A szkíták szintén a vitézkedésben találták legnagyobb örömüket s tekintélyük annál nagyobb volt, minél több ellenséget ejtettek el harc közben. Minden szkíta járásfőnök (nomarches) évenként ünnepet rendezett a saját járásában, és ezen az ünnepen egy borral telt serleget hordoztak körül, amelyből csak az ihatott, aki már ölt ellenséget. Ha valaki ezt még nem tette meg, félreült tiszteletlenül, és ez volt a legnagyobb szégyen. Bölcs Leó pedig a magyarokról mondja, hogy egyéb pompa és jólét mellett csak arra van gondjuk, hogy ellenségükkel szemben vitézül viselkedjenek.

A kiváló pártus hadászatnak és vitézségnek tulajdonítható, hogy félezredéves uralmuk alatt a rómaiak legerősebb riválisai voltak, és megakadályozták Róma terjeszkedését Keleten. Másik világtörténelmi jelentőségük abban áll, hogy az ázsiai barbár népek előrenyomulásának is gátul szolgáltak, s ha ők nem lettek volna, az emberiségnek talán már akkor olyan sorsot kellett volna elszenvedni, ami nem sokkal bukásuk után a népvándorlás idején be is következett.

II/30. A pártus királyok koronázása

A pártus királyt Mitra isten megtestesülésének tekintették. Az alattvalók jelenlétében a király a barlangban született istenség szerepét játszotta el. (Siz város közelében ismeretes ilyen barlang) A koronázást igyekeztek az újesztendő beköszöntésének idején tartani. A Surena tiszte volt a koronázás. (Minderről részletesen: Widengren, 1976.) A Surén nemzetség keresztény hitre tért, ismeretes egy Surén püspök a VIII. századból. (Harmattor, 1970/2). A koronázáskor az uralkodó a nép között ajándékokat osztott és gyöngyöt(!) szórt szét. (Mindez megtalálható a Wis u Ramin c. romantikus eposzban is)

II/31. Aranytrón

"Az arany trónusnak igen nagy Jelentősége volt az Arsakida, mint pedig a Szászánida időkben" - írja Czeglédy Károly az egyik tanulmányában.  "Az Arsakida arany trónt érmeken is ábrázolták. 116-ban Trajanus zsákmányul ejtette, s magával vitte Rómába. Később, Hadrianus visszaígérte a pártusoknak, de még Antonius Pius sem adta vissza".

II/32. Az íj mint hatalmi jelvény

Az Arsakidák pénzeinek hátoldalán gyakran látható a mitikus I. Arsak, íjjal a kezében. Az aranyíj a hunoknál is hatalmi jelvény volt. Aranylemezekkel borított íjakat több alkalommal találtak előkelő hun sírokban (Lásd részletesen: Harmatta János tanulmányát: Harmatta J.: The Golden Bowl of the Huns. Acta archaelogia, 1951/I. Jakuszowicze és Pécsüszög. (Nagykazsány- Üszögpuszta)

II/33. Temetkezés a pártus birodalomban

"Mindegy; bár eget ért cifra-tornyú várunk
 Csak egy leplet nyerünk,
 mikor holtra válunk."
Firdauszi. ( Radó A. fordítása.)
Az örmény krónikákból lehet következtetni a pártus királyok temetésére. A temetési menetet fegyveres lovasság kísérte és trombitások szolgáltatták a zenét. (Artaser örmény király temetését részletesen leírja Henning: Two Central A. Words. (Transactions of the Phylological Society, London, 1945.)

Különösen érdekes a rituális öngyilkosság, amit a király ágyasai és szolgái követtek el! (Ld. a sumer királysírokat, így Paubi királynő sírjának feltárását. L. Woolley: Ur in Chaldea. Brockhaus, 1957.) A rituális öngyilkosság az örmény kereszténység megszilárdulása után elmaradt. A pártus birodalom területén többféleképpen temetkeztek (Zarathustra hívei a holttestet a madaraknak hagyták, ismeretesek ún. "papucskoporsók" is. A pártus királyok temetkezési helye Nysában (Ashabád mellett) még nem került elő. Most az ún. nemesfém, szem-, és szájlemezes temetkezéssel foglalkozunk. Így temették el ugyanis a birodalom egyes részein az előkelőket.

A mai Szíria keleti részében, a hajdani pártus határváros Dura-Europos sírjaiban szemlemezeket találtak.  "Rostovtseff bőséges jegyzetanyaggal bizonyítja, hogy az Elő-Ázsiában a pártus időkben ismét szokássá vált szem-, és szájlemezes temetkezés ugyanezen a területen és a Földközi tenger medencéjében már az igen korai időben előfordult. (Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus. A honfoglaló magyarok halotti álarcának eredetéről. Anti Tan.(1987-88). Benkő Mihály ebben a tanulmányában részletesen ír a sumer király sírokban talált, Woolley által "Homloklemez"-ként meghatározott aranylemezekről. A krími szkíta főváros Neapolis szkítica (Kr.e. II-1.század) kriptáiban, több ízben találtak szemlemezeket. 1852-ben C. Rassam Ninivében pártus sírokban arcmaszkokat, arany "szemüvegeket", stb. talált. "Valószínűnek látszik azonban, hogy Mezopotámiában és Szíriában az előző évszázadokban feltűnő.szem- és szájlemezes temetkezési szokást széles körben a pártusok terjesztették el a Közel-Keleten és a birodalmuk határain kívül élő, velük kapcsolatba kerülő  népek között. A pártus korszakból származó szemlemezek feltárási helyei: Warka, Babyton, Nippur, Seleuceia, Assur, stb.)

A szemlemezes, arcmaszkos temetkezés szokása a magyar olvasót különösen érdekelni fogja, ugyanis honfoglaláskori fejedelmi sírokban is találtak ezüst szemlemezeket! (László Gyula: Árpád népe: " Árpád népe halotti lepelbe takarta halottait, s nyílást vágott a szem és száj számára. Az előkelőbbeknél ezt a nyílást ezüst lemezekből készítették el." 54. old) "Évtizedeken át az egyik legfontosabb bizonyítéknak tekintették a szemfedél szokását arra nézve, hogy a magyarok finnugor eredetűek, mivel ez a szokás - csak az obi-ugoroknál volt elterjedve. Tíz esztendeje megdöntötte ezt az elméletet Benkő Mihály, mégis tovább él és nem akarunk tudomást venni más tényekről. Bakay: 1997 II. 21. old.)

Shanrong (proto-hun) vagy rong (ejtsd: rang) sírokban bronz szem- és szájlemezeket találtak. a Kr.e. Vlll. századból. ( Érdy Miklós: A hun lovas temetkezések magyar vonatkozásokkal. /2001. 39. old./ " Ennek a temetkezésnek sok párhuzama van a honfoglaló magyar temetőkben, amikor a szemet és a szájat záró lemezek bronzból, ezüstből vagy aranyból lehetnek a szemfedőn") A pártus-hun párhuzamok tárgyalásakor (lásd az erről szóló fejezetet), érdemes figyelembe venni Érdy megállapításait a temetkezési szokásokkal és a sírok szerkezetével kapcsolatban (Temetkezési edények, részleges lovastemetkezés - erről lásd László Gyula idézett művét -, ékszerek, fémlemezes halotti szemfedő szokása, stb.( Érdy idézett mű 108. old.)

Elő-hun és hun temetkezési szokások magyar párhuzamait részletesen tárgyalja még Horváth Izabella is. A sírok tájolása, részleges lovastemetkezés, kantárdíszek, zablapálcák, fegyverek, nyílvesszők, övek, halotti arctakarók, stb. Összefoglalóan elmondható: "A fent tárgyalt temetkezési szokás részleteinek párhuzamai ismét egy pár szállal kötik a magyarok őseit a belső ázsiai lovas népek őseihez. A temetkezési szokások igen szívósak, és tükrözik a társadalom értékrendszerét".

Veres Péter "A honfoglaló magyarok temetkezési szokásainak problematikája" c. írásában kétségeit fejezi ki a szemlemezes temetkezéssel kapcsolatban. Ezt írja: "A néprajztudomány részéről a régészszerzővel szemben főleg azt hozhatjuk fel kritikai észrevételként, hogy a legkülönbözőbb népektől származó nagyszámú konkrét adat teljes mértékben ellentmond a kizárólagos török, illetve sumér eredet koncepciójának". (Ősök, táltosok, szentek. MTA. Néprajzi Kutatóintézete. Budapest, 1996.)

II/34. Pártus személyiségek
II. Mithridatész (Kr.e. 123-88)

Pártus nagykirály, 11. Artaban fia. Hadjárataiban a nyugati tartományok kormányzóit legyőzte, aztán a keleti határokról verte vissza a nomád támadásokat. Az ő uralkodása alatt a pártus királyság keleti határa az Oxus folyó, a mai Amu-darja. A pártus királyság fennhatóságát India nyugati államai is elismerték  és a nagykirály egész Irán felett uralkodott. Kr.e. 115-ben megegyezés született Kínával, az ázsiai kereskedelem zavartalanságának biztosításáról. Felvette a "királyok királya" címet, kegyencét Tigranészt az örmény trónra segítette. Az ő uralkodása idején került sor az első érintkezésre Rómával az Eufrátesznél. (Kr.e. 92.) Szerződést kínált Sullának, aki ezt visszautasította. Justiniánus szerint II. Mithridatészt saját öccse, Orodész gyilkoltatta meg. (Historiae Philippicae, XLII)

Egy pártus származású buddhista misszionárius

An Si-kao .buddhista szerzetes, Pártiából származott, az Arsakida dinasztiából. 148-ban Kínába utazott, megérkezett Lojangba és összesen 179 buddhista szutrát (írást) fordított le kínaira. "Ezzel Ansi-kao iskolát alapított: kidolgozta a buddhista szövegek kínai fordításának módszereit. A lojongi kolostor a kínai buddhisták elismert központja lett. An Si-kao tevékenysége joggal vívott ki népszerűséget a kínai buddhisták egymást követő nemzedékeinek köreten: úgy néztek fel rá, mint a kínai buddhizmus valamiféle ősatyjára, saját pátriárkájára. " ... (Vasziljev, 1977.)

Világosító Szent. Gergely

Az örmény források szerint ő bírta rá a kereszténység felvételére III. Tiridat királyt. (Egyes források szerint 287-330-, más források szerint 286-294)  Megkínzatásának leírása megvan Agathangelosz IV. századi térítéstörténetében. A modern kutatások szerint Agathangelosz valószínűleg sohasem létezett, krónikája, amely az örmény nép megkeresztelkedését tárgyalja, mégis élvezetes olvasmány. Részletünkben arról van szó, hogy Gergely visszautasítja az Anahita istennő szobra előtti tiszteletadást.

"A király elrendelte, hogy kötözzék össze a kezeit, tömjék be a száját, meghagyta, hogy akasszanak egy tömb sót a hátára, és vessenek hurkot a mellkasára, és köteleket fűzzenek e mellkasát átfogó kötésbe, és megkötözve húzzák fel csigákkal a palota oromzatának tetejébe. És ott függött kötözve emígyen hét napon át. Majd hét nap múlva megparancsolta a király, hogy oldják meg szorongató köteléket. És hozták és a király eleibe állították". (A részleteket Schütz Ö. fordította )

(Gergelyt a szenvedések nem tántorítják el hitétől, fejjel lefelé függesztik fel, talpába szögeket vernek, olvasztott ólmot öntenek rá, stb. 23 évig tömIöcben tartják, végül a király bocsánatot kér tőle és az egész ország megtér a keresztény hitre.) Világosító Szent Gergely valószínűleg egy Anak nevű pártus férfi fia volt. "Gergely, aki a pártus nemzetből, Páhláv tartományból, az Arsakida uralkodóház szureni ágához tartozó Ánáktól származott, úgy tűnt fel az országunk keleti táján, mint eredet a szellemi nap sugaraiból, mint a szellemi nap megismerhető sugara, mint szabadító a bálványozás mély gonoszságától...

Az Agathangelosznak tulajdonított hagyomány szerint a grúzokat is Világosító Gergely térítette meg. A Kaukázusban élő hunok között is terjesztette a keresztény eszméket. Az evangéliumok a IV. században már léteztek hun nyelven. A Szentírás hun nyelvű változata örményből készült.

Bardeszán (Bardeszanész) 154-222

Az első nagy "szír"-nek mondott vallásfilozófus. "A korai edesszai kereszténység kiemelkedő alakja volt Bardeszanész, IX. Abgár király bizalmasa, aki szintén keresztény volt. Megtérése előtt Bardeszanész asztrológiával foglalkozott, kiváló tudós hírében állt, aki olyan költeményeket írt, amelyek ma is a szír irodalom klasszikus alkotásai közé tartoznak. ... A mester és, tanítványi köre Edesszában ellenállt a markioniták befolyásának, ellensége volt a gnoszticizmusnak, de később mégis gnosztikus elemek szüremkedtek be írásaiba, tanításába, hiszen igen népszerű volt." (Vanyó L.: Az őskeresztény egyház és irodalma. Budapest, 1980. 265. old.)

A gnosztikus irodalom remekművének, a Gyöngy-himnusz a szerzője valószínűleg Bardeszanész köréhez tartozott. A Gyöngy-himnusz görög szövege az apokrif  Tamás aktákban maradt ránk. ( 726 old. id. mű.) A hivatkozott műről lásd részletesen ebben a kötetben: Apokrif gondolatok egy apokrifról.

Mani (216-276)

"Szinte törvényszerű, hogy az első nagy szír vallásfilozófus és tudós, Bardeszán (154-222) pártus származású volt és előfutára lett a pártus főúri családból származó, ktésziphóni születésű Maninak (216-276), aki a régi perzsa zoroaszter vallásból és a kereszténységből egy új vallást hozott létre. (manicheizmus!) Mani magát Zarathusztra (Zoroaszter) Mózes, Buddha és Jézus utáni utolsó prófétának tartotta és úgy vélte, neki kell írásban rögzítenie az igazi új vallás eszmerendszerét." (Bakay, 1998. 11. 38. old.)

Mani-ról könyvtárnyi irodalom van. Néhányat ajánlunk: Lexikon für Theologie und Kirche (Freiburg, 1934.); Die Stellung Jesu im Manicheismus. (Berlin, 1926.). Ez a kötet közli Stein Aurél által felfedezett manicheus szövegeket. (Kínai fordításokban maradtak fenn.)

II/35. A pártusok és a hunok

Pártusok és hunok kapcsolatára nézve nagyon kevés forrás áll rendelkezésünkre. A kínai adalékok alapján azonban biztosan tudjuk, hogy Csicsi hun uralkodó Kr.e. 48-ban a Selyem út ellenőrzésének megszerzésére törve a kínaiak ellen fordult. Az első ilyen támadásra, amelyről tudunk Kr.e. 36-ban került sor és ebben a támadásban nehéz fegyverzetű pártus csapatok segítették! (Ch'en Tang önéletrajza, idézi: H.W Haussig: Die Geschichte Zentralasiens in vorislamischer Zeit, D. 1983.)

Ez volt az első olyan eset, amikor kínai hadsereg összeütközött "nyugati" hadsereggel. A pártusok tehát a kínaiaknak "nyugatinak" számítottak.

Pártusok	Hunok
Az ARSAKIDA
időszámítás kezdete Kr.e. 247.	TOU-MAN sanjü
I. ARSAK (238-210)
II. ARSAK (210-191)
I. Mithridates (171-138)	MO-TUN (209-174)
II. Mithridates (123-87)
	Huhan-Jie (Déli hunok) 58-31
Carrhae Kr. e. 53	Csi-csi (Északi hunok)
(II. Orodes) 57-36
	A hun birodalom
	két részre szakad Kr.e. 53.

II/35 Pártus és hun párhuzamok

-  A ló fontos szerepe, Szinte egész életüket lóháton töltötték,
-  Hasonló fegyverzet és harcművészet, kiváló lovas íjászok,
-  Madár és állatábrázolások,
-  A sólyom, mint harci jelvény, koronadísz (lásd: pártus korona, illetve ordosi hun korona!!?)
-  Temetés szemre helyezett éremmel, szemlemezzel, arcmaszkokkal, (lásd: előhun, hun, avar és magyar    sírokban!),
-  Az íjak szerkezete és használata, (hátrafelé nyilazás), - A dob és lasszó használata,
-  Vérszerződés (szkítákról: Herodotos, pártusokról: Tacitus, a magyarokról: Anonymus)
-  A Nap tisztelete, (pártusoknál, hunoknál, avaroknál, magyaroknál, a magyar Szentkoronán: nap és hold),
-  Írás (a pártus és hun rovásírás egyaránt arameus írásjeleket használt),
-  Az adott szó fontossága,
-  Zarathustra tanítása mindkét birodalomban ismert volt, - Részleges lovas temetkezés hun és magyar   sírokban, (lásd: Érdy M.),
- Padmalyos temetkezés. (hun sírokban: lásd Érdy, szarmata sírokban: lásd.: Bakay, 1977. Magyar sírokban: Érdy, 2001., pl.: Budakeszi és lbrány),
(A hun és magyar temetkezési szokások párhuzamait részletesen mutatja be Érdy M. 2001.)
-  Az Arsakidák magukat a "Nap és Hold fivéré"-nek tartották, A hun Shanjü: a Nap és Hold a szülei. (Rugyenko. 1969.)
-  Az ősök tiszteletének fontossága, Hit a halál utáni életben (lásd részletesen: Rugyenko, 1969., Érdy, 2001.),
-  A királyság szakrális jellege,

(Czeglédy: A szakrális királyság a sztyeppei népeknél, LXXX/1974. Magyar Nyelv
- Aranytrón a pártusoknál
- A hunok arany sátra és asztala.

II/36. Mi lett pártusokkal

A szászánidák is pártus eredetűek voltak. (De nem Arsakidák!) A pártus nemesség bizonyos pozíciókat megtartott a perzsa uralom alatt is. A pártus nyelv és irodalom Kelet-Iránban továbbra is megmaradt. A szászánidák bizonyos pártus hagyományokat megtartottak. A római hadsereg alkalmazott pártus könnyűlovasokat. Sok pártus ment Örményországba, Bizáncba, többen a bizánci hadseregben magas pozíciókat töltöttek be. A pártus nyelv mai, iráni nyelvjárásokban folytatódik.

II/32. Irániak és magyarok

"Az Attila-kard tehát a hun tudat egyik, tárgyhoz köthető része". (Makkay, 1993. 108. old.) A Kr.e. V. évezredtől létezhettek kapcsolatok az ősiráni törzsek és finn- ugorok között. (Harmatta, 1990. 3. 247.) Ugyanitt azt olvashatjuk, hogy a .Kr.e. VII. századtól a szauromatákkal történhetett érintkezés. A finnugor nyelvek iráni jövevényszavaival egy másik Harmatta tanulmány foglalkozik: Irániak és finnugorok, Irániak és magyarok. (Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1977. 167. old.). Ebből idézünk néhány gondolatot.
1. Az ősiráni jövevényszavak finnugor nyelvekben, a Kr.e. 4600 és 1600 között.
2. Etnikumok közötti érintkezés,
3. Az óiráni korban, iráni hatások (Kr.e. 800-300 /200 között).

Északnyugat iráni méd és pártus jövevényszavak a magyarban. Ebből egy szó kialakulása: óiráni vá hacá ra - pártus vacar - vásár.

Könyvének egyik fejezetében Makkay János a magyarok szarmata s alán kapcsolatairól szól (Makkay, 1996. 71. old.). Egy másik könyvében (Attila kardja, Árpád kardja. Szeged, 1995.) a szent kard legendák iráni eredetéről van szó, de olvashatunk az Arthur legendák iráni kapcsolatairól is. A Grál-legendák iráni forrásaira Harmatta J. korábban rámutat. (Harmatta, 1992., 1994.)

Iráni népekről (jászok) részletesen olvashatunk még Makkay J. egy másik könyvében: Előítéletek nélkül a jászokról. (Makkay, 1997)
(T. L.)

II/ 38. 11 szarmatákról

Bakay Kornél könyvének egyik fejezetében részletesen szól a szarmatákról. Ők azért fontosak számunkra, mert:
a) Belső-Ázsiai eredetűek,
b) a dahák a pártusok és szarmaták ősei is: a dahák a Kászpi-tótól északkeletre és keletre éltek,
c) Tóth Tibor (és mások) szerint: a Fekete-tenger vidéki és nyugat- kazahsztáni szarmata embertani anyag mutatja a legnagyobb hasonlóságot az ősmagyarokkal. Reméljük. hogy ezzel az Olvasó előtt világossá vált, mi köti össze a sztyeppei népeket (így a pártusokat és magyarokat is!) és miért fontos terület az Aral-tó vidéke. (T L.)

"Összefoglalóan rendelkezésre álló leletek alapján megállapítható, hogy a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korszakban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi tenger mellékén ment végbe".
(Tóth, 1965.)

II/39. Az Aral-tó környéke

Az Aral-tó mentén és környékén jelenleg a következő államok vannak: Kazahsztán, Üzbegisztán, (a Szovjetunió létezésének idején a tótól délre Karakalpak SzSzK feküdt). Nem közvetlenül érintkezik az Aral-térséggel Türkmenisztán, melynek területéről az ókorban a pártus "honfoglalás" indult, tehát a parnok vagy parnik innen indultak Irán meghódítására. Érdekesség továbbá, hogy a Tolsztov expedíció az Aral-tótól délre tárta fel az ősi Khorezm birodalmának emlékét.Itt folyik az Amu-Darja (ókorban Oxusz), a Szír-Darja (az ókori Jaxartesz). Ókori források ide helyezik a parnok lakhelyét. Lásd: Arrianos Anab. III. 8. és Q, Curtius VILI. 1.8. részletesen leírja: Schippmann, 1980, A. Herrmann, 1914. Pauly VI. kötet. Bakay, 1997. 56. old.

A Kr.e. II. évszázad közepén (kb. 170 és 60 között) az ázsiai hunok birodalmának határa az Aral-térség lehetett. Ammianus Marcellinus Ieírja, hol az alánok törzse már (ő a "Massageta Halani" kifejezést használja, XXII. 8.31.) érintkezett a hunokkal. Csicsi hun király hatalmának tetőpontján a pártusok országáig terjedt a hun birodalom! Lásd továbbá Szász, 1994. 16. oldal: (részlet) "A hunok a nyugati források szerint csaknem egész vándorlásuk idején szomszédai a (masagéta-) alán népnek... a két nép története századokon át kölcsönös vonatkozásokat mutat fel".

A magyar olvasót igazán érdeklő összefüggések most következnek. Az elmúlt évtizedek tudománya a magyar etnogenézis (az embertani kép kialakulása) helyszínéül az Aral-tó és a Kaszpi-tenger környékét jelöli ki. "az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már az i.e. XII. században elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az Alsó-Volga és a Mugadzser-hegység, valamint az Aral-tó által határolt területen. Itt a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe az i.e. Xll.II. század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovoi europid antropológiai szubsztrátum hatását mutatja. (Ugyanez a kép bontakozik ki a szovjet etnogenetikai kutatásokból is.) Veres Péter: A szovjet etnogenetikai kutatás és a magyar őstörténet. ("A populációs genetika módszereivel dolgozó antropológiai kutatás a Szovjetunióban és hazánkban egyaránt arra a következtetésre jutott, hogy az ősmagyarok embertani arculatának kialakításában az un. andronovoi típus meghatározó jellegűnek tekinthető.")

2001 májusában orosz és amerikai régészek jelentették be közös kutatásaik eredményét: a mai Türkmenisztán és Üzbegisztán térségében egy 4000 éves, eddig ismeretlen civilizáció településeinek nyomait tárták fel. Az akkori népesség agyagtéglából építkezett, gabonát termelt és írásrendszere is volt! A kutatók szerint ez a felfedezés újraírhatja az ókori kultúrák történetét. Lásd részletesen a História 2001/4-es számában.

II/40. Az antropológia bizonysága

"Az emberi nemnek fajtái vannak: római, görög, pártus".
(Seneca)

Az antropológia szerint (többek között Ginzburg vizsgálatai) az Uraltól keletre élt szkíta népek az ún. andronovói típusba tartoztak. Ezen belül a turanid és pamíri csoport hozható kapcsolatba a magyarokkal.

"Etnikai, embertani vizsgálataim eredményei arra utalnak, hogy az őslakos eredetű magyar népességeknél - melyek az általam felmértek 62,79 %-át teszik ki - a közép ázsiai (törökös) típusok (turanid, pamíri, kaszpi, mongoloid) 52,2%-ban, a finnugor formák (ural, lapponoid, a keletbalti régi finnugor alakjai) 3,8%-ban - az utóbbin belül a vogulokra, osztjákokra jellemző urali 0,2%-ban, a kaukázusi eredetű formák előázsiai, kelet dinaroid 9,3%-ban észlelhetők.

(Henkey Gyula cikkének részlete. (Kapu 2001. Ob-07.) Henkey Gy. új könyvének címe: A magyarság és más kárpát-medencei népek etnikai embertani vizsgálata. Bp. 2002. Magyar őstörténeti Kutató és Kiadó Kft. Ebben foglalja össze vizsgálatainak eredményeit.)

Henkey Gyula ezt írja kutatásairól: "összefoglalva 42 évi kutatómunkám eredményeinek népesedéstörténeti síkra kivetíthető lényegét, az általam vizsgált összes magyaroknál, a közép-ázsiai (törökös) típusok aránya a finnugor formákhoz képest tízszeres (46,8% a 4,6%-hoz) a finnugor alakhoz képest a kaukázusi eredetű formák gyakorisága is jelentősen nagyobb 7,9%. "A magyar nép embertani képe (Turán, 1/1. 1998. március 33. old.) Az idézett László Gy. könyv: őstörténetünk. A cikk számos szakmunkát is felsorol, további tanulmányozásra. (Bartucz, Ginzburg, Lipták, stb.) "Vizsgálataim igazolták László Gyula (1981) azon nézetét, hogy nyelvészeti adatokból kiindulva nem lehet a magyar nép származását meghatározni és a régészet, embertan, néprajz egyre fokozottabban kapcsolódik be a magyar őstörténeti kutatásokba. (És hogy hogyan viszonyul mindez a finnugor nyelvrokonsághoz? "A nyelvek rokonsága nem jelent egyúttal antropológiai, genetikai rokonságot"

TÁBORI LÁSZLÓ  II. Az Arsakidák birodalma

II/41. II. pártusok és a magyar őstörténet
(Összefoglaló gondolatok)

A pártusok eredete
A pártusok ősei a DAHA (Daai) törzsből váltak ki és fokozatosan meghódították Iránt. Két forrásra támaszkodva állíthatjuk, hogy a dahák Belső-Ázsiából, az Aral-tó környékéről származtak, onnan vándoroltak le előbb a Kaspi-tó keleti részére, onnan pedig Pártia tartományba. Az Aral-tó környéki népek nagyrészt az un. ANDRONOVÓI-kultúrkörhöz tartoztak. (Illetőleg a TAZABAGJAB- kultúrához, de ezek között csekély a különbség.). Lásd az előző térképet.

A magyar őstörténet

A magyarság őseinek embertani kialakulása az Aral-tótól északra, észak-keletre történt. Ennek ismeretét az antropológiának, különösen az orosz tudománynak köszönhetjük. A magyarság ősei az ANDRONOVÓI-kultúrkörhöz tartoztak. Tehát: A pártusok és a magyarok nemcsak az antológiában felsorolt és tudományosan alátámasztott párhuzamok miatt, hanem antropológiailag is kapcsolatba hozhatók egymással! Az eurázsiai sztyeppe népeiként, az ANDRONOVÓI-kultúrához tartozva két közös embertani összetevővel bírtak, ezek a turanid és a pamíri típusok.

Szép ajándék a sorstól, hogy az orosz tudósok kutatásainak köszönhetően múltunknak ezt az érdekes összefüggését megismerhettük. A sztyeppei lovas népek Európába került tagjaiként, közünk van az iráni keretek között világbirodalmat alkotó pártusokhoz is. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem mond ellent a magyar nyelv finnugor kapcsolatainak, összhangban van a modern tudománnyal és megerősíti a magyar krónikák igazságát is! Szkítia alatt ugyanis az eurázsiai füves pusztát kell értenünk.

Pártia hagyatéka /utószó/

 Antológiánk megpróbálta feltárni egy alig ismert, ókori királyság értékeit. Az Arsakidák birodalma csaknem ötszáz éven át létezett Iránban és néhány vazallus államban, de családjukból származó királyok uralkodtak Örményországban is. Megőrizték a görög és perzsa hagyományokat, virágzó kereskedelmet folytattak, kitűnő úthálózatot tartottak fenn. Iránban egyfajta korai feudalizmus alakult ki, sajátos, csak töredékekben fennmaradt művészettel, amely azonban a római, bizánci és az őket követő perzsa művészetre is hatással volt. Irodalmuk szóban terjedt, mire lejegyezték, a pártus birodalom már nem létezett.

Pártia szertefoszlatta Róma legyőzhetetlenségének illúzióját, a sztyeppei népek hadművészetével harcoló lovashadserege megakadályozta Róma keleti terjeszkedését. A sors szokásos, furcsa fintoraként azok nevezték őket "barbárok"-nak, akik rabszolgákat dolgoztattak és cirkuszaikban mások szenvedésében (gyakran éppen keresztényekében) lelték örömüket. Az üldözések elől a keresztények Pártiában is menedékre találtak. Ugyanakkor a pártusok lovas-, és íjászversenyeket, vadászatokat rendeztek.

A birodalomban vallásszabadság volt, gyakorolták a zoroasztrizmust, terjedt a buddhizmus, megkezdődött a Perzsa Halottaskönyv lejegyzése, megszületett a manicheizmus irodalma. Még Rómának is adtak vallást: a kereszténység megerősödéséig a Pártiából odakerült Mithrasz-kultusz volt a római birodalom legnépszerűbb vallása.

A kereszténységhez közvetve volt közük. Az apostolok közül néhány biztosan eljutott Pártiába, az ő birodalmuk területéről érkezhettek a "napkeleti bölcsek" Palesztinába. Határvárosukban, Dura-Europosban épült az első keresztény templom, az örmények nagy térítője, Világosító Szent Gergely pártus származású volt. Vazallus államuk fővárosa, Edessa pedig a világ egyik első keresztény városa lett. Itt került elő a kereszténység féltett ereklyéje a torinói Szent lepel 525-ben, jóval birodalmuk megszűnése után. Az sem közismert tény, hogy a Krisztus születése előtti második században, az eurázsiai sztyeppe népeinek (a hunoknak és a pártusoknak) a birodalma a Csendes-óceántól az Eufrátesz folyóig terjedt. Ezért tartottuk szükségesnek a hun párhuzamok felsorolását. A tény, hogy alig ismerik őket és hasonlóan a hunokhoz, tőlük is idegenkednek, nem minden tanulság nélkül való. Nyugaton talán azért nem foglalkoznak velük kimerítőbben, és azért nem veszik számba a hun párhuzamokat, mert nem szívesen veszik tudomásul, hogy az egységes iráni civilizációt egy belső-ázsiai, sztyeppei nép teremtette meg, és ők voltak a hatalmas Róma egyik legerősebb ellenfele is. Nálunk pedig azzal a gondolattal kell megbarátkozni, hogy a magyarságnak ehhez a néphez nemcsak néprajzi értelemben, hanem etnokulturálisan is köze van!

Ha olvasóink ennek az antológiának a megismerésével a feltárás szellemi izgalmának részeseivé váltak, elértük célunkat. Ezt a munkát nem tekinthetjük befejezettnek, a jövő számos, mindez ideig rejtett, vagy kevéssé ismert részlet és összefüggés megismerését ígéri.

Köszönetnyilvánítás
A kötet szerkesztője köszönetét fejezi ki az alábbi személyeknek és intézményeknek:
IFJ. Ács László történésznek,
DR. BAKAY KORNÉLNAK,
CSAJÁGHY GYÖRGYNEK,
DR.ERDÉLYI ISTVÁNNAK
DR. ÉRDY MIKLÓSNAK (LISA),
DR. FARKASINSZKY TIBORNAK,
HARMATTA JÁNOS AKADÉMIKUSNAK,
HEINZ BAUMANN- NAK (Svájc)
DR HENKEY GYULÁNAK
KÁDÁR ISTVÁNNAK (USA),
KISS IRÉN eszmetörténésznek,
KUN ATTILÁNAK,
MAKKAY JÁNOSNAK,
PELEJTEI PRIHODA ANDRÁSNAK,
SZÉCHÉNYI ÁGOSTNAK (Bécs),
SZEKULA atyának (USA),
SZÖLLÖSY KÁLMÁNNAK,
VERES PÉTERNEK
A bécsi Kunsthistorisches Museumnak,
A bécsi örmény kolostornak és különösen VAHAN atyának,
A velencei örmény kolostornak,
Az MTA Keleti gyűjteményének,
A londoni British Museumnak, különösen J. Simpson úrnak (Ancient Iran Gallery),
Az Országos Széchényi Könyvtárnak,
A Louvre-nak, (Párizs)
Az Egyetemi Könyvtárnak (Budapest).
Köszönet illeti a Magyar őstörténeti Kutatót és Kiadót, hogy felismerve ennek a vállalkozásnak a jelentőségét, antológiánkat megjelentette.

A SZERKESZTŐ

III. Függelék: Uralkodási táblázatok

Perzsa uralkodók		(Kr.e.)
1.	II. Kürosz	538-530
2.	II. Kambüzész	529-522
3.	Bardiya	522
4.	III. Nabú-kudduri-uszur	522
5.	IV Nabú-kudduri-uszur	521
6.	I. Dareiosz	521-486
7.	I. Xerxész	485-465
8.	Bé1-simanni	482
9.	Samas-eriba	482
10.	I. Artaxerxész	464-424
11.	II. Xerxész	424
12.	II. Dareiosz	423-405
13.	II. Artaxerxész Mnémön	404-359
14.	III. Artaxerxész Okhosz (Ochus)	358-338
15.	Arszész	337-336
16.	III. Dareiosz Kodomannosz	335-331

Makedón uralkodók		(Kr.e.)
1.	III. Alexandrosz (Nagy Sándor)	330-323
2.	Philipposz Arrhidaiosz	323-316
3.	IV Alexandrosz	316-307

Szeleukida-dinasztia		(Kr.e.)
(Szeleukida-éra  I = i.e. 311)
1.	Szeleukosz Nikatór (= I. Szeleukosz)	305-281
2.	Antiokhosz Szótér (= I. Antiokhosz)	281-261
3.	Antiokhosz Theosz (=II. Antiokhosz)	261-246
4.	Szeleukosz Kallinikosz (= II. Szeleukosz)	246-226
8.	Szeleukosz Szótér (= III. Szeleukosz)	225-223
6.	Antiokhosz, a Nagy (= III. Antiokhosz)	222-187
7.	Szeleukosz Philopatór (= IV Szeleukosz)	187-175
8.	Antiokhosz Epiphanész (= IV Antiokhosz)	175-164
9.	Antiokhosz Eupatór (=V Antiokhosz)	164-162
10.	Démétriosz Szótér (= I. Démétriosz)	162-150
11.	Alexandrosz Balasz	150-145
12.	Démétriosz Nikatór (= II. Démétriosz)	145-139
13.	Antiokhosz Epíphanész (= VI. Antiokhosz)	145-142
14.	Antiokhosz Szidétész (= VII. Antiokhosz)	139-129
15.	Démétriosz Nikatór (=Démétriosz)	129-125
16.	Alexandrosz Zabinasz (= II. Alexandrosz)	128-123
17.	Antiokhosz Grüposz (= VIII. Antiokhosz)	126-96
18.	V Szeleukosz	125
19.	Antiokhosz Küzikénosz (=IX. Antiokhosz)	115-95
20.	Szeteukosz Epiphanész Nikatór (= VI. Szeleukosz)	96-95
21.	Antiokhosz Euszebész Philopatór(= X. Antiokhosz)	95-83
22.	Démétriosz Eukairosz Philopatór Szótér(= III. Démétriosz)	95-88
23.	Antiokhosz Epiphanész Philadelphosz(= XI. Antiokhosz)	92
24.	Philipposz Philadelphosz (= I. Phílípposz)	92-83
25.	Antiokhosz Dionüszosz (= XII. Antiokhosz)	87-84
26.	Antiokhosz Asziatikosz (= XIII. Antiokhosz)	69-64
27.	II. Philipposz	65-64

Pártus vagy Arszakida-dinasztia
(Arszakida-korszak I. = i.e. 247.)
1.	I. Arszakész	250-248
2.	II. Arszakész (I. Miridatész)	248-211
3.	I. Artabanosz	211-191
4.	Priapatosz	191-176
5.	I. Phraatész	176-171
6.	I. Mithradatész	171-138
7.	II. Phraatész	138-128
8.	II. Artabanosz	128-124
9.	II. Mithradatész	123-88
10.	I. Gotarzész	91-81
11.	I. Orodész	80-76
12.	Szinatrukész (Sanatruq)	76-70
13.	III. Phraatész	70-58
14.	III. Mithradatész	58-55
15.	II. Orodész	57-37
16.	I. Pakorosz	38
17.	IV Phraatész	37-32
18.	II. Tiridatész	30-25
19.	Phraatakész	i.e.2-i.sz.4
20.	III. Orodész	4-6
21.	I. Vononész	7-11
22.	III. Artabanosz	12-38
23.	III. Tiridatész	36
24.	Kinnamosz	37
25.	II. Gotarzész	38-51
26.	Vardanész	39-47
27.	II. Vononész	51
28.	I. Vologaszész	51-77
29.	II. Pakorosz	78-109
30.	IV Artabanosz	79-80
31.	Oszroész	109-128
32.	Parthamaszpatész	117
33.	II. Vologaszész	105-147
34.	IV. Mithradatész	128-147
35.	III. Vologaszész	148-192
36.	II. Vologaszész	191-207
37.	V Vologaszész	207-222
38.	V  Artabanosz	213-224
39.	Artavaszdész	227-228

Szaszanida dinasztia
1.	I.  Ardasir	224-241
2.	I. Sápúr	241-272
3.	I. Hurmuz (Hurmazd/Óhrmazd)	272-273
4.	I. Bahrám	273-276
5.	II. Bahrám	276-293
6.	III. Bahrám	293
7.	Narszész	293-302
8.	II. Hurmuz	302-309
9.	II. Sápúr	309-379
10.	II. Ardasir	379-383
11.	III. Sápúr	383-388
12.	N. Bahrám	388-399
13.	Jazdagird	399-420
14.	V.Bahrám	420-438
15.	II. Jazdagird	438-457
16.	III. Hurmuz	457-459
17.	Péroz	457-484
18.	Balás	484-488
19.	I.  Kavádh	488-496
20.	Dzsamaszb	496-499
21.	I. Kavádh (másodszor)	499-531
22.	I. Khoszroész (Huszrau)	531-579
23.	IV. Hurmuz	579-590
24.	II. Khoszroész	590-628
25.	VI. Bahrám	590-591
26.	Bisztam	591-596
27.	II. Kavádh	627-628
28.	III. Ardasfr	628-630
29.	Boran	629-631
30.	Sáhrvaráz	630
31.	V. Hurmuz	631-632
32.	III. Khoszroész	632-633
33.	III. Jazdagird	633-651
	(Leo Oppenheim szerint)

Media		(Kr.e.)
1.	Pithon	318
2.	Molon, gerneral of Antiochus III.	223-220
3.	Susai Diogenes	220-
4.	Timarchus	-161/155
5.	Bacasis	155-
6.	Cleomenes	-148
7.	Vonones (II. Vonones Parthia-ban, meghalt i.sz.51/52

Osr(h)oene (Edessa)		(Kr.e./Kr.u)
1.	Aryü	132-127
2.	Abdü Maz-úr fia	127-120
3.	Phradasht Gebar-úr fia	120-115
4.	I. Bakrü	115-112
5.	II. Bakrű	112-94
6.	III. Bakrű	94
7.	IV. Bakrű	94-92
8.	I. Abgar	92-68
9.	II. Abgar	68-53
10.	Ma'nű II.	52-34
11.	Paquri	34-29
12.	III. Abgar	29-26
13.	IV Abgar (a Vörös)	26-23
14.	III. Ma'nű	23-24
15.	V Abgar (a Fekete, III. Ma'nű fia)	Kr.e. 4-7
16.	IV Ma'nű	7-13
17.	V Abgar (ismét)	13-50
18.	V Ma'nű	50-57
19.	VI. Ma'nű	57-71
20.	VI. Abgar	71-91
21.	Sanatruk (Adiabene királya)	91-109
22.	VII. Abgar	109-116
23.	Római uralom	116-118
24.	Yalűd és Phratamaspat	117/8-122
25.	Phrataműspat	122-123
26.	VII. Ma'nű	123-139
27.	VIII. Ma'nű (VII. Ma'nű fia)	139-163
28.	Wa'el	163-165
29.	VIII: Ma'nű	165-177
30.	Lucius Aelius VIII. Abgar (a Nagy, VIII: Ma'nű fia)	177-212
31.	IX. Severius Abgar	212-214
	Edessa római kolónia lett	214 jan.
32.	Antonius IX. Ma'nű	214-240
33.	Abgar Phrahates	240-242
	Római uralom 242-

Adiabene		(Kr.u.)
1.	I. Monobazos
2.	I. Izates
3.	II. Izates	36-60
4.	II. Monobazos ( az I. Monobazos fia)	60-5
	Mebarsapres	114
5.	Raqbakt	-191
7.	Narses	191-6
8.	Shahrat	220
9.	Atalű

Arménia (Örményország)		(Kr.e.)
1.	Orontids	401-
2.	Mithrines	-331
3.	Orontes	331-
4.	Neoptolemus	323
5.	Artaontes	301
6.	II, III, IV Orontes
7.	Arsames
8.	Xerxes	-212
Megosztott Örményország

Nagy Örményország		(Kr.e./Kr.u)
10.	I. Artaxias	189/8-165
11.	Tigranes (I. Artaxias fia)
12.	I. Artavasdes	114
13.	Tigranes (a Nagy)	95/4-65/55
14.	Tigranes (a fiatalabb)	66-65/55
15.	Artavasdes	55-34
16.	Artaxesb (Arta~cias)	34-20
17.	II. Itgranes	20-6
18.	III. Itgranes	6-
19.	II. Artavasdes	-1 (i.sz.)
20.	Ariobarzanes	2
21.	Addon	3
22.	III. Artavasdes	4-12
23.	IV Tigranes	12-13
24.	Uonones	14-15/6
25.	Orodes	15/6-18
26.	Zeno	18-35
27.	Arsaces (a párthíai III. Artabanus fia)	35-
28.	Mithradates	-51
29.	I.Áridates	51/2-60
30.	V. Tigranes	60-63
31.	Tiridates	69-72/75
32.	Tiridates	75-110
33.	Axidares (Exedares)	110-112
34.	Meherdates	112
35.	Partharmasiris	113-114

Örményország római provincia lett, címzetes királyok		(Kr.u.)
36.	Sanatruces	115/6
37.	Vologases	116-140
38.	Aurelius Pacorus	140-163
39.	Sohaemus	163-165/175
40.	Tiridates	173?
42.	I. Iridates	215
42.	II. Arsaces	220
43.	III. Tiridates	287-330

Characene ( Kharax)		(Kr. u.)
1.	Hyspaosines	140-121
2.	Apodakos	109/8-105/4
3.	I. Tiraios	90/89-89/88
4.	II.  Tiraios	78/7-48/7
5.	I. Attambelos	46/5-28/7
6.	I. Theonesios	19/18
7.	II. Attambelos	17/176-8/9
8.	I. Abinergaos	10/11-13/14?
9.	I. Orabzes	19
10.	I. Abinergaos (ismét)	22/3-36
11.	II. Theonesios	46/7-52/3
12.	III. Attambelos	54/5-73/4
13.	I. Orabzes (ismét)	73/4-80? Interregnum 80-101
14.	IV. Attambelos	101/2-105/6
15.	III. Theanesios	110/1-112/3
16.	V. Attambelos	116/7
17.	Phobas	117-130
18.	Meredates	131-143/4
19.	II. Orabzes	150-165
20.	II. Abinergaos	165-180
21.	VI. Attambelos	180-195
22.	Magba	195-210